Élet és Irodalom, 1981. január-június (25. évfolyam, 1-26. szám)

1981-01-24 / 4. szám - Tandori Dezső: Tradoni, hangsúly az ó-n (13. oldal) - Sumonyi Zoltán: Talányos címek • filmkritika • Vámmentes házasság. Rendező: Zsombolyai János | Boldog születésnapot Marilyn! Rendező: Szörény Rezső (13. oldal) - Varjas Endre: Talán a szalmakalap • színikritika • Ödön von Horváth: A végítélet napja. Várszínház. Rendező: Kerényi Imre (13. oldal) - Felvidéki András: Végjáték három bástyával • kép (13. oldal)

TANDORI DEZSŐ: Tradoni, hangsúly az ó-n Rövidek, és hosszabb délelőttöik benn-város (downtown), évszaka volt ez a tél, és golfozott, amennyiben reggelente végigetette a két híd közt azt az ingyen kilométert, egy bokor (Nemo’s) volt a főműve, csak verebek juthattak rá, amit a gallyakon (protection racket) átszórt. Onnét ment be, majdnem mindig, holott inkább hazament volna rögtön, pár kiló tépnivalóval (kenyér), és ami még volt. De átment, szemköztre (the Village), most odalát az ablakból így-úgy. Tavasszal elkezdik megint a hegyeket, innen oldalt, ez most melyik ország lesz, kérdezte már ott, egy hónapja, átmeneti tavasz vasárnapján. Ez minden évben másik ország, mondta, magában is aztán, ahogy azokon az utcákon kanyargott (art galleries), amíg ők 4-en élnek (többet majd, jóval később!), és hogy ő, mondta, akkor vasárnap, igazán nem állíthatja, amit Marlowe (Philip), hogy „akkor” talán még nyaralni is elmehetne, nem kéne félnie, hogy kihagy egy megbízást, nekik megvolt a megbízásuk. Most egyelőre (the Village) salátát vett, és ahogy hazaért vele, és a szobájába belépett, nagy csend volt. Hallotta a szívét is, szokták mondani. A madár hosszabb kutatásra került elő: mindjárt az ajtófélfa mellett kuporgott valamin (Frankenthaler, az ARTnews-ból kivágva). (Leülhetett volna, gondolta.) De élt. Bekalitkázta (a madár erre várt már, nem tudott mit kezdeni túl hosszú szabadlábbal), átvitte a másik 3-hoz. Néggyel már csak, mondta Tradoniné (Mrs., Mm., Signora stb. Tradoni), mi tudunk elboldogulni, tíz év kinézett ebből, és hozzátették: reméljük, minél több. Kinézett az ablakon. A hegyek, majd. Nem tudok azért, madár, mondta annak, amelyiknél szívesebben halt volna meg akkor már ő maga előbb, nem tudok azért minden reggel veled szórakozni, ezt be kell látnod, bár jó lenne (is, úgy ahogy akkor volt, mikor még csak egyedül voltál), de hát hatan vagyunk, semmi se csak az egyikünké, persze, azért majd összehozzuk valahogy, meg nyaralás nélkül is, mi, mondani se kell, mondta, ahogy a rácson átdugott ujján ült. SUMONYI ZOLTÁN. «!•" Talányos címek VÁMMENTES HÁZASSÁG Mennyi vámot kell fizetni egy házasságért, ha az történetesen nem vámmentes? Vagy ha nem tudnak fizetni a házasok, akkor mit vámolnak el tőlük? Vagy kit? A menyasszonyt? A vőlegényt? És egyáltalán, mikor lehet vámmentes a házasság? Hiszen — a közmondásból is tudjuk —, amit nyerünk a vámon, azt elveszítjük a réven ... Tehát ott vagyunk, ahol a part szakad. Ilyen és ehhez hasonló okoskodások juthatnak eszünkbe a Zsombolyai János által rendezett első finn-magyar koprodukciós filmről. Azután a filmvígjáték nézése közben — mert már kitalálhatta az olvasó, hogy vígjáték ez — kellemes meglepetéssel nyugtázhatjuk, hogy: na, hát egész jó kis film ez! Ebben, persze, az is benne van, hogy nem valami falrengetően nagy