Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-01-05 / 1. szám - Tandori Dezső: Hosszú séták • vers (1. oldal) - Gondos Ernő: Ki a fiát szereti… (1. oldal) - Molnár István: Színház • kép (1. oldal)
Sükösd Mihály: Indiai terepszemle Csodavárók (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1980. JANUÁR 5. Róbert László: Kapaszkodom Ungvári Tamás: „Az irodalom halottjai” | [ÉLET |»| [irodalom! TANDORI DEZSŐ: Hosszú séták Márciusban elkezdtük már az egyre hosszabb sétákat, lakott területeken, a házak és utcák változatosságával kisétáltuk magunkból az elkívánkozást, ami pedig csak úgynevezett utazás lett volna, de a madarakat nem mertük itthagyni, aztán kiderült — miközben egy sor útvonal még gyerekkori szisztéma volt, az évekig elhanyagolt, csak általunk elhanyagolt hegyvidéken, valamikori séták, talán az én magabiztosságom mindenkori híján nekem nem a legsikerültebbek, a szüleimmel, majd a barátságoké, melyekről meg aztán most már a másik félnek ki tudja, milyen az emléke, egy-egy esetben lezárultak, ahogy a struktúraváltások nagyobb arányokban is végbemennek, miből állna össze az úgynevezett világ, ha nem a legbelső anyaghibákból és mindenoldalú lehetőségekből, aztán kiderült, milyen jó volt itthon maradni, hála a sétáknak, meg a füveknek, a gyomoknak, a már szenvedélyesen gyűjtött vad zöldféleségeknek, melyeket szatyorszám hordtunk haza a madarainknak, természetes környezetül, milyen jó volt, ez derült ki, hogy kisétáltuk magunkból az őszi utazás tervét, hazahordtuk ezzel valakinek, aki a sétás korszak végén meghalt,ez ő természetes környezetét, azt, hogy itt voltunk vele; és így az élet mintha visszazökkent volna neki a „rendes kerékvágásba”, utolsó születésnapján nem mondta, mint máskor, hogy „csak ne soká”, s hogy bár lenne ez az utolsó, a személyiségváltozás jellegzetes jegye. A madarakról vele keveset beszéltünk, és a fűszedést még túlzásnak is tarthatta volna, aztán kijöttünk a zöld műanyag szatyorral a kórházból, gyomos területet szeltünk át, otthagyni csak egy botot lehetett, épp az egyik legkedvesebb verébfaféleség sűrűjében, az üres telken, ahová majd a lecsupaszodott karácsonyfák is kerülnek, újév utáni, sétára nem mindenkor késztető időkben, hanem azért ezeknek is biztosan megvan a létjogosultsága, legföljebb mi érezzük egyelőre még csak remélhetőleg félig leélt időnkkel, mely messzessége persze nincs, hogy a mérsékelt égövi ember csak fél éveket, s mindent meghazudtolva mégsem csak egy fél életet él. * GONDOS ERNŐ: Lezajlott hát a nemzetközi gyermekév, s tapasztalatairól — nálunk és a világban — bizonyára készülnek már a beszámolók. Nem ambícióm megelőzni őket. Nem is tehetném. Illetékességem sem, tájékozottságom sem tesz alkalmassá egy ilyen vállalkozásra. De vannak észrevételeim talán hasznosíthatók. Először néhány adat egy nem túl régi felmérésből, amely a társadalomban élő, jellemző nézeteket, értékeket, ítéleteket és előítéleteket kívánja megközelíteni. Egy kisebbfajta (200 fős), nem reprezentatív, inkább módszertani érdekű vizsgálódásról van szó, de mert az úgynevezett „mintasokaság” városiakból és falusiakból, férfiakból és nőkből, idősebbekből (55 év fölött), középkorúakból (35 és 50 között) és fiatalokból (20 és 30 között) szerződött össze — alkalmas bizonyos feltevésekre. A megkérdezettek szólások, közmondások, tehát „panel”-ítéletek között válogattak. 