Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-03-28 / 13. szám - Zöldi László: Otthontól hazáig • hanglemez-kritika (12. oldal) - Dorosz Károly: rajza • kép (12. oldal) - Reményi József Tamás: Magyar tiszt a huszadik században • TElevíziókritika (12. oldal) - Sumonyi Zoltán: Zoon „motorikon”? • filmkritika • Autóversenyzők. Rendező: Róna Péter (12. oldal)

Lemez Otthontól hazáig Aputi! Miért van három feje a sárkánynak? Mi az a kékítő? Miért van vize az égnek? Mi az a balsors? Miért tép a balsors? Mi az, hogy túlvilág? Ki volt a proletárfiú? A kérdésekből nyilvánvaló talán, hogy lányom unja a bármily mulatságos, de mégiscsak rövid verseket. Túl van már korábbi kedvencein: Tengereckin, a világutazón, a bálnán, aki nem tudja, hogy milyen jó a málna, s a hottentottán, aki a villanyt felkattintotta. Zsófi hosszú meséket követel, szövevényes cselekményre vágyik, koronás királylányokra és álruhás lovagokra, sőt, a boszorkáktól meg a szörnyűbbnél szörnyűbb vadállatoktól sem idegenkedik. A könyvek kétségkívül sokat segítettek a gyerekszemlélet formálásában, mostanában azonban mind gyakrabban tehermentesítenek a lemezek. A lágom lemezeket gyűjt, ő maga választja őket, társaival információkat cserél, latolgat a boltban. Néhány hónap alatt valóságos kollekciót szedett össze kisméretű, 45-ös fordulatszámú, középen töbnyire lyukas meselemezekből. Lyukpótló műanyagkorongot nemigen kapni, hosszas utánajárással szereztem meg a filléres darabot, ám a gyermeki szubkultúra nem hiánycikk, a mese- és versválaszték egyre gazdagabb. Ha valaki nagyon akarja, utódai a Cirmos cica, jaj! című óvodás dal-összeállítástól játszi könnyedséggel — és viszonylag olcsón — juthatnak el a Kalevaláig és még tovább. Családunk mindenesetre az alsótagozatosaknak szóló sorozatot hallgatja, napjában többször is. A megrendelőnek korai még a rendszeresség, hiszen csak ősszel megy iskolába, de a felnőtt fültanú azt a következtetést is levonhatja, hogy a mintaszerű válogatásnak iskolától független haszna van, élményszerűen készít fel a fogalmi gondolkodásra. A jellegzetesen kék keretű, az én ízlésemnek kissé csiricsáré borítójú lemezsorozat visszavezet az ősforrásokhoz. Azok a gyerekek, akik Illyés Gyula meséin vagy éppen Tamkó Sirató Károly versein nevelkedtek, most népmesével ismerkednek, például a Fehérlófia dallamos soraival, Arany László feldolgozásában és Sinkovits Imre előadásában. Bele-belehallgatok az indázó történetbe, élvezem a színész ízes beszédét, a dunántúlias „e” hangzókat, s a következményen tűnődöm. Azon, hogy hamarosan bemutatják Jankovics Marcell másfél órás rajzfilmjét, a Fehérlófiát — a lemezélmény megsokszorozhatja majd a mozilátvány hatását. Minél gyakrabban tesszük föl a sorozat kilenc lemezét, annál nyilvánvalóbb, legalábbis számomra, hogy ügyesen építkeznek a Hungaroton munkatársai. (A szerkesztő:Gálos Tibor és Nobel Iván, a rendező Bozó László, Hézser Zoltán és Vámos László.) Kelleténél bonyolultabb világunkat a táltosparipák meg manók, a magától értetődő csodák felől közelíttetik meg. Következő lépés a valóságos környezet, a legjobbak megfogalmazásában. A másodikosok-harmadikosok így ismerkednek a családdal (Arany János: Családi kör, József Attila: Mama, Juhász Gyula: Nagymama), aztán az évszakokkal (Radnóti Miklós: Április, Weöres Sándor: Nyári este, Petőfi Sándor: Itt van az ősz, itt van újra, Szabó Lőrinc: Esik a hó). Az idősebbek a tágabb környezettel, mondjuk, A Tisza című versből, hogy aztán elmondáskék a Himnusz, a