Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-03 / 1. szám - Felvidéki András: rajza • kép (3. oldal) - Tamás István: Levél az indigóról (3. oldal) - Hernádi Miklós: Ünnepek, részletre (3. oldal)

t öreg barátom, rosszul tudod vagy rosszul emlékszel, végtére is: egyremegy, az ifjúság elmúlá­sának nem a szemüveghez, a fog­fájáshoz, a megbízáshoz,­­, kopa­szodáshoz, erőnknek még alig ész­­­revehető, bár nem tagadható fo­gyatkozásához van köze, hanem az indigóhoz. Akkor jutott ez az eszembe, amikor már elváltunk, s így nem mondhattam meg. Fogfájásom ka­maszkoromban is volt. A dunán­túli kisváros hideg éjszakájában három fogorvoshoz csöngettem be, egyik se nyitott kaput. De mind­egyik kilesett az ablakon, s ami­kor megállapította, hogy nem ők, hanem csak egy beteg, visszafe­küdt az ágyába. Ez 1953-ba­n tör­tént, az érettségi előtti hetekben. Albérletben laktam a kisváros — ugyan már, mit ködösítek, nem titkolandó, hogy Szekszárd — egy deklasszált előkelőségénél, aki diáktartással pótolta a nyugdíjat, amit egyébként nem kapott. Csak megállapították, hogy jár neki, de az összeg valahol elakadt, túlsá­gosan ismert történelmi nevet vi­selt, egyik hivatal se merte vál­lalni, hogy neki nyugdíjat küld. A ház a Bartina utcában volt, ar­rafelé lakott régebben a Halálfiai (Babits) Ödön bácsija, a vén ügy­véd, aki a szőlőhegyen a földet szöges botjával döfködő Cencinek tanácsokat adott, hogy miként bánjon a gyerekekkel... A Halálfiai, nem is értem, miért nem csináltak még filmet belőle. Fábrinak vagy Banódynak, eset­leg Makknak való. Nelly, Hintáss Gyula, a szökés, mély kertek mély titkokkal, kopott szalonfüggö­nyök, diópálinka a bőrgarnitúrás sötét ügyvédi dolgozószobában. Abban a kertben egyébként mi­lyen gyorsan változtatja magát a világ, 1953-ban gyakran volt lát­ható egy elhanyagolt fiatal fele­ség, aki nem hagyta viszonzatla­­nul a diák pillantásait. Olyan em­bernek a felesége volt, aki éjje­lente valószínűleg nemcsak ijedt fogorvosokhoz szokott becsönget­­ni. Sok becsöngetnivalója lehetett akkoriban, mert sohasem volt ott-tron. Mária néni, a történelmi ne­vet viselő deklasszé felesége, va­laha szépséges magyar nagyasz­­szon­y lehetett volna, a társadalmi­­ ,földin­dulás éveiben sem veszít­­elt palantását isk­­zéledését, óvott: „Vigyázz, kisfiam”. Én nem vigyáztam, mert gyerek voltam, a tapasztalatlanság menthetett meg S. J. — így hívták a csöngeteg egyenruhás embert — öldöklő fegyvereitől, ha ugyan nem a há­lájától. De hát erről szó sem volt. A pillantások, oda és vissza, alá­­tóiak maradtak. Nem tudhattam még, hogy Platon vén szamár. Hogy befejezzem, amibe bele­­kavarodtam, égő fogfájásommal végül a helyi kórházban kötöt­tem ki, ahol komplikált műtétre készülve, éppen sok orvos volt jelen, s az egyikük, bár őszintén megmondta, hogy cselédkönyves kora óta nem húzott fogat, és azt sem tudja, hová kell szúrni az injekciót, megszabadított a fáj­dalomtól. Ügyesen kihúzta a fo­gamat. Hazatámolyogtam, elalud­tam, reggel sikoltásra ébredtem. Vér szivárgott a párnára, vékony csíkban, a sebhelyből, Mária né­ni azt hitte, hogy S. J. álmom­ban lemészárolt. Amikor kinyi­tottam a szemem, még akkor is alig hitte el, hogy élek. „Látod, kisfiam, kellett neked a prolinőt nézegetni...” Később, megértvén