Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)
1979-07-07 / 27. szám - Vészi Endre: Zelk Zoltán telefonjai | Júniusi vasfekete • vers (1. oldal) - Angyal László: A sárkányember • kép (1. oldal) - Sulyok Katalin: Néni kérem, hol van a játszótér? (1. oldal)
XXIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM , IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP VÉSZI ENDRE: Zelk Zoltán telefonjai Nincs már többé Anna nincs kit fölhívnál délelőtt nincs már többé Nagy Laci kit fölhívnál reggel este Kormos Pista sincs kitől telefonon kérdenéd olvashatom? mondhatom?1 / Hívjál minket egyetlen nagy verssé vált fájdalom csöngéssél föl délután alkony felé fényes est rézlángoló küszöbén hívjál minket napcsóvában-éjsötétben antennáid hadd legyünk hártyafeszült füleid telefonálj! Árnyképletü sok szegény várja ezt a csöngetést az a Fóti úti és az a szeszhálás pokol s a zuglói hű kutyák csipkés tépett nagy fülek csöndes szavad figyelik és követik füttyszavad! Júniusi vasfekete De korán lángolt föl ez a nyár! halottaink is szaporodóban arany dzsekiben jött a halál a hegytetőn egy kék koporsó van Milyen lángpallos csapkod suhint fénymargaréták hullnak a porba micsoda arcok zárnak megint emberi titkot dermedt mosolyba Milyen okosság keserű kedv hit hitetlenség hamvad a földbe , veszi vissza ő viszi el aki kihordta aki megszülte Aki testében osztotta szét ellenpontozva reményét lázát egyetlen testben a párbeszéd, gyermeki lelkét és tagadását Így vagyunk — kortárs — történelem igenből s nemből így összegyúrva bennünk a tegnap és a jelen formák egy isten szeszélyes ujja Virágtömjénben a nagy menet fekete levél rőtarany ágon minden nap több lesz a kevesebb ebben a szédült nagy narkomániában! 1979. JÚLIUS 7. Szótárt olvasni jó ♦ Demokrácia - kicsiben és nagyban ♦ Paraszt-e a paraszt? (interjú) ♦ A gyerekek még boldogok (riport) SULYOK KATALIN: NENI KÉREM, HOL VAN A JÁTSZÓTÉR? Nagy kertünk van, gyümölcsfákkal, pázsittal, kedvére elvonulhat napozni, olvasni, pihenni benne a felnőtt, kedvére futkározhat, fára mászhat, bújócskázhat a gyerek. Hívjuk is gyermektelen és kisgyermekes barátainkat, gyertek hét végén, ha kedvetek van! Jönnek is. A szülő nagy örömmel, hiszen az aszfaltrengetegből, a betonrengetegből jólesik kimenni a természetbe, a zöldbe. Nem így a gyermek. A kisfiú, a kislány, a négyéves, a nyolcéves, a tízéves megérkezése első negyedórájában azt kérdezi tőlem: „Nem kérem, hol van a játszótér?” „Itt nincs játszótér, ez falu” — mondtam legelőször, s magyarázni kezdtem, itt mindenkinek nagy kertje van, nincs szükség külön játszótérre. De ötödször, tizedszer, századszor már nem magyarázom, csak egyszerűen szomorú vagyok. „Hinta, mászóka nincs?” Hinta a faág, mászóka a fa, mondja erre az apuka. A gyerek elhúzza a száját, nem ilyenre gondolt. „Homokozó sincs?” „Az van” — mondom, mert a kert egyik részében jókora homokkupac, még a tatarozásból maradt. A gyerek elfut, szemrevételezi, aztán visszajön. „Nem találtad meg a homokot?” „Megtaláltam. De nem igazi.” Nem igazi, mert halomban áll, nincs deszkák közé vagy betonteknőbe szorítva, ahogyan a játszótéren. „Gyere, másszunk fára!” — mondja az apuka, aki valaha falun töltötte a nyarakat, a nagymamánál, és keze, lába, agya még emlékszik a fáramászás örömeire. Apuka macska-ügyességgel máris fenn van a fán, hívja gyermekét, de az csak áll, s döbbenten figyeli az apjához méltatlan mozdulatokat. Apuka csalódottan lejön, felkapja gyerekét és felteszi egy jó vastag ágra. A gyerek kétségbeesetten kapaszkodik, aztán sírni kezd. Fél. Fél a fűtől is. Irtózva nézi anyját-apját, akik a csupasz fűre ültek. Áll mellettük, legfeljebb leguggol. Aztán hirtelen kiegyenesedik. „Jaj, apu, vigyázz, ott mászik egy ronda bogár!” Fecskék, cinkék, feketerigók ülnek az ágakon, cikáznak az ágak között. A gyerek behúzott nyakkal, összehúzott szemmel, szaladásra készített lábbal figyeli őket. Apuka magyarázza: „Látod, az a sárgamellényes a cinke. Az a fekete pedig a rigó. Hajnalban mindig énekel, azt énekli: fütyül a rigó fütyül a rigó...” „Papagáj nincs?” — kérdezi a gyerek, mire apuka abbahagyja a tanítgatást, az anyuka pedig nekünk magyarázza: a nagyanyja tart papagájt ... Belerúg a gyöngyvirágbokorba, tépdesi a viola lila virágait. „Ne tépd le, kisfiam” — mondja az apja. „Az virág!” „Ez nem virág” — mondja a gyerek. „Itt nincs virág.” „Dehogy nincs” — mondja az apja —, „nézd csak, ez muskátli, az a sárga ott, sarkantyú, az meg mimóza.” „Ez nem virág” — mondja a gyerek. „Itt nincs is virág.” „A parkban nálunk csak rózsa van” — mondja anyuka. „Anya, mikor megyünk már haza?” — kérdi a négyéves, a nyolcéves, a tízéves, fél órával az érkezésük után. Mikor megyünk már haza ebből az idegen, ismeretlen világból, ebből a sok zöldből, az ágas-bogas fák közül a mi rendezett, kibetonozott városi életünkbe? Az apuka és az anyuka, akik még emlékeikben őrzik a falusi nyarakat, a réten való nagy futásokat, a patakparti bújócskákat, a csigabigát, a gilisztát, a gólyát, a cinkét, fecskét, szomorúan összenéznek. Anyuka tanár, munkás, újságíró, orvos, apuka úgyszintén. „Még nem megyünk haza, kisfiam, hiszen most jöttünk. Itt leszünk egész nap, és csak este indulunk” — mondja apuka, anyuka. Ekkor újra hozzám fordul a gyerek. A négyéves, a nyolcéves, a tízéves ugyanazt kéri: „Neni kérem, nézhetem a tévét?” ’„Mit szeretnél megnézni?” — kérdezem. „Mindegy, csak nézni szeretném” — mondja a gyerek, és bemegy a szobába, a zuhogó napról, a négy fal közé. Behúzza a függönyöket, besötétít és leül a tévé elé. Végre biztonságban érzi magát. Angyal László: A sárkányember ARA: 4,- FT