Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-01 / 13. szám - Bojcsuk Iván: Bulgakov-illusztráció • kép (7. oldal) - Veress Miklós: Az alvajáró. Egy százéves költőre • évforduló • Száz éve született Juhász Gyula (7. oldal) - Ferencz Győző: Minden más helyen marad • vers (7. oldal) - Zöldi László: Felszabadítás vagy felszabadulás? • interjú | KÉRDÉS • Beszélgetés Ölvedi Ignác hadtörténésszel (7. oldal)
VERESS MIKLÓS: Juhász Gyula ismét a Tiszát nézheti. Szobrát Szegeden — talántán az évforduló alkalmából — megfordították, hogy ne a játszótér pajkos gyerekeinek szolgáljon hógolyócélpontul, s padokból negyedkörívet is kerítettek elébe, hogy odatelepedjenek azok, akik belefáradnak a meglassult folyam nézésébe. A szobor sötét, mint a költő egész élete, de nem az ápolatlan idegbeteget idézi, hiszen — akár most körötte a kis park — gondozott arcszőrzete is, habár ugyanúgy hideg anyagba dermedt, mint a nyugtalan szem, amely akkor is befelé látott, ha kifelé nézett. Tudom, évtizedekig folyt a harc — oly lassan és kiszármíthatalanul, mint maga a Tisza — az irodalmárok és városformálókkiszi, hogy hová nézzen is Justász Gyttfey mígnem a döntés megszületett. így vált a jövendő számára józan hazugságom jelképévé, hiszen igézetében termett szonettemben — szegedi éveim egyik dokumentumában — magam is ennyit írhattam: „Háttal a víznek nyugodt bronzmagányban, mindennek háttal, ami nem dalol.” El tudtam volna akkoriban képzelni máshol is a szobrot, amely — mint valaha a költő — lefelé néz. Inkább az őskorban, az Alsóvárosi templomnál, ahol Dózsa feje rejtőzhet, legalábbis a magyar titok, a megszólalásra vágyó. Vagy Tápén, szemben a Megfeszítettel, aki éppoly földre hunyott szemmel nézte valaha a lakodalmát, mint az, aki — talántán születésénél fogva is — minden tavaszon átélte saját kereszthordozását, hátha akadna valaki, aki legalább segít a Golgotáig. Ültem lányommá, a Tisza étterem történelem alakította é s visszaalakította termében, jónéhányszor, eszembe vévén az anekdotát, az emléktábla alatt, a törzsvendégasztalál: „a szerkesztőség nem kocsma, hogy állandóan ott tartózkodjunk.” S nem Egy százéves költőre feledhettem soha Tóth Béla anekdotáját sem, aki újdondász újságírónak mesélte el azt a történetet, amikor a kedvenc kocsmájában üldögélő Juhász Gyula dohányra vágyott volna, s az ott iddogáló fináncok egyike ült le hozzá, megkínálva amúgy hatalmával visszaélve — mert tilos lett volna az árusítás — a költőt. De amikor — a kortársat — arról kérdezték meg később, hogy milyen szót váltott a poétával, önérzetesen mondá: Hogy gondolná a világ, hogy egy városi alkalmazott ilyesmire vetemedhetett volna tán, hol volt Juhász Gyula egy finánctól! Mai eszemmel azt mondanám: a hatalom jellegzetes humánuma, akkori eszem azt súgja: végvári vitézek százados legendája, kik Istennek s császárnak ugyanúgy voltak kiszolgáltatva, mint töröknek, s varjak seregének. Vagy saját fegyvertársaiknak, akik — máshova emelkedvén — baráti jóindulattal veregették meg a lassan görnyedő vállat: — Néked itt a helyed, itt élned és halnod illik! Ezért és ennyiben maradhatott Juhász Gyula vidéki költő. Olyannak, aki belülre néző, szeme és gondolatisága másra is predesztinált volna, nem arra, hogy lassacskán monotonul ismételtesse mániákus igéit és rímeit, egyre inkább azokhoz, akikbe még tíz körömmel kapaszkodhatott, ha már nem sikerült az őskertből kiásnia ugyanezzel a tíz körmével a titkot. Ahogy Várad és Szakolcs, veszett ki és el a remény, amint az Anna miatt megimádott színház, egyszerűsödött mindennapi