Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)
1981-01-03 / 1. szám - Felvidéki András: rajza • kép (3. oldal) - Tamás István: Levél az indigóról (3. oldal) - Hernádi Miklós: Ünnepek, részletre (3. oldal)
t öreg barátom, rosszul tudod vagy rosszul emlékszel, végtére is: egyremegy, az ifjúság elmúlásának nem a szemüveghez, a fogfájáshoz, a megbízáshoz,, kopaszodáshoz, erőnknek még alig észrevehető, bár nem tagadható fogyatkozásához van köze, hanem az indigóhoz. Akkor jutott ez az eszembe, amikor már elváltunk, s így nem mondhattam meg. Fogfájásom kamaszkoromban is volt. A dunántúli kisváros hideg éjszakájában három fogorvoshoz csöngettem be, egyik se nyitott kaput. De mindegyik kilesett az ablakon, s amikor megállapította, hogy nem ők, hanem csak egy beteg, visszafeküdt az ágyába. Ez 1953-ban történt, az érettségi előtti hetekben. Albérletben laktam a kisváros — ugyan már, mit ködösítek, nem titkolandó, hogy Szekszárd — egy deklasszált előkelőségénél, aki diáktartással pótolta a nyugdíjat, amit egyébként nem kapott. Csak megállapították, hogy jár neki, de az összeg valahol elakadt, túlságosan ismert történelmi nevet viselt, egyik hivatal se merte vállalni, hogy neki nyugdíjat küld. A ház a Bartina utcában volt, arrafelé lakott régebben a Halálfiai (Babits) Ödön bácsija, a vén ügyvéd, aki a szőlőhegyen a földet szöges botjával döfködő Cencinek tanácsokat adott, hogy miként bánjon a gyerekekkel... A Halálfiai, nem is értem, miért nem csináltak még filmet belőle. Fábrinak vagy Banódynak, esetleg Makknak való. Nelly, Hintáss Gyula, a szökés, mély kertek mély titkokkal, kopott szalonfüggönyök, diópálinka a bőrgarnitúrás sötét ügyvédi dolgozószobában. Abban a kertben egyébként milyen gyorsan változtatja magát a világ, 1953-ban gyakran volt látható egy elhanyagolt fiatal feleség, aki nem hagyta viszonzatlanul a diák pillantásait. Olyan embernek a felesége volt, aki éjjelente valószínűleg nemcsak ijedt fogorvosokhoz szokott becsöngetni. Sok becsöngetnivalója lehetett akkoriban, mert sohasem volt ott-tron. Mária néni, a történelmi nevet viselő deklasszé felesége, valaha szépséges magyar nagyaszszony lehetett volna, a társadalmi ,földindulás éveiben sem veszítelt palantását iskzéledését, óvott: „Vigyázz, kisfiam”. Én nem vigyáztam, mert gyerek voltam, a tapasztalatlanság menthetett meg S. J. — így hívták a csöngeteg egyenruhás embert — öldöklő fegyvereitől, ha ugyan nem a hálájától. De hát erről szó sem volt. A pillantások, oda és vissza, alátóiak maradtak. Nem tudhattam még, hogy Platon vén szamár. Hogy befejezzem, amibe belekavarodtam, égő fogfájásommal végül a helyi kórházban kötöttem ki, ahol komplikált műtétre készülve, éppen sok orvos volt jelen, s az egyikük, bár őszintén megmondta, hogy cselédkönyves kora óta nem húzott fogat, és azt sem tudja, hová kell szúrni az injekciót, megszabadított a fájdalomtól. Ügyesen kihúzta a fogamat. Hazatámolyogtam, elaludtam, reggel sikoltásra ébredtem. Vér szivárgott a párnára, vékony csíkban, a sebhelyből, Mária néni azt hitte, hogy S. J. álmomban lemészárolt. Amikor kinyitottam a szemem, még akkor is alig hitte el, hogy élek. „Látod, kisfiam, kellett neked a prolinőt nézegetni...” Később, megértvén a