Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-08 / 14. szám - Gervai Tamás: Egy filmforgatás hordaléka • kép (14. oldal) - Horváth Péter: Színház a magasban • széppróza | elbeszélés (14. oldal)

ZÉLET ÉS|@].....________| t . ­ A belső Irodában Dimarkó igazgató úr az azúr fényben tündöklő ablak előtt állt, mögötte Kictor, a gazdasági­, póker­ás chemin-király szuszogott, balján az ifjú főrendezővel. So­phie, a táncosnőből művészeti titkárrá avanzsált romlott, szőke szépség rémülten kapcsolgatta a telefonokat a külső irodában. — Mind süket! — Tehát mégis — bólintott komoran a direktor. — Ugyan, gyerekek! — vihogott fel idegesen a gazdasá­gi főnök. — Ez elképzelhetetlen! — Lázálom ! — reménykedett a főrendező is. A titkárnő beharapott ajakkal nézte őket a két irodát el­választó, párnázott ajtó küszöbéről. Ha ezek repülnek innen, ő sem maradhat. — Nem lehet, hogy ez valami próbatétel? A direktor megrázta a fejét: — Nem, Sophie, a fentiekre nem számíthatunk. — Mi lesz, ha maguk ellen fordul a társulat? A direktor átható pillantást vetett a nőre, semmi kétsége nem volt afelől, hogy a támadók első sorában találná. Elmo­solyodott: — Ne féljen, Sophie, kétezer év minden tapasztalata a miénk. — Rágalmazni fogunk? — A chemin-király szemében mohón villant a fény. — Vádolunk, és védelmünkbe vesszük a vádlottakat — mondta a direktor. — És hátulról döfünk. — Cinkelni fogjuk a lapokat? — reménykedett a gazda­sági főnök. — Ködösítünk? — Hurkot vetünk és csőbe húzunk! — ígérte a direktor — Hamis távlatokat fogunk festeni? — Bizalmat kérünk és visszaélünk vele! A főrendező rémülten kapkodta a fejét: — De hiszen ez erkölcstelenség, gyerekek! — De még mekkora! — nevetett az igazgató. — Megbo­csátunk az ellenünk vétkezőknek, és kinyírjuk őket. Mi nem vagyunk amatőrök. — Vizet prédikálunk és bort iszunk? — ujjongott a gaz­dasági főnök. — Lelkifurdalás nélkül mindenki másban felkeltjük a lelkifurdalást! — tromf­olt a direktor. — Őrületbe kergetünk? — És a józan észre hivatkozunk — bólintott a direktor —, mint eddig is. — De intenzívebben? — Hatékonyabban! A titkárnő megnyugodva tette be maga mögött a párná­zott ajtót. Amíg van kedvük viccelődni, nem lehet nagy a baj. — Megőrültetek? — hápogott a főrendező, amint a nő ki­lépett a belső irodából. — Hogy beszélhettek így előtte? Az első dolga lesz, hogy telekürtölje a házat! — A Sophie nem olyan! — röhögött a chemin-király., — De még ha beszélne is — mosolygott a főrendezőre a direktor —, azt hiszed, te rólad elhitték, hogy itt fogod hagy­ni az üzletet? — Micsodát? — perdült sarkon a főrendező. — Hogy a jövő szezonra aláírt szerződésed van a fővá­rosban! — nevetett rá barátságosan a gazdasági főnök. — De hát ezt honnan...? Ez nem igaz! — A főrendező arcából kifutott a vér. — Én soha nem hagynálak cserben benneteket! — Ne izgulj, senki nem hitte el — legyintett a direktor —, hiába igaz. A főrendező arca megvonaglott: — Hogy én ... ? A Társulatot?! Az Ügyet?!!! — Körmönfont pasas vagy! — bókolt neki a gazdasági főnök. — De mi nem neheztelünk ezért — bólintott a direktor. — Sőt! — nevetett a gazdasági főnök. — A kiválóságok és a hősök csak zavarba ejtik a emberiséget. Rájuk semmi szükség. Az aljas középszer, az igen! Szívós fajta vagyunk, mint a gyomnövények! A főrendező leroskadt egy székre: — Ti komolyan ... Ti...? — Ránk lehet számítani, ne aggódj — bólintott a direk­tor. — Ha valaki egy kicsit is ugrálna ellened... Vannak eszközeink... — Ja! — bukkantott a gazdasági főnök. — Kezet fogunk vele, aztán elhíreszteljük, hogy lepaktált velünk. Ha leta­gadja, akkor hamis tanuk­at állítunk ellene, aztán a hamis tanúk ellen