Élet és Irodalom, 1979. július-december (23. évfolyam, 27-52. szám)

1979-07-07 / 27. szám - Vészi Endre: Zelk Zoltán telefonjai | Júniusi vasfekete • vers (1. oldal) - Angyal László: A sárkányember • kép (1. oldal) - Sulyok Katalin: Néni kérem, hol van a játszótér? (1. oldal)

XXIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM , IRODALOM­­­ IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP VÉSZI ENDRE: Zelk Zoltán telefonjai Nincs már többé Anna nincs kit fölhívnál délelőtt nincs már többé Nagy Laci kit fölhívnál reggel­ este Kormos Pista sincs kitől telefonon kérdenéd olvashatom? mondhatom?1­­ / Hívjál minket egyetlen nagy verssé vált fájdalom csöngéssél föl délután alkony felé fényes est rézlángoló küszöbén hívjál minket napcsóvában-éjsötétben antennáid hadd legyünk hártyafeszült füleid telefonálj! Árnyképletü sok szegény várja ezt a csöngetést az a Fóti úti és az a szeszhálás pokol s a zuglói hű kutyák csipkés tépett nagy fülek csöndes szavad figyelik és követik füttyszavad! Júniusi vasfekete De korán lángolt föl ez a nyár! halottaink is szaporodóban arany dzsekiben jött a halál a hegytetőn egy kék koporsó van Milyen lángpallos csapkod suhint fénymargaréták hullnak a porba micsoda arcok zárnak megint emberi titkot dermedt mosolyba Milyen okosság keserű kedv hit hitetlenség hamvad a földbe , veszi vissza ő viszi el aki kihordta aki megszülte Aki testében osztotta szét ellenpontozva reményét lázát egyetlen testben a párbeszéd, gyermeki lelkét és tagadását Így vagyunk — kortárs — történelem igenből s nemből így összegyúrva bennünk a tegnap és a jelen formák­ egy isten szeszélyes ujja Virágtömjénben a nagy menet fekete levél rőtarany ágon minden nap több lesz a kevesebb ebben a szédült nagy narkomániában! 1979. JÚLIUS 7. Szótárt olvasni jó ♦ Demokrácia - kicsiben és nagyban ♦ Paraszt-e a paraszt? (interjú) ♦ A gyerekek még boldogok (riport) SULYOK KATALIN: NENI KÉREM, HOL VAN A JÁTSZÓTÉR? Nagy kertünk van, gyümölcs­fákkal, pázsittal, kedvére elvonul­hat napozni, olvasni, pihenni ben­ne a felnőtt, kedvére futkározhat, fára mászhat, bújócskázhat a gye­rek. Hívjuk is gyermektelen és kisgyermekes barátainkat, gyer­tek hét végén, ha kedvetek van! Jönnek is. A szülő nagy öröm­mel, hiszen az aszfaltrengetegből, a betonrengetegből jólesik ki­menni a természetbe, a zöldbe. Nem így a gyermek. A kisfiú, a kislány, a négyéves, a nyolcéves, a tízéves megérkezése első ne­gyedórájában azt kérdezi tőlem: „Nem­ kérem, hol van a játszó­tér?” „Itt nincs játszótér, ez fa­lu” — mondtam legelőször, s ma­gyarázni kezdtem, itt mindenki­nek nagy kertje van, nincs szük­ség külön játszótérre. De ötöd­ször, tizedszer, századszor már nem magyarázom, csak egysze­rűen szomorú vagyok. „Hinta, má­szóka nincs?” Hinta a faág, má­szóka a fa, mondja erre az apu­ka. A gyerek elhúzza a száját, nem ilyenre gondolt. „Homokozó sincs?” „Az van” — mondom, mert a kert egyik részében jó­kora homokkupac, még a tataro­zásból maradt. A gyerek elfut, szemrevételezi, aztán visszajön. „Nem találtad meg a homokot?” „Megtaláltam. De nem igazi.” Nem igazi, mert halomban áll, nincs deszkák közé vagy betonteknőbe szorítva, ahogyan a játszótéren. „Gyere, másszunk fára!” — mondja az apuka, aki valaha fa­lun töltötte a nyarakat, a nagy­mamánál, és keze, lába, agya még emlékszik a fáramászás örömei­re. Apuka macska-ügyességgel máris fenn van a fán, hívja gyer­mekét, de az csak áll, s döbben­ten figyeli az apjához méltatlan mozdulatokat. Apuka csalódottan lejön, felkapja gyerekét és felte­szi egy jó vastag ágra. A gyerek kétségbeesetten kapaszkodik, az­tán sírni kezd. Fél. Fél a fűtől is. Irtózva nézi any­­ját-apját, akik a csupasz fűre ül­tek. Áll mellettük, legfeljebb le­guggol. Aztán hirtelen kiegyene­sedik. „Jaj, apu, vigyázz, ott má­szik egy ronda bogár!” Fecskék, cinkék, feketerigók ül­nek az ágakon, cikáznak az ágak között. A gyerek behúzott nyak­kal, összehúzott szemmel, szala­­dásra készített lábbal figyeli őket. Apuka magyarázza: „Látod, az a sárgamellényes a cinke. Az a fe­kete pedig a rigó. Hajnalban min­dig énekel, azt énekli: fütyül a rigó fütyül a rigó...” „Papagáj nincs?” — kérdezi a gyerek, mi­re apuka abbahagyja a tanítga­­tást, az anyuka pedig nekünk ma­gyarázza: a nagyanyja tart papa­gájt ... Belerúg a gyöngyvirágbokorba, tépdesi a viola lila virágait. „Ne tépd le, kisfiam” — mondja az apja. „Az virág!” „Ez nem virág” — mondja a gyerek. „Itt nincs virág.” „Dehogy nincs” — mondja az apja —, „nézd csak, ez mus­kátli, az a sárga ott, sarkantyú, az meg mimóza.” „Ez nem virág” — mondja a gyerek. „Itt nincs is virág.” „A parkban nálunk csak rózsa van” — mondja anyuka. „Anya, mikor megyünk már haza?” — kérdi a négyéves, a nyolcéves, a tízéves, fél órával az érkezésük után. Mikor megyünk már haza ebből az idegen, isme­retlen világból, ebből a sok zöld­ből, az ágas-bogas fák közül a mi rendezett, kibetonozott váro­si életünkbe? Az apuka és az anyuka, akik még emlékeikben őrzik a falusi nyarakat, a réten való nagy fu­tásokat, a patakparti bújócská­kat, a csigabigát, a gilisztát, a gó­lyát, a cinkét, fecskét, szomorúan összenéznek. Anyuka tanár, mun­kás, újságíró, orvos, apuka úgy­szintén. „Még nem megyünk haza, kis­fiam, hiszen most jöttünk. Itt le­szünk egész nap, és csak este in­dulunk” — mondja apuka, anyu­ka. Ekkor újra hozzám fordul a gyerek. A négyéves, a nyolcéves, a tízéves ugyanazt kéri: „Neni ké­rem, nézhetem a tévét?” ’„Mit szeretnél megnézni?” — kérde­zem. „Mindegy, csak nézni sze­retném” — mondja a gyerek, és bemegy a szobába, a zuhogó nap­ról, a négy fal közé. Behúzza a függönyöket, besötétít és leül a tévé elé. Végre biztonságban érzi ma­gát. Angyal László: A sárkányember ARA: 4,- FT

Next