kalandos, de ártatlan éjszakát, valahogy megnyugodott. Május elsejének reggele volt, szél süvöltött a Bartina utcában, valóságos jégvihar kerekedett, őrjöngve rázta a fákat, söpörte a háztetőkről a cserepeket. Az utcát előző délután fellobogózták. A vihar lesodorta a zászlótól az éizakról- nyelestül hemperegtek a vásznak egymás hegyén-hátán a járdán meg az úttesten. Mária néni az ablaknál állt, egy gyűlölködő mondata ma is a fülemben van: „Viszi a szél a vörös rongyaikat...” Messzire kerültem az indigótól, atyai barátom. Akit ma már csak az igazán fontos dolgok érdekelnek: család,erkölcs, szeretet, betegség, munka, halál, állatok, növények, régi házak vén kövei, amelyeket elnyúzott az idő. Állsz a tóparton, hetvennyolc évesen, megterhelve — nem felszerelve inkább? — politikusi, diplomáciai, párttitkári, vezérigazgatói tapasztalatokkal, és ellágyultan idézed az Áprily-verssort: „S a nyár, ez a kirobbant forradalmár, vérpadra hajtja szőke, szép fejét.” Korábbi foglalkozásaid nem voltak ennyire összhangban a költészettel. Az öregség, mondtad, bár sok minden, ami elmúlt, már nem is hiányzik, a testi bajokkal kezdődik. A véletlen jótékony szeszélyéből nem ismervén még ezeket, játékosan és évődve, ahogyan egymással szoktunk beszélgetni, azt feleltem, hogy bizonyára igazad van, apó. Azután beültél az autóba, amelyet a korodat és az emlékedet tisztelő kormányzati barátod bocsátott nagylelkűen a rendelkezésedre, erre az őszi kirándulásra, és elmentél, soványodó kezeddelpregetve. Víg, búcsút , imitálták dinert ,a szólak klasszikus, azaz etikai értelmében vagy úriember, aki esetleg csak talányos, fanyar glosszákkal könnyít magán, de szomorú világába nem vonja be a szeretteit. Nem a testi bajokkal kezdődik az elmúlás, és azzal egyidőken a küzdelem ellene.. gondoltam, amikor az autód már elporzott, hanem az indigóval. Egy-két évtizede, ifjan, mindig csak egy szál papírt fűztem az írógépbe, írtam, megjelent, mit törődtem vele. Holtomban is elpirulnék, ha valaki az orrom alá tartaná ezeket a nyomtatványokat, amelyek száz- meg százezer példányban vitték szerteszét a rengeteg szamárságot. Nemcsak azt, de főleg. Nagy részükről akkor is tudtam mindent, de ez alighanem csak súlyosbítja a vétket. Amióta megkönnyebbültem, mert elmúlt az ifjúság, indigót fűzök a papírok közé. Ezeknek az indigóknak egykét könyvet is köszönhetek — annyira azért nem nőttem fel, hogy könyvtárakban és archívumokban kotorásszak az érdemtelen életmunkám után —, amelyekben, én tudom a legjobban, akad sok-sok silányság, de legalább vannak. Kétes érdem. Mindenesetre, gondoltam tovább a gondolatodat, valamelyest önkényesen kanyarítva is rajta, mi férfiak fellélegzünk, amikor elmúlik az ifjúság. Jó volt, de nehéz: húsz-harminc éven át együtt élni egy gyanús kalandorral! Mindig mást akart, mint amit mi. Néha még sóhajtunk utána, de ennek, emberek, ne higgyetek. Igazából azt gondoljuk vagy talán csak érezzük, hogy végre elment a kósza ördög. Már nem kell abbahagyni a munkánkat délelőttönként vagy esténként, hogy elszaladjunk valahová, folytathatjuk. Hazudni még kell, de már nem annyit. Ez fontos dolog, kár volna lekicsinyleni. "Nem vagyunk már kíváncsiak, csak figyelmesek. A nők ilyenkor a