közjátékká a dráma. Ennyi a titok: a lélek — nem úgy roppan meg, mint a gerinc, hanem úgy roppan magába, mint a csillag. Mint egyszer majd Napunk. Eljön korszaka, amikor hihetetlen határain túl is fölfal mindent, magába, majd anyaga befelé sűrülvén, hatalmas héja szétroppan. Földnyire zsugorodva küldi jeleit, melyet csak fényévnyi távolságból foghatna föl az értő elme, ha van annyira távol. Belül a sötét magban őrjöng az idő és a tér — negatívat. Az ember, a költő, aki másfajta időben gondolkodott, mit is tehetne ez ellen? Akinek szemében úgy villantak föl a színek s nyugodtak békévé, mint Juhász Gyuláéban, aki sohasem a lét, hanem az élet prófétája akart lenni, s elvágyódása — Párizsba, Tahitiba — mindég visszavágyódás volt Szegedre, Tápéra? Ha Berzsenyiről szólván beszélhetünk angyali realizmusról, akkor Juhász Gyuláról is mondhatjuk ugyanezt: Nikla és Tápé legalább olyan közel egymáshoz, mint Tibor csendes lige- .. teihez Nakpnxipán. A költő legnagyobb harca sosem a, valóságban játszódik le, hanem jegyeikében, ott, ahol racionalizmus és irracionalizmus ütközik meg egymással. Juhász Gyula példaadóan nagy emberi nagysága éppen abban van, hogy saját természetével, idegbetegségével dacolva, engedett utat olyasfajta revoluciónak, amelyről bízvást tudhatta, hogy erőit is akár fölemészti — de még sose bánta, amit vállalt. Ezért is irigyelhette halhatatlan versében Gulácsi Lajost, aki békéjét megtalálta az őrületben, míg ő maga csak őrületét a békességben szerette volna föloldani. Az őskert gyökerei, a Tisza örvényei, akár koráé, nem engedték elszökni a valóságból, a mélyben, hová szemével ásott leg rácsaivá lettek. Átráspolyozhatatlanul. Ezért kellett olyannyiszor viszszaemelkednie a fénybe, amely a valóság vászonon piktorkodik. Talántán ezért lett halhatatlan olyan versek által, amelyek nem is a percet, hanem a pillanatot kívánnák rögzíteni — örök időkig. Ezért volt festői tekintet, óriási szem, amely, nem objektívként, hanem szubjektívként rándul össze, amikor előhívandó celluloidra képezi le a valóságot és álmot. Van már sok fölszerelt és amerikanizáltan modern fotólaboratóriumunk. Elő kellene hívni Juhász Gyulát! Azt a költőt, akit csak kevesen ismernek! Aki, mint alvajáró, mindig az elmúlás peremén ment! Aki hatalmas versében — melyet nem tanítunk —, az önarcképben úgy ír, mintha egy elveszett papírra fogalmazta volna van Gogh testvéréhez imáját: „A legcsodálatosabb fényeket / akartam festeni és elborult / egész világom. No de én hiszem, hogy valahol egyszer majd az leszek, / aki akartam lenni. Egyelőre / elszenvedem az életet. Csak azt sajnálom, amit megfesthettem volna: / a képeket. Egy egész végtelent.” Nem huszadik századi automatákra van szükség. Elég egy sötétkamra is, hogy előhívjuk Juhász Gyulát. Tiszavíz- és veronálillatban. Hogy ne csak színeket lássunk, hanem: „egy egész végtelent”. De kímélhetjük is, mint az alvajárót, aki — ha fölébresztjük — lezuhan. AZ ALVAJÁRÓ Bojcsuk Iván: Bulgakov-illusztráció FERENCZ GYŐZŐ: Minden más helyen marad Kihajítom egyszer a könyveket! — fogadkozott, ha szűk lett a szoba. Agyonnyomnak! Legyél már könnyedebb! — de nem dobott ki egyet sem soha. Sőt, hordta haza, s volt rá jó oka, hisz óráira így készülhetett, s most legújabb vágya egy zongora, nem is magának — lánya született. S még mindig vannak szűz területek! Lemezek, kották, festmények; csoda, hogy a polcok még rá nem dőltek egy nyugtalan, párba-gyűrő éjszaka. Kidobok mindent, s elmegyek hazulról! — s minden marad, más helyre s visszahurcol. 1983. ÁPRILIS 1. 