alkotásról van szó, amelyről hosszan lehet majd vitatkozni. Ez „csak” egy kellemes, nézhető film, ráadásul a cselekménye is épkézláb történet. És nem is törekszik különösebb művészkedésre. Kertész Ákos, a film egyik írója, mértéktartással, fanyar humorral ábrázolja figuráit, különösen a szállítómunkások abszurdba hajló jelenetében érződik az író keze nyoma. Ám maradéktalan művészi élményt mégiscsak a színészek játéka nyújt a filmben. Zsombolyai kitűnően választotta ki a négy főszereplőt, és hagyja is őket játszani, ők pedig — Esztergályos Cecília, Kiss Mari, Margittay Ági és Tom Wentzel — tehetségüknek és egyéniségüknek megfelelően élnek a szerep adta összes lehetőséggel. Játékuk a cselekmény kisebb-nagyobb döccenőit és vontatottságait, sőt a történet valótlanságait is feledtetik. BOLDOG SZÜLETÉSNAPOT, MARILYN! Szörény Rezső filmje — forgatókönyvét a rendező és Vámos Miklós írta — legalább három ponton kapcsolódik a föntebb elmondottakhoz. Először is a cím. Mi az, hogy boldog születésnapot, Marilyn? És ki az a Marilyn? Csak nem Marilyn Monroe?! Az első percek filmkockái mintha igazolnák is tétova találgatásainkat: bizony, hogy ő az! A tragikus sorsú amerikai színésznőről, az ötvenes évek legendás sztárjáról van szó. Róla nyilatkozik a meginterjúvolt amerikai rendező, az ő hangját próbálja imitálni Esztergályos Cecília. Azaz: Szabó Mari, vidéki színésznő. Aztán lassan kiderül, hogy hiszen nem is Marilyn Monroe-ről szól a film, hanem Szabó Mariról. A sikertelen filmgyári próbafelvétel egy negyvenedik életévéhez közeledő vidéki magyar színésznő kudarcsorozatának történetét vezeti be. És az egész bevezető, Marilynestül, filmgyárastul együtt, csupán keretjátéka ennek a történetnek. Maga a film, móriczi analógiája: „A boldogtalan ember. Szabó Mari elmondja életét.” De ez a történet már nem olyan érdekes, mint a keretjáték. Hiszen a vidéki magyar színésznő élete úgy viszonyul Marilynéhez, mint, mondjuk — Móricznál maradva —.Veress tanítónők Bovarynéhoz. Meg a tragikuma is „isten háta mögött”-i. Illetve még olyan se, mert hogy nincs benne igazán tragédia, és Szabó Mari sem tragikus hős. Csupán egy elrontott, kisiklott élet. Csupán szerencsétlen ember. Zavaros házasságainak, szerelmi kapcsolatainak története kisszerű — ő maga is az: nem igazán tehetséges, nem igazán nagyra hivatott. Így aztán a néző elég közömbösen szemléli a sorsát, nemigen tud vele azonosulni. És ezekben a jelenetekben a film is meglehetősen ismert klisékkel operál. Hanem Esztergályos Cecília kitűnő! Ez a hálás főszerep tehetségének szinte teljes kibontását lehetővé teszi, s most csupán egyetlen villanására hívom fel a figyelmet. Amikor — valamelyik házasságából származó — fiával találkozik, és az apával élő hat-nyolcéves gyerek nem köszön vissza az anyjának, Esztergályos arcán olyan lemondó fájdalom suhan át, amilyet Marilyn Monroe talán sohasem tudott produkálni. A keretjáték utolsó, szimbolikus képsorai mégis valami egységbe rázzák ezt a filmet. A rendező viszszahívja a színésznőt, hogy — születésnapja lévén — valamivel megajándékozza. S levetíti neki a fiatal Szabó Mariról készült filmtekercset. — Hát, igen! Negyven felé közeledő, mindjobban elmagányosodó nemzedéktársaink egyre többet idézik lemondó nosztalgiával az ifjúságukat. Talán azzal a szomorú felismeréssel, hogy „És ha