Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)
1982-05-07 / 19. szám - Dr. Bölöny József: A történeti hűség • reflexió | Visszhang • dr. Tímár István: A helytartó és Magyarország (ÉS 1982. 15. szám) (2. oldal) - ifj. Szegedi István: Még mindig Weöres • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Mindig Weöres (ÉS 1982. április 9.) (2. oldal) - Kutasi Kovács Lajos: Madách Imre vér szerinti rokona • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenetek (ÉS) (2. oldal) - Bakó Endre: Anekdota sárgadinnyével • reflexió | Visszhang • Scheiber Sándor: Egy Kiss József-anekdota - irodalmi kölcsönzés (ÉS 1982. április 19.) (2. oldal) - Varga Zsófi: rajza • Varga Zsófi (8 éves) (2. oldal) - Péter László: Mostoha anyanyelvünk • reflexió | Visszhang (2. oldal)
VISSZHANG A történeti hűség A helytartó és Magyarország címmel dr. Timár István ismét felveti a kérdést az Élet és Irodalom 1982/15. számának Visszhang rovatában: „milyen mértékben szabad eltérniük a szerzőknek — az írói szabadság alapján — a történeti tényektől”? Rolf Hochhut: A helytartó című drámájának tévébemutatója kapcsán írja: „talán helyes lett volna, ha a televízió a darab magyar tévéváltozatának előadása előtt (vagy után) a történelmi dokumentumoknak megfelelő tájékoztatást ad a színműiben szereplő események magyar vonatkozásairól”. Tímár hivatkozik a pápa nyílt táviratára Horthyhoz — amiről az angol külügyminiszter is beszámolt az alsóházban — és a kérdésanyag legalaposabb magyar feldolgozója, Lévai Jenő munkájára is: Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen (XII. Pius pápa nem hallgatott). Minthogy utólagosan már nemigen számíthatunk a kívánt tájékoztatásra, aligha felesleges, ha a történelmi tények egyoldalú beállításának veszélyei mellett arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ideje volna már a történelmi események ismertetése során a részletekben is alkalmazkodni a tényekhez. A tévéjáték főszereplője, a Jezsuita szerzetes, például nem a rend reverendáját viselte, mert azon nincsenek látható gombok. A berlini pápai nunciustól a bíboros-államtitkárig az összes papi szereplő következetesen gróf urazta őt megszólításában, holott éppen a jezsuita rend szüntette meg már alapítása óta tagjaival kapcsolatban legelőször a világi címeket és a rangokat. A tájékozatlanságról árulkodik az is, hogy a pápa állandóan „eminenciás uramnak” szólítja saját államtitkárát és bíborosait. Ilyen megszólítás sohasem hangzott el egyetlen pápa részéről sem, mint ahogy a világi uralkodók sem szólították a minisztereiket excellenciás uramnak! Végül az elmaradt tájékoztatás helyett megjegyezhetjük azt is, hogy XII. Pius emelte bíborossá a német katolikus egyházi antifasiszta ellenállás megszemélyesítőit: Gallen gróf münsteri érseket és Preysing gróf püspököt, kiknek éles hangú pásztorleveleiben Róma álláspontja is tükröződött. Dr. Bölöny József sík megállapítását, Isten tudja miért, Weöres nevében sértőnek érezve, megpróbálja kritikai hitelemet a tények fortélyos csoportosításával csökkenteni. Lengyel Balázs Varga Zsófi (8 éves) rajza Még mindig Weöres Egy jó verseskönyv mindig érték. A róla készült kritika — legyen az jó, vagy rossz — emelheti az értékét, de mindenképpen figyelemfelkeltő lehet. Ám nem árt, ha a kritika szerzője figyelmesen elolvassa kritikája tárgyát. Jelen esetben Lengyel Balázs, Weöres Sándor: Kézírásos könyvét. Mert az ÉS 1982. április 9-i számában megjelent, Mindig Weöres című cikkéből kiderül, hogy