Élet és Irodalom, 1981. július-december (25. évfolyam, 27-52. szám)
1981-10-24 / 43. szám - Sajdik Ferenc: Állat-tanulmányok • kép (13. oldal) - Varjas Endre: Csodák ritkán születnek • színikritika • Scarnicci-Tarabusi: A csodák Nápolyban születnek. Rendező: Gábor Pál; Bíró Lajos-Lengyel Menyhért: A cárnő. Rendező: Sík Ferenc. József Attila Színház (13. oldal) - Feleki László: Zola • Televízió (13. oldal)
VARJAS ENDRE: Ha tanár volnék, most jelest adnék a József Attila Színház két évadnyitó produkciójára, de legalább jót. Ezzel nyugtáznám, hogy a színház a maga részéről megtett mindent, amit tudott, a sikerért. Mint mondani szokás: „sportnyelven szólva: hozta a formáját.” Csakhogy míg ez a sportban lehet elegendő, vezethet jó eredményhez — a művészetben édeskevés. Beállni egy tisztes másodvonal színvonalára: ez a mindennapi magánemberi erkölcs szempontjából ugyan méltányolható, a művész, sőt, a művészek közösségek számára azonban egyenértékű az önfeladással, önelvesztéssel. Hogy erről és nem valami pillanatnyi megtorpanásról van szó, azt a színház korábbi produkciói mellett egyértelműen bizonyítja a két, csaknem egy időben bemutatott darab kiválasztása is. Mert érthető, sőt, helyeselhető, ha egy külvárosi „nézőcsalogató” színház nem merészkedik a bizonytalan szcenikai kísérletek ingoványos mezejére, ha elsősorban a bevált, kipróbált eredmények közt „kereskedik”. Ám Scarnicci és Tarabusi komédiája, A csodák Nápolyban születnek, melyet az angyalföldi törzsszínházban tűztek műsorra, meg a Fővárosi Művelődési Házban, a Nemzetitől örökölt kamaraszínpadon előadott Bíró Lajos—Lengyel Menyhért darab, A cárnő — olyan elkötelezettséget leplez le a nem is jól, inkább csak ügyesen megcsinált, kommerciális színház iránt, amit egyre kevésbé lehet említetten hagyni. Minden számításba vehető jó szándék mellett ez az alapmagatartás lebecsüli a közönséget — eredendően és mozdíthatatlanul konzervatívnak feltételezvén —, s ily módon akarva-akaratlan, folyamatosan újjá is termeli azt a közönséges igényt, mely a megszokottra, a szellemi erőfeszítés nélkül befogadhatóra irányul. Igazolja és megszilárdítja a jóra való restséget, mely különben is fenyeget. Mert lehet, hogy A cárnő a maga idejében, poszt-viktoriánus nőpártiságával modern és merész kommersz volt — mára viszont „filozófiája” arra a laposságra redukálódott, hogy „cherchez la femme”, mármint a nagypolitikai bonyolultságok, a diplomácia világrengető eseményei mögött. S ha már ez az ősi francia bölcsesség is kevésnek látszik, mit kezdhetnénk A csodák Nápolyban születnek „sugallatával”,mely szerint az élet értelmének fedezete a — rablott vagy örökölt — pénz. Csak távolságtartó iróniával lehetne érvényessé aktualizálni, nekünk valóvá stilizálni ezeket a tartalmakat és épp az irónia, amire — úgy látszik — ez a társulat képtelen, s mintha a két vendég, a nápolyi komédiát rendező Gábor Pál és a pétervári csacskaságot színpadra állító Sík Ferenc bele is nyugodott volna ebbe. Már csak azért is furcsa ez, mert a József Attila színházi színészeknek kialakult egy harsány börleszik stílusa, melyet remekül tudnak alkalmazni ott, ahol a darabot még (vagy már) ők sem veszik komolyan. Épp az a baj, hogy a legtöbb avíttas moralizálást, múltból visszamaradt, édeskés igazságot nagyon komolyan veszik. Mintha hinnének benne. Ettől válnak az önmagukban igazán jó, kidolgozott alakítások az együttesben érdektelenné, mint Solti Bertalané a de Cortes grófok kettős szerepében, mint Kránitz Lajosé Don Lotarióként, s Kállay Ilonáé Zsolinaként Angyalföldön; vagy — Lágymányoson — Harkányi Endréé, aki Szoltikov kancellár szerepében nemcsak mulatságos, de vitriolosan rezignált tud lenni, Szemes Marié, aki címszerepben egy kedélyesen parodizált Csehov-hősnőt játszik, meg Szirmai Péteré, aki francia követként olyan kimért, mint egy porcelánbaba. És ettől ugranak ki a nyilvánvalóan invenciótlan, hamis alakítások: Málnai Zsuzsa Jasikoff Annie-ja A círnőben vagy Dancsházy Hajnal Simonára A csodák... .