kozmetikushoz, a plasztikai sebészhez, a fodrászhoz, a varrónőhöz és a divatszalonba rohannak, könyörögnek. Mi inkább otthon maradunk, és indigót fűzünk a papírlapok közé, hogy másnap vagy tíz nap múlva vagy két év múlva szembenézhessünk azzal, amit dolgoztunk. Nem vagyunk engedettek, kételkedve csóváljuk a fejünket, kedvetlenül állapítjuk meg, hogy amit csináltunk, még mindig nem az igazi, sőt — ha van némi eszünk előre látni a dolgokat —, hogy sokáig nem is lesz az, talán sohasem, hogy a vállunk fölé megint nem a legjobb szelleműn, halait súgni, de valami súgást azért hallunk. Ilyenfélét: „majd, talán”. Ezért — mert sok mindenről jókedvűen lemondtunk, de a remény, úgy látszik, kitartó útitárs — indigót fűzünk az írógépbe, a papirosok közé. A kőműves aggályosabban igazítja a téglát, a festő felírja egy könyvbe, hogy mit festett, a szerelő hosszú és drága perceket szán arra, hogy szívesen hallgassa a szebb motorhangot, örvendezünk, hogy megszabadulván az ifjúságtól, végre van időnk. A keserűségből fondorlatosan nyereséget hozunk ki. Ez akkora öröm, mintha a lakásunk megszaporodott volna száz négyzetméterrel. Van helyünk magunkban. Elférünk a testür'' alelkünkben, mert más lakást vett, aki eddig velünk lakott, az ifjúság. A mosolyunk, amivel ezt tudomásul vesszük, nem mérges és nem epezöld, mert tudjuk, hogy kénytelenségből nemcsak veszteni tanultunk meg, de nyerni is. Persze, sok mindenről nem veszünk tudomást, ám ennek is nyomában jár a vigasz, hogy az ember sok mindent kijátszhat, ha nem vesz róla tudomást. Hát így vagyunk, kedves öreg barátom, lassan már együtt örvendezhetünk annak, ami nincs. TAMÁS ISTVÁN: Levél az indigóról ............................................................................... HERNÁDI MIKLÓS: ÜNNEPEK, RÉSZLETRE ViiiimiiiiiiiiiiiiiiinhtiiiiíhuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiimitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiKiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiiiiiiiiiii iiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiuiiuiiiiiimiiiimimiimiii.iiiiiiiimmiifiiiNiiiii Gyermekeinktől kapunk kóstolót az ünnepekből. Tágra nyílt szemük, s az irigyen rájuk tapadó felnőttszemek tanúsítják, hogy az ünnep a képzelet birodalmába tartozik, ahová nekünk magunknak nincs bejárásunk. Ha nem is mindig kerek tagadása az ünnep a létezőnek, minden esetben játék vele. Gondolatkísérlet, mely a létező elé odatol egy-egy feltételességet. Mi lenne, ha ilyenek vagy olyanok volnánk? Mi lenne, ha mindig így vagy úgy élnénk? És mi lenne, ha a tér, az idő valamely parcellájában utána is járnánk az elgondolhatónak? Megvalósítanánk belőle valamennyit, legalább mutatóba? Az elgondolhatónak már elgondolása is fáradságos, hát még megvalósítása. Ezt a dolgunkat is „kihelyezzük”, rábízzuk művészeti s egyéb szolgáltatókra. Teljesül az ünnep forgatókönyve úgy-ahogy, de ez nem a lélek felszabadulása, hanem körülményekre (magára a forgatókönyvre is) ügyelő számadás arról, hogy az ünneplésnek, másoknál nem hitványabbul, mi is megadjuk a módját. Tiszta meghatározásban dacos védekezés az ünneplés a létező szorítása ellen. A lélek itt úgy diadalmaskodik, hogy kis ideig nem tudottként kezel minden