Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-01 / 1. szám - Oravecz Imre: Sziliomomo számadása az ó-esztendő végén • vers (1. oldal) - Faragó Vilmos: Leltár • veezércikk (1. oldal) - Somogyi Győző: szitanyomata • kép (1. oldal)

ORAVECZ IMRE: Szilomomo számadása az ó-esztendő végén a termést betakarítottam, a vetőmagnak valót kiválasztottam, a házat megtámasztottam, a ciszternát kitisztítottam, az öntözőcsatornát megigazítottam, a bőröket kicsereztem, az agyagedényeket kiégettem, a szerszámaimat megjavítottam, a bocskoromat megfoltoztam, a tűzifát hazahordtam, a gyógyítónövényeket begyűjtöttem, a feleségemet megajándékoztam, a fiamat vadászni tanítottam, a törvényeknek engedelmeskedtem, a tisztségviselőket tiszteltem, a szertartásokon részt vettem, a kegyhelyeket felkerestem, a sastollakat összeszedtem, az imavesszőket kiültettem, a kacsiákkal beszélgettem, a földet megérintettem, a jót megcselekedtem, a rosszat elvetettem, az élet útján tovább mentem, bizakodva tekintek az új esztendő elé í I ' • fi ! 1982. JANUÁR 1. XXVI. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM Nemeskuti István: Történelmi lépték Páskándi Géza vitacikke: fi tudat „lakáskérdései” SZILVESZTERI ÉS Illyés Gyula, Spiró György, Bari Károly, Kurucz Gyula, Ungvári Tamás, Dénes Zsófia, Galsai Pongrác, Vas István - Tímár György paródiái IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP FARAGÓ VILMOS: ^___ Az újságírókat politikában forgolódó embereknek gondolja a közvélemény — okkal. De éppen ezért politikához értő embereknek is gondolja — hol okkal, hol ok nélkül. Újságírója válogatja. Jómagam például semmiképp se merném politikai bennfentesnek hinni magam, politikai jósnak, jövőbe látó horoszkópkészítőnek még kevésbé. A szakmámat illető közhiedelem és a belőle táplálkozó közbizodalom mindenesetre nem is terjedt ki rám sohasem annyira, hogy — mint kollégáim oly sokan — véleménykérő levelet kapjak az olvasótól. Pedig most szükségem volna ilyenre, mert válaszolni szeretnék rá. Hogy elmondhassam, hogyan is áll most szerintem a világ, merre is sodródik, és ebben a sodrásban mi, magyarok, mekkora reményekkel nézhetünk a következő állomások elé. Ha nincs ilyen levél, ki kell találnom. Kedvem szerint nyugdíjas tanár írná, és így hangzana: „Nem divat manapság ilyesmivel dicsekedni, de én minek tagadnám: elégedett ember vagyok. Becsülettel dolgoztam, nyugdíjam megérdemelt, gyerekeim élete sínen, a szénám tehát rendben. De hogyan áll a világ szénája? No, nem arra gondolok, hogy vágjon nekem fontoskodó képet és jósolja meg a hazai gazdasági vállalkozások esélyeit, külkereskedelmi kilátásainkat tíz évre, a világ energiahelyzetének alakulását, az iraki—iráni háború végső kimenetelét, a négy modernizálás kínai fejleményeit, a lengyel válság kibontakozását, és még arra sem vagyok kíváncsi most, hogy maga szerint találkozik-e jövőre Leonyid Brezsnyev és Ronald Reagan — mert mindezekre a maga okos kollégáitól naponta hallok válaszokat. Én arra vagyok kíváncsi, amire nem is találok pontos szavakat. Nevezhetem emberi minőségnek, és akkor azt kérdezhetem, hogyan állunk most emberi minőség dolgában? Állja-e ez a minőség azokat a próbákat, amelyeknek a helyzet — a magunk teremtette helyzet — igencsak aláveti? Nevezhetem erkölcsi erőnek, és akkor azt