Élet és Irodalom, 1982. január-június (26. évfolyam, 1-26. szám)

1982-05-07 / 19. szám - Dr. Bölöny József: A történeti hűség • reflexió | Visszhang • dr. Tímár István: A helytartó és Magyarország (ÉS 1982. 15. szám) (2. oldal) - ifj. Szegedi István: Még mindig Weöres • reflexió | Visszhang • Lengyel Balázs: Mindig Weöres (ÉS 1982. április 9.) (2. oldal) - Kutasi Kovács Lajos: Madách Imre vér szerinti rokona • reflexió | Visszhang • Szerkesztői üzenetek (ÉS) (2. oldal) - Bakó Endre: Anekdota sárgadinnyével • reflexió | Visszhang • Scheiber Sándor: Egy Kiss József-anekdota - irodalmi kölcsönzés (ÉS 1982. április 19.) (2. oldal) - Varga Zsófi: rajza • Varga Zsófi (8 éves) (2. oldal) - Péter László: Mostoha anyanyelvünk • reflexió | Visszhang (2. oldal)

VISSZHANG A történeti hűség A helytartó és Magyarország cím­­mel dr. Timár István ismét felveti a kérdést az Élet és Irodalom 1982/15. számának Visszhang rova­tában: „milyen mértékben szabad eltérniük a szerzőknek — az írói sza­badság alapján — a történeti té­nyektől”? Rolf Hochhut: A hely­tartó című drámájának tévébemu­tatója kapcsán írja: „talán helyes lett volna, ha a televízió a darab magyar tévéváltozatának előadása előtt (vagy után) a történelmi do­kumentumoknak megfelelő tájé­koztatást ad a színműiben szereplő események magyar vonatkozásai­ról”. Tímár hivatkozik a pápa nyílt táviratára Horthyhoz — amiről az angol külügyminiszter is beszámolt az alsóházban — és a kérdésanyag legalaposabb magyar feldolgozója, Lévai Jenő munkájára is: Papst Pius XII. hat nicht geschwiegen (XII. Pius pápa nem hallgatott). Minthogy utólagosan már nem­igen számíthatunk a kívánt tájé­koztatásra, aligha felesleges, ha a történelmi tények egyoldalú be­állításának veszélyei mellett arra is felhívjuk a figyelmet, hogy ideje volna már a történelmi események ismertetése során a részletekben is alkalmazkodni a tényekhez. A tévéjáték főszereplője, a Je­zsuita szerzetes, például nem a rend reverendáját viselte, mert azon nin­csenek látható gombok. A berlini pápai nunciustól a bíboros-állam­titkárig az összes papi szereplő következetesen gróf urazta őt meg­szólításában, holott éppen a jezsui­ta rend szüntette meg már alapítá­sa óta tagjaival kapcsolatban leg­először a világi címeket és a rango­kat. A tájékozatlanságról árulkodik az is, hogy a pápa állandóan „emi­nenciás uramnak” szólítja saját ál­lamtitkárát és bíborosait. Ilyen megszólítás sohasem hangzott el egyetlen pápa részéről sem, mint ahogy a világi uralkodók sem szó­lították a minisztereiket excellen­­ciás uramnak! Végül az elmaradt tájékoztatás helyett megjegyezhetjük azt is, hogy XII. Pius emelte bíborossá a német katolikus egyházi antifasisz­ta ellenállás megszemélyesítőit: Gallen gróf münsteri érseket és Preysing gróf püspököt, kiknek éles hangú pásztorleveleiben Róma álláspontja is tükröződött. Dr. Bölöny József sík megállapítását, Isten tudja miért, Weöres nevében sértőnek érezve, megpróbálja kritikai hite­lemet a tények fortélyos csoporto­sításával csökkenteni. Lengyel Balázs Varga Zsófi (8 éves) rajza Még mindig Weöres Egy jó verseskönyv mindig érték. A róla készült kritika — legyen az jó, vagy rossz — emelheti az érté­két, de mindenképpen figyelem­felkeltő lehet. Ám nem árt, ha a kritika szer­zője figyelmesen elolvassa kritiká­ja tárgyát. Jelen esetben Lengyel Balázs, Weöres Sándor: Kézírásos könyvét. Mert az ÉS 1982. április 9-i szá­mában megjelent, Mindig Weöres című cikkéből kiderül, hogy Len­gyel Balázs olvasta a könyv elősza­vát, a