a kalandos, de ártatlan éjszakát, valahogy megnyugodott. Május elsejének reggele volt, szél süvöltött a Bartina utcában, valóságos jégvihar kerekedett, őrjöngve rázta a fákat, söpörte a háztetőkről a cserepeket. Az utcát előző délután fellobogózták. A vihar lesodorta a zászlótól a­z éizakról- nyelestül hemperegtek a­ vásznak egymás hegyén-hátán a járdán meg az úttesten. Mária néni az ablaknál állt, egy gyű­lölködő mondata ma is a fülem­ben van: „Viszi a szél a vörös rongyaikat...” Messzire kerültem az indigótól, atyai barátom. Akit ma már csak az igazán fontos dolgok érdekel­nek: család,­erkölcs, szeretet, be­tegség, munka, halál, állatok, nö­vények, régi házak vén kövei, amelyeket elnyúzott az idő. Állsz a tóparton, hetvennyolc évesen, megterhelve — nem felszerelve inkább? — politikusi, diplomá­ciai, párttitkári, vezérigazgatói ta­pasztalatokkal, és ellágyultan idé­zed az Áprily-verssort: „S a nyár, ez a kirobbant forradalmár, vér­padra hajtja szőke, szép fejét.” Korábbi foglalkozásaid nem vol­tak ennyire összhangban a köl­tészettel. Az öregség, mondtad, bár sok minden, ami elmúlt, már nem is hiányzik, a testi bajokkal kezdő­dik. A véletlen jótékony szeszélyé­ből nem ismervén még ezeket, játékosan és évődve, ahogyan egymással szoktunk beszélgetni, azt feleltem, hogy bizonyára iga­zad van, apó. Azután beültél az autóba, amelyet a korodat és az emlékedet tisztelő kormányzati barátod bocsátott nagylelkűen a rendelkezésedre, erre az őszi ki­rándulásra, és elmentél, soványo­­dó kezeddel­­pregetve. Víg, bú­csút , imitálták dinert ,a­ szólak klasszikus, azaz etikai értelmé­ben vagy úriember, aki esetleg csak talányos, fanyar glosszákkal könnyít magán, de szomorú vi­lágába nem vonja be a szeret­teit. Nem a testi bajokkal kezdődik az elmúlás, és azzal egyidőken a küzdelem ellene.. gondoltam, ami­kor az autód már elporzott, ha­nem az indigóval. Egy-két évti­zede, ifjan, mindig csak egy szál papírt fűztem az írógépbe, írtam, megjelent, mit törődtem vele. Holtomban is elpirulnék, ha va­laki az orrom alá tartaná ezeket a nyomtatványokat, amelyek száz- meg százezer példányban vitték szerteszét a rengeteg sza­márságot. Nemcsak azt, de főleg. Nagy részükről akkor is tudtam mindent, de ez alighanem csak súlyosbítja a vétket. Amióta meg­könnyebbültem, mert elmúlt az ifjúság, indigót fűzök a papírok közé. Ezeknek az indigóknak egy­két könyvet is köszönhetek — annyira azért nem nőttem fel, hogy könyvtárakban és archívu­mokban kotorásszak az érdemte­len életmunkám után —, ame­lyekben, én tudom a legjobban, akad sok-sok silányság, de leg­alább vannak. Kétes érdem. Mindenesetre, gondoltam to­vább a gondolatodat, valamelyest önkényesen kanyarítva is rajta, mi férfiak fellélegzünk, amikor elmúlik az ifjúság. Jó volt, de nehéz: húsz-harminc éven át együtt élni egy gyanús kalandor­ral! Mindig mást akart, mint amit mi. Néha még sóhajtunk utána, de ennek, emberek, ne higgyetek. Igazából azt gondoljuk vagy talán csak érezzük, hogy végre elment a kósza ördög. Már nem kell abbahagyni a munkán­kat délelőttönként vagy estén­ként, hogy elszaladjunk valaho­vá, folytathatjuk. Hazudni még kell, de már nem annyit. Ez fon­tos dolog, kár volna lekicsinyle­­ni. "Nem vagyunk már kíván­csiak, csak