is hamis tanúkat állítunk, hogy összezavarjuk a nyomokat! Ahogy Dimarkó mondja, mi profik vagyunk, a lázongók viszont mindig amatőrök. Úgyhogy csak a legvégső esetben vágjuk el a torkukat. A direktor összerezzent: — Irtózunk a mártíroktól, tudod ... — Ezért mondogatjuk, hogy önsorsrontó alkoholisták — magyarázta a gazdasági főnök. — És fájdalom, előbb-utóbb valóban vezekelni kezdenek, amíg csak szét nem rohadnak. — Akkor nyilvánosan megsajnáljuk őket, és azt mond­juk, kár értük. — Részvéttáviratot küldünk a temetésre ... — Csóváljuk a fejünket... — őszintén gyászolunk... Elvégre mindegyikük saját halott... — De hát érted te ezt... — veregette meg a sápadt fő­rendező vállát a gazdasági főnök. — Röpke két év alatt si­került szétzüllesztened a társulatot, néhány veszélyesen jól induló színészt remekül tönkretettél, ugyanakkor mindenkivel megetetted ezt a halandzsát az Ügyről: „Végvári katonák a kultúra végváraiban!”... Nem mondom, az első hónapokban még nem tudtuk pontosan, hányadán is állunk veled, mert a híred, ugye ... „Nagy tehetség ... avantgarde szellem .. Gervol Tamás: Egy filmforgatás hordaléka — De az első rendezésed hálistennek olyan csapnivaló volt... — Hiszen gratuláltatok! És lelkendeztetek! — A főren­dező szinte sírt. — És a kritikák is egytől egyig... — Ugyan — legyintett a direktor —, ne játszd itt a szü­zet kétévi kurváskodás után, magunk között vagyunk, nem kell a púder... Inkább beszéljük meg, hogy mit kellene most csinálnunk, hogy ez a kurva színház a magasba emelkedett. Az épületben hálistennek kevés az ablak, ráadásul az egész társulat lent van a klubban, úgyhogy eltart még egy ideig, amíg felfogják, mi történt. Ez lépéselőny — morfondírozott a direktor. HORVÁTH PÉTER ELBESZÉLÉSE A SZÍNHÁZ A MAGASBAN — Néhány jelentéktelen alakot be kellene avatnunk! — javasolta a gazdasági főnök. — Hogy úgy érezzék, méltóbbak a bizalomra, mint a töb­biek? — A direktornak tetszett az ötlet. — Aztán megfenyegetjük őket, hogy pillanatok alatt ki­eshetnek a pixisből, ha eljár a szájuk! — nevetett a gazda­sági főnök. — De hát egy ilyen hírt senki nem képes magában tarta­ni! — mondta még mindig remegve az ifjú főrendező. — Persze, hogy nem! — koccantott a gazdasági főnök.­­* A dolog úgyis kipattanna előbb-utóbb, de így mindjárt fele­lősségre vonhatjuk a kádereinket! — Aztán megbocsátunk nekik, temészetesen — mondta a direktor — Hogyan? — A főrendezőt a kelleténél jobban megvi­selték az események. Semmit nem értett. — Vádolunk és mindjárt megbocsátunk? Hiszen akkor nem fogják tudni, há­nyadán állnak velünk! — Ez a pláne az egészben! — magyarázta kissé leeresz­­kedőn a gazdasági főnök. — Bizonytalanságban kell tartani őket, örök bizonytalanságban! — Hogy soha ne tudják, lent vannak-e éppen, vagy fent! — bólintott a direktor. A chemin-király vette a lapot: — Hogy szeretjük-e őket, vagy sem! Hogy mit is gondol róluk éppen a papa! Hogy ag­gódjanak, és felnézzenek ránk, akár a gyerekek! — Aztán, ha már végképp nem tudják, hol lakik az úr­isten, majd mi megmondjuk nekik — fejezte be a gondolati­­menetet a direktor. — De hát... — szólalt meg ismét a főrendező. — De hát mi? Mi honnét fogjuk tudni? — Ugyan, Karcsikém­! — legyintett rosszkedvűen a di­rektor. — Te éppen olyan jól tudod, mint Kictor vagy én, hogy az ég néma és lakatlan. — Legalábbis az volt a mai napig! — kuncogott a che­min-király. — Mától azonban mi vagyunk a legmagasabban! Így kell ezt felfogni, gyerekek! — Direktor úr! — kukkantott be a külső irodából Sophie. — A Növendék van itt! — Engedje be. Ő éppen megfelel nekünk — fordult a többiekhez a direktor. A Növendék csámpás lába gyökeret eresztett