Lengyel Balázs olvasta a könyv előszavát, a kézírásos rész elejét és végét, valamint néhány verset a könyv belsejéből. Nincs jogom azt feltételezni, hogy a kritika szerzője a könyv többi részét nem olvasta. De! A cikk 3. bekezdésében ezt írja: „... a Kézírásos könyvben is bőven akad rögtönzés... Például: Éva Ruttkay összes művei, Bőrbe kötve Mindörökre.” Ezzel kapcsolatban két megjegyzés: Ez a rögtönzés csupán az előszóban — bocsánat — Elöljáró beszédben szerepel. És nem „összes művei”, hanem: „összes titkai”. A 4. bekezdésben ezt írja: „Weöres Sándor 1979. december 28-án fogott neki a munkának, és négy és fél hónap alatt, 1980. május 14-ig teljesítette azt, pontosan 240 verset írt.” Ajánlom Lengyel Balázs figyelmébe a Kézírásos könyv 182. verse előtti bejegyzést. Ebből pontosan látható, hogy a 240 versből jó néhány nem azalatt a nég£ és fél hónap alatt keletkezett. Remélem sikerült valamivel pontosabbá tenni a kritika adatait. Tisztelettel: ifj. Szegedi István Budapest★ Pontosításában igaza van ifj. Szegedi Istvánnak: a Ruttkay-versben szedési hiba az „összes művei, az összes titkai” helyett. Tönkre is teszi a rögtönzés rejtett kis tréfáját. Más szerencsétlen sajtóhiba is akad cikkemben: Voinovich Géza, a kiváló irodalomtudós nevét egy helyen Vomanovich Gézának szedték, s ami a legszomorúbb: az egyik Arany-idézet egy hiányjel hibádzása miatt sem pontos. (Hiába mentem hát be korrigálni még a nyomdába is.) Ami Weöres bejegyzését illeti a 182. lapon, a levélírónak ténybelileg igaza van abban is. Weöres itt azt mondja: az elkövetkező oldalakra 1978-ban és 79-ben írt kész verseit is belemásolta. A kötet jellegén ez azonban nem sokat változtat. Ha kívánja, akkor elsősorban ezekre a másolt versekre vonatkozik a kritika alábbi megállapítása: .....mégis épp úgy található a gyűjteményben olyan vers, amely bizonyíthatóan nem a fent körvonalazott módon fogant. Olyan, amely egy világos koncepció, versmag, verssugallat alapján eleve megtervezett. Vers, amelynek semmi köze a rögtönzéshez." Ifj. Szegedi Istvánnak, mint mondja is, valóban semmi joga feltételezni, hogy Weöres könyvét nem olvastam el. Írásával ügyesen ezt sugalmazza mégis. Ez a trükkös sejtetés nem annyira bosszantó vagy rágalmazó, mint amennyire elszomorító. Egy olvasó rávilágít valamire, ami szellemi életünkben tipikus: a kritikai munka, a kritikai működés gyanakvó fogadtatására. Több mint tíz éve írom az ÉS- ben a Verseskönyvről verseskönyvre rovatot, száz-egynéhány költő több mint százharminc kötetét ismertettem. Nincs olyan kötet, amelyet legalább háromszor ne olvastam volna el, sőt amelyet — mint Weöres kézírásos könyvét is — olvasói impresszióimmal össze ne firkáltam volna. Weöresről ez alatt öt ízben írtam — a korábbi nehéz években mégegyszer annyiszor —, nagy értékeit mindig is kidomborítva, elismertetésükért küzdve a kritikai közfelfogással szemben. Volt idő, amikor nagyon is kellett. Tudja ezt Weöres is, az irodalmi közvélemény is. Ifj. Szegedi István talán tájékozódhatott volna, mielőtt bírálatom egyik-má- Madách Imre vér szerinti rokona A Szerkesztői üzenetekben • olvastam Kuchinka Vilmosról, mint Madách Imre „utolsó vér szerinti rokonáról”. Ehhez szeretnék néhány kiegészítést fűzni. Kuchinka Vilmos Madách Imre unokájának, Madách Flórának első házasságából született. Madách Flóra azonban másodszor is férjhez ment; Lázár Pállal kötött házasságot. Madách Imre második dédunokája, Lázár Lola, Betegh-Huszágh István felesége; két lányuk és