kézírásos rész elejét és végét, valamint néhány verset a könyv belsejéből. Nincs jogom azt feltételezni, hogy a kritika szerzője a könyv többi részét nem olvasta. De! A cikk 3. bekezdésében ezt írja: „... a Kézírásos könyvben is bő­ven akad rögtönzés... Például: Éva Ruttkay összes művei, Bőrbe kötve Mindörökre.” Ezzel kapcsolatban két megjegy­zés: Ez a rögtönzés csupán az előszó­ban — bocsánat — Elöljáró beszéd­ben szerepel. És nem „összes mű­vei”, hanem: „összes titkai”. A 4. bekezdésben ezt írja: „Weöres Sándor 1979. december 28-án fogott neki a munkának, és négy és fél hónap alatt, 1980. má­jus 14-ig teljesítette azt, pontosan 240 verset írt.” Ajánlom Lengyel Balázs figyel­mébe a Kézírásos könyv 182. verse előtti bejegyzést. Ebből pontosan látható, hogy a 240 versből jó né­hány nem azalatt a nég£ és fél hó­nap alatt keletkezett. Remélem sikerült valamivel pon­tosabbá tenni a kritika adatait. Tisztelettel: ifj. Szegedi István Budapest★ Pontosításában igaza van ifj. Szegedi Istvánnak: a Ruttkay-vers­ben szedési hiba az „összes művei, az összes titkai” helyett. Tönkre is teszi a rögtönzés rejtett kis tréfá­ját. Más szerencsétlen sajtóhiba is akad cikkemben: Voinovich Géza, a kiváló irodalomtudós nevét egy helyen Vomanovich Gézának szed­ték, s ami a legszomorúbb: az egyik Arany-idézet egy hiányjel hi­­bádzása miatt sem pontos. (Hiába mentem hát be korrigálni még a nyomdába is.) Ami Weöres bejegyzését illeti a 182. lapon, a levélírónak ténybeli­­leg igaza van abban is. Weöres itt azt mondja: az elkövetkező olda­lakra 1978-ban és 79-ben írt kész verseit is belemásolta. A kötet jel­legén ez azonban nem sokat vál­toztat. Ha kívánja, akkor elsősor­ban ezekre a másolt versekre vo­natkozik a kritika alábbi megálla­pítása: .....mégis épp úgy található a gyűjteményben olyan vers, amely bizonyíthatóan nem a fent körvo­nalazott módon fogant. Olyan, amely egy világos koncepció, vers­mag, verssugallat alapján eleve megtervezett. Vers, amelynek sem­mi köze a rögtönzéshez." Ifj. Szegedi Istvánnak, mint mondja is, valóban semmi joga feltételezni, hogy Weöres könyvét nem olvastam el. Írásával ügyesen ezt sugalmazza mégis. Ez a trükkös sejtetés nem annyira bosszantó vagy rágalmazó, mint amennyire elszomorító. Egy olvasó rávilágít valamire, ami szellemi életünkben tipikus: a kritikai munka, a kriti­kai működés gyanakvó fogadtatá­sára. Több mint tíz éve írom az ÉS- ben a Verseskönyvről verseskönyv­re rovatot, száz-egynéhány költő több mint százharminc kötetét is­mertettem. Nincs olyan kötet, ame­lyet legalább háromszor ne olvas­tam volna el, sőt amelyet — mint Weöres kézírásos könyvét is — ol­vasói impresszióimmal össze ne fir­káltam volna. Weöresről ez alatt öt ízben írtam — a korábbi nehéz években mégegyszer annyiszor —, nagy értékeit mindig is kidombo­rítva, elismertetésükért küzdve a kritikai közfelfogással szemben. Volt idő, amikor nagyon is kel­lett. Tudja ezt Weöres is, az iro­dalmi közvélemény is. Ifj. Sze­gedi István talán tájékozódhatott volna, mielőtt bírálatom egyik-má- Madách Imre vér szerinti rokona A Szerkesztői üzenetekben • ol­vastam Kuchinka Vilmosról, mint Madách Imre „utolsó vér szerinti rokonáról”. Ehhez szeretnék néhány kiegészí­tést fűzni. Kuchinka Vilmos Madách Imre unokájának, Madách Flórának első házasságából született. Madách Flóra azonban másodszor is férjhez ment; Lázár Pállal kötött házas­ságot. Madách Imre második déd­unokája, Lázár Lola, Betegh-Hu­­szágh István felesége; két lányuk és egy fiuk van. A fiú, mint Ma­dách