Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám - Hauser Beáta: rajza • kép (1. oldal) - Kroó György: Előestén • vezércikk (1. oldal) - Petrőczi Éva: „A télnek nincs szeme…” (1. oldal)

M XXV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1981. JANUÁR 3. Beléptünk a Bartók-centenárium évébe. Aki a Magyar Rádió szék­házának folyosóin nap mint nap belebotlik a francia, a svéd, a sváj­ci, a kanadai, az NDK rádiók so­rozattervező, adatgyűjtő, interjút készítő, hangfelvétel-ritkaságot ke­reső szorgos munkatársaiba, már nyár óta érzékeli, hogy világese­ményről van szó, amelynek „epi­centrumát” Magyarországon jelzik a műszerek. Már-már úgy érezzük sokszor, hogy Magyarország nem­zetközi zenei vérellátó központ lett. December 5-én, a Belga Rádió brüsszeli nagy auditóriumában — néhány órára a másik oldalra ke­rülvén — valóságosan érzékelhet­tem mindennek a hatását, az ér­telmét. Bizonyos tekintetben a misszió jellegét is. A belga fővárosban, hogy elke­rüljék a Bartók-év legnagyobb ve­szélyét, a zsúfoltságot,, a kényszer­nek, erőltetésnek ható túladagolást, ezzel a hangversennyel hivatalosan megnyílt a Bartók-év. A koncertet az ottani rádiószervezetek a Belga —Magyar Társasággal közösen ren­dezték. A flamand és francia nyel­vű bemondónők a közönség sorai­ban köszöntötték a Magyar Nép­­köztársaság, a Román és a Csehszlovák Szocialista Köz­társaságok nagyköveteit. A Bel­ga Rádió és Televízió Új Szim­fonikus Zenekara Lehel György vezényletével a Két kép és a Con­certo partitúráját szólaltatta meg. A II. Zongoraverseny magánszóla­mát Kocsis Zoltán játszotta. Jólesett minden­ magyarnak az a hálás és feltétlen ünneplés, amely­ben a karmestert és a zongoramű­vészt részesítette a közönség, a négyszeri-ötszöri visszahívás, a ze­nekari tagok tapsa, vonós homma­­ge-a. Annál inkább, mivel tudtuk, hogy a stílust, az előadói hagyo­mányt ezúttal szinte száz százalé­kig a magyar művészek vendég­­szereplése biztosította, a véradás ez esetben szó szerint értendő. Nem így lesz, természetesen, mindenütt. A nagy nemzetközi ze­nei központok, a Bartók-bemuta­­tóknak annak idején, Magyarorszá­got megelőzve, helyet-lehetőséget kínáló zenei világvárosok ma sem szorulnak magyar előadói segítség­re, sőt, nem egy tekintetben a mi hazai mértékünket éppen a világ legkiválóbbjainak magyarországi vendégszereplése szembesítheti , a centenárium idején jelképesen is, a világszínvonallal. A belgiumi Bar­­tók-fesztivál egyik tavaszi hang­versenye, a Kétzongorás szonáta, a Kontarsky fivérekkel szintén ebbe a kategóriába esik. A brüsszeli, liége-i, genti műsorsorozat fő vona­lában azonban a magyar előadó­­művészek állanak: a Bartók vonós­négyes két hangversenye, Fischer Annie a III. zongoraverseny szó­listájaként, Gertler Endre a két Hegedű rapszódiával és a fiatal­kori Hegedűversennyel, Kasza Ka­talin és Sólyom Nagy Sándor a Kékszakállúban, a Kodály és az Ifjú Zenebarátok Központi Kórusa országjáró hangversenykörutak­­kal... Hasonló a helyzet még ki tudja hány országban. Ilyenkor megsejthetjük, micsoda rendkívül nehéz vizsga előtt áll a magyar zenei előadóművészet. Felelőssé­günk a lehető