figyelmesek. A nők ilyenkor a kozmetikushoz, a plasztikai sebészhez, a fodrász­hoz, a varrónőhöz és a divatsza­lonba rohannak, könyörögnek. Mi inkább otthon maradunk, és in­digót fűzünk a papírlapok közé, hogy másnap vagy tíz nap múlva vagy két év múlva szembenéz­hessünk azzal, amit dolgoztunk. Nem vagyunk engedettek, ké­telkedve csóváljuk a fejünket, kedvetlenül állapítjuk meg, hogy amit csináltunk, még mindig nem az igazi, sőt — ha van némi eszünk előre látni a dolgokat —, hogy sokáig nem is lesz az, ta­lán sohasem, hogy a vállunk fö­lé megint nem a legjobb szelle­műn,­ halait súgni, de valami sú­gást azért hallunk. Ilyenfélét: „majd, talán”. Ezért — mert sok mindenről jókedvűen lemond­tunk, de a remény, úgy látszik, kitartó útitárs — indigót fűzünk az írógépbe, a papirosok közé. A kőműves aggályosabban igazítja a téglát, a festő felírja egy könyvbe, hogy mit festett, a sze­relő hosszú és drága perceket szán arra, hogy szívesen hallgas­sa a szebb motorhangot, örvendezünk, hogy megszaba­dulván az ifjúságtól, végre van időnk. A keserűségből fondorla­tosan nyereséget hozunk ki. Ez akkora öröm, mintha a lakásunk megszaporodott volna száz négy­zetméterrel. Van helyünk ma­gunkban. Elférünk a testür'' a­­lelkünkben, mert más lakást vett, aki eddig velünk lakott, az ifjú­ság. A mosolyunk, amivel ezt tudomásul vesszük, nem m­érges és nem epezöld, mert tudjuk, hogy kénytelenségből nemcsak veszteni tanultunk meg, de nyer­ni is. Persze, sok mindenről nem veszünk tudomást, ám ennek is nyomában jár a vigasz, hogy az ember sok mindent kijátszhat, ha nem vesz róla tudomást. Hát így vagyunk, kedves öreg barátom, lassan már együtt ör­vendezhetünk annak, ami nincs. TAMÁS ISTVÁN: Levél az indigóról ............................................................................... HERNÁDI MIKLÓS: ÜNNEPEK, RÉSZLETRE ViiiimiiiiiiiiiiiiiiinhtiiiiíhuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiimitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiKiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiuiiiiiimiiiimimiimiii.iiiiiiiimmiifiiiNiiiii Gyermekeinktől kapunk kóstolót az ünnepekből. Tágra nyílt szemük, s az irigyen rájuk tapadó felnőtt­szemek tanúsítják, hogy az ünnep a képzelet birodalmába tartozik, ahová nekünk magunknak nincs bejárásunk. Ha nem is mindig ke­rek tagadása az ünnep a létezőnek, minden esetben játék vele. Gondo­latkísérlet, mely a létező elé oda­tol egy-egy feltételességet. Mi len­ne, ha ilyenek vagy olyanok vol­nánk? Mi lenne, ha mindig így vagy úgy élnénk? És mi lenne, ha a tér, az idő valamely parcellájá­ban utána is járnánk az elgondol­­hatónak? Megvalósítanánk belőle valamennyit, legalább mutatóba? Az elgondolhatónak már elgon­dolása is fáradságos, hát még meg­valósítása. Ezt a dolgunkat is „ki­helyezzük”, rábízzuk művészeti s egyéb szolgáltatókra. Teljesül az ünnep forgatókönyve úgy-ahogy, de ez nem a lélek felszabadulása, hanem körülményekre (magára a forgatókönyvre is) ügyelő szám­adás arról, hogy az ünneplésnek, másoknál nem hitványabbul, mi is megadjuk a módját. Tiszta meghatározásban dacos védekezés az ünneplés a létező szo­rítása ellen. A lélek itt úgy diadal­maskodik, hogy kis ideig nem tu­dottként kezel minden meghatáro­zást, szükségszerűséget. A