Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)

1980-01-05 / 1. szám - Peischl Gábor: Nem magányos cédrus • kép (4. oldal) - Ungvári Tamás: „Az irodalom halottjai” (4. oldal) - Alföldy Jenő: A hatvanesztendős Csanádi Imre köszöntése • köszöntő (4. oldal)

UNGVÁRI TAMÁS: „AZ IRODALOM HALOTTJAI" © Babitstól elorzott címmel kezdem, s az ő gondolata nyomán. „Az Irodalom igazi halottjai az elfeledett írók, akiket nem olvasnak, akiknek »mintha hallottuk volna a nevét«, akik félbemaradtak és eltemettettek, mint egy torzó, egy csonka szobor.” Babits gondolatát Hubay Miklós méltó panasza juttatta eszembe: Lengyel Menyhért és Móricz Zsigmond centenáriumán mintegy párhuzamos életrajzban bizonyítja, miként siklott ki pályájuk a drámaalkotás mágneses terében Magyarországon. Megcsúfolt alkalmaik, kényszerű kompromisszumok. Móricz hazánkban, Lengyel Menyhért London és Hollywood stációin át jutott el addig, hogy drámaíróként „az irodalom halottja” legyen. Sikereik is a sikertelenség kétségbeesését hizlalták. Művük ma néma, jó ha egyiküket „papírszínház”, azaz a nyomtatott betű őrzi. Igazi médiumukban, a színpadon nem támadnak fel. Tetszhalál-e ez vagy igazi? És csakis a drámát marták meg vámpírfogak? Azokat ítélték százados pihenőre, akik itthon maradtak vagy azokat is, akik megindultak Prága, Bécs. • Párizs, Hollywood vagy Moszkva felé? Babits felfesti Péterfy Jenő sorsát. „Péterfy azt szokta mondani, hogy különb legény lett volna, ha a sors ifjúságában külföldre veti, de így élete, mintha el volna tiporva.” Búcsúlevelének is ez a tartalma: inkább lennék toboz egy római pincán, mint tanár Budapesten. A fiumei gyorsvonaton lőtte főbe magát. Hubay Miklós listáját az irodalom és a színpad halottjairól bővíteni lehetne. A századelő a magyar dráma virágzásának kora. Lengyel Menyhért mellett ott van Berta Lajos, Bíró Lajos, Balázs Béla, Szép Ernő, Gábor Andor, Molnár Ferenc. A feltörekvő polgári dráma hősei. A naturalizmus, majd a szimbolizmus honi úttörői. Akik nemcsak Ibsen, de Bródy Sándor csapásán indultak útjukra a nemzetközi siker felé is. Leemelem a polcomról a Sárga ültöm.-ot, Bíró Lajosnak ezt a méltatlanul feledett művét. .Copyright 1912 by Hans Bartsch New York”. A jogtulajdonos az óceánon túlról vigyázta a tantemet. „Az előadás joga a Bárd Ferenc és Testvére Wien Oneraring 3., cégtől szerezhető meg.” A fiatal magyar dráma egyszerre próbált nemzeti és nemzetközi lenni. Kapcsolataiban és témáiban is. A Dr. Szélpál Margit, Balázs Béla tragédiája, Berlinben kezdődik és a ..végeken” fejeződik be: a diplomás hősnő nem indul el hajdani társaival a távoli expedícióra. Visszafogja a magyar ugat. A Férfiak két főszereplője Amerikából tér vissza, hogy itt posztógyárat alapítson. Miért nem maradtak ott? — kérdezi Bíró Lajos, majd hősével, Kenézzel így válaszol: ...... Ezért nem bírtamki odaát az életet... Nincsenek szolgák ...” S hogy ez a különböző helyzet miképpen igazítja-befolyásolja a szereplők gondolkodásmódját, arra Thurzó főhadnagy, a Sárga liliom hőse így felel: „Ebben az országban nincsenek tragédiák, nincsenek hősök. Itt urak és szolgák élnek. Itt csak egy a következtetés: a megalkuvás. Itt elmennek az emberek a szurony hegyéig, hogy aztán illő bérért megforduljanak.” Meglehet, akad avult, torz és téves e fiatal drámairodalom alkotásaiban. De nem azért feledték el Fényes Samut, Földes Imrét vagy a Lukács Györgytől egykor ünnepelt, a Thália társaságban először játszott Szemere Györgyöt. Hanem azért, mert a színpadot a nemzeti önbírálat szószékévé avatták legjobb műveikben. Az irodalmi halál, persze, az irodalmi életben kezdődik. Ha csak a magyar drámát tekintem,a századelő fél tucat drámai tehetsége szorult emigrációba a tanácsköztársaság bukása