egyenes ágú leszármazottja, a Madách nevet is felvette. A család az ötvenes évek elején Brazíliában telepedett le. Sorsának alakulását, miután 1970-ben eljöt­tem Brazíliából, nem kísérhettem figyelemmel, de valószínűnek tar­tom, hogy Madách Imrének több „szépunokája” él ma Brazíliában és talán másutt is. Sao Paulóban több alkalommal jártam annak idején Lázáréknál, találkoztam és beszélgettem Ma­dách Flórával is. A családnak né­hány értékes Madách-relikvia volt birtokában. Madách Imre egyik eredeti fényképe, több használati tárgya. Kezemben tarthattam és olvashattam Madách végrendeletét, melyet 1864. október 4-én, egy nap­pal halála előtt írt alá. Mint érde­kességet ermlítem, hogy volt fele­sége, Fráter Erzsébet nincs meg­említve benne. Ugyancsak olvashattam Fráter Erzsébet 1864. augusztus 2-án kelt, Madáchnak írt utolsó levelét. Madách Flórától tudtam meg, hogy az az íróasztal, melyen a köl­tő Az ember tragédiáját írta, Bu­dapest ostroma alatt a lakással együtt elpusztult. Hogy az értékes Madách-relik­­viáknak mi lett a sorsa a költő unokájának halála után, nem tu­dom. Kutasi Kovács Lajos London ★ Anekdota sárgadinnyével Élvezettel olvastam Scheiber Sándor Egy Kiss József-anekdota — irodalmi kölcsönzés című köz­leményét az ÉS április 19-i számá­ban. Szeretem a Kiss Józsefről szóló anekdotákat, amelyekből egy gazdag csokorra valót Csathó Kál­mán adott közre írótársak között című könyvében. (Bp. Szépirodalmi K. 1965.) Hadd egészítsem ki Scheiber Sándor felsorolását azzal, hogy Csathó Kálmán említett könyvé­nek több mint ötven lapra rúgó Kiss József-emlékezésében részle­tesen elmondja ezt az anekdotát is, ananász helyett — dinnyével. (113 —115. 1.) A történetet így vezeti be: „A dinnyeesetet ugyan csaknem mindenki ismeri, mégis ideírom, részben a teljesség kedvéért.. Egy harminc koronás sárgadinnyé­ről van szó, s Csathó azt is tudni véli, hogy a finom gyümölcsöt a Dorottya utcán lévő híres Szenes­féle csemegeboltban árusították egy márciusi napon. Méltóságos Lánczy Leó habozott a vásárlás­sal, míg Kiss József a Lánczytól „kihipnotizált” kétezer koronából hazafele menet skrupulus nélkül megvette a gyümölcsöt. Olvasom Scheiber cikkében, hogy a történet vándormotívum, már 1894-ből van angol irodalmi válto­zata. Ki hitte volna? Hiszen az anekdota annyira jellemző a szá­zadelő polgár­művész dilemmájá­ra, és magára Kiss Józsefre! Érté­kéből természetesen ez nem von le semmit, aminthogy a Lúdas Matyi sem veszített azáltal, hogy Julow Viktor felfedezte háromezer éves asszír ősváltozatát. Bakó Endre Heimlich István barátom figyel­meztetett arra, hogy az ÉS-ben tárgyalt Kiss József-anekdotát Füst Milán is elmondja (Ez mind én voltam egykor. Bp., 1969. 159- 160.). A különcködésből megváltoz­tatott nevek mögött is felismerhe­tők a szereplők. Scheiber Sándor Szerkesztői üzenetek TÓTH TIBOR, BUDAPEST. A tárca, melynek valóságalapját nem vonjuk kétségbe, csakugyan nem irodalmi alkotás. Levelében ezt ön is megjegyzi, s javasolja, hogy a témáról indítsunk vitát. Mi úgy véljük, a népesedéspolitiká­val kapcsolatos cikkeink áttétele­sen jelezték már, milyen nehéz helyzetbe kerül az a családanya, akinek nincs segítsége, viszont há­rom kisgyereke van. Ha emiatt — mert valamelyik kicsi megbeteg­szik — többször kénytelen otthon maradni, munkahelyén rossz szemmel néznek rá. Még az is megeshet (bár az eljárás nem tör­vényes), hogy mint az ön elbeszé­lésének hősnője, emiatt állását veszti. A probléma élő, továbbra sem zárkózunk el előle, és egy pillanatig sem