kérdezhetem: mekkora erő ez? Bírja-e az idő ütéseit? Nevezhetem élettani kondíciónak, és akkor azt kérdezhetem: mire vagyunk kondicionálva? Vagyunk-e kondicionálva biológiailag arra a mesterséges társadalmi-technikai környezetre, amely saját teremtményünkként súlyosul fölénk — nem roppanunk-e össze alatta? Nevezhetem divatosan a tömegek közérzetének is, hiszen épp azért divat most a közérzetről beszélni, mert korántsem lebecsülendő a szerepe, még a hazai gazdasági vállalkozások ilyen-olyan végigvitelében sem, a kínaiak belső légkörváltásában sem, még abban sem, hogy az amerikai választások győztese tavaly éppen Ronald Reagan lett. És akkor azt kérdezhetem: milyen hát ez a közérzet most? Mennyire befolyásoló és mennyire befolyásolható? De nevezhetem összefoglalóan lelki tartaléknak is, és akkor azt kérdezhetem: milyen minőségű és mekkora ez a tartalék? Elegendő-e a következő évekre? Erre vagyok én igazából kíváncsi, ilyen értelemben kérdezem, hogy rendben van-e a szénánk? Hogy elégedett legyek-e? Hogy érzékelve a világ feszültségeit, igenis, akkor is bizakodó legyek-e?” Eddig az elképzelt tanár úr kedvem szerinti levele, így fest az a lecke, amelyet feladott: lássuk, fiam, meg tudod-e oldani. Úgyis év vége van, sőt —ha úgy tetszik — évszázadvég is, hiszen már csak szűk két évtized van hátra, s bár az évszámoknak és az évszámhatároknak semmi valódi jelentőségük nincs, ti újságírók, ilyenkor amúgy is hajlamosak vagytok a számvetősdire. A tanár úr, persze — hiszen én képzeltem el — van annyira jóindulatú irántam, hogy belássa: leckéje túl nehéz. És nem eminens megoldást vár tőlem, hanem megoldáskísérletet. Egy lehetséges választ a sok közül. Mit válaszoljak az emberminőséget, az erkölcsi erőt, az élettani kondíciót, a közérzetet, a lelki tartalékokat firtató kérdésekre? Sommásan azt, hogy én úgy találom: mi magyarok is, nem magyarok is a kijózanodás állapotában érkeztünk el a századvég küszöbéig. Ha úgy tetszik, a józanságból találna bennünk legtöbbet egy lelki leltárbizottság. Próbálom ezt a sommás választ megmagyarázni. Utólag most már nyilvánvalónak tetszik, hogy a hatvanas évtized az eufória, a felajzott és gyors teljesülésűnek képzelt remények évtizede volt, a hetvenes évek pedig a fokozatos lecsihadásé. A világpolitikában a tengerfelszín alá buktak a hidegháború jéghegyei a hatvanas években, felragyogott a békés egymás mellett élés napja. Politikai reményeinket hajlamosak voltunk egy-egy személyben összpontosítani, a felnőtt világ hivatalos bálványokat teremtett magának: egy Hruscsovot, egy Kennedyt, egy De Gaulle-t; a barrikád- és gerillaharcra kész fiatalok pedig félhivatalos bálványokat: egy félreértett Mao Ce-tungot vagy egy túlmitizált Che Guevarát. A gazdasági életben ekkor tetőzött a nyugatnémet Wirtschaftswunder, az amerikai prosperity, az olasz csoda, még magyar csoda is volt: akkor érkeztünk el a hűtőszekrény—televízió—autó—víkendház-birtoklás valóságához vagy közeli reményéhez. A tudományban fantasztikus távlatok látszottak nyílni, gyökeres változásokat ígérve, egy-két évtizeden belül. Ez volt az űrutazások kezdetének évtizede: meghódítjuk a világűrt. Ez volt az atomerőművek megszaporodásának évtizede, a Szahara-öntözési terveké, a szívátültetéseké, a biológia és kémia forradalmáé: legyőzzük a természetet. Ez