Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)
1983-04-08 / 14. szám - Iszlai Zoltán: Az ígéretek porában • vers (12. oldal) - Kroó György: Mozaikkép • zenekritika | Hanglemez • Kodály Zoltán. Szerkesztette: Mátyás János (12. oldal) - Bor Ambrus: A fiatalok nem telefonáltak • rádiókritika • NemzedÉKEK (12. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (12. oldal) - Rapai Ágnes: Két szonett • vers (12. oldal)
ISZLAI ZOLTÁN: Az ígéretek porában Kiszívva hagyulnak eszméim előttem. Jó lenne feledni. Feladni mért jöttem. Állni. Üres fejjel. Jövőm kapujában. Száraz szemmel nézni, mi marad utánam. Nem bírok. Fuldoklóm ígéret porában. Biflázom a semmit, amelyre nem vártam. Nap gyaláz. Nyomaim — csalétkek? gyereknek? — Rám férnek. Rám lépnek. Elmennek. Vezetnek. Banga Ferenc rajza RAPAI ÁGNES« Két szonett Környező zavarodottság. Ahányszor szánandó sűrűjében lépkedek, kívánatosra súrolt kényszerek vonzásában, mintha cseppben a zápor, vállalnám ezt az összevisszaságot és folytatnám megegyezés szerint utamat. Könnyűn lebegnék megint, mint akiben megfogant az átok. Igen, mehetnék be egyhangúságban, lebontogatnám korábbi álmaim, módszeres lehetnék és végtelen. Sokszorozódva egy kalász zugában, érzéketlenségem óvó karmain, éjjelükké lapulna éjjelem. ★ Az egészen átvonul valamennyi magasság. Emelkedett magányban. Ki lent áll, korlátok közt, aranyban, annak az éggel szemezgetni semmi. Kényes, összehajló lombok, törések. Zöldje mondat, mely csenddel ütközik. Issza. Képmásába temetkezik, hisz orvosságnak ott vannak a rések: a tennivaló édes pirulái, meg a gond, a hűvös borogatás, az, hogy innen bármikor elmehet. Neki az éggel szemezgetni semmi, benne nem sajog a csenddé hasadás. Néha akarom, ne is értse meg. KROÓ GYÖRGY» Lehet-e egyetlen órába sűríteni 85 év lényegét, érzékelhetővé tenni azt a nyomot, amit egy korára kezdeményezően visszaható kivételes alkotóegyéniség hagyott maga után? Muzsikus teremtőről lévén szó, hanglemez az anyagot mindenki számára hordozó forma. Szerkesztője, Mátyás János, a műfaj sajátos változatát kimódolva, hangzó kottafejjel és hangzó betűvel rajzol önarcképet Kodály Zoltánról. Az, amit a tavalyi évfordulóra szánt, valójában sokkal több lett mint centenáriumi kínálat. Nem azért, mert szerencsés válogatás Kodály írásos és szóbeli megnyilatkozásaiból, nem azért, mert ezeket a legsajátabb művek, a zene holdudvarának fényébe vonja, még csak azért sem, mert a szerkesztés az idézetekből rejtett költői energiahullámokat szabadít fel a hozzáértő érzékenységével. Az alkalmit maradandóvá a kép igazsága teszi és ez az igazság az arányokban, a hangsúlyokban és a hangban egyaránt, elválaszthatatlanul nyilvánul meg. Próbálom a nagyon kevés igazi, nagyságrendben méltó Kodály-tanítvány egyikének, Szabolcsi Bencének a szemével nézni ezt a portrét. Vagyis elfogultan, de nem a személy iránt, hanem az általa kigyújtott fény káprázatában. A vonásai rendre kirajzolódnak — egy lexikoncikk taglalása sem lehetne körültekintőbb —, a művészé, a tudósé, a pedagógusé, a hazafié, vagy más beosztás szerint. Kodály „beszél itt műveiről, művészi hitvallásáról, pályakezdéséről, a népzene világát föltáró munkáról művészet és tudomány, műzene és népzene, emberség és nevelés mélyebb összefüggéseiről; mindarról, ami ennek a páratlan életnek tartalma volt”. Vagyis a lemez, mint Mátyás János fogalmaz, tükrözi „a személyes művészi világlátás és az alkotói magatartás egységét, a történelem parancsának felvállalását. Mozaikkép és — ami ezekből szükségszerűen következett — a közéleti elkötelezettséget”. Én mégis azt hiszem, hogy az arckép nem lenne hiteles, ha a portré