80 ilyenfajta kijelentést tartalmazó csomagból emelték ki azokat, amelyekkel egyetértettek, másfelől azokat, amelyeket hamisnak vagy kártékonynak ítéltek. A választások és elutasítások így kialakult szerkezete — tapasztaltuk — többé-kevésbé megvilágítja a személyes értéktudatot, s bizonyos fogódzót nyújt a társadalmi értéktudat becsléséhez is. Eredeti tárgyunkhoz egyetlen szólásmondással kapcsolódik ez a kísérleti vizsgálódás: Ki a fiát szereti, a vesszőt nem kíméli. A patriachális nevelés közismert tanácsa figyelemre méltó megnyilvánulásokat váltott ki. A megkérdezettek 70 százalékának nem volt észrevétele a „vesszőről”, sem ilyen, sem olyan. Akiket reagálásra késztetett a mondás , megoszlottak. Durván számolva: kétharmaduk elvetette, egyharmaduk helyeselte a szólásban kifejeződő nevelési elvet. Ez a „spártai” szellem a férfiakra inkább, de a nőkre sem sokkal kevésbé volt jellemző. A fiatalok és az iskolázottabbak kevésbé fogadták el (nagyobbrészt ellene léptek föl), az idősebb korosztály az átlagnál magasabb arányban vallotta, s kisebb arányban utasította el. Sokat mondó adat, hogy a középkorúak — akiknek feltehetően időszerű problémájuk a nevelés — az átlagnál sokkal aktívabbak: több mint 40 százalékuk nyilvánított véleményt. S állásfoglalásuk határozottan polarizálódott: fele mellette, fele ellene. Adatainkat, s ezek szűkös bázisát egyaránt mérlegelve, annyit talán megállapíthatunk, hogy túlságosan sokan vannak társadalmunkban azok, akik közömbösek a gyerek idomításának gyakorlata iránt; s hogy a gyakorló szülők között túlságosan sok az olyan, aki nemcsak rendszeresen veri gyerekét, de ezt meggyőződéssel, sőt „hitvallóan” teszi. Hadd idézzek néhány megjegyzést az indokolásokból. Helyeslem a szólást: „... mert a szülőknek meg kell keményítenie a szívét, s nem szabad visszarettennie a testi fenyítéstől sem. A gyerek érdekében.” „Mert az ember azt bünteti, akit szeret.” „Ma a szülők majomszeretete, a kényeztetés, az ajándékokkal való elhalmozás káros a gyereknek. A mai szülő igénytelen a gyerekével, nem állít követelményeket ...” „A szigor segíti a gyerek beilleszkedését a közösségbe, erősíti alkalmazkodó képességét” stb. Nehéz volna tagadni, hogy ezek a magyarázatok a nevelés valóságos problémáiból indukálódnak. Nyilvánvaló, hogy igények, követelmények nélkül nincs nevelés. Az „agyonajnározás”, az elkényeztetés szintén tömeges — és vitathatatlanul káros — jelenség. De vajon a brutalitás és a kényeztetés csakugyan ellentétei egymásnak? Még egy család gyakorlatában sem feltétlenül. Ki nem ismer olyan családot, amelynek hisztérikus légkörében a verés és a kényeztetés váltólázszerűen követi egymást, szinte függetlenül a gyerek viselkedésétől? A veréssel vagy kényeztetéssel „nevelő” szülők éppen a legfontosabb dologban hasonlítanak egymásra: sem ezek, sem azok nem törődnek a gyerek életkorából, családi helyzetéből és megismételhetetlenül egyedi voltából eredő valódi szükségleteivel és igényeivel. A kérdés végül is nem az: verni vagy nem verni. Ez legfeljebb egy szélső álláspontokat is kihívó , tesztkérdés. Akarunk-e, tudunk-e odafordulni a gyerekhez? — ez a kérdés. Képesek vagyunk-e — mert nem könnyű — felnőttség nélkül figyelni és reagálni a gyerekek megnyilvánulásaira? ★ Hozott-e előrehaladást mindennapi nevelési kultúránkban a gyermekév? Csak kérdéssel lehet felelni: milyen változások várhatók el egyetlen év alatt? 