után. Barta, Lengyel, Bíró, Balázs Béla, Gábor Andor, majd végül és később, nem egészen politikai okokból. Molnár Ferenc: A belső emigráció, a színháztól való elfordulás — ahogyan azt Hubay Miklós Móricz példáján elemzi — talán még keserűbb sors volt. Az irodalom törzshada némi joggal lett színházellenes, elég itt hivatkozni Krúdy keserű támadására Ibsen ellen, Babits irtózására a félművelt színházi szakemberektől. Az emigráció mégis ablakot nyitott a magyar irodalomnak, erről sem igen veszünk tudomást. Amit az öt világrészbe szétszóródott magyar tehetségek megmunkáltak a számunkra: holt anyag, mindmáig. A korszerű színház nagy alternatívája: Brecht. A politikus, a piscatori színház. De arról, hogy ennek építésében ott munkált a magyar avantgárd megannyi művésze és teoretikusa, kevésszó esik. Mi anélkül fedeztük fel Brechtet, Piscatort, hogy egyetlen egyszer is leírtuk volna Moholy- Nagy László nevét. Pedig a díszletezés és színpadi gépezet megannyi terve Piscatornál az ő tevékenységéhez fűződött. Az építészetnél maradva: Forbát Ernő a nagy magnyitogorszki építkezés egyik tervezője volt, de ez csupán néhány szakmunka lábjegyzetéből derül ki. Bartók ekkor próbált színpadi műveivel Európában érvényesülni (1922. május 23. Frankfurt, 1926 november, Köln). Egyebek között a kommunista emigráns szövegkönyvére írott Csodálatos mandarinnal. Talán nem véletlen, hogy a balett előadását az akkori kölni polgármester, dr. Konrad Adenauer tiltotta be. Ha tehát a századelő az új, erős, a világirodalom stílusaival egyberímelő, mégis önálló új magyar dráma hajnalát ígérte, a két világháború közötti korszakban az avantgárd mozgalmak bekapcsolták a magyar irodalmat Európa vérkeringésébe. Elég itt csak Illyés vagy Déry ifjúságát felmutatni. Ők, a hajdani világvándorok teremtették meg a magyar líra és próza legteljesebb kortársi univerzumát. Ideje volna hát az irodalomnak és művészetnek azokat az elfeledett halottait feltámasztani, akik a két világháború között életművükkel tettek kötést a baloldali Európa és honunk között. Gábor Andor hagyatéka Berlinben pihen. Kemény (Dukus) Alfréd képzőművészeti kritikái a Rote Fahne hasábjain, Balázs Béla magyarul írt, Moszkvában kiadott darabja, a Mozart honi kiadásban meg sem jelent, nemhogy színpadra került volna. A masakodunk, hogy fordítások gyarlósága okán nem érvényesül hazánk irodalma külhonban. Hol vannak új kiadásban Ivan Goll fordításai a magyar irodalomból? Hol van Illés Béla A főpróba című munkája, mely hajdanán az Internationale Arbeiter Verlag német változatában világsikert ért el? Ki gyűjti Molnár hagyatékát? Egyáltalán, hol az az emlékezet, mely igazságot szolgáltat Palasovszky Ödönnek, a Londonba szakadt Péri Lászlónak, aztán Molnár Farkasnak, a Bauhaus tanárának, vagy hogy a harmincas évek elejének nagy német sikerét idézzem, az Isten, császár, paraszt írójának, Háy Gyulának? Polgárok, emigránsok, renegátok, forradalmárok, anarchisták, világvándorok, kommunisták, megtérek — hány forrásból buzgott fel a magyar irodalom életető ereje? Csak az emlékezet nem tud róluk vagy csakis az emlékezet, múltunkat az irodalom és a művészet halottjai népesítik be. A folytonos emlékezetkiesés, a részleges történelmi amnézia a hamis újrafelfedezések, újrakezdések mámorát kínálja. Frissnek rémlenek hajdanvolt témák, forradalminak elfeledett trükkök. A nemzedékek saját fellépésükkel számítják az időt; a kiiktatott tegnap a csalóka ma. Az irodalmi emlékezet több mint irodalomtörténeti regisztrálás. Több a lábjegyzetnél. Eleven tudat. Mozdulatunkba, szófűzésünkbe épülő memória. Színpad: holt betűből eleven élet. Gyanúm szerint a mi irodalmi temetőnk csupán sírkövek sorában vetíti vissza azt, ahogyan mi az élő irodalom szerkezetét építjük. Az eleven írót