egy fiuk van. A fiú, mint Madách egyenes ágú leszármazottja, a Madách nevet is felvette. A család az ötvenes évek elején Brazíliában telepedett le. Sorsának alakulását, miután 1970-ben eljöttem Brazíliából, nem kísérhettem figyelemmel, de valószínűnek tartom, hogy Madách Imrének több „szépunokája” él ma Brazíliában és talán másutt is. Sao Paulóban több alkalommal jártam annak idején Lázáréknál, találkoztam és beszélgettem Madách Flórával is. A családnak néhány értékes Madách-relikvia volt birtokában. Madách Imre egyik eredeti fényképe, több használati tárgya. Kezemben tarthattam és olvashattam Madách végrendeletét, melyet 1864. október 4-én, egy nappal halála előtt írt alá. Mint érdekességet ermlítem, hogy volt felesége, Fráter Erzsébet nincs megemlítve benne. Ugyancsak olvashattam Fráter Erzsébet 1864. augusztus 2-án kelt, Madáchnak írt utolsó levelét. Madách Flórától tudtam meg, hogy az az íróasztal, melyen a költő Az ember tragédiáját írta, Budapest ostroma alatt a lakással együtt elpusztult. Hogy az értékes Madách-relikviáknak mi lett a sorsa a költő unokájának halála után, nem tudom. Kutasi Kovács Lajos London ★ Anekdota sárgadinnyével Élvezettel olvastam Scheiber Sándor Egy Kiss József-anekdota — irodalmi kölcsönzés című közleményét az ÉS április 19-i számában. Szeretem a Kiss Józsefről szóló anekdotákat, amelyekből egy gazdag csokorra valót Csathó Kálmán adott közre írótársak között című könyvében. (Bp. Szépirodalmi K. 1965.) Hadd egészítsem ki Scheiber Sándor felsorolását azzal, hogy Csathó Kálmán említett könyvének több mint ötven lapra rúgó Kiss József-emlékezésében részletesen elmondja ezt az anekdotát is, ananász helyett — dinnyével. (113 —115. 1.) A történetet így vezeti be: „A dinnyeesetet ugyan csaknem mindenki ismeri, mégis ideírom, részben a teljesség kedvéért.. Egy harminc koronás sárgadinnyéről van szó, s Csathó azt is tudni véli, hogy a finom gyümölcsöt a Dorottya utcán lévő híres Szenesféle csemegeboltban árusították egy márciusi napon. Méltóságos Lánczy Leó habozott a vásárlással, míg Kiss József a Lánczytól „kihipnotizált” kétezer koronából hazafele menet skrupulus nélkül megvette a gyümölcsöt. Olvasom Scheiber cikkében, hogy a történet vándormotívum, már 1894-ből van angol irodalmi változata. Ki hitte volna? Hiszen az anekdota annyira jellemző a századelő polgárművész dilemmájára, és magára Kiss Józsefre! Értékéből természetesen ez nem von le semmit, aminthogy a Lúdas Matyi sem veszített azáltal, hogy Julow Viktor felfedezte háromezer éves asszír ősváltozatát. Bakó Endre Heimlich István barátom figyelmeztetett arra, hogy az ÉS-ben tárgyalt Kiss József-anekdotát Füst Milán is elmondja (Ez mind én voltam egykor. Bp., 1969. 159- 160.). A különcködésből megváltoztatott nevek mögött is felismerhetők a szereplők. Scheiber Sándor Szerkesztői üzenetek TÓTH TIBOR, BUDAPEST. A tárca, melynek valóságalapját nem vonjuk kétségbe, csakugyan nem irodalmi alkotás. Levelében ezt ön is megjegyzi, s javasolja, hogy a témáról indítsunk vitát. Mi úgy véljük, a népesedéspolitikával kapcsolatos cikkeink áttételesen jelezték már, milyen nehéz helyzetbe kerül az a családanya, akinek nincs segítsége, viszont három kisgyereke van. Ha emiatt — mert valamelyik kicsi megbetegszik — többször kénytelen otthon maradni, munkahelyén rossz szemmel néznek rá. Még az is megeshet (bár az eljárás nem törvényes), hogy mint az ön elbeszélésének hősnője, emiatt állását veszti. A probléma élő, továbbra sem zárkózunk