Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-07 / 1. szám - Bojcsuk Iván: Duna-part, 1900 • kép (11. oldal) - Ézsiás Erzsébet: Szélárnyékban • könyvkritika • Gergely Ágnes: Huszonegy (Magvető) (11. oldal) - Valachi Anna: Hiába dalolsz, Arion? • könyvkritika • Garai Gábor: Delfin és medúza (Szépirodalmi) (11. oldal)

■ Gergely Ágnes: Huszonegy (Magvető, 208. old.) A színésznek — Palasovszky Ödön szerint — sok neve van: „sztár, komédiás, csepűrágó, és a többi. Valamikor varázslónak hívták. Táncával démonokat idézett, halottak lelkét hívta életre. Félelmetes maszkja volt, faszcináló ereje, hatalma a maga teste-lelke fölött, ahogy átváltozott. Átváltozott barátságos vagy gonosz szellemmé, hőssé, istenséggé. A földöntúli dolgok adjutánsa volt itt ezen a földön.” A hajdani varázslók mai utódait hús-vér emberként ismerhetjük meg Gergely Ágnes könyvéből, mely huszonegy színészinterjút gyűjt egybe. Lakonikus címe — Huszonegy — a sajtóban már megjelent írások számát jelzi. Interjúalanyaink jellemzője, hogy a nagy művésznemzedék tagjai, akik évek óta többé-kevésbé szélárnyékban élnek. Az interjúkészítőt ez a sajátos állapot — „a szélvédettség lélektana” — érdekelte. (Talán nem részrehajlás, hogy beszélgetőpartnereinek többsége hő!) Mégsem sértett, félrevonult, elefántcsonttoronyba zárkózott művészeket ismerhetünk meg a kötet lapjairól. Inkább sikerekben gazdag életpályákat, kudarcokat és örömeket, kedves szerepeket, színháztörténeti pillanatokat, soksok munkát és életszeretetet Ez élteti a tulajdonképpen nyugdíjban levő művészeket, és aktivizálja őket ma is új vállalkozásokra. A 91 éves Makay Margit éppen most tért vissza a színpadra. Páger Antal nyolcvanéves kora után a nagy formátumú szerepek sorát játszotta el; Sulyok Mária ma is színpadon van Orbánná és Bickl Mária szerepében; Major Tamás elnyűhetetlen életkedvvel játszik, rendez, tanít; amit Gobbi Hilda szervező tevékenységének Szélárnyékban köszönhetünk, az már színháztörténet: Bajor Gizi Emlékmúzeum, Ódry Árpád Színészotthon, legutóbbi műve pedig egy önéletrajzi könyv. Sajnos, az interjúkötetnek halottai is vannak. A hetvenes évek második felében készült beszélgetések óta öten már nem élnek: Honthy Hanna, Bulla Elma, Ladomerszky Margit, Rajz János, Kőmíves Sándor. És vannak, akik hiányoznak a kötetből, semmiképpen sem érdemeik, hanem talán technikai okok miatt. Közülük a legfájóbb hiány Dayka Margité, aki tehetséges, s kora szerint is e nagy nemzedék élő reprezentánsa. „Mi, szétrágott idegzetű, rossz ízületű negyvenesek csak bámulhatják ezt a hatalmas korosztályt. Mibe került nekik, hogy csinálták, két háború között, alatt, után? Ekkora épséggel, ennyi vibrálással, ilyen rongálatlan arcbőrrel! És romlatlan hanggal!” Milyenek is Thália e hatalmas papjai és papnői, a modern Johannák, Évák, Tartuffe-ök, Aase anyók, Cyranók, Orbánnék, Rozikák? A mindennapi életben közvetlen vagy zárkózott, ironikus és szellemes, érzékeny és határozott, de mindenekelőtt fáradhatatlan emberek. Megélték a magyar történelem és színházművészet számos fordulatát: voltak mellőzöttek, a pályától eltiltottak,sikeresek, gazdagok, népszerűek. Van, aki megjárta az emigráció görbe