-ban. "jó volna valami hasznosítható tóhusságot le leszögeznem végül, s valami ötletet, miképp lehetne elérni, hogy az összegződő pozitívumokból végül ne adódjék ki negatív eredmény. De attól tartok, közhelynél nem tudok bölcsebbet. Mert dicséretes vállalkozás volt, hogy a múlt évadban magyar darabokkal akart az itthoz és mosthoz közel kerülni a színház; jó, hogy most vendégrendezők stílusával kívánja fölfrissíteni játékmodorát - de talán nem kellene megvárni a jövő évadot azzal, hogy műsorpolitikai és esztétikai koncepciójának modernizálásával is próbálkozzék. Csodák ritkán születnek tott képet rögzít.) Ezzel szemben Picasso s vele a Picasso-kép nézője már a tudatával is szemléli a világot. Abból indul ki, hogy a tárgyak és testek háromdimenziósak, s hogy az is hozzátartozik a látványhoz, ami nem látszik (szaknyelven szólva: takarásban van). Tudja, hogy a tér görbül, tehát ebben a teljes és görbülő térben kell megjelenítenünk képzeteinket, korrigálva az optikát, ahhoz hasonlóan, ahogy a tudatunk is megfordítja a szemünkben tükröződő képet. A kubizmus létrejötte sok más, hasonlóképp fordulatot jelző eseménnyel esik egybe. Most csak a képzőművészetnél maradva. 1906- ban hozza létre Weimarban a belga van de Velde (a Moszkvában látható Guimard, sok szecessziós lakóház és konstrukció tervezőjének alighanem legnagyobb kortársa) azt az iparművészeti iskolát, ahonnan a Bauhaus néhány év múlva kinő. 1911-ben festi első absztrakt kompozícióját Kandinszkij (Moszkvában gyönyörű képek jelzik e fordulatot, az absztrakcióba való átmenet állomásait). 1908- ban találkozik Le Corbusier Tony Garnier-val, a zseniálisan fantaszta építésszel, akinek Cité Industrielle néven összefűzött rajzaiban a jövő ipari városának első vázlatait kapjuk; olyan eszményeket, amelyek nyomán hamarosan megszületik a modern építészet. A művészet e területén nemcsak a franciák jeleskednek Le Corbusier révén. Ha valakinek netán kétségei volnának a század szovjet építészetének jelentőségét illetően, az most a Puskin Múzeumban kiállított tervek előtt meggyőződhet róla; eredeti tehetségek egész sora fejlődött ki és látott munkához a forradalmas országban 1917 után. Hogy az évtizedforduló fordulat volt a művészetben is, az talán világosabban mutatkozik meg Oroszországban. Az itteni művészet, évszázadokon át, más hagyományok talaján és más társadalmi formák között fejlődött, mint a nyugat-európai. Ez még a századelőn is meglátszik. A kiállításon, ugyancsak e rendezés jóvoltából, egymással szemben sorakoznak Picasso kék-rózsaszín képei, illetve Vrubelj majdhogynem hasonlóképp lila kompozíciói. Mégis mekkora a különbség! Vrubelj még a szenvedélyes Picasso mellett is misztikusnak — mesésnek fantasztikusnak — tűnik fel. A különbségek azonban csökkennek. (Anélkül, hogy a nemzeti sajátosságok eltűnnének.) A francia művészet a századelőn valósággal behatol az orosz kultúrába. Scsukin például, a neves műgyűjtő, több Matisse-t és Picassót vásárol, a Tánc és a Három asszony