Élet és Irodalom, 1979. január-június (23. évfolyam, 1-26. szám)

1979-01-06 / 1. szám - Lugossy Mária: Optikai üveg • kép (4. oldal) - Radványi Ervin: Hajón az életbe (4. oldal) - Lőrincze Lajos: Legény létemre (4. oldal)

Lugossy fiária: Optikai üveg RADVÁNYI ERVIN: Hajón az életbe Ülök a szülői értekezleten a rajzterem padjában, az utolsóelőtti padban, jószerivel ugyanott, ahol hajdanában mint tanuló dekkoltam mélyen az asztallap fölé hajolva, és Náci bácsi művészettörténeti elemzése közben nagyokat faltam a vajaskenyérből. Úgy esett, hogy a lányom ugyanabban a gimnáziumban gyűjti a bölcsességet, ahol én annak idején. Gyerekeink negyedikesek, a megbeszélés tárgya az érettségire való felkészülés. Nem kis gond ez, sok fontos kérdés kerül terítékre, megoldásukból a szülőknek aktívan ki kell venniük részüket. Ülünk ráncolt homlokkal, s gondolatban máris kivesszük a részünket, és birkózunk a megoldandó problémákkal. Az egyetemi felvétel esélyei... hát, ugye, erről ilyenkor októberben még korai beszélni, addig is úgy globálisan a kedves szülőknek: isten kezében vagyunk... De akad döntésre váró kérdés, amely máris időszerű és intézkedést követel. Milyen legyen a kislányok ballagó ruhája? Sokrétű feladat ez, huszonhét személy számára azonos anyag beszerzése az aljhoz, a felsőrészhez, a blúz kiválasztása, a varratás megszervezése stb., stb. (Még jó, hogy a fiúkkal nincsen gond, úgyis csak heten vannak, sötét öltönyben jönnek és kész.) D. anyuka — a „szűkebb divatszakmában” dolgozik — már készült is a témából. Jegyzeteiből előterjeszti javaslatát, figyelembe véve a lányok igényét, elképzelését, nyúlánk, illetve gömbölyded alakját, ő ilyen és ilyen anyagú, fazonú szoknyát, olyan és amolyan blézert és blúzt ajánl. Belemelegszünk, többen nyújtják magasba kezüket, D. anyuka vitaindítójára érvek, kiegészítések, újabb fazonjavaslatok hangzanak el, pezsgő légkör bontakozik ki. Közben azt is megtudjuk, hogy ez alkalmi öltözék, ezek a mai gyerekek a ballagáson kívül nemigen fogják felvenni — dehát egyszer éneklik az életben, hogy Gaudeamus igitur... Ja, és még valami: egy-egy öltözék kijönne összesen kétezer forintból... Ülök a teremben, fölöttem a falon évtizedek növendékeinek kiemelkedő szénrajzai (Fekvő dézsa. Köcsög körtével. Csonka kúp oldalnézetből), és miközben a máról folyik a szó, bennem régmúlt emlékek óvakodnak elő. Hát, persze: ebben a hodályszerű helyiségben voltak a szombati táncdélutánok, a közeli lánygimnáziumból meghívott partnerekkel. Csupa könny a szobám, Amado mio.. . És egy másik emlék, az érettségi. És felbukkan a ködből egy zömök, kövérkés, szemüveges fiatalember: Sz. Karcsi. Osztálytársunk volt, és félt az érettségitől. A szokásosnál is jobban szorongott — talán meg is volt rá az oka. És megfogadta, hogy ha átmegy az öt tárgyból bukás nélkül, apjától örökölt sötétkék öltönyében mezítláb megy haza a gimnáziumból. És Sz. Karcsi átcsúszott. A szerencse, a csillagok állása, a tanárok jóindulata, nem tudom. Mi, akik előbbre voltunk az ábécében, és már túlestünk az egészen, a második emeleti ablakból figyeltük, ahogy Sz. Károly felnőtt kilép az iskola kapuján, előhúz a zsebéből egy Csomag ötéves tervet, rágyújt, letelepszik a járdán egy téglakupacra, pöfékelve kibogozza a cipőjét, lehúzza, a zoknikat zsebre gyűri, a pertliket összecsomózza, a két bumfordi világosbarna