túlnyomórészt fiatal versmondók közül is kiemelkedő Kertész Péter előadásában, és persze a Nemzeti dal, Hegedűs D. Géza tolmácsolásában. Lehet, hogy az elvontabb haza-élmény idegen még a kisgyerekek számára, de a lányom nem lepődött meg, hogy az imént említett magyarság-verseket a finn Kalevala követte... A lemezekkel megalapozott hangulat, gondolom, ősztől kedve megkönynyíti majd a tanító néni dolgát. Zöldi László ÉLET ÉS!. Magyar tiszt a huszadik században Vannak a tévének haladó hagyományai s vannak kínos csököttségei. Utóbbiak közé tartozik nemzeti ünnepeink lagymatag kezelése, amely többnyire három gesztusban merül ki: konzfevműsorok fölmelegítésében, aktualizálható produkciók alkalmi kiárusításában s össznépi esztrádban. A számtalan rovat, osztály, főosztály képtelennek (kedvetlennek?) mutatkozik önálló ötletek, adalékok, önálló feldolgozások, műsorok életteli egyvelegére. Tavaly e hasábokon már végigszemléltük a március 15-i nap tévés órarendjét — fölöslegesnek látszik most ismételni. Az idei tizenötödike délelőttjén bármilyen szépen is táncolta a toborzót a Bihari Táncegyüttes, bármi kedvesen muzsikálták-énekelték a korabeli dalokat, s bármily megejtően adta elő Sarlai Imre bácsi Petőfi ritkán hallható, szabadszájú propagandaversét, a Mindnyájunknak el kell menni... húsz percébe nem lehetett belegyömöszölni egy sok száz főnyi apparátus saját ünnepi készségét. E szegénységben egyébként végképp érthetetlen, miért nem időzítették erre a napra az élvezetes Petőfi útjai című sorozatnak legalább a befejező részét. Pedig éppen történelmi ügyekben akadnak figyelemreméltóan ismétlődő jelek is. Ugyancsak tavaly, ezidőtájt szolgált nagy örömünkre a pécsi stúdió filmje, a világháború utolsó hónapjait végigszolgáló nyomorult bakákról. Felelősségteljes, „igazságtevő” vállalkozás volt. Most, a múlt héten, mintegy rímelve rá, megemlékezett a tévé ugyanezen hónapok másik magyar hadseregéről. Azokról az átállt illetve fogságba esett katonákról, akik antifasisztákként, hazájuk felszabadítójaként akarták befejezni a harcokat. Igaz, akadhattak sokan, akik csupán így próbáltak minél hamarabb hazajutni, „rugalmasan elszakadni” az egész gyűlöletes háborútól. A 45-ös hadsereg alkotói, viszszaemlékező szereplői nem kívántak hamis csinnadrattával egyszeriben öntudatos néphadsereget varázsolni, visszamenőleg. Éppoly árnyaltan fogalmaztak, mint amenynyire a tavalyi film készítői is föloldották az „utolsó csatlós” kliséit. A megszólaltatottak egyike fölidézte, hogyan kerültek egymással szembe magyar katonák, hogyan álltak át harc közben honfitársaikhoz. „Jónéhányuknak még a nevét sem ismerjük — mesélte a szemtanú —, oly gyorsan érte őket a halál, immár antifasiszta oldalon.” Családjuk máig is csak annyit tud: elestek a fronton ... De nem csupán a sors volt mostoha a 45-ös hadsereghez. Az ötvenes évek szektariánizmusa nem kezelhette dicső elődként a horthysta tisztek által szervezett s vezetett alakulatokat. Az azóta felnőtt nemzedékeikre tehát éppoly kevés információ maradt róluk, mint a nyilasok vezérelte kortársaikról. Maholnap késő lenne az egykori résztvevők bármelyikét is megszólaltam. A tévé szinte az utolsó pillanatokban rögzíti tanúvallomásaikat e 44—45-ös, tragikusan paradox helyzetről, amely egyébként hazánk egész addigi világháborús szerepét is jellemezte. Bizonyíték rá Bokor Péter sorozatának, a Századunknak — a tévé ugyancsak „haladó hagyományának” — újabb négy epizódja. Magyarország német megszállásának körülményei