11 » KÉRDÉS Felszabadítás vagy felszabadulás? Beszélgetés Ölvedi Ignác hadtörténésszel Címmagyarázatul csak annyit, hogy megnéztem az értelmező szótárban, mit jelent a két szó. Imé. „Felszabadít: megszállt területet az ellenségtől megtisztítva szabaddá tesz.” „Felszabadul: megszállt terület, fegyveres harcban, újra szabaddá lesz.” Melyik értelmezés jellemzi igazán hazánk 1945. áprilisi helyzetét? Erről beszél és védi Ignác hadtörténész kandidátus, nyugállományú ezredes, Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetsége történelmi szakcsoportjának vezetője. — Mielőtt azonban szóba kerülne a második világháború vége, tartozunk annyival az Élet és Irodalom olvasóinak, hogy tudósítsunk egy bírósági ítéletről. Borsányi-Böhm Julián alezredes, aki a Horthy-hadseregben a légoltalmi parancsnokság szakértőjeként tevékenykedett, majd 1952 és 1969 között a Szabad Európa Rádió katonapolitikai kommentátoraként dolgozott, A kassai bombatámadás rejtélye címmel könyvet publikált a Német Szövetségi Köztársaságban. Ezzel a kötettel több vitatkozó közlemény is foglalkozott az ÉS 1979-es évfolyamában, az egyiket éppen ön írta A sárga csík (Adalékok a kassai provokáció történetéhez) címmel. Úgy tudom, ezért és azóta nyilvánosságra hozott publikációiért Borsányi alezredes, egy magyarországi bíróság előtt, keresetet indított ön ellen. Milyen eredménnyel? * — A március 16-i tárgyaláson ugyanúgy nem voltam jelen, mint az NSZK-ban élő felperes. Jogi képviselőm mindenesetre arról értesített, hogy első fokon megnyertem a pert. — Azt tudjuk, hogy az akkori magyar kormány az 1941. június 36-i bombázás ürügyén üzent hadat a Szovjetuniónak. De azt vajon tudjuk-e, hogy a szovjet hadsereg mikor szabadította fel Magyarországot! — Furcsa kérdés. — Egy helytörténeti tanulmányban olvastam, hogy a nyugati határszélen levő Nemesmedves községben 1945. április 5-én még voltak németek. — Teljes bizonyossággal állíthatom, hogy hazánk felszabadítása 1945. április 4-én alapvetően befejeződött. Az, persze, tény, hogy visszaszivárgó SS-alakulatok április 5-én újra elfoglalták a falu északi, tanyás részét. Csaknem egy héten át hullámzott a front: a szovjet csapatok Bécs felé törtek, a hátukban ellenséges erők tevékenykedtek. Április 11-ig sikerült szétmorzsolni az elszigetelt SS-egységeket. Magyarország területe tehát visszavonhatatlanul és végérvényesen 1945. április 11-én szabadult fel. Feltűnt, hogy felváltva használja a felszabadítás és a felszabadulás kifejezést. — Ha magunkról írok vagy beszélek, mindig a felszabadulást használom. Ha viszont katonapolitikai szemszögből láttatom az eseményeket, harci cselekményeket próbálok érzékeltetni, akkor helyesebbnek vélem a felszabadítást. — Félő, hogy nyelvészeti szőrszálhasogatásnak tetszik, mégis megkockáztatom: az értelmező szótárbeli megfogalmazás szerint a felszabadítás valamiféle aktivitást feltételez, a felszabadulás pedig üres általánosság. — Ha így van akkor az általánosságot nekünk kell tartalommal kitölteni. Egyébként a kérdés mélyén alighanem az rejlik, hogy mit tettünk mi, magyarok a megszálló német hadsereg ellen. — Mit tettünk? — Nem keveset. 