Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-01-07 / 1. szám - Szabó György: Autóval a fegyházba (3. oldal) - Dobó István: Metszet • kép (3. oldal) - Rába György: Kimondani | A költészet függőhídja • vers (3. oldal)

▼ SZABÓ GYÖRGY. Négyen adunk találkát a Mű­egyetemnél. Előbb, csapzott Daciá­ján, a Rendező érkezik, aztán én jövök, akinek itt az író szerepe jut, majd — arcán az előadók révült mosolyával — jön Szakértőnk, ép­pen csak a szemben lévő épületből, ahol reggel óta a mérnökhallgatók­nak beszélt a második világhábo­rúról, mi történt mégis, miért és hogyan. Délelőtt tíz óra múlt. Az idő, noha itt a tél már, napos, nyu­godt, és nincs miért aggódnunk a közlekedési viszonyokat illetően sem, autópályán mehetünk Győrig, utána meg, Sopron felé, nem szo­kott nagy forgalom lenni. Egyes­­egyedül minden film nélkülözhe­tetlen szellemi motorja, a Drama­turg várat magára egy kicsit, de hát ez rendjén való. Először is, mert Magyarországon csak a nagy ügyekről lehet lekésni, a kicsikről nem, másodszor pedig, mert agg­legény, és megszokhatta, hogy gaz­dagon bánik az idővel, sőt (mivel füstölgő gumis taxival fut be) a pénzzel is. Egy-két perc, persze, az­úgy sem fog számítani: utazásunkat törté­netire tervezzük. Igaz, más a terv, és — szokás szerint — megint más, ami meg­valósul belőle. Mindjárt az előzetes megbeszélé­sen kiderül például, hogy hiába akarjuk mi bejárni a hajdanvolt történet eredeti útvonalát, amikor az eredeti útvonal tulajdonképpen eltűnt, vagy csak részleteiben van meg, és, hogy mást ne mondjak, már a kiinduló pontja is hiányzik. Azt a negyven évvel ezelőtti autó­buszt Budapestről, mely szerep­lőinket végigviszi Sopronkőhidáig, valahogyan rekonstruálni lehet, ám a hirhedt épület a Mártírok útján, ami elől akkor elindult, már felszívódott közben, egy emlék­táblát kivéve nyoma sincs, helyén Valamelyik minisztérium sarka, meg dohánypavilon, és parkoló. Odébb vándorolt a bécsi út is. Illetve lehet, hogy megvan még az a régi, az a keskeny, kanyargós a hegyek között, fel a Dunáig, s az­tán nyugatra, valahol annak az olajfinomítónak a táján a nagy ka­nyarral, melyet 1944 decemberére természetesen már lebombáztak. De ki jár rajta manapság? Érde­mes-e végigmenni rajta, s lehet-e? Elképzelhető, hogy megszakad köz­ben, zsákutcatábla van kitéve rá, elromlott, felpúposodott, széttört a fagytól, mit tudom én, senki nem megy ma már a réges-régi bécsi úton. Jobb és takarékosabb az út, s egyébként se tudjuk, hol lehetett akkoriban — mondjuk, erdőszélen — az a pont, ahol egyes följegyzé­sek szerint fegyveresek vártak er­re a buszra, hogy mihelyt a be­szervezett sofőr, motorhibát szín­lelve megáll, egyetlen rohammal kiszabadítsák Kirgizt. Az útvonalat azonban (közismert tényeket mon­dok) az utolsó pillanatban meg­változtatták, lőtávolon belülre ért a szovjet tüzérség, nem sok hiány­zott a gyűrűhöz, így a szállítmány Budakeszi felé hagyta el a fővá­rost, szegényebbek lettünk egy hu­száros ellenállási vállalkozással. És éppen légitámadás volt, a magas­ban (korhűen írom, rövid ,,a”-val) Sztalin-gyertyák világítottak, és egyelőre elképzelni se tudom, ho­gyan fog majd a MAFILM e vonu­lás felidézéséhez a forgatáskor ég­boltozatunkra Sztalin-gyertyákat szerezni. Mindegy, ez már nem az én gon­dom, éppen elég kínlódás lesz ma­ga a forgatókönyv is, ne törődjünk vele, a nap süt, a kedvünk jó, négy ötven körüli férfiú vág neki a motívumkeresésnek vagy hely­­színkutatásnak, nem tudom, ho­gyan mondják szakszerűen, és a szállodánk előre lefoglalva, Sop­ron teli van borkiméréssel, a rá­dió szól, megyünk vagy százzal, persze, a sztrádán. Békés, köznapi délelőtt, teherautók, személygépko­csik, bóklászik néhány osztrák meg német, a turistaszezont, mint mon­dani szokás, diadalmasan „széthúz­tuk”, a táj