talán még aggályosabb ismételgetésekkel elnyújtva bontakoztak ki előttünk, mint a korábbi adások témái (a jövőben feszesebben kellene szerkeszteni), mégsem lankadt a figyelmünk. Talán az élő demonstrációs tábla, a színészekkel eljátszatott kísérteties marionett-jelenetek vonzottak? Talán a meginterjúvolt német Háborús bűnösök hátborzongató szenvtelensége? Az egykori német és magyar filmhíradók atmoszférája? „A háborús anyaggazdálkodás tág teret biztosít a fantáziának” — hallhattuk a szükségből erényt fabrikáló filmpropaganda 1944-es frázisait. Igen, mindez az utólagos beavatottság érzetét kelti, ami nélkül mindennemű ismeretterjesztés száraz tananyag maradna csupán. Itt azonban még többről van szó: a felfedezés feszültségéről. Az embernek arról a — gyakran kórosan altatott — igényéről, hogy a múltja éppoly kevéssé legyen befejezett tény, mint a jövője. Akár egy szemvillanás, egy mondat, levél- vagy fényképtöredék is micsoda „távlatokat” nyithat viszszafelé! A Századunk adásait olyan kíváncsisággal vártuk hétről hétre, mint ahogyan a folytatásos tévéfilmeket szokás. Pedig a végét már fájdalmasan jól ismertük. Aki A 45-ös hadsereg és a Századunk után megnézte pénteken az 1919. júniusi ludovikás lázadásról szóló dokumentum-műsort is (Századunk ifjúsága), „külön ajándékot” kapott a tévétől. A többrészes rejtvényjátékok kitartó megfejtőit szokás így díjazni. Ugyanis ismerős persze — kaptunk észbe —, hiszen a második világháború vezérkari tisztjei a Tanácsköztársaság körüli időkben végezték a tiszti iskolát! Ugyanazok a kadétok, akik — értetlenül vagy harcos elvakultsággal — részt vettek a vöröskatonák elleni harcban 19 nyarán, 44-ben egy vereségre ítélt hadsereg parancsnokaiként kerültek ismét a történelem szorításába. Némelyikük már újra értetlenül s némelyikük még mindig harcos elvakultsággal. Néhányuk pedig, kilépve e körből, felelősséggel s tettekkel revideálva addigi útját. Ritka pillanat, amikor a 20. századi magyar történelem két fordulópontja ilyen közvetlenül villan össze. Az elmúlt hét főszereplője a katonatiszt, aki a 19-es események idején lép színre s 45-ben egy tragikus korszak ellentmondásos hőseként búcsúzik tőlünk. Reményi József Tamás SUMONYI ZOLTÁN. FILM FoüilítHELE BUDAPESTEN A lengyel kísérleti film- és videoművészet legismertebb képviselői, a lódzi Film Formaműhely tagjai tartottak bemutatót a múlt héten Budapesten, a Lengyel Kultúrában. A Műhely a lódzi Film-, Televízió- és Színházművészeti Főiskola keretei között jött létre 1970-ben, mint tudományos kutatócsoport. Munkájában filmesek és technikusok mellett fotósok, képzőművészek, zenészek, költők is részt vettek. Tevékenységük kiterjedt a film- és videoművészetre, különféle élő események szervezésére és elméleti munkákra egyaránt. A csoport hamar bekapcsolódott a nemzetközi avantgárd művészeti mozgalomba, és otthon, Lengyelországban is igen népszerűvé vált: számtalan meghívásnak tettek eleget, jártak nagy nemzetközi fesztiválokon éppúgy, mint kis lengyel egyetemi klubokban és magángalériákban. Rendszeres vizuális kutatómunkát folytattak; nem a film dramaturgiájával, hanem magával a filmmel foglalkoztak. A Műhely 1979-ben ugyan feloszlott, de tagjainak többsége ma is audiovizuális művészi eszközök lehetőségeinek tágításával kísérletezik, s elhatárolja magát a kommersz műtermeléstől. A Lengyel Kultúra négy napon át látta vendégül a Formaműhely négy tagját. Az első nap a tájékozódásé volt: a csoport tagjai vállalt hagyományukról, a