lábbelit a vállára veti, és arcán egy győztes hadvezér gőgjével, elindul csupasz lábbal hazafelé... A szülői értekezleten a bankettről folyik a szó. Hol legyen, mint legyen, természetesen különterem, és a koccintáshoz pezsgő. És akkor kiderül, hogy a gyerekek példás egyetértéssel már meg is egyeztek valamiben. A bankettet — a sokéves sablontól eltérve — nem itt Pesten tartják meg, hanem a Balaton mellett. És nem szűkítik le egy estére — így el se lehet igazán búcsúzni —, hanem ez kétnapos bankett lesz, ott alszanak, és másnap egy előre kibérelt hajón töltik el a könnyesmosolygós búcsú végső óráit, mi-előtt kilépnek a szárazföldre, azaz a Nagybetűs Életbe. Hajón az Életbe. Oly szép minden: csillogó víztükör, csináltatott blézer és bérelt hajóskapitány. ...Mint hallom, azóta a textíliát már sikerült beszerezni, az öltözék elkészítéséhez akadt kellő színvonalú szabó is, és ott lesz majd gyerekeink vállán a varrottas szütyő (Gy. anyuka az iparművészeti vállalat osztályvezetője), s a szütyőben a hamuban sült Zserbó-bogácsa. Több napirendi pont nem lévén, az értekezlet bezárul, mindenki viszi magával a rájutó feladatot. Lebaktatok az alma mater lépcsőin, kilépek az utcára. Szén csöndes őszi este. Mégiscsak régi emlékek , ácsorgók egy kicsit az iskola előtt, nézelődöm. Az a téglakupac, persze, már régesrég eltűnt. De a helye körülbelül itt van. Itt, a cirádás villanyoszlop mellett. Aztán elindulok gyalog hazafelé. Hajó, tűnődöm magamban, hajó ... Szegény gazdagok ezek a mi gyerekeink. Annyi mindent tömködünk a szütyőjükbe. Mégis hiányzik belőle valami. Visszafordulok. Igen, onnét a villanyoszlop mellől indult el mezítláb, összebogozott pertlijű sárga, cipőjével a vállán, Sz. Karcsi... LŐRINCZE LAJOS. Legény létemre „G. Z. úr” 1905-ben kérdést intézett a Magyar Nyelv című folyóirathoz. Herczeg Ferencnek ezt a mondatát idézi (a Szelek szárnyán című könyvéből): „Kérem olvasóim közül azokat, akik jóízlésű ember létére nem szeretik a politikát, tessék a következő sorokat átugrani...” G. Z. kérdése: „Helyes-e ez a mondat? Engem nemcsak a birtokos személyráigazás, hanem a létére használata is bánt”. A csattanós válasz: „Méltán bántja önt a kettő. Látszik, hogy egészséges nyelvérzéke van. A kérdéses mondat már rosszabb nem lehet”. G. Z. úr nem más, mint a huszonnyolc éves Gombocz Zoltán, már akkor kiváló nyelvészeti tanulmányok szerzője, a válaszadó pedig a neves Arany-magyarázó, Lehr Albert. Lehr részletesen ki is fejti a sommás ítéletét, sok példával mutatva meg a létére helyes és helytelen használatát. Herczeg mondatában „a mai általános nyelvhasználattal ellenkezően van használva”, mert „a nép és magyaros íróink nyelve” ezt a kifejezésmódot csak megengedő jelentésben alkalmazza, Herczeg viszont „causalis értelmet ad neki, azt akarván mondani: nem szeretik a politikát, mert jóízlésű emberek. Ettől pedig megborzong az ép nyelvérzék.” Bár nem ilyen élesen, de mai nyelvművelésünk is hasonló értelemben foglal állást a létére dolgában. Egyetemi leíró nyelvtanunk (A mai magyar nyelv) szerint a létére — az ellenére, dacára, névutóhoz hasonlóan — az állapothatározó megengedő jelentésárnyalatát fejezi ki: „Beteg létére is elment dolgozni. Betegsége ellenére (dacára) is elvégezte feladatát”. Arra is figyelmezteti a tankönyv az olvasót, hogy ne tévessze össze a létére névutót a lévén határozói