az ő gyűjteményéből került a leningrádi Ermitázsba, onnan pedig a mostani Párizs és Moszkva tárlatra. S miközben franciák jelennek meg Oroszországban, mind több orosz művész utazik a francia fővárosba. Nem mondom, hogy az utazás hatására, de a tízes évek fordulóján döntő változás jelei mutatkoznak az orosz művészetben. Ekkor lép színre Malevics, előbb figurális, majd elvont kompozícióival, kezdődik Chagall nagyívű pályája, Larionov egyedülálló — a kubizmus és futurizmus módszerét ötvöző — vayonizmusa. Több olyan művész és irányzat bontakozik ki, aki és amely már a tág értelemben vett orosz művészet elképesztően gyors eszmélésének „dokumentuma”. Nem is kibontakozás ez, hanem új fejezet a művészet történetében. Csoda történt? Szó se róla: a társadalomban zajlottak le olyan változások, amelyeket Picassóról, a picassói kubizmusról írva sem felejthetünk el. Mert a művészet forradalma bevezette, szeizmográfként előre jelezte a forradalmi helyzetet, a tízes évek elejének Európájában. Az ősi, a néger plasztikán, Picasso páratlan tehetségén, a fizika felfedezésein túl ez a nagy mozgás hívta életre a kubista Picassót, vagy inkább a kubizmust Picassóban. Adott a kezébe olyan eszközöket, amelyekkel a Három asszony kompozíciójában még csupán egy kor ziláltságát fejezte ki (miközben megtanított gondolkodva látni). A Guernicában azonban már nyitt vallomásban rögzítette a kor emberének véleményét a világot szétrobbantó sötét hatalmakról. 1981. OKTÓBER 24. Siljdik Ferenc: Allas-tanulmányok Színház Televízió ZOLA — Gratulálok, barátom! — Köszönöm szépen, Sanyi bácsi! Mihez? — Olvastam az ÉS-ben, egy szerkesztői üzenetben, hogy ön költő, humorista történelmi regényíró. — Ez nekem is feltűnt. Sajnos, éppen a legfontosabbat felejtették ki. — Csak nem esszéista? — Isten ments! Sportújságíró vagyok, voltam és ha minden jól megy, leszek. Már kétszer is megszakították sportújságírói pályafutásomat. Először 1944-ben, másodszor 1954-ben, de mindkét alkalommal talpra ugrottam, mint Cukahara. — Dehát ön jócskán írt mást is. — Az embernek lehetnek melléktermékei. Miért, Jack London, vagy Norman Mailer megelégedett azzal, hogy sporttudósításokkal foglalkozott? Másra is tudtak szakítani időt. Shaw sem torpant meg akkor, amikor megírta ökölvívó tárgyú életművét, Cashel Byron mestersége című regényét. Belekóstolt a színdarabírásba is. Mindez nem változtat azon, hogy számukra a legfontosabb a sport volt. — Látom, jobban szereti a sportot, mint a sorozatokat a tévében. — Költői túlzás. Vannak kedvenceim. Például a Zola-sorozat. Az igen! Az egyik szemem sírt, a másik zokogott. Miért nem tudunk ilyet csinálni? Nincsenek történelmi hőseink? Nincsenek íróink, nincsenek rendezőink ? Gondolom, a Petőfi-filmet nem vették meg a franciák. — Amilyen fukarok. De azt megkérdezhetem, mi tetszett önnek a Zola-filmben? — Éppen most fogalmazgatom a bírálatomat, mint kezdő tévékritikus. Először is: tökéletes korfestés. Minden a helyén van. A tizenkilencedik század vége. Az alakok ragyogóak, Zola telitalálat. Külön szerencse Sinkovits magyar hangja. Ez nem szinkron, ez alakítás. Alkotás. A többi szereplő is hiteles az utolsó kis szoknyafodorig. Az egész film hibátlan, profi munka. Meg van csinálva, ahogy mondani szokták. De több ennél. Igaza van az alcímnek, az emberi lelkiismeret drámája. Amellett érdekfeszítő, izgalmas. Az elején egy kicsit hoszszadalmasnak tartottam a családi előzményeket, de aztán rájöttem, hogy szükség volt az alapozásra. Zola — micsoda