Élet és Irodalom, 1980. január-június (24. évfolyam, 1-26. szám)
1980-06-21 / 25. szám - -laji: Megviseltek • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (i. cs.): Cukrozott tárgyak • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Lichtmann Tamás: Szent színpad? • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -ilkei-: Szuperalkalmasság • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -sz-: Madártan • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - -vm-: Garas és dollár • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Tettamanti Béla: rajza • kép (9. oldal) - Váncsa István: Orbitális turul. (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) (9. oldal)
-• .........ri' •' - -mum MEGVISELTEK Fura hirdetést olvastam a Magyar Nemzetben. Átlagmegjelenésű, mostoha sorsú, sőt contemplatív férfi keresi oly hölgy ismeretségét, kit „az élet szintén megviselt”. Az is érdekes a hirdetésben, hogy a mostoha sorsú átlagférfi nem akar házasság útján elkövetett nyerészkedéssel javítani a nehéz életén. Ellenkezőleg, előre tiltakozik az ellen, hogy boldogítás céljából „luxus adottságú” nők zaklassák levelükkel. Az ember hajlik arra, hogy a hirdetőt nem e világra valónak, magyarán hibbantnak tartsa azért, amiért valósággal menekül a frigy révén (esetleg) reá váró jólét elől, ebben a mi jólétet becsülő, s ezt megőrizni is törekvő társadalmunkban. A hirdető élhetetlenségére azonban csakhamar maga a hirdetés adja meg a magyarázatot. A contemplárius bizalmasan azt is közli a világgal, s benne valamennyi jövendőbelijével, hogy ő doktorátusa ellenére csakazértis „irodalmi alkotómunkával foglalkozik”, és áhított óráját is ehhez hasonló tevékenységi szférában működve tudja csak elképzelni. Félelem hamarosan választ kap ajánlatára, s akkor majd együtt foglalkoznak az irodalmi alkotómunkával. Sorsuk így duplán lesz mostoha. De mert súly alatt nő a pálma, szerkesztőségek, kiadók, reszkessetek! -laji CUKROZOTT TÁRGYAK Már egy hete bezárt a kiállítás, és nagyon hiányzik. Ki tudja, mikor lesz ismét? A Goldberger Gyár Művelődési Otthonában kilencvenegy — jórészt — amatőr faszobrász, népművész és iparművész állított ki; civilben: bányász, borbély, mérnök, népművelő, könyvelő és több más őrző és újrafogalmazó, őrzők, akik a Souvenir-boltok „magyarosdi” ajándéktárgyaivá degradált „népművészet” helyett ősi és hiteles forráshoz nyúlnak vissza; s újrafogalmazók: akik a népi hagyomány használati tárgyaiból hűséggel teremtenek új értéket. A honfoglalás-kori sírokban talált tarsolylemezek díszítéseit újraköltő fafaragások; pipákban és alakos kompozíciókban a kiskunsági pásztorművészet múlt századvégi, eltűnt motívumai; lószőrből készült ékszerek; történelmi ihletésű faszobrok, melyekben életre kel az erdélyi balladák tragikus világa, a Júlia szép leány, a Kádár Kata, a Görög Ilona. A fa-, a csont-, a szaru- és tökfaragások, a fazekas edények és a bútorok azt az időt idézik, amikor a díszített tárgyaknak még használati funkciójuk volt. „Csupán hasznos cifraságot / Szeret a földművelő, / Vagy egy koszorú virágot, / Olykor, ha jó kedve jő" — fordította Kleist sorait Csokonai Vitéz Mihály. Miről jut mindez eszembe? A napokban — már jócskán benne az idegenforgalmi szezonban — külföldi ismerősömmel ajándéktárgyat akartunk vásárolni. Nitrolakkal festett porcelántányér mint „kalocsai népművészet”, bokorugró szoknyás matyóbaba, minden mennyiségben. „Műbőrnépművészet”. Túldíszített, agyonpingált parasztbútor-imitációk. Elkommercializált dísztárgyak, iparengedéllyel űzött (fényűzött) mesterségek cukros csodái — vidd, külföldi, vissza úgysem hozod! Hát ezért hiányzik az a kiállítás. Jó volna ilyeneket sűrűbben látni. Még jobb volna állandóan. (i. cs.) SZENT SZÍNPAD? A tragikus sorsú magyar író, Pap Károly, kezdő korában, Szent színpad címmel írt egy zsenge