útját és külföldi színész lett (mint Szabó Sándor vagy Páger Antal). Van, aki itthon lett legendává (mint Honthy vagy Kellér), van, aki Reinhardtnál tanult (Bulla Elma), és akad, akinek Gellért Endre volt a mestere (Mészáros Ági). Egy valami közös ezekben az igen különböző életutakban: a hivatástudat, a színház szeretete. Nem véletlen, hogy a legtöbben nem önmagukról beszélnek az interjúkban, hanem Csehov, Ibsen, Shaw, Williams nőalakjairól vagy Shakespeare drámáiról, és természetesen a kollégákról. A huszonegy művészportré it meg átfedi egymást, hiszen a korosztály tagjai egymás színpadi partnerei voltak. (Honthy—Feleki—Kellér, Major—Gobbi—Olty—Mészáros. És legalább huszonegy másik művész neve is előbukkan e beszélgetésekben : az elődöké, a példaképeké. Valójában tehát nem különálló színészportrék füzére Gergely Ágnes kötete, hanem egy darab színháztörténet. Ez a legfőbb értéke, valamint a személyes hang. Ezeket a portrékat költő írta. Az interjúk is akkor jók igazán, amikor a szerző saját élményeit, szubjektív megfigyeléseit beépíti a szövegbe: egy szobabelsőt (Feleki Kamillnál), egy kézmozdulatot (Mészáros Áginál). Amikor a személyes találkozás hiányzik, kevésbé meggyőzők az írások (Olty Magda, Rajz János). Közhely-igazság, hogy a magyar színházművészet bővelkedik nagy formátumú, európai nagyságrendű színészekben. Ez azonban nem lehet indoka és mentsége annak a felelőtlen értékpazarlásnak, amelylyel tékozoljuk nemzeti kincseinket, a tehetségeket (A napjainkban mellőzött művészek sorát hosszan lehetne folytatni, és nemcsak az idősebb generáció körében!) Ezen a pályán, ahol a siker és a népszerűség olyannyira manipulált — figyelmeztet Gergely Ágnes —, vannak igazi tehetségek is, akik minden divat fölött állnak. Őket kell érdemeik szerint megbecsülni — lehetőleg még életükben. Ézsiás Erzsébet Bojcsuk Iván: Duna-part, 1900 szélései, vagy olyan írása, mint a Gyémántper jelezték. Elbeszéléseinek válogatott kötete előtt boldog zavarral állunk: aki ennyi elevenséggel, szakmai eleganciával, a meghitt mesélő bensőségességével tud szólani, amögött kötetek, regényfolyamok sora kell — kellene — sorakozzék, méghozzá olyanoké, amelyek osztatlan sikert arattak. Ki más tudna ilyen kendőzetlenül, ilyen hangot találó bizonyossággal beszélni, mint az, akit sikerek, tónusának igazolt helyessége lelkesít? Vagy ez is közép-európai életrajz? Napi szolgálatban elszivárogtatott teremtőerővel, boros éjszakákon szétforgácsolt energiákkal, summájára szikkasztott igazságokkal? Hogy hiányoznak a rákereső szépirodalmi művek, mert azokat időközben meghaladott újságírói teljesítményekbe zárta? Mert nem láthatók a mások írásaiba szerkesztőként beléadott erők? Mert elvitte a csendesen érlelő esték, a tűnődő délelőtti írások, a tollpróbáló békesség szülötteit a politikai zajlás, a magánélet, az önképzés, a szorongó műveltségpótlás zaklatottsága? Ilyesmik sejlenek elő, amikor ezt az erős tartású kötetet forgatom. Fájdalommal, sok szeretettel és ... minek tagadnám: elfogult dühvel. Több oknál fogva is. Egyszer azokért az írásokért, amelyek most csak anekdotányi töredékekben mutatják magukat. Nagypapa balladás történeteiből, anya