a küszö­bön. Megbabonázva bámulta az azúr színekben tündöklő ab­lakot. — Jó hogy jön, Növendék! — üdvözölte barátságosan a direktor. — A főrendező úr éppen beszélni akart magával. — Én?! — Persze! — vigyorgott a főrendezőre a gazdasági fő­nök, és cinkosan hunyorított. — Mi Dimarkó elvtárssal át­megyünk a külső irodába, hogy ne zavarjuk magukat. A direktor és a gazdasági főnök sutyorogva behúzták maguk mögött a párnázott ajtót, a főrendező magára maradt a Növendékkel. — Nézze, Növendék — szólalt meg nagynehezen a főren­dező —, mi tulajdonképpen egy nemzedékhez tartozunk. Fog­laljon helyet. A fiatalember zavarában Dimarkó igazgató vörös bár­sonyfoteljébe huppant. Amint hosszú, ideges ujjai megérin­tették a bársonyhuzatot, megrázkódott, fel akart ugrani, de a főrendező intett neki: — Maradjon csak nyugodtan. Én úgysem tudnék most leülni. — Én csak a próba miatt... — hebegte a fiatalember, s arca átvette a vörös bársonyfotel színét. — Hogy meddig tart még a szünet, azért... — Riadt tekintete hálóba került madárként ugrált ide-oda főrendezőjének gondterhelt, sápadt arca és az azúr fényben tündöklő ablak között. Nem tudta feldolgozni a látottakat. Az ablak mögül hiányzott a szem­közti szálloda, a kavicsos sétány, a folyópart, helyükön csu­pán a semmi ragyogó kékje vibrált. A főrendező máskor oly magabiztos arcán a kinti üresség visszfényei remegtek, tekin­tete zavart, mozdulatai kiszámíthatatlanok, szavai furcsák. „Egy nemzedék...” Hiszen majdnem tíz évvel idősebb, ötven­­hatban, amikor a Növendék született, a főrendező már nyuro­ga kamasz volt, és egyébként is, mi az, hogy nemzedék... — Magának kifejezetten hamleti arca van — szólalt meg váratlanul a főrendező. — Igen! Magára osztom a Ham­­letet*— Tessék?! — A Növendék levegőt venni is elfelejtett.— Micsodát? Mikor? ..­­ ..__ — Alighanem maga az egyetlen az egész társulatban* aki hozzám hasonlóan gondolkodik a világról, maga éppen olyan rosszkor született, mint én, és a kor, amelybe beleszü­­lettünk, mindkettőnk vállára elviselhetetlenül nehéz terheket rakott. „Kizökkent az idő, óh kárhozat, hogy én születtem helyretolni azt!” Emlékszik, Hamlet szavai. Igen. A TM nem­zedékünknek muszáj beváltania a reményeket. Az ablakot nézi ?— Nem, dehogy! — kapta el tekintetét az ablakról a Növendék. — Hát csak nézze meg nyugodtan. A Növendék megrázta a fejét: — Nem, én csak... — Igen — mélázott a főrendező, s régi, jól ismert moz­dulattal hátrasimította a haját. — Túl ritkán tekintünk ki az ablakon. Pedig láthatja, időnként érdemes. A színház egye­­lőre ismeretlen körülmények között kiszakadt a földből, és a magasba emelkedett. Maga az elsők között tudhatja meg. Eb­ből is érezheti, hogy a vezetés, és személy szerint én magam is, mennyire megbízunk magában. Szeretnénk megosztani magával a felelősség terheit. Nagy szükségünk van olyan tehetséges és hittel teli fiatalokra, mint maga is. Növendék. _ igen. — A fiatalember megizzadt. Arca napraforgó­ként követte a fel-alá sétáló főrendezőt. Szíve, ahogy mon­dani szokták, a torkában dobogott. Hát mégis, gondolta, még­is elérkezett a pillanat! Mégis észrevették, hogy mennyivel különb, mint a többiek! Most végre beavatják, részese lehet az Ügynek, amelyről annyit hallott már a főiskolán is, ami miatt oly boldog volt, hogy élete első szerződése éppen a Vá­rosi Színházhoz kapcsolja majd, ahhoz a kiváló közösséghez, amely... Igaz, hogy az eltelt hónap során semmi különlege­set nem tapasztalt a színház penészes falai között, s már­­már elhitte, amit a rosszindulatú pletykák susogtak, hogy nincs itt semmiféle Ügy, az egész halandzsa, porhintés, szö­veg, hogy Itt épp úgy áskálódnak