drámát. Színigazgató hőse oly szentnek tekinti a színpadot, hogy egy Shakespeare-előadás megmentése érdekében feláldozza imádott felesége életét. A Rómeó és Júlia kriptajelenetében a várandós asszony megszüli gyermekét, és a szülésbe belehal. Pap Károly később, érett író korában — átérezve műve mesterkélt konfliktusát, tragédiához kevés emberi mélységét,s nem vállalta e művét. A dráma 1973- ban jelent meg először nyomtatásban. Korábbi kiadásáról, előadásáról nem tudunk. Tudunk viszont egy mintegy tíz évvel később írt, hasonló témájú novelláról, melynek végkifejlete humoros (Shakespeare, a rettenetes). A filológia egyébként még arról se bizonyosodott meg teljesen, hogy valóban Pap Károly-e a dráma szerzője. Akár ő írta, akár nem, mindenesetre érett íróként csupán könynyed anekdotára valót látott a témában. A televízió a felfedezés szándékával választotta ki a kiváló novellista és regényíró (közepes) drámai terméséből a leggyengébbet, és reprezentatív műveként bemutatta. De ha már ezt a művét választották, legalább színház- és irodalomtörténeti dokumentumként, hűen adták volna elő. Ám a tévéfeldolgozók átírták a színművet. Elhagyták az utolsó felvonást, a hősnőnek „megkegyelmeztek”, helyette a segédszínészt „ölték meg”. Az eredeti színmű, igaz, melodramatikusan, legalább tartalmazott tragikus konfliktust, társadalmi motivációt. Az a mű az igazgató drámája volt, aki a nyomor szorításában követ el tragikus vétséget. A tévéjáték színigazgatója azonban csupán izgága színházbolond, s a feldolgozás középpontjába a segédszínész mesterkélt, motiválatlan tragédiája kerül. A feltűnési vágyban szenvedő szerelmes valósággá változtatja a Rómeó és Júlia meséjét. Azaz ő is azt hiszi, hogy Júliája halott, ezért öli meg magát. Ez pedig Shakespeare cselekményének puszta megismétlése; még egy önképzőköri diákszerző se nagyon merné leírni, mert tanárja vastagon áthúzná: Lásd, Shakespeare! Vajon meddig mehet el buzgalmában a drámai emlékek feldolgozója, színreállítója? Meddig írható hitelesen a mű fölé a szerző neve? Lichtmann Tamás ■■■■■maMBHMUHfe 1980. JÚNIUS 21. _, S£.: a KOSBS LTi Tettamanti Béla rajza SZUPERALKALMASSÁG Belgrádi középiskolákban a továbbtanulás bejelentésekor sok esetben orvosi bizonyítványok döntik el a diák jövőbeni foglalkozását. Némely leleményes szülők olyan orvosi bizonyítványt szereznek, hogy gyermekük kizárólag színésznek, bemondónak, orvosnak alkalmas. A fiatalok tömegesen menekülnek a termelőmunkától a „tisztviselői” állások felé. Belgrádnak — és nemcsak Belgrádnak — szüksége volna hegesztőkre, öntőkre, kőművesekre, keramikusokra, vendéglátóipari dolgozókra... Ilyen kádereket azonban mutatóba sem találni. Erről számol be a Világ Ifjúsága, a Borba (a JKSZ napilapja) nyomán. Ismerős gondok. Némi hazai (árnyalatbeli) különbségekkel. Esetleg koraibb tünetekkel is? Délelőtt a frissen megnyílt nyári táborban. Több tucat fiú rúgja, hajtja a bőrt a tűző napon. Izzadnak, dühöngenek, nyomdafestéket nem tűrő (?) indulat- és kötőszavaikhoz, úgy látszik, hozzáedződtek a felügyelő tanárnők. Az árnyékban viszont, hosszú padon azok ülnek, akik általában tornaórán is felmentettek, mintha az orvosi igazolás a táborban is érvényes volna. Hozzájuk lépek. „No, gyerekek, mik lesztek, ha felnőtök?” Első fiú, ravasz kis mosollyal, számítón: „Nyugdíjas." (Harsány nevetés, érződik, Pistikének ez a jópofa válasz már máskor is bejött.) Második fiú, Bandikat már most kis pocakkal szuszog: „Osztályvezető.” (Nincs min csodálkozni, megtudom, a papája főosztályvezető.) A harmadik fiú, Karcsika, nagy magabiztossággal, kihívóan: „Vámos!’’ (Nem értem, ezért rákérdezek még egyszer.) „Hát, vámos, a határon. Jó szajrékat lehet legombolni az ürgékről.” (Valaki súgja: a papája vállalati ellenőr.) „Na, és gondolod, hogy amit legombolsz, az a tied lesz?” „Hát, nem tudom, de csak meg lehet valahogy bundázni!” — feleli. Snitt. A tűző napról épp jön az árnyékba a győztes együttes csapzott kapitánya. Jóvágású, kemény fiú, ő már középiskolásnak néz ki. „Egészséges vagy?” — kérdem. Szinte szemtelenül nevet a képembe: „Állatira! Múltkor azt mondta az iskoladoki, hogy ha vadászrepülő akarnék lenni, 1/A kategóriába kerülhetnék.” „Az mit jelent?” „Szuperalkalmasság, O. K.” „És te mi akarsz lenni?” „Alezredes!” „Hogyhogy?” „Először vadászpilóta, aztán űrhajós, és akkor egyből két rendfokozatot ugrok.” Na, és a többi egészséges? „Gyerekek, ki akar hegesztő, öntő, kőműves vagy vendéglátóipari dolgozó lenni?” Síri csend. Lezser egymásra tekintgetés, tanácstalanul. Aztán egy alacsony, cingár, szemüveges fiúcska leghátulról megszólal: „Hát, ha nagyon muszáj, akkor vendéglátóipari dolgozó. De csak gebines!” Hm. - ükéi . MADÁRTAN Bajban röppent föl negyvenöt énekesmadár , negyvenöt fiatal költő indult a pályára a Madárúton című versantológiával. A rádióban nemrég műsort adtak műveikből, vagy tizenötüktől mondtak verseket neves színészek. Csak éppen a címadó vers, a Madárúton szerzője, Tóth Erzsébet maradt ki az adásból. Még szerencse, hogy az antológiából nem. - 51 - VÁNCSA ISTVÁN: ORBITÁLIS TURUL (Adalék a magyarság etnogeneziséhez) A megvilágosodást délelőtt háromnegyed kilenckor éltem át, a Diószegi úton. Ezt csak azért rögzítem ily pontosan, mert úgy vélem, hogy ha Pál apostol, Buddha, Szent Ágoston és a többiek nem voltak restek lokalizálni a perdöntő élményt, akkor én se lehetek tunya. Tehát: álltam a Diószegi út és a Tarcali utca sarkán, ebemet néztem, ahogy oldalt a gazban szimatol, s ekkor elmém lábot vetett, mint a magnéziumpor. A tétel kerek egészként született meg bennem, bizonyítási eljárással, scoliummal, corollariummal, mintegy kőbe vésve. Ekként hangzik: A magyarság igazi őshazája a kozmoszban van. Argumentációra, úgy hiszem, nem is lesz szükség; meggyőződésem, hogy a tisztelt olvasó néhány mondat után a homlokára csap: hogyhogy ezt nem találtuk ki mindeddig? Ugyanis, mint minden igazán nagy dolog, ez is pofon egyszerű. Megmagyarázom. Pillantsunk rá egy csillagtérképre, s kezdjük olvasgatni a neveket. Alcyone, Andromeda, Cassiopeia, Electra, Hercules, Merope, Orion, Perseus. Csupa görög, éspedig olyan egyének, akiket az istenek nagy kegyesen kicsippentettek a halandók közül, és gombostűvel felszúrtak a firmamentumra. Az egész antik égbolt olyan, mint valami hatalmas rovargyűjtemény, nincs benne semmi otthonosság, semmi emberi. Ptolemaiosznál is hideg kristálygömbök forognak valami bonyolult rend szerint, epiciklusok vannak meg deferenskörök, egyszóval geometria. Most pedig nézzük a régi magyar csillagneveket: Malom, Fészer, Csűrbe, Két kan, Kullancs. Továbbá Járomszeg, Juhászbot, Nyüst. A Tejút pedig: Fejér árok vagy Fejér köz, Tündérek járása, Hadak útja. S ha még ez sem győzne meg valakit, akkor közlöm, hogy a Bokor csillaga, a Rátlegelő és a Szolgafa mellől nem hiányzik a legeslegmagyarabb csillag sem: a Korcsma. Tudomásom szerint nincs még egy nép, amely a csillagos égen ennyire otthon érezné magát, s hogy ez így van, annak csakis egy magyarázata lehetséges: a magyarság kollektív tudattalanjában ott él a csillagközi eredet. Nézetem szerint ősapáink Belső-Ázsiában értek földet — valahol a mai Kazahsztán területén —, aztán bejárták a fél világot, lementek pecázni a nagy folyamok völgyébe (Nílus, Tigris, Indus, Jangce), az ott élő törzseket megtanították erre-arra, s ha a talaj megfelelő volt — mint például Mezopotámiálján —, megvetették a szőlészet, a borászat és a borhamisítás alapjait, egyszóval létrehozták az emberi civilizációt. Az eredményt módunkban áll tapasztalni. Filológiai bizonyításokkal nem terhelem az olvasót, ms mert elképzelhetetlennek tartom, hogy a fentiek után is kételkedik; csak érdekességként jegyzem meg, hogy az úriember