emlékezéseiből családregény, a máig hiányzó parasztregény nőhetett volna ki. Abból a töredezett emlékfoszlányból, amely elvarratlan szálaival, emlékezetkihagyásos fájdalmaival a háború, a hadifogság történeteit villantja föl — lehetett volna egy nemzedék regénye is, amelyet a tisztikar „oldaláról” megírt ugyan Cseres Tibor, de amelyet a közvitézek felől nem láttatott sem A tizedes meg a többiek, sem más — javarészt emlékiratba applikált — írás. De a kötet harmadik ciklusát alkotó írásokból — Fecskék és miatyánk —, amelyiknek mindenik darabja kiemelkedő szociográfikus szellemű elbeszélés, olyan remeklésekkel, mint a Nádas, holdfényben vagy a Pirostövű nád és a címadó írás, nos ezekből, egységessé formált epikai szálvetés esetében — s erre a vissza-visszatérő jellemek, nevek okot is adnának — előszökkenhetett volna a hatvanas évek váltig várt falu-, átalakulás-, magyarvilág-regénye. Mocsár Gábor ehelyett töredékeket írt, nem merült bele egyetlen helyzet motivált kifejtésébe sem. Mindent akart. Riporterként ott lenni, ahol a dolgok megesnek. Torzókat írt tehát. Igaz, nagyerejű, jellemző torzókat. De nem az egészet. Találgathatunk: alkata, körülményei, a világ maga nem engedte? Vagy épp az a közép-európai temperamentum és életvitel, ami nemzedékének kijutott? Egy csak a bizonyosság: fájdalmasan nagyszámú írótársához hasonlóan ő is beérte — be kellett érnie? — villanásokkal. A gond, a létezés csöndes utánagondolásra számító utalásaival. S bárhogy hajlítanak is szívbéli kötődéseim, előjön a kétség: ha ebbe az utánagondolásba járatosak, mi, már nem éppen ifjak elmúlunk, ki fogja érteni a köztudott titkainkat, ha nem élteti az esztétikai minőségbe, a teljesség megmutatásába avatott egyetemesség a tudást, az összetartozást, az identitást, amit a műalkotások közvetíthetnek? Nem prédálás-e, nem fölös tékozlás-e a változó világ követésére pazarolt éberség akkor, amikor érte föláldoztatik a műalkotás teljességet adó rajzolata? Magyarán: hogy követni tudjuk a mindennapokat, nem ejtjük-e feneketlen kútba a napi igazságoknál hitelesebbet? Írók a tehetségükkel, olvasók, kritikusok a közvagyonnal jól sáfárkodnak-e, ha nem kérik számon azokat a műveket magukon s a másikon, amelyek az egészet akarják visszaadni, nemcsak a napi porciót? Vagy ne legyünk telhetetlenek? Véljük csodának, kitüntetésnek, hogy — ha torzóban, ha töredékekben is, ha a közmegegyezést teremtő szenvedések nemzedékekre utalt tapasztalásában is — áll, megszületvén hat egy históriai önismeret? Elégedetlen dühömben elfogultan — mert lassúdott számos társadalmi mozgás, mert a tapasztaltság beavatott cinkossága már diszkriminációs elvekké fokozódik a nemzedékek között — úgy hiszem mégis, hogy azoktól, akik tapasztaltak és gondolkodtak, harcoltak és közérdekű mondandót formálni megtanultak, számon kérhető a summázás átfogó törekvése. Mocsár Gáboron is, míg érzékeivel, érzelmeivel — koránál fogva — kívül került a napi zajláson, ám érzékeinél s érzelmeinél fogva érti is mindazt, amit történelemnek, napi érdeknek tudunk; a tehetsége pedig ily szépen megérett, számon kell kérnünk a teljesebbet, az összegzőt. Azt, ami nemcsak együttléteinkkor érteti magát, hanem az