Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-03 / 1. szám - Hauser Beáta: rajza • kép (1. oldal) - Kroó György: Előestén • vezércikk (1. oldal) - Petrőczi Éva: „A télnek nincs szeme…” (1. oldal)
M XXV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1981. JANUÁR 3. Beléptünk a Bartók-centenárium évébe. Aki a Magyar Rádió székházának folyosóin nap mint nap belebotlik a francia, a svéd, a svájci, a kanadai, az NDK rádiók sorozattervező, adatgyűjtő, interjút készítő, hangfelvétel-ritkaságot kereső szorgos munkatársaiba, már nyár óta érzékeli, hogy világeseményről van szó, amelynek „epicentrumát” Magyarországon jelzik a műszerek. Már-már úgy érezzük sokszor, hogy Magyarország nemzetközi zenei vérellátó központ lett. December 5-én, a Belga Rádió brüsszeli nagy auditóriumában — néhány órára a másik oldalra kerülvén — valóságosan érzékelhettem mindennek a hatását, az értelmét. Bizonyos tekintetben a misszió jellegét is. A belga fővárosban, hogy elkerüljék a Bartók-év legnagyobb veszélyét, a zsúfoltságot,, a kényszernek, erőltetésnek ható túladagolást, ezzel a hangversennyel hivatalosan megnyílt a Bartók-év. A koncertet az ottani rádiószervezetek a Belga —Magyar Társasággal közösen rendezték. A flamand és francia nyelvű bemondónők a közönség soraiban köszöntötték a Magyar Népköztársaság, a Román és a Csehszlovák Szocialista Köztársaságok nagyköveteit. A Belga Rádió és Televízió Új Szimfonikus Zenekara Lehel György vezényletével a Két kép és a Concerto partitúráját szólaltatta meg. A II. Zongoraverseny magánszólamát Kocsis Zoltán játszotta. Jólesett minden magyarnak az a hálás és feltétlen ünneplés, amelyben a karmestert és a zongoraművészt részesítette a közönség, a négyszeri-ötszöri visszahívás, a zenekari tagok tapsa, vonós hommage-a. Annál inkább, mivel tudtuk, hogy a stílust, az előadói hagyományt ezúttal szinte száz százalékig a magyar művészek vendégszereplése biztosította, a véradás ez esetben szó szerint értendő. Nem így lesz, természetesen, mindenütt. A nagy nemzetközi zenei központok, a Bartók-bemutatóknak annak idején, Magyarországot megelőzve, helyet-lehetőséget kínáló zenei világvárosok ma sem szorulnak magyar előadói segítségre, sőt, nem egy tekintetben a mi hazai mértékünket éppen a világ legkiválóbbjainak magyarországi vendégszereplése szembesítheti , a centenárium idején jelképesen is, a világszínvonallal. A belgiumi Bartók-fesztivál egyik tavaszi hangversenye, a Kétzongorás szonáta, a Kontarsky fivérekkel szintén ebbe a kategóriába esik. A brüsszeli, liége-i, genti műsorsorozat fő vonalában azonban a magyar előadóművészek állanak: a Bartók vonósnégyes két hangversenye, Fischer Annie a III. zongoraverseny szólistájaként, Gertler Endre a két Hegedű rapszódiával és a fiatalkori Hegedűversennyel, Kasza Katalin és Sólyom Nagy Sándor a Kékszakállúban, a Kodály és az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa országjáró hangversenykörutakkal... Hasonló a helyzet még ki tudja hány országban. Ilyenkor megsejthetjük, micsoda rendkívül nehéz vizsga előtt áll a magyar zenei előadóművészet. Felelősségünk a lehető legnagyobb, mert Bartókot képviseljük. ★ Itthon a Bartók Emlékbizottság felhívása húzza szét a függönyt a centenárium januártól fokozatosan benépesülő színpada előtt. Ha kotta- és könyvkiadásunk legújabb kínálatát jellemző előjelnek tekintjük, igényes, alapos, szép lesz a mi Bartók-évünk is, méltán tehetjük a világ kirakatába. Eddig a Zeneműkiadó három bravúrosan szép munkáját kézbesítette a posta. Két Bartók-kézirat hasonmás kiadását Somfai László magyarázó szövegével és a Bartók Béla élete képekben és dokumentumokban című albumot, Bónis Ferenc munkáját. Az egyik facsimile az 1902-ből származó hegedűre és zongorára írott Andante-t teszi hozzáférhetővé. A másik a zongorára írott Szonáta (1926) kéziratát, az Országos Széchényi Könyvtár egyik ékességét adja közkézre. Az Andante alkalmi darab, egy Joachim unokahúgai társaságában kellemesen eltöltött vasárnap délutánért mond általa köszönetet a 21 éves zeneszerző. Formája is alkalmi: levelezőlaphoz ragasztott 9 négysoros kottapapíron elfér a hangulatos apróság. A Szonáta kéziratának („második autográf fogalmazvány”) kiadását nemcsak a kompozíció nagyságrendje teszi sokkal jelentősebbé, hanem az a tény is, hogy benne a III. tétel két változatban szerepel. A hosszabbik, a régebbi tanúsítja, hogy a Szabadban ciklus jelenlegi Musettes tétele eredetileg ehhez a Szonátához tartozott. A két műalkotás genezisét mintaszerű érzékletességgel írja le Somfai László utószava. Leginkább az a következtetése tanulságos, mely a koncepció és a valóságos mű belső