gyönyörű, kisvártatva ráadásul szűkebb hazámba érke­zünk, balra egy stadion, ez már Győr, a városháza épségben meg­úszta annak idején, a vasútállo­mást viszont szétverték, a nagybá­tyám állította helyre, amott meg, a vendéglőben, jobbra, Imre bá­csi tanítványai dolgoznak. De nem állunk meg, bár volna protek­ciónk, mert jobb Kapuvárott meg­állni, ahol a szálloda a környék leggazdagabb étlapját kínálja, ép­pen azon a helyen, ahol valaha anyai nagyszüleim „Hotel Éhn”-je állt, és noha az aprócska sarok­ház, mindjárt a főtér utáni ka­nyarban, Vitnyéd felé, már nincs meg (pedig itt jöttem a világra), néhány itt rekedt öreg vadgeszte­nyefa megismer. Történetünk autóbuszát azonban nem érdemes megállítani ezen a helyen sem, mert megintcsak sem­mi nem ugyanaz. Egyébként sem elképzelhető, hogy a nagy sietség­ben az őrszemélyzet (SS-ek és ma­gyar bakák, vegyesen) valami for­galmas városközpontot választott volna a szükséges pihenőre, hiszen a szállítmány rendkívül értékes volt. Kirgiz neve Rajkot, az akkori főtitkárt takarja (bár ezt a funk­cióját akkor nem tudták róla), és volt rajta kívül egy híres ország­­gyűlési képviselő is a transzport­ban, Bajcsy-Zsilinszky Endrének hívják, és volt egy korábbi minisz­terelnök, Kállay Miklós, aki addi­gi menedékhelyét a nyilas dúlás­­tól megkímélendő jött ki a török nagykövetségről, és­ ide volt beso­rolva Szombathelyi Ferenc vezére ezredes, feleségestül, valamint Já­vor Pál,­ a kor férfieszménye, hogy csak néhány nevet idézzek. Bízvást nevezhetjük hát azt az autóbuszt (mely képletes, tulajdon­képpen három ment) történelmi­nek. Rajta volt Magyarország, ké­sőbb felívelő vagy aláhulló sorsok­kal. Bajcsy-Zsilinszkynek útköz­ben felajánlja egy Tarpáról való katona, hogy segíti a szökésben, de ő, ahogyan a régi magyar költészet mondja, inkább elmegy meghalni. Rajk csónakon csorog vissza majd, ha jól tudom, Linztől Pestig, Kál­lay Nyugaton megírja emlékezé­seit, Szombathelyinek viszont ép­pen csak egy magamentségét fel­vázoló jegyzetre telik a reá kimért időből, jugoszláv bíróság ítélkezik — Újvidék miatt — felette." Megy, zihál, zörög az autóbusz, az ország egyik felén szovjet, a másik felén német csapatok, s közbül ez a kép­telen busz, és a zavar, a kavargás, a középkorias haláltánc, melyben olcsó az emberélet, és csak öt nap a világ, Sopronkőhidán — békés sziget — a fegyőrök nem is értik, mi az, hogy hóhér, itt jámbor köz­törvényesek vannak, végül egy ma­gyar honvéd vállalja, néhány pen­gőért, hogy a kötelet Bajcsy-Zsi­linszky nyakába teszi. Megy az autóbusz, gyanítom, hogy ablakait befestették, és nem­csak a kötelező elsötétítés miatt, de azért is, hogy meg ne tudja senki, merre haladnak éppen, so­kat nem figyelhettek meg a fog­lyok a tájból, se a forgalomból. Pe­dig lett volna mit nézni: maszto­don önjáró lövegek szorultak be a lovas kocsik közé, és menekülők és matracok és dunyhák és zsákok és birkák mundérba öltöztetett pász­torral, és — persze — a közép­európai felfordulásból soha nem hiányzó halálmenetek. Erre van például Abda, ahol egy kő jelöli most azt a helyet, ahol a költőt kiásták, és viharkabátjának zsebé­ben a verseket megtalálták, der springt niemals auf. Megy a busz (lehet ennyi egy film?), rajta homlokegyenest el­lentétes nézetek és elképzelések. És igazából, mivel a külvilágot ma már históriai hűséggel újraterem­teni szerencsére nem lehet, s az ablakok amúgy is be vannak me­szelve, legalább e belső ütközését a gondolatoknak, legalább ezt­ kel­lene valahogyan feltámasztani oku­lásunkra, vélem a Dacia hátsó ülé­sén, kellemesen emésztve a kapu­vári vesevelőt. Mert, hogy össze­vitatkoztak akkor egymással, azon az éjszakán és hajnalon, már csak abból is következtethető, hogy a tarpai katona kétségbeesett cselek­vésre szánta el magát. De miről vitázhattak, ha