1944 októberében például a szovjet csapatok elfoglalták az andaházi pusztát. Egy T—34-es bedöglött. Hogy a visszatért németek ne vegyék észre a tankot, Ónodi Géza sápi parasztember kukoricaszárral befedte és a személyzetet is élelmezte. A németek húsz hold földet ajánlottak fel a nyomravezetőnek, a tanyavilágban mindenki tudott" Ónodiék cselekedetéről, mégsem jelentette fel őket senki. Később a szovjet harckocsiparancsnok adott egy írást a történtekről. A bumáska úgy sárgult meg, hogy hozzá sem nyúltak. Egy szovjet hadtörténész a hatvanas évek végén a hetedik gépesített hadtesttel foglalkozott, ő lelte meg a harckocsiparancsnok jelentését. Amikor megkerestem az öreg Onodit, s megkérdeztem, miért nem használta föl az értékes papírt, ezt dörmögte: „Tetszik tudni, senki sem kérdezte, én meg nem dicsekedtem.” — A szemérmességet értem, a kutatói kíváncsiság hiányát nem. — A magyar nép áldozatkészségéről, hősiességéről számtalan példát említhetnék, ezek közül sok már nyilvánosságra került. Mégis, önkritikusan be kell vallani: mi, történészek még mindig nem néztünk szembe azzal, hogy 1944—45-ben az emberek miként élték át a háborús hétköznapokat. Hibát követünk el, ha tagadjuk azt, amit 1945. április 4. előtt véghezvitt a magyar nép. Jellemző példa, hogy a Vörös Hadsereg már elfoglalta a Tiszántúlt és a Duna—Tisza közét, amikor a 2. Ukrán Front haditanácsának tagja ezt jelentette az SZKP Központi Bizottságának: a helyi hatóságok „...a szovjet katonai parancsnokságokkal szemben lojálisan viselkednek, képviselőink minden kérését teljesítik. Helyi vezetők eltávolítására vagy leváltására — szabotázs miatt — egyetlen esetben sem került sor”. — Gondolom, a kedélyek akkor nyugodtak meg, amikor október 27-én a katonai hatóságok falragaszokon tudatták: „A Vörös Hadsereg nem mint hódító jött Magyarországba.’* — A kedélyek akkor nyugodtak meg, amikor kiderült, hogy a megszállás nem egyszerűen szovjet megszállás. A szocialista hatalom katonapolitikai akciója kedvezett a földosztásnak, márpedig tudjuk, a paraszti tömegekben évszázadok óta élt a föld utáni vágy. S mert a szocialista megszálló hatalom a magyar népi erőket támogatta, már 1944 őszén megindult a felszabadulási, de fogalmazhatnám úgy is, hogy az önfelszabadítási folyamat. Az újjászervezett helyi apparátusok létrehoznak egy államot, egy nemzeti hadsereget. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 1944. december 21. voltaképpen új kor nyitánya, nem tudom elég patetikusan nyomatékosítani, hogy az Új Magyarország megalapítását jelenti. Egyébként ezzel korántsem 1945. április 4. jelentőségét akarom alábecsülni. Mindössze azt állítom, hogy 1944. december 21. ugyanolyan ünnepnap, legalábbis számomra, mint 1945. április 4. Mindkettő a Vörös Hadseregnek köszönhető. Pontosan érzékelem, hogy árnyalni igyekszik a kettős, párhuzamos, egymást erősítő folyamatot. Mégis az a látszat, hogy a más és új mozzanatok hangsúlyozásával átesünk a ló túlsó oldalára: a felszabadulás megannyi példája akaratlanul is a háttérbe szorítja a felszabadítást. — Magyarországot a Vörös Hadsereg szabadította fel, Magyarország felszabadításáért száznegyvenezer szovjet katona áldozta az életét. De amikor ezt hangsúlyozom, arról sem feledkezem meg, hogy hazánk felszabadításában a magyar emberek a maguk módján részt vettek. Határainkon túl húszezer magyar antifasiszta küzdött, itthon pedig ötvenezren jelentkeztek a német hadsereg elleni fegyveres harcra. Nem minden antifasiszta volt fegyveres ellenálló, de minden ellenálló antifasiszta volt — Ezt a felismerést tükrözi, hogy a partizánszövetség idestova egy esztendeje átalakult Magyar Ellenállók, Antifasiszták Szövetségévé? — Mielőtt kimondtuk volna a névváltoztatást, a szemléleti módosulást már figyelembe vettük a felvételeknél. — A szemléleti módosulás axiómaszerű tömörséggel is megfogalmazható? — Talán így: a magyar nép nemcsak átélte a maga felszabadítását, hanem tett is valamit érte. Zöldi László Ernán! IRODALOM.