legnagyobb, mert Bartókot képviseljük. ★ Itthon a Bartók Emlékbizottság felhívása húzza szét a függönyt a centenárium januártól fokozatosan benépesülő színpada előtt. Ha kot­ta- és könyvkiadásunk legújabb kí­nálatát jellemző előjelnek tekint­jük, igényes, alapos, szép lesz a mi Bartók-évünk is, méltán tehetjük a világ kirakatába. Eddig a Zene­műkiadó három bravúrosan szép munkáját kézbesítette a posta. Két Bartók-kézirat hasonmás kiadását Somfai László magyarázó szövegé­vel és a Bartók Béla élete képek­ben és dokumentumokban című al­bumot, Bónis Ferenc munkáját. Az egyik facsimile az 1902-ből szár­mazó hegedűre és zongorára írott Andante-t teszi hozzáférhetővé. A másik a zongorára írott Szonáta (1926) kéziratát, az Országos Szé­chényi Könyvtár egyik ékességét adja közkézre. Az Andante alkalmi darab, egy Joachim unokahúgai társaságában kellemesen eltöltött vasárnap dél­utánért mond általa köszönetet a 21 éves zeneszerző. Formája is al­kalmi: levelezőlaphoz ragasztott 9 négysoros kottapapíron elfér a han­gulatos apróság. A Szonáta kéz­iratának („második autográf fogal­mazvány”) kiadását nemcsak a kompozíció nagyságrendje teszi sokkal jelentősebbé, hanem az a tény is, hogy benne a III. tétel két változatban szerepel. A hosszab­bik, a régebbi tanúsítja, hogy a Szabadban ciklus jelenlegi Muset­tes tétele eredetileg ehhez a Szo­nátához tartozott. A két műalkotás genezisét mintaszerű érzékletesség­­gel írja le Somfai László utószava. Leginkább az a következtetése ta­nulságos, mely a koncepció és a valóságos mű belső igényének tu­­sáját tárja elénk. „A Szonáta-fi­­nale formájának lényege, hogy egy tudatosan népdalra emlékeztető ... témából olyan epizódok sarjadnak, amelyek eredeti népzenei hangvé­­telek-zsánerek emlékei. Méghozzá ezek az ... epizódok mintha terv­szerűen, módszeresen látogatnák végig Bartók legkedveltebb pa­­rasztzene-zsánereit... vokális ... furulyaváltozat... dudajelenet... ... erdélyi falusi hegedűsök stílusa. A bartóki önkritika győzelme a benne mindig bujkáló tervező, kon­cepcióépítő hajlam fölött..., hogy volt szíve kimetszeni a ... forma­lazító Musettes epizódot...” ÉLET­E il» IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP KROÓ GYÖRGY: ELŐESTÉN Ünnepek, részletre Tovább sápítozunk? Szégyen a családra? (riport) A képesalbum az elmúlt negyed­század során többször, különböző változatban, négy nyelven, legutóbb 1972-ben jelent meg; csak keletke­zési adatainak ismertetéséhez 21 sorra van szüksége az utószót író szerzőnek. Az utóbbi nyolc esz­tendőben Bónis Ferenc fáradhatat­lanul folytatta a képek és a doku­mentumok gyűjtését, figyelemmel kísérte a Bartók-kutatás új ered­ményeit. „Ez a feltáró munka pontosított­módosított korábbi megállapításo­kat — írja — és lehetővé tette, hogy a szükségszerű válogatás so­rán egy-egy témakört több, jellem­zőbb vagy jobb állapotban ránk­maradt képpel dokumentáljunk.” Az adott terjedelem határain belül több és jellemzőbb dokumentum — ez az új kiadás vezéreszméje. Nagy gyönyörűséggel forgattam a centenáriumi kiadást. Finomabb, árnyaltabb a kronológiája, a képek sorrendje, az események összefüg­gése, eligazítóbbak