klasszikus lengyel konstruktivizmusról vetítettek filmet, majd a hetvenes évek lengyel művészetének néhány törekvését ismertették, performance-ek dokumentációját mutatták be. Ezután megismerkedhettünk a négy alkotó tevékenységével. Elsősorban az iskolateremtő Józef Robakowski sajátos gondolkodásmódjával, melyben a szigorú rendszeresség és a hétköznapi valóság apró eseményeinek megfigyelése egyesül (a lépés, futás ritmusa, a beszéd hangmagassága, spontán gesztusok) és a mechanikus képrögzítések szembesítése, e két alapvetően különböző minőség összevetése. Hasonló elvek jellemzik a többiek, Malgorzata Potocka, Pawel Kwiek, Ryszard Wasko fotós és filmes tevékenységét, társadalmi indíttatású avantgárd működését. b. a. Zoon „motorikon”? Akiket érdekel az autó-motor sport — hogy e sportág úgynevezett „szerelmeseiről” ne is beszéljek —, azoknak igazán kellemes két órát jelent Róna Péter elsőfilmes rendező Autóversenyzők című dokumentumfilmje. És hát bizonyára népes tábor ez. Elég csak arra gondolnom, hogy ha a Magyar Televízió nagyritkán hozzájut egy-egy Forma 1-es verseny közvetítéséhez, különben korán fekvő lakótársaim éjfél utánig is ébren maradnak a képernyő előtt. Sokkal többen és sokkal tovább, mint a késői művészfilmek vetítései idején. A tízemeletes panelház környező lakásaiból ilyenkor órákon át a böhöm-nagy motorok felbőgései és monoton dübörgései hallatszanak át. Ebből persze már az is kiderült, hogy én bizony hamar ráunok ezekre a gépcsodákra. Sportban kissé konzervatív ízlésű vagyok: csinálni csak a klasszikus, nézni inkább a játékos sportokat szeretem. De mindemellett azt sem mondhatom, hogy unatkoztam az Autóversenyzők vetítése közben. És ez elsősorban a rendező érdeme (aki a forgatókönyv írója is), meg az operatőröké, Doboi Sándoré és Móri Sándoré. Képeik, s különösen a rallye-versenyek hajnali és alkonyi porfelhői, az őszi avar kavargása, még egyfajta esztétikai élményt is nyújtanak. Ám azon kívül hogy nem unatkoztam, sőt néha még izgultam is, mint kritikus nem sokat tudok kezdeni ezzel a filmmel. Hiszen kétségkívül jól és tehetségesen megcsinált sportfilm az Autóversenyzők, nem több és nem is akar több lenni annál, mint ami. A műfaj szabályainak megfelelően és kellő arányban „vallanak” benne a világhírű külföldi versenyzők és országos vagy Európai-hírű magyar versenyzők, megszólalnak mitfárerek, szerelők, szurkolók. Láthatunk parádés versenyeket, hajmeresztő kanyarokat, életveszélyes bukásokat, elrongyolódott gumiabroncsokat a rohanó autók csupasz felnijén. Megismerhetjük a sportág múltját, megbámult archív felvételeken 1924-es, 85-ös, 51-es magyar autóversenyekben gyönyörködhetünk. Még azt is megtudhatjuk, hogy a megszállott de kispénzű amatőr autószerelőversenyzők hogyan építhetnek maguknak roncskocsikból korszerű versenyautót. Valahogy úgy, mint a dicső emlékű öveges professzorról készült paródiában. Na gyerekek, most megtanuljuk, hogy otthon hogyan csinálhattok barackmagból atommagot! Merthogy ez nem a szegények sportja, és így-úgy, de mindenképpen megszállottság kell hozzá. A versenyzők mind el is mondják magukról, hogy ők az autó, a sebesség megszállottjai. De úgy tűnik, hogy csak a sebességé. És itt fogják ki a szelet kritikusi vitorlámból. Engem ugyanis minden műalkotásban csak az ember érdekel, s elsősorban mint zoon politikon. Vagyis nekem mint társadalmi lény legyen megszállott valaki. A zoon „motorikon”-hoz, egy gép, egy szerkezet „alkatrészéhez” semmi közöm. Film IRODALOM 1981. MÁRCIUS 28.