együttlét tudatát is megteremti. Azt, ami nemcsak a közvetlen tapasztalatokat megéltők nézeteit igazolja, hanem azt is, ami beavat az elődökkel közös tudásba, azaz épp tudássá teszi, amitől elődöket vállalunk. Tehát, ha ez a könyv egy hatvan fölötti író válogatott elbeszéléseinek kötete is, azért nyitány. Egy várt és Mocsár Gábor személyétől lehetségesnek ígérkező regény előhangja. Garancia e várakozásra Mocsár érzékenysége, vonzó sodrású mesélő modora és az a fogékonyság, amely túlmegy Debrecen vagy Szeged igazságainak körén, Közép-Európáig és tovább. 1983. JANUÁR 7. VALACH! ANNA: Hiába dalolsz, Ámon? ■ Garai Gábor: Delfin és medúza (Szépirodalmi, 89 o.) Szomorító jelenség a megfáradt költő, ki látva, hogy szavai falra hányt borsó módjára hatástalanok, befogja „poros száját”. Újabban mind több az ok szomorkodásra. Garai Gábort ifjúkora óta elsősorban politikai költőként tartjuk számon, s ő nem tiltakozott az egyszerűsítő skatulyaszemlélet ellen, csupán „közügyekben érdekelt” lírikusra módosította a ráosztott — s fölvállalt — titulust. A nagy példakép, József Attila költészetében, sőt a filozófusok bölcseletében is „a társadalom formálódása” izgatta főként. Már huszonöt évesen a „félelmetes és gyönyörű Felelősség” taglózta le tudatát Korai Számvetésében egy egész költőgeneráció ars poeticáját megfogalmazta: „úgy indultunk tizennyolc éves fejjel / hogy holnapután próféták leszünk”, s arra szegődtünk, hogy mindenestül / visszhangozzék bennünk e nemzedék”. Időközben költészete mindinkább áthangolódott „Sötét és ragályos szomorúságot” dajkál magában évek óta; már nem hirdet „tiszta szigorúságot”, s „bizalmat” sem kér többé. A líráját tápláló hiányérzetek mind fajsúlyosabbá nehezülnek, „reménytartaléka” fogyatkozik. Szorongva veszi tudomásul, hogy a kizökkent világ helyretolása egyre kockázatosabb vállalkozás, a próféták kora pedig lejárt. A hetvenes évek végén írt keserű-bölcs verseiben illúziótlan józansággal leltározza már vívódásokban, meghiúsult vágyakban „gazdag” életét. Az elhúzódó válsághangulatban fogant költemények sorát betetőzik Delfin és medúza című, legújabb kötetének versei. Ünnepi szavalat keresésével megbízott vállalati kultúrfelelősök néhány éve még biztos kézzel nyúlhattak Garai kötetei után; minden alkalomra találtak bennük érvényes tanulságú költeményt. Hogy némelyik publicisztika helyett íródott ez a mindenkori műsorösszeállítókat kevéssé zavarta. Annál jobban főhet a fejük mostanában, mert „a semmi bal partjára” érkezett Garai meditatív, „pesszimista” verseit aligrha használhatják praktikus céljaikra. A „tűztáncosok” egykori programadójának költészetét alaposan átlényegítette „a kor hatalma” Élettől elrugaszkodott megszállottnak kellene tartanunk őt, ha nem „gondtól szégyenülten” járna ma a világban, amikor „a lét elvadult” az embertől, mert az „úgy öldököl, ahogyan sosem öldökölt még” — amint az „A Szentgyörgyhegy oldalából” is jól kivehető. Furcsa fenyegető világunk a felelős a sötét költői horizontért. Hiszen „nem úgy jön ez a századvég, mint ahogy elvárhatnánk tőle”. Csodálkozzunk-e, ha a farkasszemet néző „távolbalátó rakéták”, az „idegsokkba ránduló” vészjelző rendszerek, s az