Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-01-07 / 1. szám - Szabó György: Autóval a fegyházba (3. oldal) - Dobó István: Metszet • kép (3. oldal) - Rába György: Kimondani | A költészet függőhídja • vers (3. oldal)
▼ SZABÓ GYÖRGY. Négyen adunk találkát a Műegyetemnél. Előbb, csapzott Daciáján, a Rendező érkezik, aztán én jövök, akinek itt az író szerepe jut, majd — arcán az előadók révült mosolyával — jön Szakértőnk, éppen csak a szemben lévő épületből, ahol reggel óta a mérnökhallgatóknak beszélt a második világháborúról, mi történt mégis, miért és hogyan. Délelőtt tíz óra múlt. Az idő, noha itt a tél már, napos, nyugodt, és nincs miért aggódnunk a közlekedési viszonyokat illetően sem, autópályán mehetünk Győrig, utána meg, Sopron felé, nem szokott nagy forgalom lenni. Egyesegyedül minden film nélkülözhetetlen szellemi motorja, a Dramaturg várat magára egy kicsit, de hát ez rendjén való. Először is, mert Magyarországon csak a nagy ügyekről lehet lekésni, a kicsikről nem, másodszor pedig, mert agglegény, és megszokhatta, hogy gazdagon bánik az idővel, sőt (mivel füstölgő gumis taxival fut be) a pénzzel is. Egy-két perc, persze, azúgy sem fog számítani: utazásunkat történetire tervezzük. Igaz, más a terv, és — szokás szerint — megint más, ami megvalósul belőle. Mindjárt az előzetes megbeszélésen kiderül például, hogy hiába akarjuk mi bejárni a hajdanvolt történet eredeti útvonalát, amikor az eredeti útvonal tulajdonképpen eltűnt, vagy csak részleteiben van meg, és, hogy mást ne mondjak, már a kiinduló pontja is hiányzik. Azt a negyven évvel ezelőtti autóbuszt Budapestről, mely szereplőinket végigviszi Sopronkőhidáig, valahogyan rekonstruálni lehet, ám a hirhedt épület a Mártírok útján, ami elől akkor elindult, már felszívódott közben, egy emléktáblát kivéve nyoma sincs, helyén Valamelyik minisztérium sarka, meg dohánypavilon, és parkoló. Odébb vándorolt a bécsi út is. Illetve lehet, hogy megvan még az a régi, az a keskeny, kanyargós a hegyek között, fel a Dunáig, s aztán nyugatra, valahol annak az olajfinomítónak a táján a nagy kanyarral, melyet 1944 decemberére természetesen már lebombáztak. De ki jár rajta manapság? Érdemes-e végigmenni rajta, s lehet-e? Elképzelhető, hogy megszakad közben, zsákutcatábla van kitéve rá, elromlott, felpúposodott, széttört a fagytól, mit tudom én, senki nem megy ma már a réges-régi bécsi úton. Jobb és takarékosabb az út, s egyébként se tudjuk, hol lehetett akkoriban — mondjuk, erdőszélen — az a pont, ahol egyes följegyzések szerint fegyveresek vártak erre a buszra, hogy mihelyt a beszervezett sofőr, motorhibát színlelve megáll, egyetlen rohammal kiszabadítsák Kirgizt. Az útvonalat azonban (közismert tényeket mondok) az utolsó pillanatban megváltoztatták, lőtávolon belülre ért a szovjet tüzérség, nem sok hiányzott a gyűrűhöz, így a szállítmány Budakeszi felé hagyta el a fővárost, szegényebbek lettünk egy huszáros ellenállási vállalkozással. És éppen légitámadás volt, a magasban (korhűen írom, rövid ,,a”-val) Sztalin-gyertyák világítottak, és egyelőre elképzelni se tudom, hogyan fog majd a MAFILM e vonulás felidézéséhez a forgatáskor égboltozatunkra Sztalin-gyertyákat szerezni. Mindegy, ez már nem az én gondom, éppen elég kínlódás lesz maga a forgatókönyv is, ne törődjünk vele, a nap süt, a kedvünk jó, négy ötven körüli férfiú vág neki a motívumkeresésnek vagy helyszínkutatásnak, nem tudom, hogyan mondják szakszerűen, és a szállodánk előre lefoglalva, Sopron teli van borkiméréssel, a rádió szól, megyünk vagy százzal, persze, a sztrádán. Békés, köznapi délelőtt, teherautók, személygépkocsik, bóklászik néhány osztrák meg német, a turistaszezont, mint mondani szokás, diadalmasan „széthúztuk”, a táj