kapás kiegyenesedik, állát a kapavégre támasztja, elnézi az elhúzó szerel­vényt. Gondolatban vele száguld, így ünnepli meg, mondjuk, azt, hogy a dolga felén túl van. Pihenő­je azonban nemcsak hogy nem szünteti meg mint munkást, hanem kapás voltában éppen hogy újra­termeli. Azért hagyta el kis időre a kapás létet, hogy léte most már ne csak mint egyedüli mutatkozzék előtte, hanem mint amin kívül más világok is vannak, így ugyanis könnyebb kapálni. Az ünnep teremti meg az élet karakterisztikumát azáltal, hogy nem azonos vele. Nem lehet azo­nos az eszmei, a változatlan az élettel, amely másból sem áll, mint vegyes viszonylagosságból. Per­sze, lesz még egyszer ünnep a vi­lágon, feltisztul egyszer az egész világ, semmi kétség. De ez az ün­nep csak lesz, minduntalan a jövő­be helyeződik. Addig csak a biza­lom marad: elmúlt ünnepeink hagynak talán annyi nyomot raj­tunk, hogy alkalmassá váljunk az egyetlen, a végső, az első ünnep­lésre. Fizetjük az ünnep részleteit, de maga az objektum nem lett m­ég a miénk. Fő, hogy lefoglaltuk magunknak, ez majdnem annyi, mintha a miénk volna. Egymást ünnepien boldogítva voltaképpen kárpótoljuk egymást az ünnep újbóli elmaradásáért. Nem tudunk ünnepet adni, csak saját magunkat — ünnep nélkül. Az ünnepen átnyújtott ajándék igazából vigasztalásféle. Együtt ün­nepelve könnyebb elviselni az ün­­neptelenséget. S ha már vannak vigasztaló emlékeink, a soron kö­vetkező ünnep átvészelése rutin dolga lesz. Ez azonban nem a teljes igaz­ság. Mert az ünnep (az a bizonyos, a végső és első) mégiscsak hírt ad magáról. Nincs jelen, de a közel­sége érzik. Ha nem sikerül is meg­ölése, azért ott van, ő van ott min­den tudat előterében. Ö mér, mi­nősít minden mozgást. Sikerület­­lenségében is magát mint sikerre vihetőt deklarálja. Egyetértünk és együttműködünk avégből, hogy ün­nephez méltó módon teljenek a pi­­roslistűs napok. Becsavarunk még egy izzót a két áramkörös csillár­ba. Kivételesen tartózkodunk a böffentéstől. Ettől nem leszünk ke­vésbé parlagiak, viszont elhihetjük, hogy életünk áttekinthető, eszmék­től vezérelt. Az ünneplés áthelyeződik az ün­nepi előkészületekre, így kevésbé feltűnő, hogy maga az ünnep nem ad eleget. Az ünnep nem ad any­­nyit, mint felé való közeledésünk. Az út jobb, mint a fogadók, mond­hatjuk Cervantesszel — bár jó vol­na egyszer már tisztességes foga­dóban megpihenni. Elrontott, meg­hiúsuló ünnepeink erősebben fi­gyelmeztetnek az ünnepek fontos­ságára, mint ha sikerre vinnénk őket. Hiszen aki még érzi, hogy va­lami nincs rendjén, annak lehet része jobban. Aki már azt sem ér­zékeli, hogy nincsenek jó ünnepei, annak nem is lehetnek, nem is le­hetnének. Az ünnep ígérete tehát rendre beváltatlan marad. Mostani ünnep­ségeink helybenjárások az Ünnep diadalmas futásához képest. De mint sportolót versenyre az edzés, felkészítenek bennünket az Ünnep­re, az ünnepnélküliség felszakadá­sára. Tudjuk, lehetetlen a meglévőből valami eljövendőre következteni. Ami nincs, az kissé nem lehet. Nem vagyunk ostobák, nem hi­szünk holmi testetlen ígéretekben. Bölcsek vagyunk, bízunk az ígére­tekben. Éppen ünnen°inken suhan át rajtunk, hogy talán mi fogjuk beváltani őket. Ebből fakad ki­csiny ünnepek, kicsiny emberek nagyszerűsége. 1931. JANUÁR 3.) EED

Next