elszabaduló terror korában a szép szó erejében hivő költő kétségbe vonja a költészet hatalmát? Inkább az ellenkezője volna meglepő. A hiábavalóság megalapozott sejtelmétől gyötrődő költő ezért írja, szinte mottóként, kötetnyitó versében: „Hiába dalolsz, Arion”, hisz „nem változik semmi, / jobb lenne megkímélni magad ettől a csődtől, / nem zengeni éneket, de egy szót se szólva / tűrni az ítéletet”. Pótolhatatlan veszteségek eredménye e lemondó attitűd. Elmúlt az ifjúság: a hatvanas évek elejének költői aranykora, vele a szerelmek s a jóbarátok is tovatűntek. A magánválság csírái akkor hajtottak ki Garaiban, amikor — mintegy tíz éve — úgy érezte: belépett „az írói középkorúság” időszakába. Azóta — olvashatjuk a halott barátnak, Váci Mihálynak ajánlott versében — változatlanul „félúton” érzi magát: „Már nem súg verset minden perc, / csak egy-egy kegyelmes pillanat. / S mert nem vagyunk dicső agg költők, / s már szilaj ifjak sem vagyunk, / a lét és a nemlét jogának / határmezsgyéjén kullogunk.” De hozzáteszi: „Ki ezt a válságot lebírja, / az élve, halva megmarad” (Félúton). Magának ugyan nem sok jót jósol — őt nem mentik ki a hullámsírból a játékos delfinek, mint a görög dalnok Ariont, hanem sakkos testű medúza kocsonya-csápjai húzzák le a mélybe, a jeltelen halálba — egymásnak feleselő versei — szinte szándéka ellenére — mégis a „sűrű fekete évszakok után” újra kihajtó „tulipán törvényének” mindenhatóságát hirdetik, az újrakezdés génjeinkbe táplált parancsát. Ha rossz periódusában úgy érzi: „röptében megfagyott madárként / hull elém jövendőm — nem tudok előre nézni”; kilábalva a reménytelenségből, erőre, hitre kap: „elsáncolom magam az időtlen időbe / és meglazított térddel, hősi póz nélkül állok — / sőt ellenállok az élveeltemettetésnek” (Lehetséges). Meglepetést is tartogat a kötet A halmozódó veszteségek, a magányérzés és a számvetés vágya ezúttal — hasznos ihletőforrás gyanánt — elementáris kitárulkozási kényszert váltott ki a költőből. Ön leleplező módon a szemünk láttára vetkőzik ki az örökös önfegyelem — már-már úgy látszott: hozzánőtt — páncéljából, újraélve gondolatban élete legszenvedélyesebb szerelmét. A beteljesülés változataitól a végső elszakadásig izzó plaszticitással — és nyíltsággal — rajzolja elénk tíz esztendő távlatából e három évig tartó, megváltást ígérő, végül hamvába holt testi-lelki kapcsolat történetét (Emlékrajzok egy letűnt férfikorról). Lemondó akkorddal indult 9 kötet, de a Századvég című utolsó nagy lélegzetű versében újra a tényekkel szembenéző költőre ismerünk. E kemény, idilltelen látlelet kiszámíthatatlan jövőjű földünkről, „rontok s megrontottak” közös hajlékáról, elénk tárja az emberhez egyedül méltó magatartásmintát is: „nem könyörögni vagyunk itt kegyelemért — cselekedni / a lehetséges kegyelmet, míg el nem nyel a semmi”. Ám e harcra kész hangnak alig találni párját a több mint negyven vers között. Zaklatott s fölzaklató Garai Gábor személyes és kollektív hiányérzeteinek verses leltárkönyve. S noha utódainak ő sem tartogat már mást, mint minden túl sokat tapasztalt nemzedék: „jól fejlett kételyét”, ereje fogytán, akaratlanul is látni tanít. Nem dalolsz hiába, Arion!