gyönyörű, kisvártatva ráadásul szűkebb hazámba érkezünk, balra egy stadion, ez már Győr, a városháza épségben megúszta annak idején, a vasútállomást viszont szétverték, a nagybátyám állította helyre, amott meg, a vendéglőben, jobbra, Imre bácsi tanítványai dolgoznak. De nem állunk meg, bár volna protekciónk, mert jobb Kapuvárott megállni, ahol a szálloda a környék leggazdagabb étlapját kínálja, éppen azon a helyen, ahol valaha anyai nagyszüleim „Hotel Éhn”-je állt, és noha az aprócska sarokház, mindjárt a főtér utáni kanyarban, Vitnyéd felé, már nincs meg (pedig itt jöttem a világra), néhány itt rekedt öreg vadgesztenyefa megismer. Történetünk autóbuszát azonban nem érdemes megállítani ezen a helyen sem, mert megintcsak semmi nem ugyanaz. Egyébként sem elképzelhető, hogy a nagy sietségben az őrszemélyzet (SS-ek és magyar bakák, vegyesen) valami forgalmas városközpontot választott volna a szükséges pihenőre, hiszen a szállítmány rendkívül értékes volt. Kirgiz neve Rajkot, az akkori főtitkárt takarja (bár ezt a funkcióját akkor nem tudták róla), és volt rajta kívül egy híres országgyűlési képviselő is a transzportban, Bajcsy-Zsilinszky Endrének hívják, és volt egy korábbi miniszterelnök, Kállay Miklós, aki addigi menedékhelyét a nyilas dúlástól megkímélendő jött ki a török nagykövetségről, és ide volt besorolva Szombathelyi Ferenc vezére ezredes, feleségestül, valamint Jávor Pál, a kor férfieszménye, hogy csak néhány nevet idézzek. Bízvást nevezhetjük hát azt az autóbuszt (mely képletes, tulajdonképpen három ment) történelminek. Rajta volt Magyarország, később felívelő vagy aláhulló sorsokkal. Bajcsy-Zsilinszkynek útközben felajánlja egy Tarpáról való katona, hogy segíti a szökésben, de ő, ahogyan a régi magyar költészet mondja, inkább elmegy meghalni. Rajk csónakon csorog vissza majd, ha jól tudom, Linztől Pestig, Kállay Nyugaton megírja emlékezéseit, Szombathelyinek viszont éppen csak egy magamentségét felvázoló jegyzetre telik a reá kimért időből, jugoszláv bíróság ítélkezik — Újvidék miatt — felette." Megy, zihál, zörög az autóbusz, az ország egyik felén szovjet, a másik felén német csapatok, s közbül ez a képtelen busz, és a zavar, a kavargás, a középkorias haláltánc, melyben olcsó az emberélet, és csak öt nap a világ, Sopronkőhidán — békés sziget — a fegyőrök nem is értik, mi az, hogy hóhér, itt jámbor köztörvényesek vannak, végül egy magyar honvéd vállalja, néhány pengőért, hogy a kötelet Bajcsy-Zsilinszky nyakába teszi. Megy az autóbusz, gyanítom, hogy ablakait befestették, és nemcsak a kötelező elsötétítés miatt, de azért is, hogy meg ne tudja senki, merre haladnak éppen, sokat nem figyelhettek meg a foglyok a tájból, se a forgalomból. Pedig lett volna mit nézni: masztodon önjáró lövegek szorultak be a lovas kocsik közé, és menekülők és matracok és dunyhák és zsákok és birkák mundérba öltöztetett pásztorral, és — persze — a középeurópai felfordulásból soha nem hiányzó halálmenetek. Erre van például Abda, ahol egy kő jelöli most azt a helyet, ahol a költőt kiásták, és viharkabátjának zsebében a verseket megtalálták, der springt niemals auf. Megy a busz (lehet ennyi egy film?), rajta homlokegyenest ellentétes nézetek és elképzelések. És igazából, mivel a külvilágot ma már históriai hűséggel újrateremteni szerencsére nem lehet, s az ablakok amúgy is be vannak meszelve, legalább e belső ütközését a gondolatoknak, legalább ezt kellene valahogyan feltámasztani okulásunkra, vélem a Dacia hátsó ülésén, kellemesen emésztve a kapuvári vesevelőt. Mert, hogy összevitatkoztak akkor egymással, azon az éjszakán és hajnalon, már csak abból is következtethető, hogy a tarpai katona kétségbeesett cselekvésre szánta el magát. De miről vitázhattak, ha vitáztak? Nyilván