igenévvel, minthogy az utóbbi valóságos oksági viszonyt, tehát okhatározót jelöl: „Beteg lévén, nem mehet dolgozni”. Ugyanezt olvashatjuk Hivatalos nyelvünk kézikönyvében és több más nyelvhelyességi kiadványban is. Hol a hiba? — kérdezhetik az olvasók. Teljes az egyetértés régi és mai nyelvészek, nyelvművelők között, Herczeg Ferenc elmarasztalásáért meg kinek fáj a feje? Nem egészen ilyen egyszerű a dolog, mindjárt kiderül. Mert idézhetünk más, újabb és tekintélyesebb íróktól is az elmarasztalthoz hasonló mondatokat. Krúdy Gyula például azt írja Rákóczi harangja című könyvében Kossuth Ferencről, hogy „Komoly, tudományos, nagy neve alatt fáradozva járó férfiú létére éppen az olyan embereket látogatta meg, mint például Nyíregyházán az én nagyapámat, aki már a világon se kellett senkinek ...” Mai (de nem is egészen mai) felfogásunk szerint itt akkor volna meg a létére szóval kifejezett ellentét, ha ezt olvasnánk: komoly, tudományos, nagynevű férfiú létére is az egyszerű embereket látogatta meg. De a nagy név alatt fáradozva járó férfitól már természetesnek vesszük ezt a magatartást. De ne maradjon egyedül Krúdy, álljon itt néhány példa Tersánszky J. Jenőtől is a szabályostól eltérő használatra. „Darabonth Károlynál pedig különb jövendőbelire aligha számíthatott, aki komoly, aránylag gazdag s jó állású, sőt, csinosnak mondható fiatalember létére, legalábbis a szülőknél, biztos lehetett reményeiben” (Rossz szomszédok); „Azt lehet mondani, a szóbeszéd lett, ami megbosszulta magát életén. Maga, feddhetetlen, kifogástalan a közbecsülésben álló egyén létére nagy erénysáfár s pletykakirály volt”; „De hát Tihanyit, a Balaton-kávéház tulajdonosának fia létére, Budapesten mindenki ismerte, és mindenki szerette is.” (Nagy árnyakról). Magyarázatra, vagy széljegyzetre talán csak a második idézet szorul, mert abban húz valamelyest kétfelé a létére, már amennyiben az erénysáfár és a pletykakirály egymással ellentétes fogalmaknak is felfoghatók. A másik két esetben világos az író mondanivalója: Csinosnak mondható fiatalember létére , minthogy csinosnak mondható. Nem pedig: annak ellenére, hogy csinosnak mondható. Kávéháztulajdonos fia létére, minthogy kávéháztulajdonos fia. Bizonyosan vannak, akik elmarasztalnák a két kiváló írót. Ki keményen (a hiba hiba marad, akárki követi is el), ki megértőbben, (nátha a jó öreg Homérosz is elbóbiskol). Más az író és a költő külön jogait emlegethetné. Olyanok is akadnának, nyilván, akik az említett nyelvhasználati szabály módosítását javasolnák. Mielőtt mi is szavaznánk, vizsgáljuk meg tüzetesebben a kérdést. Értelmező szótárunk ilyen példákat idéz a létére használatára. Nő létére három versenyben is első lett. Meglett férfi létére sírva fakadt. Móricz Zsigmondtól pedig ezt a mondatot: „Szemet vetett ötholdas 3cis parasztlegény létére az özvegy papné lányára”. Más fogalmazással így tudnánk ezeket a mondatokat alakítani: annak ellenére, hogy nő, három versenyben is első lett. Noha felnőtt férfi, mégiis sírva fakadt. Csak ötholdas parasztlegény volt, mégis szemet vetett az özvegy papné lányára. Ez megegyezik szabályunkkal s Lehr Albert véleményével. A Krúdytól és Tersánszkytól idézett mondatok tehát ennek tükrében is „hibásak”. De számon tartja szótárunk a létére névutónak egy másik — elavulóban levőnek, tájnyelvűnek minősített — jelentését is. Példái: Diák létére