jutott eszünkbe, hogy „fekete” humoreszknek te­kintsük. GYŐRI SAROLTA, CSEHSZLO­VÁKIA: „Megkésve bár, de ünne­pi jó érzéssel köszöntöm a lapot a huszonötödik évfordulója alkalmá­ból. Kívánok önöknek további si­keres éveket, magunknak élveze­tet az Élet és Irodalom révén.” Köszönjük a kedves levelet, igyek­szünk megfelelni várakozásának, ha ez nem is sikerül mindig, örülnénk, ha máskor is megírná véleményét az önt leginkább ér­deklő írásokról. KIRÁLY GÁBOR MIKLÓS, BU­DAPEST. Olvasónk — villamos­­mérnök. Egyike Bada tanár úr nö­vendékeinek. Spiró György április 16-i számunkban megjelent írását egészíti ki személyes vallomásával. Műszaki ember létére mindmáig hálás régi tanárának, aki megsze­rettette vele a latint, melynek mindennapi munkájában is hasz­nát látja. S akárcsak Bada tanár úr többi tanítványa, őrzi azt az igényességet is, melyet a kitűnő pedagógus képviselt. MENYHÁRT ANIKIN SIÓFOK. Csodálkozva és egyetértően olvas­ta április 19-i számunkban Nemere István cikkét. Mit ér a szó, ha csúnya? Véleménye szerint leg­alább „a lányoknak rá kellene éb­redniük arra, hogy ami a fiúk szájából még elviselhető, az a lá­nyokéból gusztustalan” — írja. Végül azt kérdi, vajon miként le­het megakadályozni a csúf szavak terjedését? Tilalommal, büntetés­sel aligha. Magának a „csúnya szónak” fogalma is nehezen körül­határolható. Igaza van abban, hogy a másik ember durva leszó­­lása, az agresszív malackodás, a gyerekek jelenlétében válogatás nélkül használt drasztikus kifeje­zések a közszellemet, sok he­lyütt a munkahelyi légkört is rontják. E megnyilvánulások ellen valószínűleg a passzív ellenállás a hatásos. Nem élni a durva kifeje­zésekkel, nem mulatni, ha ,,gye­rekszájként” terjednek, nem sápí­­tozni, és nem figyelni rájuk. A je­lenség egyébként nem magyar kü­lönlegesség. BALLAY LÁSZLÓ, BUDAPEST. Olvasónk azt várta volna, hogy ha a televízió elnöke szerepel a 66 cí­mű műsorban, megválaszolja majd azokat a gondokat, melyek, mint igényes tévénézőt, foglalkoztatok. Úgy gondolja, hogy több külföldi opera, hangverseny átvételével, a „konzervműsorok” visszaszorításá­val, a gyengébb mesefilmek he­lyett Walt Disney műveivel min­den különösebb „költségkihatás” nélkül javítani lehetne a progra­mon. Az a gyanúnk, hogy a kül­földi közvetítések és a Disney­­filmek is devizát igényelnek. Ami pedig a szombat esti műsorokat illeti, nem hisszük, hogy a késői órán vetített művészfilmek elron­tanák a hétvégét. Levele többi ré­szével tökéletesen egyetértünk. Mostoha anyanyelvűnk Harminc éve kezdte meg Lőrin­­cze Lajos a rádióban az Édes anya­nyelvűnk című ötperces nyelvmű­velő műsorait. Vasárnap reggel a nyolcórás hírek után a fél ország hallgatta. Mindenki megszokta Lő­­rincze tanár úr vasárnap reggeli prédikációit, így ment ez majd két évtizeden át. Akkor a rádióban valaki szemet vetett a kedvező mű­soridőre, s élve a műsorszerkezet időszerű átalakításával, kiszorította onnan Lőrincze műsorát. A reggeli hírek után külpolitikai adás került, Lőrinczének be kellett érnie a déli hírek utáni öt perccel. A hallgatóság lassan ezt is meg­szokta. (Jelzi ezt az ÉS április 30-i számában egy győri olvasónak szóló szerkesztői üzenet is.) Mi­előtt még jó ebédhez szólt vol­na a nóta, szólt Lőrincze. Most megint megirigyelte valaki a jól ki­fészkelt műsoridőt, a kedvező hall­gatottságot, s jó fél órával hátrább taszították mostohává vált anya­nyelvünket. Ismét külpolitikai mű­sorral, amely — úgy érzem — túl­teng rádióban, tévében, újságban. Péter László 1932. MÁJUS 7.

Next