arról, kézenfekvő, hogyan is jutottunk ide, és noha a „drámai vétség” után voltak már, gyakorlatilag tehetetlenül e tragédiában, az okok és magyarázatok felkutatása bizonnyal nem lesz tanulság nélkül való. A földkérdés biztosan előkerült, ez bírta élete kockáztatására a paraszti honvédet. Szombathelyi miatt, esetleg, szóba jött a délvidéki nagy vérengzés is, legnagyobb szégyenfoltja háborús viselkedésünknek, legalábbis, ami a hadsereget illeti, és ha igen, bizonyára megint Bajcsy-Zsilinszky vetette fel, a jugoszláv—magyar közeledés, sőt birodalom nagy híve, aki negyvenegyben — európai helyünkről és sorsunkról elmélkedve — külön könyvet írt erről. És az egészbe, természetszerűleg, újra meg újra belejátszott az a versailles-i palota, ahol Hitlernek Közép-Európát előkészítették, s aki aztán élt is az ötlettel, országrészeket tologatott ide-oda, attól függően, melyiket akarta éppen megnyerni az egymásra ácsargók közül. És Tiso és Antonescu meg Mihajlovics gyűrűjében ott állt egy agg tengerész elképzelése, hogy katonai erőnk birtokában mégis mi leszünk a hangadók errefelé. Aztán a tengerész fiát bebugyolálta Skorzeny egy szőnyegbe, s kisvártatva magát a tengerészt is vonatra ültették nagy barátai, a főméltóságú asszonnyal együtt, és egy zavaros vezérkari százados lett a „nemzetvezető”. És olyan szépen tologatták oda-viszsza az országrészeket a legutolsó pillanatig, hogy Trianon nagyobb dicsőségére nemzedékek kellenek majd, látni már, kibogozni ezt az egészet. Nem kis áldozatok árán. Megy a busz, sorsokkal és drámákkal, itt van például Kállay Miklós, aki megkísérelte a lehetetlent, valami olyan irányba kormányozni az ország szekerét, ahol végül — képletesen szólva, de tulajdonképpen valóságosan is — angol ejtőernyősök esnek majd a szittya sereg nyakába, és összeölelkeznek velük, ám a szekérnek akkor már ki volt esve nem is egy kereke. Amikor Bajcsy-Zsilinszky utoljára járt Horthynál, hogy a végveszélyre figyelmeztesse őt, és akit a magyar hadi erények lovagias eszményképének tartott, olyannyira, hogy a britek szemére veti, egyszer az első világháborúban nem voltak hajlandók a tengernagy hajóját üldözve félreállítani egyik cirkálójukat az Adrián, hogy azonos erők küzdjenek, nos, Bajcsy-Zsilinszky akkor előadta a hadúrnak bizonyos Toronyi főhadnagy esetét, aki sem a korábbi hadügyminiszter (az ugyancsak buszon ülő vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos), sem a későbbi (vagyis Csatay Lajos) írásbeli parancsát sem volt hajlandó teljesíteni, és leszedette a haza menekítő vonatról a remek tollú Zsolt Bélát, beosztása szerint ez időben frontra vezényelt munkaszolgálatos egyént. Ha másból nem, Toronyi főhadnagy ellenszegüléséből világosan kitetszhetett volna, hogy itt már minden elrohadt, hogy alacsony rangú tisztek is packázhatnak a legfelső vezetéssel. Éppen az a rendszer termelte ki ezeket a főhadnagyokat, végső fokon saját maga ellen, mely provincializmusában, szociális konokságában, sőt butaságában képtelen volt már a világ folyását reálisan szemlélni, és végül magára vonta mindenki haragját. És kelet felé egyszerűen eltakarta a szemét, nyugatra meg csak Berlinig látott, és amikor valamelyest oszlani kezdett a köd, hiába ügyködtek már a lisszaboni meg az ankarai diplomaták, ha olyasvalaki állott mindenek élén, aki annak idején, problémáik megoldására, párbajt akart vívni a csehszlovák államelnökkel. És lám, ül most Kállay a buszon, Bocskay-bundában, ami (az újabb nemzedéknek mondom) vitézkötéses bundát jelent (és most már csak azt kellene megmondani, mi az a vitézkötés), és külön SS vigyáz rá, nem tudhatja, kivégzik-e, ahogyan megígérték neki, bizony külön dráma egy személyben is. Ül majd elkerítve a karácsonyi misén, néhány