volt az agrobiológia forradalmának, a születésszabályozás tudományossá tételének évtizede is: legyőzzük az éhséget, a túlszaporodást, a szegénységet. Még a kulturális életben is felajzott reménységű évtized volt a hatvanas. Jóslatokkal az audiovizuális — hallani-látni való — kultúra teljes győzelméről, és a könyvkultúra eltűnéséről Az alva tanulásról. A tudományos-fantasztikus irodalom káprázatos jövőjéről. Ekkor szavalt Jevtusenko stadionnyi közönség előtt, ekkor támadt nálunk országos versmondó mozgalom, ekkor mondta az írószövetség elnöke, hogy „Hallom a trombitaszót”, mert új, nagy hatású magyar irodalmat remélt. És akkor támadt az a szubkulturális ifjúsági világmozgalom is, amely négy gitározó liverpooli fiút emelt bálványává. És a hetvenes évek második felétől — a tények hatására — megkezdődött a kijózanító átértékelés. A világpolitikában kiderült, hogy a békés egymás mellett élés az egyetlen ésszerű program ugyan, de nem szüntetheti meg a valóságos érdekellentéteket, s hogy nem olyan program, amely töretlenül teljesíthető. Mérséklődött a bálványteremtő kedv is, rájöttünk arra, amit addig is tudnunk kellett, hogy egy ember, egyedül,, nem képes történelmet csinálni. A gazdasági csodák sikerét megtorpantotta az energiaválság, nekilódult viszont az infláció, a tömegek hamis biztonságérzete borongásba váltott át: lesz-e vajon holnap is munkánk? A magyar csoda is visszafogott programmá alakult: megőrizni, megtartani azt, amit eddig elértünk. A tudomány fantasztikus teljesítményeibe vetett hit mostanára szkepszisbe fordult. Az űrutazási programok ésszerű kereteket kaptak, a világűr meghódításának anyagi erők és fizikai törvények szabnak határt. A természet legyőzésének nemcsak a természet szab határt, hanem a megfontolás is: nem üt-e vissza ránk a legyőzött természet? A szegénység legyőzése pedig — kiderült — a világ anyagi javainak arányosabb elosztását kívánná, tehát politikai feltételei vannak. A kulturális életből — szerencsére — nem szorult ki a könyvkultúra és nem is tanulunk alva. De Jevtusenko már nem szaval stadionban, a hazai versmondó mozgalom lendülete megtorpant, van jó, de nincs nagy magyar irodalom. Az ifjúsági szubkultúrában pedig már a világszelídségű hippimozgalom jelezte a váltást a hatvanas évek energikusabb mozgalmaihoz képest, a nagy bálványokat sok apró és kérészéletű bálványka váltotta fel, az egykori vad srácok utódai betáncoltak az illedelmes diszkóba. Itt állunk tehát, kedves elképzelt tanár úr, kijózanodva, a nyolcvanas évek elején. Ez jellemzi, gondolom én, lelki kondíciónkat. (Még akkor is, ha vele egy időben iszlám fanatizmus riaszt, és lengyel sebláz nyugtalanít.) Igenám, kérdi ön, de jó-e, hogy ez jellemzi? Józanság, józanság, józanság — akár igaz, akár nem, tessék minősíteni. Ez a kívánság végképp zavarba hoz: jobb, ha behunyom a szemem, és egy fejes ugrással válaszolok, mondván: megértem én sóvár emlékezésünket egykori bizottságunkra, de hajlamos vagyok ennek a józanságnak is örülni. Sőt, ön azt kérdezte, kedves elképzelt tanár úr, bírjuk-e lelki erővel és élettani kondíciónkkal a nyomást, amellyel a magunk teremtette világ ránk nehezedik? Nos, hátha épp ettől leszünk erősebbek ? Attól, hogy a józanság pillérei tartják törékeny lelkünket? Somogyi Győző szitanyomata] % Ára: 6#— Fi !