a térképek, meglepően növeli a hatásfokot egy­­egy megváltoztatott képméret. Leg­főképp azonban a 65 új fotó a nagy nyereség, a minőségi többlet. Ezek között is a leginkább megrendítő, bevilágító a kalapos, biztos meráni állókép, a jobb kéz gipszlenyomata, az 1906-os Magyar népdalok egy­más mellé helyezett ceruzás váz­lata és nyomdai tisztázata, a saját népdallejegyzést korrigáló tudós ceruzavonásait megörökítő doku­mentum, a napfürdős és a húszas évek múló idejét érzékeltető fotó­sorozat, a Szabadban befejezetlen vázlata, az amerikai turné műsor­lapjai, az osvesszai műsorfüzet, a Cantata profana szövegének alap­jául szolgáló román kolindalejegy­­zés facsimiléje az 1914-es gyűjtés­ből, a harmincas évek hegyi ké­pei, az utolsó ,,békés” nyáron új­ságot olvasó Bartók portréja, a Concerto bostoni bemutatójának ismertetőfüzete, a III. Zongoraver­seny kéziratos vázlat- és partitú­raoldalainak fényképe... Ez a könyv mindenkit gazdagab­bá tesz. Értő, gondos, szép munka, amit csak szívósság és agyszeretet hozhat létre. Az előestén jó érzés­sel gondolhatunk a közelgő ün­nepre. //* illmitir Hauser Beáta rajza ÁRA: 6,-FT „A TÉLNEK NINCS SZEME..." „A télnek nincs szeme ...” — mondogatom magamban a nagymamától annyiszor hal­lott, félig mentegetődzésnek, félig bátorításnak szánt mon­datot, miközben alig­ záró ab­lakainkra kimustrált sötétítő­függönyt, ócska rongyszőnye­get aggatok. Később egy régi gyerekpaplanból még ablak­hurkát is ügyetlenkedek, éjjel pedig zokniban alszom. Egy­szóval: változatos, de köl­­tőietlen módokon próbálok védekezni az egyszerre félt és szeretett „igazi" tél első ro­hamai ellen. Részt veszek én, hogyne vennék, a nagy országos el­­lágyulásba­n, számtalan:­ mű­szakom közepett is rátapadok az ablakra, elfog a szánkóz­hatnék, a hógolyózhatnék, csak ez a „télnek nincs sze­me", más évszakokban sze­génysége ellenére is ápolt, jólöltözött nagyanyám unásig ismételt magamentegetése ne motoszkálna minduntalan a fejemben! Mert a kosztümös­­kalapos-csipkekesztyűs hölgy­ből telente bekecses-kofabu­­gyis-fejkendős tétova lényt csinált a szűkölködők tele, „rosszkedvünk tele”, a mindig füstölgő kályha, a reggelente jéghideg konyha tele. A me­leg ruhák, lábbelik nélküli tél. Újra és újra elered a hó. Újra és újra meghatódom... aztán ránézek az ablakon lógó rissz-rossz hidegfogóra, és er­ről eszembe jut az élelmiszer­boltban látott néni, aki lyu­kas csizmájára (valami ura­­ságoktól levetett harisnyacsiz­mára), kalucsnit húzott, úgy jött reggel a szokásos fél li­ter tejért. Ránézek a csúf „firhangra", s résein át sors­társi együttérzéssel figyelem a zarándokokat, akik Mária názáreti kútjához illő áhítat­tal kerülgetik a szomszédos, tíz napja üres olajkutat. Arra gondolok, jó volna új­évi levelet írni, néhány iga­zán szerény jókívánsággal. Legyen, lehessen végre szeme mindnyájunk telének, ne szé­gyelljünk ránézni is a tiszte­letére előrámolt kacatokra. Kívánom, valóban ne legyen nagyobb téli gondunk, mint kipiszkálni a hóból az el­­aszadt kocsit. Várom jókedvünk telét, amikor mindnyájunknak ma­rad, maradhat ereje észreven­ni a tél költészetét. Petrőczi Éva

Next