meghatározást, szükségszerűséget. A kapás kiegyenesedik, állát a kapavégre támasztja, elnézi az elhúzó szerelvényt. Gondolatban vele száguld, így ünnepli meg, mondjuk, azt, hogy a dolga felén túl van. Pihenője azonban nemcsak hogy nem szünteti meg mint munkást, hanem kapás voltában éppen hogy újratermeli. Azért hagyta el kis időre a kapás létet, hogy léte most már ne csak mint egyedüli mutatkozzék előtte, hanem mint amin kívül más világok is vannak, így ugyanis könnyebb kapálni. Az ünnep teremti meg az élet karakterisztikumát azáltal, hogy nem azonos vele. Nem lehet azonos az eszmei, a változatlan az élettel, amely másból sem áll, mint vegyes viszonylagosságból. Persze, lesz még egyszer ünnep a világon, feltisztul egyszer az egész világ, semmi kétség. De ez az ünnep csak lesz, minduntalan a jövőbe helyeződik. Addig csak a bizalom marad: elmúlt ünnepeink hagynak talán annyi nyomot rajtunk, hogy alkalmassá váljunk az egyetlen, a végső, az első ünneplésre. Fizetjük az ünnep részleteit, de maga az objektum nem lett még a miénk. Fő, hogy lefoglaltuk magunknak, ez majdnem annyi, mintha a miénk volna. Egymást ünnepien boldogítva voltaképpen kárpótoljuk egymást az ünnep újbóli elmaradásáért. Nem tudunk ünnepet adni, csak saját magunkat — ünnep nélkül. Az ünnepen átnyújtott ajándék igazából vigasztalásféle. Együtt ünnepelve könnyebb elviselni az ünneptelenséget. S ha már vannak vigasztaló emlékeink, a soron következő ünnep átvészelése rutin dolga lesz. Ez azonban nem a teljes igazság. Mert az ünnep (az a bizonyos, a végső és első) mégiscsak hírt ad magáról. Nincs jelen, de a közelsége érzik. Ha nem sikerül is megölése, azért ott van, ő van ott minden tudat előterében. Ö mér, minősít minden mozgást. Sikerületlenségében is magát mint sikerre vihetőt deklarálja. Egyetértünk és együttműködünk avégből, hogy ünnephez méltó módon teljenek a piroslistűs napok. Becsavarunk még egy izzót a két áramkörös csillárba. Kivételesen tartózkodunk a böffentéstől. Ettől nem leszünk kevésbé parlagiak, viszont elhihetjük, hogy életünk áttekinthető, eszméktől vezérelt. Az ünneplés áthelyeződik az ünnepi előkészületekre, így kevésbé feltűnő, hogy maga az ünnep nem ad eleget. Az ünnep nem ad anynyit, mint felé való közeledésünk. Az út jobb, mint a fogadók, mondhatjuk Cervantesszel — bár jó volna egyszer már tisztességes fogadóban megpihenni. Elrontott, meghiúsuló ünnepeink erősebben figyelmeztetnek az ünnepek fontosságára, mint ha sikerre vinnénk őket. Hiszen aki még érzi, hogy valami nincs rendjén, annak lehet része jobban. Aki már azt sem érzékeli, hogy nincsenek jó ünnepei, annak nem is lehetnek, nem is lehetnének. Az ünnep ígérete tehát rendre beváltatlan marad. Mostani ünnepségeink helybenjárások az Ünnep diadalmas futásához képest. De mint sportolót versenyre az edzés, felkészítenek bennünket az Ünnepre, az ünnepnélküliség felszakadására. Tudjuk, lehetetlen a meglévőből valami eljövendőre következteni. Ami nincs, az kissé nem lehet. Nem vagyunk ostobák, nem hiszünk holmi testetlen ígéretekben. Bölcsek vagyunk, bízunk az ígéretekben. Éppen ünnen°inken suhan át rajtunk, hogy talán mi fogjuk beváltani őket. Ebből fakad kicsiny ünnepek, kicsiny emberek nagyszerűsége. 1931. JANUÁR 3.) EED