vitáztak? Nyilván arról, kézenfekvő, hogyan is jutot­tunk ide, és noha a „drámai vét­ség” után voltak már, gyakorlati­lag tehetetlenül e tragédiában, az okok és magyarázatok felkutatása bizonnyal nem lesz tanulság nél­kül való. A földkérdés biztosan előkerült, ez bírta élete kockázta­tására a paraszti honvédet. Szom­bathelyi miatt, esetleg, szóba jött a délvidéki nagy vérengzés is, legna­gyobb szégyenfoltja háborús visel­kedésünknek, legalábbis, ami a hadsereget illeti, és ha igen, bizo­nyára megint Bajcsy-Zsilinszky ve­tette fel, a jugoszláv—magyar kö­zeledés, sőt birodalom nagy híve, aki negyvenegyben — európai he­lyünkről és sorsunkról elmélkedve — külön könyvet írt erről. És az egészbe, természetszerű­leg, újra meg újra belejátszott az a versailles-i palota, ahol Hit­lernek Közép-Európát előkészítet­ték, s aki aztán élt is az ötlettel, országrészeket tologatott ide-oda, attól függően, melyiket akarta ép­pen megnyerni az egymásra ácsar­­gók közül. És Tiso és Antonescu meg Mihajlovics gyűrűjében ott állt egy agg tengerész elképzelése, hogy katonai erőnk birtokában mégis mi leszünk a hangadók er­refelé. Aztán a tengerész fiát be­bugyolálta Skorzeny egy szőnyeg­be, s kisvártatva magát a tenge­részt is vonatra ültették nagy ba­rátai, a főméltóságú asszonnyal együtt, és egy zavaros vezérkari százados lett a „nemzetvezető”. És olyan szépen tologatták oda-visz­­sza az országrészeket a legutolsó pillanatig, hogy Trianon nagyobb dicsőségére nemzedékek kellenek­ majd, látni már, kibogozni ezt az egészet. Nem kis áldozatok árán. Megy a busz, sorsokkal és drá­mákkal, itt van például Kállay Miklós, aki megkísérelte a lehetet­lent, valami olyan irányba kor­mányozni az ország szekerét, ahol végül — képletesen szólva, de tu­lajdonképpen valóságosan is — angol ejtőernyősök esnek majd a szittya sereg nyakába, és összeölel­keznek velük, ám a szekérnek ak­kor már ki volt esve nem is egy kereke. Amikor Bajcsy-Zsilinszky utoljára járt Horthynál, hogy a vég­veszélyre figyelmeztesse őt, és akit a magyar hadi erények lovagias eszményképének tartott, olyannyi­ra, hogy a britek szemére veti, egyszer az első világháborúban nem voltak hajlandók a tenger­nagy hajóját üldözve félreállítani egyik cirkálójukat az Adrián, hogy azonos erők küzdjenek, nos, Baj­csy-Zsilinszky akkor előadta a had­úrnak bizonyos Toronyi főhadnagy esetét, aki sem a korábbi hadügy­miniszter (az ugyancsak buszon ülő vitéz nagybaczoni Nagy Vil­mos), sem a későbbi (vagyis Csa­­tay Lajos) írásbeli parancsát sem volt hajlandó teljesíteni, és lesze­dette a haza menekítő vonatról a remek tollú Zsolt Bélát, beosztása szerint ez időben frontra vezényelt munkaszolgálatos egyént. Ha másból nem, Toronyi főhad­nagy ellenszegüléséből világosan kitetszhetett volna, hogy itt már minden elrohadt, hogy alacsony rangú tisztek is packázhatnak a legfelső vezetéssel. Éppen az a rendszer termelte ki ezeket a fő­hadnagyokat, végső fokon saját maga ellen, mely provincializmu­sában, szociális konokságában, sőt butaságában képtelen volt már a világ folyását reálisan szemlélni, és végül magára vonta mindenki haragját. És kelet felé egyszerűen eltakarta a szemét, nyugatra meg csak Berlinig látott, és amikor va­lamelyest oszlani kezdett a köd, hiába ügyködtek már a lisszaboni meg az ankarai diplomaták, ha olyasvalaki állott mindenek élén, aki annak idején, problémáik meg­oldására, párbajt akart vívni a csehszlovák államelnökkel. És lám, ül most Kállay a buszon, Bocskay-bundában, ami (az újabb nemzedéknek mondom) vitézköté­­ses bundát jelent (és most már csak azt kellene megmondani, mi az a vitézkötés), és külön SS vi­gyáz rá, nem tudhatja, kivégzik-e, ahogyan megígérték neki, bizony külön dráma egy személyben is. Ül majd elkerítve a karácsonyi misén, néhány órája