kezdhetném elölről / Újra nem úgy kezdeném.. Felvidéki András: Végjáték három bástyával 1981. JANUÁR 24. VARJAS ENDRE: Színház Talán a szalmakalap A Várszínház legújabb bemutatójának, A végítélet napjának műsorfüzete, a borító hátsó-belső oldalán fotográfiát közöl a von Horváth-famíliáról, 1912-ből. A kamera Fertő-tavi ladikázás közben örökítette meg a családot: az ápoltan molett anya keresetten keresetlen pózban nyugtatja jobbkezét korpudens császári és királyi diplomataférje, az atya vállán. A két gyermek a képen tőlük balra, a csónak tatjánál foglal helyet. Mind a négyen a valahai fotóamatőr felé fordulnak, aki bizonnyal a parton áll és valószínűleg valami „itt repül a madárka”-szerű derűs szamárságot kiált. A fiúk széles karimájú szalmakalapot és csinos, sötét matrózruhát, a háttérben pedig kövér hattyúkat, nádast, viselnek, továbbá erdőt és csónakházat, a szolid századelejei, osztrák—magyar jólét fürdőhelyi kellékeit. " Ahogy elnézem ezt a megkövült és történelminek semmiképp sem nevezhető pillanatot, közvetlenül az első világháború előttről, mintha csak az Ödön von Horváth-darabokban minduntalan előforduló kedélyes mulatozások előképe rajzolódnék ki benne; ebben a csónakázásban is van valami megnevezhetetlen fenyegetés, valami kínos előérzet. Talán a gyerekek szalmakalapja, talán a ladik súlyos árnyéka a tavon. Nem tudom elhessegetni magamtól a nyilván igazságtalan feltételezést, hogy az itt még csak tizenegy esztendős kis Ödön már meglehetős dózist kapott abból a méregből, melyre a romlatlan szervezet a nyárspolgári idill leghatékonyabb antitestjeinek, a szarkasztikus humornak és a kíméletlen gúnynak kitermelésével reagál. Meglehetett a véleménye az emberekről, talán már akkoriban. Aztán a négy háborús év, majd a Monarchia öszszeomlása — mely őt, a sehol meg nem gyökerező hivatalnokcsalád sarját megfosztotta még a haza illúziójától is — aligha lehetett alkalmas arra, hogy valami derűs filantrópiával töltse el, egyszersmind megkímélte a ragacsos optimizmustól, amiben a fasiizálódó európai viszonyok közt amúgyis csak csalódhatott volna. Ezt a felemás nevű, ám nagyon is egységes szemléletű kritikai realistát „a világ megokolt utálata” vezette írás közben, hogy alapmagatartását a nála valamivel később született és valamivel hamarabb meghalt magyarországi költő kortárs szavával jellemezzem. Ödön von Horváthnak azonban nem kellett — mint József Attilának — a vonat alá lépvén, önerejével siettetnie a sorsot: a hitleráj elől Párizsba menekült, és ott egy viharban kidőlő fa halálra sújtotta. A fa — ellentétben a világrenddel, mely azóta is fennáll — nem volt korhadt. Mondhatnám tehát, hogy von Horváth peches ember volt —, bár ha történetesen túléli saját halálát, ő bizonyosan ironikus összefüggést talált volna a menekülésben megnyilvánuló titkos derűlátás és látszólag véletlen pusztulása között. Hiszen életében is az efféle összefüggéseket kutatta. Nemigen teremtett rokonszenves figurákat. A végítélet napjában sincsenek ilyenek. De, ha nem is lehet jó lélekkel szeretni szürkére nyomorodott hőseit, megérteni, szánni őket, sőt, azonosulni velük lehet. Valami kicsinyesen eredendő ősbűn nyomása alatt élnek, mint ebben az ellentétek fölszabdalta, közönybe takarózó 20. században csaknem mindenki. Tragikumuk is kicsinyléptékű marad ilyenformán, de