órája csak, hogy a lódenkabátos Bajcsy-Zsilinszkyt (akivel persze tegező viszonyban volt) kivégezték. Zeng a „Boldogasszony Anyánk” a fegyház kápolnájában, mely templomnak is beillik, és Kállay Miklós a Bocskay-bundában elsírja magát. És micsoda kavargása, egyébként is, a sorsoknak, figuráknak! A határszéli fegyházba szállítják, máig se tudom, miért, Titkos Ilonát, és ott van Esterházy Móric, történelmünk egyik bajkeverője, aki tizenkilencben térdnadrágjába rejtve menekítette el a vörösök elől aranytárgyait, idejében felismerve, hogy nem lesz jó vége, ha saját inasa tűzi ki a kastélyra a vérszínű zászlót. És Itt van Töreky Géza, aki korábban sorra hozta a kegyetlen ítéleteket a baloldaliak ellen, bár amúgy sem voltak sokan, és itt (még) Pataki, István, fiatalember Csepelről, akit a kommunista ellenállásban való részvétel miatt ölnek meg, ugyanakkor, amikor Bajcsy-Zsilinszkyt. Megyünk e hajdanvolt iszonyúan összetett dráma végjelenete felé, be a fegyházba, ahol most elektromos zár van, és a cellákban diszkó szól, mert egy rab a stúdióból egész nap zenét ad, és angol vécé van a cellákban, kis körfüggönynyel, nem mintha paradicsomi állapotokat szeretnénk sejtetni, de így van. Kopogunk a vasfolyosón, elől a parancsnok, mögötte a Rendező, a Szakértő, a Dramaturg, én, és az elítéltek félrehúzódnak, nincs rettenet a szemükben, csak érdeklődés, legfeljebb enyhe gúny, nem rebben a szemük. És megnézzük a büntetőzárkát, melyben egyedül és munka nélkül kell lehúzni néhány napot, most éppen amiatt ül bent valaki, mert a kantinban összevásárolta az almát és egy uborkásüvegben alkoholt próbált előállítani. Aztán megnézzük a kápolnát, (raktár), és a szövőszeretet, amely ugyanolyan, mint bármelyik más szövőüzem, és keressük a fegyőrök közt, ki emlékszik még arra a réges-régi karácsonyra. De senki nem emlékszik már, elhaláloztak a régiek, vagy nyugdíjba mentek, csak az egyik kapusnak dereng valamit hogyan is lőtték agyon akkor Bajcsy-Zsilinszkyt, egyik társa mesélte régebben, hogy megleste a sarokról. Ó, megszépítő legendagyártó emlékezet ! Természetes védekezésünk! — Meghagytunk egy részt a régi falból — mondja a parancsnok, — de pontosan nem tudjuk, hogy ami az elvtársakat érdekli, hol történt. — Állunk hát egy falrészlet előtt, ahová Bajcsy-Zsilinszkyt kivezették, vagy amerre elvezették, ma már egyre meg; történetünknek tárgyilag ezek szerint nemcsak a kiindulópontja tűnt el a föld színéről, de az utolsó stációja is. Jobb talán, ha a forgatókönyvben visszahúzódunk majd a folyosóra, körülbelül odáig, ahol a lelkész állt, és nézte, hogyan csapódik be az ajtó a halálraítélt mögött, hiszen ez amúgy is olyan halál, amit nem kell és nem is lehet naturálisan leírni. Ez megváltós halál, Jézus Krisztusé, ecettel, elsötétülő nappal és földrengéssel. És a misén harsog majd a „Boldogaszszony Anyánk”, és Rajk ott áll, és egyszer csak kiszakad belőle is az ének, magyar karácsony. Z NA ** ID Z * * I C ‘ö 2*/> ’ *o I Äo Q 1983. JANUÁR 7. RÁBA GYÖRGY: Hogyan is volt rendre kimondani ezek az erőművész tetézett súlyai Látók sorfala közt araszolgatva név felé nyári cirpelgető fűbe rokkant emlékművön Akadhat-e tér és téren fal mögé kezdetet alszanom magamban garnizon Kimondani A költészet függőhídja Ilyen keskeny szívós ingatag szakadék fölött himbál eszedbe juttat perceket egy átkötése is vezet hol két ember se férhet de te folyton találkozol az egyetlen csupán előre-itt itt nem vagy többé szolga úr csak aki mented életed égzengések pitvarában ábrázatok jóslata elől kivehetetlen ostorpattogásra egyensúlyozol kisértet láthatatlan tenyér markában hadonászol rád pislogó menedék felé viskó vártán és heverő és kéz és körötte kerek szilárd kapaszkodó kő ahonnan újabb függőhíd ered