csak, hogy a lóden­­kabátos Bajcsy-Zsilinszkyt (akivel persze tegező viszonyban volt) ki­végezték. Zeng a „Boldogasszony Anyánk” a fegyház kápolnájában, mely templomnak is beillik, és Kállay Miklós a Bocskay-bundá­ban elsírja magát. És micsoda ka­vargása, egyébként is, a sorsoknak, figuráknak! A határszéli fegyház­ba szállítják, máig se tudom, miért, Titkos Ilonát, és ott van Es­terházy Móric, történelmünk egyik bajkeverője, aki tizenkilencben térdnadrágjába rejtve menekítette el a vörösök elől aranytárgyait, idejében felismerve, hogy nem lesz jó vége, ha saját inasa tűzi ki a kastélyra a vérszínű zászlót. És Itt van Töreky Géza, aki korábban sorra hozta a kegyetlen ítéleteket a baloldaliak ellen, bár amúgy sem voltak sokan, és itt (még) Pataki, István, fiatalember Csepelről, akit­ a kommunista ellenállásban való részvétel miatt ölnek meg, ugyan­akkor, amikor Bajcsy-Zsilinszkyt. Megyünk e hajdanvolt iszonyúan összetett dráma végjelenete felé, be a fegyházba, ahol most elektro­mos zár van, és a cellákban diszkó szól, mert egy rab a stúdióból egész nap zenét ad, és angol vécé van a cellákban, kis körfüggöny­­nyel, nem mintha paradicsomi ál­lapotokat szeretnénk sejtetni, de így van. Kopogunk a vasfolyosón, elől a parancsnok, mögötte a Ren­dező, a Szakértő, a Dramaturg, én, és az elítéltek félrehúzódnak, nincs rettenet a szemükben, csak érdek­lődés, legfeljebb enyhe gúny, nem rebben a szemük. És megnézzük­ a büntetőzárkát, melyben egyedül és munka nélkül kell lehúzni néhány­ napot, mos­t éppen amiatt ül bent valaki, mert a kantinban összevá­sárolta az almát és egy uborkás­üvegben alkoholt próbált előállíta­ni. Aztán megnézzük a kápolnát, (raktár), és a szövőszeretet, amely ugyanolyan, mint bármelyik más szövőüzem, és keressük a fegyőrök közt, ki emlékszik még arra a ré­ges-régi karácsonyra. De senki nem emlékszik már, elhaláloztak a ré­giek, vagy nyugdíjba mentek, csak az egyik kapusnak dereng valamit hogyan is lőtték agyon akkor Baj­csy-Zsilinszkyt, egyik társa mesél­te régebben, hogy megleste a sa­rokról. Ó, megszépítő legendagyártó em­lékezet !­ Természetes védekezésünk! — Meghagytunk egy részt a ré­gi falból — mondja a parancsnok, — de pontosan nem tudjuk, hogy ami az elvtársakat érdekli, hol tör­tént. — Állunk hát egy falrészlet előtt, ahová Bajcsy-Zsilinszkyt ki­vezették, vagy amerre elvezették, ma már egyre meg; történetünk­nek tárgyilag ezek szerint nem­csak a kiindulópontja tűnt el a föld színéről, de az utolsó stációja is. Jobb talán, ha a forgatókönyv­ben visszahúzódunk majd a folyo­sóra, körülbelül odáig, ahol a lel­kész állt, és nézte, hogyan csapódik­ be az ajtó a halálraítélt mögött, hiszen ez amúgy is olyan halál, amit nem kell és nem is lehet na­turálisan leírni. Ez megváltós ha­lál, Jézus Krisztusé, ecettel, elsö­tétülő nappal és földrengéssel. És a misén harsog majd a „Boldogasz­­szony Anyánk”, és Rajk ott áll, és egyszer csak kiszakad belőle is az ének, magyar karácsony. Z N­­A ** ID Z * * I C ‘ö 2*/> ’ *o I Äo Q 1983. JANUÁR 7. RÁBA GYÖRGY: Hogyan is volt rendre kimondani ezek az erőművész tetézett súlyai Látók sorfala közt araszolgatva név felé nyári cirpelgető fűbe rokkant emlékművön Akadhat-e tér és téren fal mögé kezdetet alszanom magamban garnizon Kimondani A költészet függőhídja Ilyen keskeny szívós ingatag szakadék fölött himbál eszedbe juttat perceket egy átkötése is vezet hol két ember se férhet de te folyton találkozol az egyetlen csupán előre-itt itt nem vagy többé szolga úr csak aki mented életed égzengések pitvarában ábrázatok jóslata elől kivehetetlen ostorpattogásra egyensúlyozol kisértet láthatatlan tenyér markában hadonászol rád pislogó menedék felé viskó vár­tán és heverő és kéz és körötte kerek szilárd kapaszkodó­ kő ahonnan újabb függőhíd ered

Next