is gyakran csak évfordulói támasztják fel. Néhány név a köztudat fényszóróiban, hallgatás vagy egy-egy tiszteletkör a még lélegző tanúk, a könyveikkel elvétve jelentkezők, a csoportonkívüliek, a magányosok, a tegnap vagy a holnap hősei közül. Hubay Miklós, Gyárfás vagy Vészi Endre színműveinek sorsa bizonyítja: meghalni sem kell ahhoz, hogy valaki Lengyel Menyhért, Bíró Lajos vagy Balázs Béla bugyrába jusson. Nálunk minden évtizednek azonos színpadi szerzői vannak. Az évtized lírikusai. Az évtized regényírói. Hol az a kitartó, eleven, széles körű figyelem, hol az a higgadt kritikai tekintet, mely a holtak és elevenek kincseit egyaránt megőrzi egy nemzet múltjából és jelenéből? Titr' P°lselil Gábor: Nem magányos cédrus ÉLET ÉS Í»IRODALOM I A hatvanesztendős Csanádi Imre köszöntése Amióta munkáiról tudomást szereztem, egyik legkülönb költőnknek tartom. Azóta pedig — mintegy másfél évtizede — sok divatot felkapott és elejtett a szél, nem annyira a költők, mint inkább hírverőik hibájából. Lepergett azóta vagy két romantikus és ugyanennyi „új” tárgyilagos irányzat homokja — egyik-másik emléke még most is itt roszog a fogaink között; közhelyekké nyűtt szenzációk jöttek és mentek, miközben Csanádi versei a múlékony idő fölé magasodtak. Nem kívánom ismételgetni az elismerésnek azokat a fényükvesztett szavait, melyek oly sokszor elhangzottak a költőről. Azért koptak el, mert, még udvarias kritikusai között is akadt nem egy, aki úgy méltányolta a költő legszembetűnőbb erényeit , a szinte páratlan formakultúráját, a minden történeti rétegében ismert és virtuózusan kezelt nyelvét vagy a tüzetes tárgyismeretét, valóságérzékét —, hogy közben el nem mulasztotta volna hozzátenni: a lírai realizmusnak mégsem ez az egyetlen járható útja. Létezik-e a költészetnek, azon belül a lírai realizmusnak „egyetlen járható útja”? Emlékezetembe villan, hogy a realista Illyés Gyulával szemben Révai József Ady fogalmiságát és jelképiségét eszményítette, de amikor a realista Petőfi nevét írták a lobogóra, Révai korántsem sietett azt kicserélni Adyéra vagy legalább egy és kötőszócskával melléje tűzni. Semmiféle kizárólagosság-igény nincs bennem, amikor Csanádi életművének javát fenntartás nélkül ünneplem a születésnap alkalmából. Az olvasó engedelmével megismétlem egy régebbi recenzióm szavait, melyeket Csanádi Imre összegyűjtött verseinek megjelenése alkalmából írtam egy olvan lapba, melyet nem a szélesebb közönségrétegek számára szerkesztenek. „A méltató és jellegadó szavak legtöbbjéről sokszor már azt sem tudjuk, nem sanda aláminősítést takarnak-e; talán csak fiókcédula kitöltésére szánják, amikor a költészet realizmusáról, magyarságáról, népnemzeti, közösségi jellegéről, hagyománytiszteletéről, klasszicizáló vagy archaizáló stílusáról, evokatív erejéről, formaművészetéről, fegyelmezettségéről, az információs és eszmei tartalom gazdagságáról, vagy éppen modernségéről beszélnek. Most itt az alkalom, hogy kissé fölfrissítsük e szavak némelyikét, megfürösztvén Csanádi költészetének elnagyolást és nagyzolást nem tűrő, mindenféle zavarosságtól idegen, kristálytiszta forrásvizében.” „E forrás tükrében modern az, aminek nemcsak újdonsága van, hanem ami betetőzése és kezdete is valaminek. Modern költő, aki tartózkodik a tegnap esti nagytakarítások sietős izgalmától, s a tarka szemetet hagyó maszkabáloktól. Nem az a modern, aki gyorsan múló állapotot rögzít, hanem ráérez az évezredes folyamatra. Nem az a modern, akinek különcködő modora van, hanem kiművelt stílusa. Nem, aki fölcseréli a személyeset személytelenre, hanem egyszerre személyes és közérdekű. Modem, aki az időben előre-hátra nyitott, történelmi emlékezetű és mai érzékenységű. Modem az a költő, eleinek olvastán nem menekülni vágyunk a