drága ember! Esendő, gyermekes, családi élete zavaros, a háromszög nem éppen harmónikus. Zola füllentget, távcsövön gyönyörködik a másik családjában, két gyermekében, kerékpározik, mint egy mackó, nézeteit szeszélyesen változtatja, először semmi kedve sincs beleártani magát egy zavaros ügybe, ki az a Dreyfus, egyik vezérkari tiszt olyan, mint a másik, neki regényt kell írnia ... aztán lépésről lépésre belesodródik a világirodalom egyik legnevezetesebb dicsőségébe. Erről az esetlen, feledékeny, szórakozott emberről kiderült, hogy Franciaország legbátrabb embere, az ország lelkiismerete. Mindezt nem tanítómese segítségével tudjuk meg, hanem egy fordulatokban gazdag filmből. Csak úgy mellékesen megjegyzem, hogy nem is tudom mikor olvastam Zolától valamit utoljára. Diákkoromban persze a Nanát, meg az összeomlást, de arra már alig emlékszem. Aztán újabban a filmesek fedezték fel Zola világát, amely nem marad Balzacé mögött. Tisztes úriház, Állat az emberben, Germinal.... de most újra olvasni fogom. És azok a nagyszerű figurák. Mit szól Walsin- Esterházyhoz? A bíró! Labori, az ügyvéd! A tábornokok! Ennek a filmnek nincs gyenge pontja. Nem tudom, mennyi ideig készítették, de az biztos, hogy nem vágták össze. Nagyszerű alkotás. — Befejezte? — Be. Ennyit akartam mondani a filmről. — Megengedi, hogy egy-két aprósággal még kiegészítsem a különben teljesen helytálló véleményét? — Hálás leszek. — Először is — le a kalappal a franciák előtt, hogy megcsinálták ezt a nagy nemzetközi önbírálatot. Kemény dolog. Megmutatták, hogy a nagy forradalom népe, Napóleon népe is tudott ilyen mélyre süllyedni. Nem riadtak vissza attól, hogy megmutassák: hogyan lehet a tömegeket csőcselékké aljasítani a fajgyűlölet mocskos fegyverével. Nem tűnt fel önnek a könyvégetés, amely jócskán megelőzte a nácik szellemi máglyáját? A pogromhangulat a későbbi Kristallnachtra emlékeztetett. Mit tudtak elérni a sovinizmus lángjával! Aki látta a lámpavasba kapaszkodó hitvány demagógot, annak eszébe juthatott Johnson híres mondása: a csirkefogó végső mentsvára a hazafiság. A tisztességes embereket éppen úgy megfélemlítették, mint az esküdteket. Zola a pokol ellen emelte fel szavát, ördögöket vádolt. Nem sejtette, hogy a métely a huszadik században milliókat pusztít el De a nagy Napóleon is megfordult volna az Invalidusok otthonában levő díszes sírjában, ha látja, mit művel a francia vezérkar. Nem véletlen, hogy amikor Paléologue, a neves francia politikus meg akarta látogatni III. Napóleon özvegyét, Eugéniát, figyelmeztették, hogy a legnagyobb titokban tegye, mert a jobboldali szennysajtó „zsidóbonapartista összeesküvésről” ír majd. Méltatlan, mélységesen elszomorító volt ez a történelmi színjáték. Talán még a két világháborúban is éreztette hatását az a szégyenteljes komédia. Ezért hajtok fejet a franciák előtt, hogy ebben a filmben szembenéztek egykori önmagukkal és leleplezték a múlt század francia fasisztáit. De Zoláék megmentették a nemzet becsületét, ők tudták, hogy az igazságért semmilyen áldozat sem kevés. . — Ez a film tanulsága, ugye? — Van másik tanulsága is Zola pályafutásának. Nem szabad csukott ablak mögött aludni. — Mit akar ezzel mondani, Sanyi bácsi? — Szegény Zola így halt meg. Széngázmérgezésben, az ablakot már nem tudta kinyitni. — Jaj, Sanyi bácsi, igazán! Most elmondta a végét. — Igazán sajnálom. Többet ilyet nem teszek. Megígérem, hogy ha legközelebb Napóleonról csinálnak sorozatot, nem árulom el előre, hova száműzik a császárt. BNEG