sorsszerű, véletlenekből csírázik ki, ám ezeknek a véletleneknek Ödön von Horváth világában szükségképpen be kell következniük. Az idő most is kizökken ó, kárhozat, viszont már eltűntek a Hamletek, akik helyretolni születtek volna azt. És kérdés ráadásul, mit tehetne Hamlet a kisiklott idővel, amelyet egy pillanatnyi kötelességmulasztás miatt tehervonatba rohanó gyors, és a bennepusztult másféltucatnyi áldozat szimbolizál. Mint Thomas Hudetz esetében, aki A végítélet napja kis vasútállomásának főnöke és személyzete, s aki megtépázott életét példás pedantériával próbálja rendben tartani — mígnem Anna, a helyi vendéglős csitrilánya, a szomszéd város hentesének menyasszonya, erőszakos kacérkodással el nem vonja figyelmét a szemaforkezeléstől. A baleset csupán arra szolgál Ödön von Horváthnál, hogy a bágyadt nyomozati és hamis bírósági eljárás ürügyén leleplezhesse az igazságszolgáltatás kongó tartalmatlanságát, értelmetlenségét, a közvetlen környezet kenetteljes közönyét a mások élete-halála iránt. Ezen a színpadon mindenki vétkes áldozat, s ha még nem vétkes vagy még nem áldozat, hát csak idő és alkalom kérdése, hogy az legyen. Kerényi Imre rendezése céltudatosan rideg precizitással formálja színpadi valósággá a dráma szövegét. Az események gyergése talán egy árnyalatnyival lassúbb a kelleténél, így azonban lehetőség adódik arra, hogy kitessék: a végzet szerepét a közhelyekkel felvértezett bornirt butaság játssza. Mielőtt bárkinek igaza lehetne, az igazság már hamisságok, pletykák és rosszindulatú rágalmak szövevényeként mutatkozik be. A színészek ritkán látható fegyelemmel vállaják fel, hogy egy pillanatnyi lehetőségük, egy résnyi alkalmuk sem nyílik maszkjuk mögül elővillantani emberségüket. Karikatúrát kell játszaniuk, ám a katarzist felszabadító nevetésig nem juthatnak el. Komor karikatúrák, és ennél hálátlanabb szerepet nem tudok elképzelni. Mégis bővelkedik jó egyéni teljesítményekben az előadás. Bősze György például egy testére szabott röpke epizódban remekel: ügynöke fölényes és kiszolgáltatott, parlagi és fennkölt, sajnálatra és megvetésre méltó. Kézdy György alkatától, szokásos szerepkörétől távolálló figurát formál meg — a mindig későn megalkuvó, rosszul számító balekot, a kisembert, akinek megbízható morális eszméi akkor válnak megbízhatatlanokká, amikor tartására szükség volna. Kézdy ezzel a szereppel is bizonyítja, hogy a Népszínház talán legnagyobb forátumú színész egyénisége, akire előadást lehet , alapozni. A vendéglős lányát játszó Kubik Anna bájosan romlott, egy gyönyörű mérgeskígyó jellemét jeleníti meg. Elhisszük neki, hogy szinte akaratlanul rossz, s ártatlanul válik a baleset előidézőjévé. Ferenczy Csongor Hudette, amint egyre gyorsuló hullással tűnik el véletlen bűne örvényében, amint bűntelensége megszállott hívőjéből kegyetlen üldözötté válik, ugyanolyan reflexszerű pontossággal, ahogy a kötelességét végezte korábban a fontos alakítás. Mégsem ezek, sokkal inkább az együttes teljesítménye az, amely az egész darab fenyegető üzenetét hordozza. Kár, hogy Kerényi nem tudott ellenállni a kísértésnek, és valamennyi áldozat kísértetét színpadra sorakoztatja — dramaturgiailag funkciótlanul. Mintha a Fertő-tavon csónakázó család szalmakalapja mellé valaki pávatollat rajzolt volna, és a ladik árnyékába belefestette volna a pokol lángjait.