jelenből, hanem benne érezzük magunkat az idő sodrásában.” „Ilyen értelemben Csanádi Imre Ady óta legmodernebb költőink egyike. Ha kissé megtisztítom a harmincas évek korszak hullatta pernyéjétől Németh László költészetfelfogását, nyugodt szívvel mondhatom: irodalmunk hungarológusa ilyennek álmodta a magyar költőt. Nem a szűkkeblűen felfogott »magyar« értelemben, hanem a helyét, jövőjét, szociális és kulturális hovatartozását Közép- és Kelet-Európa népei közt kereső magyarságtudat módjára. Ahogy Kossuth, Ady, Bartók és József Attila jelölte ki helyünket, s ahogy már anyanyelvű líránk első európai magyarja, Balassi Bálint hallotta meg végeinken a szomszéd népek dalait.” Öt éve leírott szavaimhoz most annyit szeretnék hozzátenni, hogy azóta kritikustársam, Belohorszky Pál ,egy másik nagy esszéistánk, Halász Gábor gondolkodásában találta meg azt a költőmodellt, amelynek Csanádit megfeleltetheti, gondolom, elsősorban a klasszicizmushoz kapcsolódó racionális-szenzualista alkata jóvoltából. (Kritika, 1975 június.) Talán most — főleg a költő magyaros-antikos poliritmika-teremtő erejére hivatkozva — a magam vélt vagy valódi igazát, a Németh László-i „modellre” voksolót illenék védenem vele szemben? Nem, ehelyett elkönyvelem a tanulságot: az igazi költő nem sajátítható ki egyféle követelményrendszer számára, inkább a „modelleket” — a másokét is, a sajátunkat is — érdemes felszabadítani merevségükből, hogy minél sokoldalúbban igazodjanak a valóságos költőhöz. S még egy utólagos bővítmény régebbi szavaimhoz. Hely hiányában akkor nem fejthettem ki, miért nevezem talán túlontúl tetszetősen hangzó szóval „kristálytiszta forrásvíznek” Csanádi költészetét. Nos, nemcsak azért, mert szép szavakat kerestem a tudatunkat, ízlésünket, egész emberségünket katartikusan felszabadító poézisére. Csanádi 1942- ben keletkezett nagy versére céloztam, címe: Egy forráshoz. Keletkezésének történetét az Összegyűjtött versekben utószóként mellékeli a költeményhez — az is 1942 Szent István napján íródott. Innen tudom hogy a költő szülőfalujában, Zámolyon eredő, tizenhárom bővizű kútból feltörő patakról szól, illetve annak látványából, s a hozzá fűződő helytörténeti legendákból bontja ki jelkéniségét: használni szeretne szűkebb és tágabb hazájának, termékenyíteni kívánja, mint az égi körforgásban megforduló patak vize a földi mezőket. Rövid pályát fut meg a Forrás: a Császár-víz nevű Patakba ömlik, mely aztán Pákozd alatt a Velencei-tóba torkoll. A kettő így sóhajtott föl. .versét a fehérvári kórházban megírván, mindössze huszonkét évesen: ez a patak „olyan szorongatón kurta pályát fut végig, — nem így szakad-e meg, amit én kezdtem?” Azóta mostohábbnál mostohább körülmények között is olyan remekekkel gazdagította költészetét, mint például a hadifogságban írott Berdicsevi nyírfák, azután újra itthon a Bornemissza Péter, a népi és deákos műveltség legmélyebb rétegeiből — a ..tiszta forrásból”! — feltörő Halottvivők éneke, a falu megrázkódtatásait megszólaltató Lagzi múltán, a történelmi érvényű 56-os évre. Később, kevésbé zaklatott életszakaszában pedig A novgorodi Szent György ikonra. Az erdőre kitett fiú, a Csillagforgó az Esztek, a zuglói versek, az Írott képek ciklusa... S most került a kezembe a Győr-Sopron megyei Tanács közművelődési folyóirata, a Műhely új száma mely Csanádi tanulmányát közli a magyar gyermekvers történetéről és a népköltészeti hatásról, s ez ízelítőt ad a költő nagyszabású rendszerezni és kutatói képességeiből, melyek jeleit már régebben is láthattuk, de a könyvek még váratnak mágukra. A ..Forrástól” vasv ..Ertől” az én látásom szerint már az Óceán torkolatáig jutott, szívből kívánom, hogy jó kedvben, békességben valósítsa meg, ami a Műből még hiányzik. 1989. JANUÁR 5.