Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)

1981-07-04 / 27. szám - Csohány Kálmán: hagyatékából • kép (1. oldal) - Garai Gábor: „Szeress! Gyere!” • vers (1. oldal) - Varga Domokos: Makacs mítoszok. A tizedik Lahti (1. oldal)

I ■"*"J HN­1I IWffiTM"TM"111 VARGA DOMOKOS: MAKACS MÍTOSZOK — A tizedik Lahti — 1963 nyarán rendezték meg finn testvéreink első nagy nemzetközi írótalálkozójukat Lahtiban, s azóta minden két évben együvé kürtöt­nek Kelet és Nyugat, Észak és Dél országaiból egy jókora csapat írás­tudót. Ez idén már tizedszer ültek össze a meghívottak, no nem ma­gában a százezres városban, Hel­sinkitől mintegy százhúsz kilomé­terrel északkeletre, hanem öt-hat kilométerrel még odébb, a szabad ég alatt. A Paijenne-tó partjára épült — természetesen fából épült — régi finn udvarház parkjában, az ott nyíló tágas tisztáson álltak is­mét a vendégváró padok, s mellet­tük a cirkuszi méretű sátor, rossz idő esetére. Ez utóbbi mintegy szim­bólumként is, hiszen mint a vita­vezető finn Olli Alho megjegyezte, a finnugor népek mitológiájában fontos motívum az ég sátra, s an­nak tartóoszlopa, az égig érő fa. Az idei tanácskozás témájául ugyanis irodalom és mítosz kapcso­latát választották a rendezők. Mint kiderült, igen szerencsés megfonto­lással. E téma láthatólag mindenkit érdekelt, lett légyen bár Kongó vagy Kanada, Japán vagy a Faröer­­szigetek szülötte. Nemcsak a he­lyi közösségek hajdani mítoszainak máig ható ereje miatt, hanem mert a mítoszoknak a modern világban való makacs újratermelődése egy­értelműen mutatja: a tudományos­technikai civilizáció sem képes az embert puszta észlénnyé redukál­ni. A tudományos analízis a tech­nikában szinte megállás nélkül se­gít megteremteni a szintézis mind újabb eredményeit, de az embere­ket és közösségeiket már nem se­gít igazán integrálni. Nem is igen segíthet, hiszen az ember több mint izáció: matematikai-kémiai képle­tekbe a maga teljességében soha nem fogható. Bizonyos fokig eljut­hat a saját tárgyszerű boncolásá­ban is, kérdés azonban, hogy így szerzett tudása — és minden egyéb tudása — hogyan hat vissza önma­gára. Építi? Vagy inkább rombol­ja? S mi kell ahhoz, hogy ha rom­bolja is, mégse tegye tönkre? Mindezt, a jelek szerint, többé­­kevésbé végiggondolták­ már a résztvevők, mire Lahtiba értek. Nem kellett hát erőltetni a vitát: eleve megvolt a szükséges belső fe­szültség, amely összeszikráztatta a véleményeket. Nem is annyira az éles nézeteltérések, mint inkább az emberiség sorsáért érzett közös ag­godalom jegyében.­­ Mítoszokról lévén szó, emberi kultúránk értelem feletti — vagy alatti — összetevőiről, arra is volt némi esély, hogy heves világnézeti ellentétek robbannak ki a lahti-i tölgyfák alatt. Tizennyolc évvel ez­előtt, az első tanácskozáson, veszé­lyes is lett volna, gondolom, ilyen témát dobni oda koncul a különfé­le égtájak felől érkezőknek. De 1981-ben? Az amerikai George Stei­ner professzor szorult végül a vita hevében a szélsőséges racionalista hálátlan szerepébe — főleg fran­cia partnereivel szemben —, míg a szovjet Vlagyimir Guszev, az író és az irodalomtudós nagyon is értő szavaival fejtegette: „A mítosz olyan lelkiállapot, amelyben az em­ber feltétel nélkül hisz. Hisz ab­ban, amely pillanatnyilag túl van erőin és tudatán, de titokzatos mó­don mégis igaz, és lényegénél fog­va jó.” Szerinte a mítoszok segíthe­tik az embert, hogy ki tudja nyil­vánítani lelkének rejtett erőit. Olyan mítoszok is vannak, persze, melyek eltévelyítenek, amelyek valótlansággal akarják pótolni a valóságot, de ezek erőtlenek. Ő nem hivatkozott a hitleri Né­metország mítoszaira. Talán mert a maga fogalmai szerint nem fo­gadta el őket igazi mítoszoknak, így épp a tanácskozás német részt­vevői voltak azok — közülük is fő­leg a nyugatiak —, akik a leghang­súlyosabban emlegették a náci faj­elmélet és hatalmi téboly tipikus hátterét, s vele a káros, sőt gyilkos mítoszok veszélyét. „Tapasztalata­im engem gyanakvóvá tettek az olyan szavak iránt, mint mítosz, mitológia, misztikus — mondta például mindjárt első szavaiban Günther Grass —, kivált mert ne­künk Németországban még ma is viselnünk kell annak a politikának a következményeit, amely új míto­szokat akart teremteni, a végered­ményt azonban Auschwitznak hív­ták.” A továbbiakban viszont már azon töprengett el fennhangon, hogy az értelem ellenmérge valóban orvos­ság-e minden ilyen bajra. A felvi­lágosodás Európájának filozófiája nem alkotott-e maga is új míto­szokat? Nem tulajdonított-e mind­inkább transzcendens erőt az em­beri észnek? Nem hatott-e úgy korunk ész fogalmára, hogy az má­ra már nagyon is