egymás ellen a tagok, mint akárhol, és az olcsó, kincstári cinizmus uralkodik, de nem! — A társulat szerényebb képességű erőit csak megzavar­ná a hír — hallotta meg a főrendező hangját, amely már nem vibrált, hanem épp olyan megnyugtató zeneként hatott, mint mindig, a Győzelem próbái során. — Nem beszélve az olyan kétes alakokról, mint ez a maga Kümmel barátja, vagy ez a mártírszerepben tetszelgő figura, ez az Ervin, akik pá­nikkeltésre használnák a váratlan eseményt, hogy a maguk malmára hajtsák a vizet, és elégedetlenséget szítsanak el­lenünk. Erről tehát ne beszéljen senkinek. És egyelőre a Hamletról se kellene szólnia. Hiszen, maga épp olyan jól tud­ja, mint én vagy a direktor elvtárs, hogy milyen kicsinyesek az emberek. Most menjen szépen, mindjárt folytatjuk a pró­bát. És ne felejtse el, számítunk magára. A Növendék köszönetét rebegve kihátrált az ajtón. A fő­rendező magára maradt. Megviselt agyának kerekei veszet­tül pörögtek. Csak okosan! Taktika és stratégia összetéveszt­hetetlen fogalmak! A kulcslyukon kilesett a külső irodába, az üres volt, Kictor és Dimarkó biztosan megkeresték a sa­ját embereiket, hogy elhintsék bennük a rothadás magvait. Helyes. Elvett egy tiszta papírlapot az igazgató íróasztaláról, lehuppant a bársonyfotelbe, töprengett egy villanásnyit, az­tán előhúzta bársonyzakójának zsebéből az aranyhegyű tol­lát, amit nevenapjára a feleségétől kapott, és írni kezdett. „Tisztelt Bányavári elvtárs! Kötelességemnek érzem, hogy tájékoztassam önt a kulisszák mögött folyó sajnálatos machinációkról, amelyekben bizonyos kényszerítő körülmé­nyek nyomására látszólag én is részt veszek. Nem elég a meg­rázkódtatás, amelyet a szinte felfoghatatlan katasztrófa oko­zott, hogy színházunk elszakadt az éltető talajtól, a közön­­s­­égtől, amelynek véleményére legalább annyira igyekeztem figyelni, mint az ön jószándékú, értő és baráti megjegyzései­re, ráadásul megtudtam azt is, hogy a színház két másik ve­zető embere — nem akarok neveket írni, mindig irtóztam az ilyesmitől — valójában miként vélekedik az Ügyről, amely­nek érdekében közösséggé igyekeztem kovácsolni azt a laza együttest, amelyet kinevezésemkor a Városi Színházban ta­láltam. Kétéves munkámba került, amíg lemetszettem a vadhajtásokat, megfékeztem az eluralkodó individualizmust, a sztárkultuszt, és idáig azt hittem, hogy az említett szemé­lyek fenntartások és érdekek nélkül, őszinte hittel dolgoznak együtt velem. Mint kiderült, ez korántsem így van. ők kezdet­től fogva a saját kicsinyes érdekeik védelmét tartották fon­tosnak, s most, hogy a színház kiszakadt mindennemű ellen­őrzés alól, nyíltan bevallott cinizmussal próbálják átvenni a dolgok irányítását. Ahogy öntől tanultam, megfontolt takti­kából látszólag együttműködök velük, hogy megtarthassam a pozíciómat, amely lehetővé teheti a számomra, hogy a megváltozott, igen nehéz körülmények között is kifejezésre juttathassam a meggyőződésemet, és megvédjek tőlük néhány olyan embert, akik érdemesek rá. Bízva abban, hogy mielőbb intézkedés történik a színház eredeti körülményeinek vissza­állítása felől, elvtársi üdvözlettel.. A főrendező aláírta a fogalmazványt, majd ügyes kis pa­pírrepülőt hajtogatott a levélből, és megcímezte: „Bányavári Imre elvtársnak, Székház, azonnal eljutta­tandó!” Kinyitotta az ablakot, majd határozott gyilkos kis moz­dulattal útjára bocsátotta a papírrepülőt. A könnyű kis gép vidám kacskaringót írt le a párkány előtt, aztán lassanként lejjebb ereszkedve eltűnt a kék ködben. A főrendező elége­detten becsukta az ablakot, aztán kivonult a toalettbe, hogy megmossa a kezét. mmm­m ■ :­­ 1 WMm. 1983. ÁPRILIS 8.

Next