1979-ben (s persze, már a korábbi években is) sok kitűnő pedagógiai szakkönyv és eleven népszerűsítő mű látott napvilágot. Tanulmányok, cikkek egész sora segített eligazodni a nevelés kérdéseiben. A televízió és a rádió is sokat foglalkozott (foglalkozik) a neveléssel, közvetlenül a gyerekekkel is. A szerzők természetesen „gyerekpártiak”, azaz figyelmet, megértést, türelmet javasolnak a szülőknek. Feltehető, hogy ez a koncentrált sugalmazás nem marad hatás nélkül a soros szülőnemzedékekre. Ez mindenképpen eredmény. De heves ellenvélemények is támadnak, s ezek néha ki-kitörnek a lakások falai közül. Nemrég volt olvasható az ÉS-ben a szimptomatikus értékű olvasólevél, íróját egy korábbi cikk provokálta, s ő nem tudott nem reagálni. „Felháborodva olvastam november 17-i számunkban azt a széplelkű, jellemzően modernkedő írást, amit Domány András kövevett el. Tőle a,’ü.upuscávol? — kérdezi az illető a címben. Hát igen, tisztelt Domány András és tisztelt Szerkesztőség! Nem is úgy kell betörni a mai gyereket, ahogy azt az ÉS Taní-tani vitájának finomkodó cikkírói javasolták. Én hálás vagyok minden kormosért, amit kaptam .. Könnyű volna, iróniát fordítva a düh ellen, kigúnyolni ezt az álláspontot, de nem sok értelme lenne. A levélíró, öt gyerek nagyanyja, eszerint élete számos periódusában találkozott a gyereknevelés nagy dilemmáival, s az is bizonyosra vehető, hogy ezek között úgy választott (a korábbi mintákat követve), hogy mind a gyerekeinek, mind pedig Unokáinak jót akart A nevelési folyamat szülői döntései nem könnyűek. Nem tagadható, hogy a szocializációs folyamat során — optimális esetben is — számos konfliktus adódik, s mindig kínálkozik a „betörni” alternatívája is. Az tehát, hogy szigorral, veréssel egyszer és mindenkorra „megoldani’’ a ... Mit is? A gyerekek feltétel nélküli alárendelődését a szülői akaratnak. Általában véve pedig: a felnőtt társadalom, hatalmát érvényesítve, rákényszeríti akaratát a felnövő nemzedékekre. Közismert, hogy a felnőtt-gyerek konfliktusok hatalmi megoldása — társadalmi hatásaiban — alattomos konformizmust, devianciát és lázadást szül. E jelenségekkel gyakran találkozhatunk társadalmunkban. Még szerencse, hogy mi (szülők és társadalom) nem vagyunk elég következetesek szigorú nevelési elveinkben. Sok ellenérzés és düh van bennünk felnőttekben. Néhány hete egy beszélgetésen vettem részt: a szocialista életmód kérdéseiről beszélt az előadó, a — középkorú és idősebb — hallgatóság előtt. Hogy, hogy sem, a felszólalók egyre csak a fiatalokról beszéltek, s persze, a megbotránkozás hangján. Mintha a felnőtt nemzedéknek nem volna „életmódja”, s ehhez szó sem férhetne. Szűkkeblű, puritán szellem érvényesül nálunk a fiatalok megítélésében. Furcsa dolog: mintha mindez — az elvárható — purita(Folytatás a 2. oldalon) Ki a fiát szereti... Molnár István: Színház ARA* - rr