igényének tusáját tárja elénk. „A Szonáta-finale formájának lényege, hogy egy tudatosan népdalra emlékeztető ... témából olyan epizódok sarjadnak, amelyek eredeti népzenei hangvételek-zsánerek emlékei. Méghozzá ezek az ... epizódok mintha tervszerűen, módszeresen látogatnák végig Bartók legkedveltebb parasztzene-zsánereit... vokális ... furulyaváltozat... dudajelenet... ... erdélyi falusi hegedűsök stílusa. A bartóki önkritika győzelme a benne mindig bujkáló tervező, koncepcióépítő hajlam fölött..., hogy volt szíve kimetszeni a ... formalazító Musettes epizódot...” ÉLETE il» IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP KROÓ GYÖRGY: ELŐESTÉN Ünnepek, részletre Tovább sápítozunk? Szégyen a családra? (riport) A képesalbum az elmúlt negyedszázad során többször, különböző változatban, négy nyelven, legutóbb 1972-ben jelent meg; csak keletkezési adatainak ismertetéséhez 21 sorra van szüksége az utószót író szerzőnek. Az utóbbi nyolc esztendőben Bónis Ferenc fáradhatatlanul folytatta a képek és a dokumentumok gyűjtését, figyelemmel kísérte a Bartók-kutatás új eredményeit. „Ez a feltáró munka pontosítottmódosított korábbi megállapításokat — írja — és lehetővé tette, hogy a szükségszerű válogatás során egy-egy témakört több, jellemzőbb vagy jobb állapotban ránkmaradt képpel dokumentáljunk.” Az adott terjedelem határain belül több és jellemzőbb dokumentum — ez az új kiadás vezéreszméje. Nagy gyönyörűséggel forgattam a centenáriumi kiadást. Finomabb, árnyaltabb a kronológiája, a képek sorrendje, az események összefüggése, eligazítóbbak a térképek, meglepően növeli a hatásfokot egyegy megváltoztatott képméret. Legfőképp azonban a 65 új fotó a nagy nyereség, a minőségi többlet. Ezek között is a leginkább megrendítő, bevilágító a kalapos, biztos meráni állókép, a jobb kéz gipszlenyomata, az 1906-os Magyar népdalok egymás mellé helyezett ceruzás vázlata és nyomdai tisztázata, a saját népdallejegyzést korrigáló tudós ceruzavonásait megörökítő dokumentum, a napfürdős és a húszas évek múló idejét érzékeltető fotósorozat, a Szabadban befejezetlen vázlata, az amerikai turné műsorlapjai, az osvesszai műsorfüzet, a Cantata profana szövegének alapjául szolgáló román kolindalejegyzés facsimiléje az 1914-es gyűjtésből, a harmincas évek hegyi képei, az utolsó ,,békés” nyáron újságot olvasó Bartók portréja, a Concerto bostoni bemutatójának ismertetőfüzete, a III. Zongoraverseny kéziratos vázlat- és partitúraoldalainak fényképe... Ez a könyv mindenkit gazdagabbá tesz. Értő, gondos, szép munka, amit csak szívósság és agyszeretet hozhat létre. Az előestén jó érzéssel gondolhatunk a közelgő ünnepre. //* illmitir Hauser Beáta rajza ÁRA: 6,-FT „A TÉLNEK NINCS SZEME..." „A télnek nincs szeme ...” — mondogatom magamban a nagymamától annyiszor hallott, félig mentegetődzésnek, félig bátorításnak szánt mondatot, miközben alig záró ablakainkra kimustrált sötétítőfüggönyt, ócska rongyszőnyeget aggatok. Később egy régi gyerekpaplanból még ablakhurkát is ügyetlenkedek, éjjel pedig zokniban alszom. Egyszóval: változatos, de költőietlen módokon próbálok védekezni az egyszerre félt és szeretett „igazi" tél első rohamai ellen. Részt veszek én, hogyne vennék, a nagy országos ellágyulásban, számtalan: műszakom közepett is rátapadok az ablakra, elfog a szánkózhatnék, a hógolyózhatnék, csak ez a „télnek nincs szeme", más évszakokban szegénysége ellenére is ápolt, jólöltözött nagyanyám unásig ismételt magamentegetése ne motoszkálna minduntalan a fejemben! Mert a kosztümöskalapos-csipkekesztyűs hölgyből telente bekecses-kofabugyis-fejkendős tétova lényt csinált a szűkölködők tele, „rosszkedvünk tele”, a mindig füstölgő kályha, a reggelente jéghideg konyha tele. A meleg ruhák, lábbelik nélküli tél. Újra és újra elered a hó. Újra és újra meghatódom... aztán ránézek az ablakon lógó rissz-rossz hidegfogóra, és erről eszembe jut az élelmiszerboltban látott néni, aki lyukas csizmájára (valami uraságoktól levetett harisnyacsizmára), kalucsnit húzott, úgy jött reggel a szokásos fél liter tejért. Ránézek a csúf „firhangra", s résein át sorstársi együttérzéssel figyelem a zarándokokat, akik Mária názáreti kútjához illő áhítattal kerülgetik a szomszédos, tíz napja üres olajkutat. Arra gondolok, jó volna újévi levelet írni, néhány igazán szerény jókívánsággal. Legyen, lehessen végre szeme mindnyájunk telének, ne szégyelljünk ránézni is a tiszteletére előrámolt kacatokra. Kívánom, valóban ne legyen nagyobb téli gondunk, mint kipiszkálni a hóból az elaszadt kocsit. Várom jókedvünk telét, amikor mindnyájunknak marad, maradhat ereje észrevenni a tél költészetét. Petrőczi Éva