szavunk etimológiailag az úriemberből származik, s eredetileg azokat jelöli, akik egészen a Turul nevű űrhajóig képesek visszavezetni a családfájukat. (Amiképpen az Egyesült Államokban is az számít igazán, előkelőnek, aki be tudja bizonyítani, hogy ősei a Mayfloweren érkeztek.) Ez megintcsak bizonyítja, hogy kollektív tudattalanunkban elevenen él a kozmikus etnogenezis. És végezetül: Körösi Csoma Sándor elindult őshazát kutatni, ehhez egy vas támogatást nem kapott a magyar nemzettől, a főműveit azóta sem adjuk ki magyarul, szobra Japánban van, Csomakőrösön lévő emlékmúzeuma akár a disznóól. Miért? Azért, mert valahol mélyen mindenki tudta és tudja, hogy az őshazát nem horizontálisan, hanem vertikálisan kell keresni. Lám, Farkas Bertalan egy csapásra a legnépszerűbb honfivá emelkedett, hetekig róla beszélt mindenki, arcképe ott van minden kirakatban, dalt írtak hozzá és hétéves kislányok szerelmesek belé. Pedig nem jutott el az őshazáig, csak a határára, s egyetlen szál ősmagyarral sem találkozott. (Lévén az ő járműve nem interstelláris, hanem orbitális Turul.) Az eredmény mindazonáltal kötelez: az én álmaimban a magyar űrhajós máris szkafanderben és fehér lovon jelenik meg, s egy villogó kardot suhogtat a téridőkontinuum négy dimenziója felé. Visszafoglalja az űrt. GARAS ÉS DOLLÁR Hogyan lehet olcsón és bérmentve statisztériát szervezni egy filmhez? Egyszerű a recept: össze kell hívni egy hajdani világválogatottat a Hungária körúti pályára, be kell mondani a televízióba, hogy aki odamegy, lehetőleg a világháborús időknek megfelelően sötétbe öltözzön, így — évek óta először — az MTK-pálya lelátói is megtelnek a hazánkba szakadt sztárokvarázsára, és Pelé meg a többiek is megfelelő körülmények között készülhetnek filmbeli szerepük eljátszására. A világsztárok ezért még azt is elvállalták, hogy válogatottunk meccsén — ez Pelének járt ki — vagy klubtalálkozókon — ez a többieknek — elvégezték a kezdőrúgást, amely eseményről a magyar szurkolólélek pszichiáterei azt gondolnák, hogy föllendíti a honi foci iránti érdeklődést is. De hát nem a reklám a lényeg, hanem a művészet: a film. Ez pedig, mint John Huston, a világhírű rendező elmondta, azon a sohasem hallott, látott sztorin alapul, hogy a második világháború idején a német tiszteknek eszébe jut: focimeccset kellene játszani a fogolytábor lakóival. A pompás történethez már csak ki kellett választani a legolcsóbb helyszínt és a legdrágább sztárokat: a világsiker garantálva. Menekülés a győzelembe ez a film címe, amely dicsőséget és dollárt hoz hazánknak. Az ára csupán annyi, hogy el kell feledkeznünk — filmileg, futbológiailag és nemzetileg — arról a filmről, amely azon a sohasem hallott, látott sztorin alapult, hogy a második világháború idején a német tiszteknek eszébe jut: focimeccset kellene játszani a fogolytábor lakóival. Olyannyira megtetszett ez az ötlet annak idején (1961-ben) egy alig világhírű rendezőnek, hogy azon nyomban filmet is csinált belőle. Két félidő a pokolban volt a film címe. Igaz, akkor nem került rá pénz, hogy Edison Arantes do Nascimentót vagy például Michael Caine-t meghívtuk volna főszerepelni. (Nekünk „csak” Garasunk volt.) Mindenesetre, a filmtörténetbe belekerült, talán néhány rendező — nem John Hustonra gondolok — látta is a nemzetközi fesztiválokon. Nem is az a baj, hogy ők nem emlékeznek, hanem hogy — akkor, amikor a vízcsapból is a Menekülés a győzelembe hívei csöpögnek — mi magunk sem. Nemcsak arról nem beszélünk, hogy a kezdőrúgást Sinkovits végezte el, nemcsak a pályát engedjük át a barátságos ellenfélnek, hanem a kezdeményezést is. Nem csodálkoznék, ha a második világháborús öltözékben ingyenstatisztériát alkotó nézők azt kiabálnák: bunda! bunda! Ami nyilvánvalóan anakronizmus. Nem baj, a száj mozoghat, van szinkron nyugaton is. Tömeghangra. vm- ÉLET ÉS|R IRODALOM