csak tudhatja: Vén létedre megjöhetne már az eszed. Irodalmi példákat is találunk rá. Táncsicstól idézi a szótár: Én parasztfiú létemre a sátoros szekéren való utazást nem tarthattam kényelmetlennek-Nem kell magyarázni: Krúdy, Tersánszky (Herczeg Ferenc és sok más) ilyenféle mondata tehát nem egyszerűen nyelvbotlást vagy éppenséggel hiányos nyelvismeretet, hanem egy visszavonulóban levő, de a valóságban létező nyelvhasználatot tükröz. Gyakran idézi a szakirodalom (főként Simonyi Zsigmond) Révai Miklós mondatát: „Magyar létemre jól kell magyarul tudnom.” Azaz: minthogy magyar vagyok, jól kell magyarul tudnom. Vagy talán még pontosabban: magyar ember lévén ... Simonyinak egy — Budenz Józsefhez írott levelében — ezt olvasom: „Értesítettek, hogy Halász elindult; képzelhetem, hogy vőlegény létére nehéz szívvel” (Nyelvtudományi Közlemények 1952.). A viták során népdalokat is idéznek a vitázók, például „Ilyen szép legény létemre veled estem szerelembe” (Magyar Nyelvőr 15: 347). S egyéb példákat a népnyelvből: „Ha nem vigyázol most az egészségedre, majd megbánod vén létedre” (Nyelvőr 9 : 218). Az okhatározó (vagy talán pontosabban állapothatározó) szerepet főként Simonyi védi, s Lehr Albert elleni Lehr Albert mondatait is csatasorba állítja: „A nyelvérzék... ösztönféle létére csalóka” stb. Balassa József, Simonyi tanítványa átveszi a mester felfogását, de idő múltán némi változtatással. Jó magyarság című könyve szerint a létére szót többnyire megengedő értelemben használjuk, de nem hibás okhatározói használata sem: magyar létedre magyar nevet kell viselned. Ezt az 1906-os kiadásban olvassuk! A következő (átdolgozott) kiadásban már nincs szó az okhatározói használatról. Hasonlóképpen a harmadikban sem. Az 1935- ben kiadott változat pedig már helyteleníti az ilyen mondatokat: „Vallásos ember létére kápolnát építtetett” Helyesen: Vallásos ember lévén... A lévén esetében valóban nincs félreértés. De az is tény, hogy a régi nyelvhasználatban is több analógia támogatta a határozó (névutó) és az igenév azonos értelmű használatát és felcserélhetőségét. Gondoljunk csak az ilyen példákra: ennek hallatára — ezt hallván (hallva) — ennek láttára — ezt látván (látva) stb. Megnéztük a kérdést közelebbről, de mentünk-e vele valamire? Lám csak — mondhatnák a szigorú szabályt kedvelők — egy ügyes prókátor, ha ismeri a régi nyelvet, a régi nyelvtanokat, a nyelvjárásokat stb., mindenre — s mindennek az ellenkezőjére is — tud példát felmutatni. S az eddigi bizonyosságból, a világos, egyértelmű szabályból bizonytalanság lesz. Szabadosság, meg nyelvrontás. A kevésbé indulatosak meg így fogalmazhatnának: íme, az „így is jó, úgy is jó” tipikus esete. Ma is használatos a létére így is, úgy is, a régi nyelvben is előfordult mind megengedő, mind okhatározó szerepben, használja hát kiki ízlése és kedve szerint. Való igaz, hogy nem tartjuk hibának, ha egy szónak, kifejezésnek több formája is él nyelvünkben, vagy pedig ugyanazt a formát több jelentés kifejezésére is alkalmazzuk. Sokan — jogtalanul — hibáztatják az avval formát, csak az azzal-t fogadják el, mások szerint a máma, a söprű nem jó, csak a ma és a seprő, a Győrben is csak Győrött formában használható stb. Nos, ezekre valóban azt mondhatjuk: így is jó, úgy is jó; legfeljebb az egyik kissé köznapibb vagy választékosabb, mint a másik. De mindegyiket