szűkké vált? Nem teremtett-e az értelmivé csu­paszított nyelv segítségével és ol­talmában új, házi készítményű ir­racionalizmust, amely a fejlődés és a siker mitizálásában érte el csúcspontját? Így gubancolódik össze szerinte kibogozhatatlanul értelem és ér­telmetlenség. Épp a mai idők oly eszesen megalkotott szükségszerű­ségei akadályozzák meg, hogy bár­mit igazán meglássunk és felfog­junk. Technikailag pontos, egyér­telmű és minden homály híján le­vő titokzatosságok programoznak be minket egy Jelenések könyve­­lése, apokaliptikus világpusztu­lásra. Vagy mégis van mentség? Ehhez Grass szerint arra is szükség van, hogy a mítoszok archaikus szigora, egyszerűséggé tömörített sokértelműsége legyen ismét az ember vezérlője. Ez ta­nítsa meg újra képekben és je­lekben gondolkozni, mesékben hin­ni, bolond módra játszani számok­kal és jelentésekkel, szabadon képzelődni és józanul belátni, ha életben marad, csakis mítoszok ál­tal -- esetleg épp az irodalom se­gítsége révén.­­ Ez a rövid ismertetés is érzé­kelteti talán­ ebben az egyetlen felszólalásban, Grass aggódó gon­dolatmenetében is épp elég gyú­­anyag lett volna három napi vitá­hoz. Borúlátását többen is osztot­ták. Másokat ellenben meghök­kentett a modern intellektualiz­­mus e keserű kritikája. „Az ész a lélek szappana” — jegyezte meg Steiner professzor —, „mosakodni pedig sohasem árt”. Az irodalom viszont szerinte valóban a mítosz édes gyermeke. A Talmud is el­mondja, hogy Isten egykoron fér­fiút és asszonyt teremtett, s hall­gatta hosszú történeteiket. De egy­szer nem figyelt rájuk többé, s ettől fogva az emberek egymás­nak meséltek. Az irodalom: az ember egyedülvalóságának míto­sza. Istent teremteni azonban nem tud többé, aki meghallgatná, mit mesélnek az emberek. Magyarán: az irodalom mindig emberi törté­net marad csupán, s nem válhat természetfölötti erővé, mitikus ha­talommá. Ha csak a Talmudbeli mítoszra hivatkozik Steiner, azt még tán lenyeli Günther Grass. De a szap­panhasonlat már sok volt neki. Közölte, hogy folyóméter számra adná oda könyvespolcáról a szo­ciológiai meg az akadémikus iro­dalomelméleti könyveket néhány ősrégi vers- vagy prózatöredékért. A francia Jean Edern Hallier szintén hasonló szenvedéllyel ér­tékelte fel a költészetet, irodal­mat, mintha a mi „vén cigány”­­vitánk kapott volna egy kissé ál­talánosabb érvényű, nemzetközi megfogalmazást. Ez a lobogó fekete hajú Hallier érdekes ember egyébként. Költő, író, publicista és a francia iroda­lom fenegyereke egyszemélyben. Apja hivatásos diplomataként szolgált valamikor Budapesten, itt élte át az ostromot is, családjával együtt. Jean Edern még csak öt­éves volt, de máig őrzi a Budáért vívott harcok borzalmainak em­lékét, hiszen fél szemét is akkor vesztette el. S őrzi rokonszenvét is a magyarok iránt, akikhez éle­te első éveiben melegedett hozzá. ő dobta be a lahti-i vitába a modern technika mítoszának a gondolatát. A nyugati nemzetek fiai szerinte már minden más mí­toszukat a szemétkosárba hajítot­ták. A technika imádata viszont a (Folytatás a 4. oldalon) XXV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1981. JÚLIUS 4. Bertha Bulcsú: Vakondok Miskolczi Miklós: Herkules - kalucsniban A kultúra értéke (interjú) A doktor úrnak könnyebb (riport) Csohány Kálmán hagyatékából GARAI GÁBOR: „Szeress! Gyere!" Ebben a szédült nyárban olyan erotizált a város; a Déli pályaudvar kerek beton-öblében egyetlen pőre falrész van, mert a többit márvány borítja; oda fölírták krétával, nagybetűkkel: „SZERESS! GYERE! (van!!!)” Ugyan, mi van? S miért kell három felkiáltójellel közölni? Csak nem az, amit tizennégytől hatvanig úgyis szinte kívül hord férfi és nő? A hímek nadrágja már-már ökölként duzzad előre; a női csípők ringnak, s ha szoknyát, ha nadrágot viselnek, átüt rajta kis bikinijük formája, sőt még a színe is olykor; így nyüzsögnek, jelezve testükkel s tiszta mosolyukkal, hogy szerelemre készek a kedvükre valóval; mi van hát akkor záró­jelbe téve és három felkiáltójellel?! Aligha tévedek, hogy a kihívás föl­jegyző­je azt közli: van, van egy hely, akármely, egy kuckó, egy albérlet, ahová föl lehet vinni­, egy Trabant hátsó ülése (bár kissé kényelmetlen), egy kölcsönkért faház a Dunakanyarban, vagy éppen egy lakáskulcs itt Pesten, ami már-már ideális, egy kabin Csillaghegyen... nem érdemes folytatni, oly számtalan a lehetőség ilyenkor nyáron; persze, télen egész más, ámbár akkor se megoldhatatlan; csak éppen a szabadság ül még az öregek lelke penésze alatt, mely romlott befőttön zöld lepedék; hát nagy betűkkel kell, kiáltva tudtál adni: SZERESS! VAN!!! EB—B— ÁRA: 6.— FT

Next