el előle, és egy pillanatig sem jutott eszünkbe, hogy „fekete” humoreszknek tekintsük. GYŐRI SAROLTA, CSEHSZLOVÁKIA: „Megkésve bár, de ünnepi jó érzéssel köszöntöm a lapot a huszonötödik évfordulója alkalmából. Kívánok önöknek további sikeres éveket, magunknak élvezetet az Élet és Irodalom révén.” Köszönjük a kedves levelet, igyekszünk megfelelni várakozásának, ha ez nem is sikerül mindig, örülnénk, ha máskor is megírná véleményét az önt leginkább érdeklő írásokról. KIRÁLY GÁBOR MIKLÓS, BUDAPEST. Olvasónk — villamosmérnök. Egyike Bada tanár úr növendékeinek. Spiró György április 16-i számunkban megjelent írását egészíti ki személyes vallomásával. Műszaki ember létére mindmáig hálás régi tanárának, aki megszerettette vele a latint, melynek mindennapi munkájában is hasznát látja. S akárcsak Bada tanár úr többi tanítványa, őrzi azt az igényességet is, melyet a kitűnő pedagógus képviselt. MENYHÁRT ANIKIN SIÓFOK. Csodálkozva és egyetértően olvasta április 19-i számunkban Nemere István cikkét. Mit ér a szó, ha csúnya? Véleménye szerint legalább „a lányoknak rá kellene ébredniük arra, hogy ami a fiúk szájából még elviselhető, az a lányokéból gusztustalan” — írja. Végül azt kérdi, vajon miként lehet megakadályozni a csúf szavak terjedését? Tilalommal, büntetéssel aligha. Magának a „csúnya szónak” fogalma is nehezen körülhatárolható. Igaza van abban, hogy a másik ember durva leszólása, az agresszív malackodás, a gyerekek jelenlétében válogatás nélkül használt drasztikus kifejezések a közszellemet, sok helyütt a munkahelyi légkört is rontják. E megnyilvánulások ellen valószínűleg a passzív ellenállás a hatásos. Nem élni a durva kifejezésekkel, nem mulatni, ha ,,gyerekszájként” terjednek, nem sápítozni, és nem figyelni rájuk. A jelenség egyébként nem magyar különlegesség. BALLAY LÁSZLÓ, BUDAPEST. Olvasónk azt várta volna, hogy ha a televízió elnöke szerepel a 66 című műsorban, megválaszolja majd azokat a gondokat, melyek, mint igényes tévénézőt, foglalkoztatok. Úgy gondolja, hogy több külföldi opera, hangverseny átvételével, a „konzervműsorok” visszaszorításával, a gyengébb mesefilmek helyett Walt Disney műveivel minden különösebb „költségkihatás” nélkül javítani lehetne a programon. Az a gyanúnk, hogy a külföldi közvetítések és a Disneyfilmek is devizát igényelnek. Ami pedig a szombat esti műsorokat illeti, nem hisszük, hogy a késői órán vetített művészfilmek elrontanák a hétvégét. Levele többi részével tökéletesen egyetértünk. Mostoha anyanyelvűnk Harminc éve kezdte meg Lőrincze Lajos a rádióban az Édes anyanyelvűnk című ötperces nyelvművelő műsorait. Vasárnap reggel a nyolcórás hírek után a fél ország hallgatta. Mindenki megszokta Lőrincze tanár úr vasárnap reggeli prédikációit, így ment ez majd két évtizeden át. Akkor a rádióban valaki szemet vetett a kedvező műsoridőre, s élve a műsorszerkezet időszerű átalakításával, kiszorította onnan Lőrincze műsorát. A reggeli hírek után külpolitikai adás került, Lőrinczének be kellett érnie a déli hírek utáni öt perccel. A hallgatóság lassan ezt is megszokta. (Jelzi ezt az ÉS április 30-i számában egy győri olvasónak szóló szerkesztői üzenet is.) Mielőtt még jó ebédhez szólt volna a nóta, szólt Lőrincze. Most megint megirigyelte valaki a jól kifészkelt műsoridőt, a kedvező hallgatottságot, s jó fél órával hátrább taszították mostohává vált anyanyelvünket. Ismét külpolitikai műsorral, amely — úgy érzem — túlteng rádióban, tévében, újságban. Péter László 1932. MÁJUS 7.