használjuk, egyik sem okoz zavart. Más a helyzet a létére használatával. Először is: napjainkban a nyelvhasználat eléggé egységes már, a Krúdytól, Tersánszkytól idézett forma a ritkább, s a többség nyelvérzéke számára szokatlan. Ami a régi nyelvet illeti, arra is inkább a megengedő jelentésben való használat a jellemző, az adatok többsége erre mutat. Ugyanez a kép bontakozik ki a nyelvjárások vizsgálatából is. Ami a nyelvészeket illeti, azt kell mondanunk, hogy többségükben szintén a ma érvényes „szabályt” tartották jónak, követendőnek. Igazán mértéktartó kivétel csak Simonyi volt, s főként az ő tekintélye nyomán és hatására vette át a mindkét használati formát támogató, megengedő felfogást más nyelvész és néhány nyelvművelő könyv is. Jellemző azonban, hogy például Verseghy Ferenc a 19. század elején megjelent Magyar Grammatika című könyvében már pontosan a mai felfogást vallja. A létére használatát a következő példákkal világítja meg: „Jól nevelt gyermek létére nagy hibát követett el; igaz hazafi létedre ezt cselekedned nem kellett volna; katona létetekre a hidegtől féltek?” A döntő érv azonban ebben e kérdésben az, hogy a kialakult (majdnem teljesen egységes) nyelvhasználattól való eltérés zavart okoz a megértésben. Nem tudja a hallgató, az olvasó, mit is akartunk vele közölni. Az Élet és Irodalomban néhány évvel ezelőtt ezt olvashattuk: „Házigazdám nyugdíjas létére a könyvtári tanács elnöke és a területi kulturális munka ellenőre” (1963. november 9.). Érthetem úgy is, hogy noha nyugdíjas, ilyen fontos munkával bízták meg, de úgy is, hogy van ideje, minthogy nyugdíjas. Egy másik példa. A Népszabadság — még 1961-ben — közölt egy kedves képet a hozzánk látogató Gagarinról. A felvétel azt a pillanatot ábrázolja, amikor egy csinos leányka csókkal köszönti a vendéget. A kép aláírása: „Ha valaki űrhajós létére ilyen jóképű, ezzel is számolnia kell”. Törhetjük a fejünket, hogy valaki azért jóképű, mert űrhajós vagy — annak ellenére ... Minthogy tehát az egyértelműséggel, a közlés pontosságával baj van, a nyelvművelésnek, a nyelvi tervezésnek egyik legfontosabb — feladata pedig az, hogy a nyelvi eszközök használatát úgy befolyásolja, úgy alakítsa, hogy a „téves kapcsolás” lehetőségei a minimálisra csökkenjenek, nekünk a már kialakulóban levő egyértelmű és a zavart, félreértést kizáró formát kell pártolnunk, javasolnunk általános használatúvá segítenünk. A köznyelvi használatban — de gondolom, az irodalmiban is — az a legfontosabb, hogy a másik fél megértsen, pontosan értsen bennünket. Fejtegetés helyett két példát idézek, újabb feljegyzéseimből. Ács Margit regényében (Csak víz és levegő) ezt olvasom: — Szavalónő létére kitűnően táncol... fordult egészen társalgási modorban Jankó a nőhöz. Valéria először azt akarta válaszolni, hogy beatzenész létére a fiú viszont meglepően csiszolt modorú ... Vajon éreznénk ennek a szövegnek a finom iróniáját, ha bizonytalanok voltnánk, milyen értelemben használja Ács Margit a létére szól? A másik példa talán még beszédesebb. A Rádióújságban olvastam Tabi László néhány mondatát Darvas Szilárdról. „Darvas Szilárd kivételes egyéniség volt. Kivételes volt a tevékenysége, kivételesen könnyen dolgozott, de kivételes volt, mint magánember is: humorista létére vidám, szívesen csevegő, szórakoztatóan társalgó, nyájas modorú.” Ehhez talán nem is kell magyarázat.