sugárzó középpontjában nem a zeneszerző állana, hanem a komponista Kodály lenne a meghatározó, az irányt kiszabó. Mert ettől ebben organikus az élet, a mű s mindkettőnek a summája is; innen indulnak ki és ide térnek vissza a vallomások. A népzene mindenekelőtt és eredendően Kodály kompozíciós stílusát határozta meg, az alkotóművészt kötötte hazájához. Abban fakasztotta fel a magyarság tudatát, ébresztette fel „egy magasabb magyar zene és egy ilyen zenét óhajtó és tápláló közösség megteremtésének életre szóló missziós hitét. Kodályt zeneszerző útja vezette a magyar nyelvhez, „a bennünket az európai népektől elválasztó” Rubikon pártjára, s juttatta a felismeréshez, miszerint „együgyű magyarok énekéből” kell „elsajátítani, hogyan lehetne megzenésíteni a magyar irodalom egyegy legremekebb alkotását”. Alkotói barangolások közben hallotta meg a hegyek és az éjszaka hangját, amelynek később páratlan énekese lett, és egy zeneszerzői séta alkalmával a budai hegyekben döbbent rá, hogy a Schneider Fánit éneklő tanítóképzősök országában előbb közönségnevelő pedagógussá kell lennie: komponistaként fedezte fel a gyermeket és komponistaként vált zenei írástolvasást oktató néptanítóvá. Minden erőszakosságtól mentesen ezt érezteti a Kodály Zoltán önarckép feliratú hanglemez. Egyszerűen azáltal, hogy Kodály szavait azok természetes zenei környezetébe, mondhatni kompozíciós talajába ülteti vissza. Mint annak idején a Nyugat-Barátok Körében, az 1905-ös Adagio kezdi a hangversenyt, aztán a II. vonósnégyes részlete és a Hét zongoradarab Székelynótája között épít hidat egy Bukovinában 1914-ben fonográfért népdal, a Magányosság harmóniái az egykori kis faluban Berzsenyiről álmodozó Kodály arcát világítják be, majd néphagyomány és történeti anyag összefüggéseinek doktrínája emelkedik a líra magasába a Várj meg madaram szárnyain. „... tudomány, művészet gyökere egy” — hangzik Kodály szava 1950-ből, és nem érezzük szentenciának, mert ott énekel körülötte a Psalmus 1923-ból, a Háry János 1926-ból, a Pünkösdölő 1929-ből, a Görög Ilona feldolgozása 1932-ből, a Galántai táncok 1933-ból, valamennyi világkép és a virtuszus önarcképe egyszerre. S ha e „ciklus” túlságosan megtervezett közéleti programnak tűnne, válaszol rá, kiegészíti, mintegy belülről igazolja a másik „sorozat”, a legsajátabb Kodály instrumentum, a cselló szövegtelen hangulata, az 50 évest is fiatalon tartó Ady-élmény és az 50 évesen felfedezett kamasz Weöres Sándorvers megzenésítése (Akik mindig elkésnek, öregek, mindkettő 1933- ból), hogy végül a Te Deum (1936) tengerében minden életfolyam találkozzék és fölötte Kodály egének minden csillaga kigyúljon. Van a lemeznek dokumentumértéke is, nem kevés. A Kodály Zoltán összegyűjtött írásait, beszédeit, nyilatkozatait tartalmazó Visszatekintés (sajtó alá Bónis Ferenc rendezte) két kötetéből idézett részletek (négy kivétellel, ezeket Sinkó László mondja) Kodály hangján szólalnak meg, s az idézetek hét alkalommal nyomtatásban még meg nem jelent Kodály-beszédből, nyilatkozatból valók. Van a szövegek között egy-egy francia és német nyelvű is. A portrélemez különös becsét mégis az adja, hogy bár mozaikkép — szövegek és zenék töredékeiből áll — egy teljes, szétválaszthatatlan belső és külső világ hűséges tükre. Hosnglemex BOR AMBRUS: Hódié A fiatalok nm telefonáltak Magyarországon ma kétmillió a nyugdíjas, az öreg, a vén, az agg. A némi pátosszal Ezredfordulónak nevezett, a jelentős egyetlen gyermek- és kamaszkornyi távolságra levő időszámítási pillanatban két és fél millió lesz az öregek száma. A Rádió pedig már a jelenben is tudja, hogy alighanem máris több öreg rádiózik, mint fiatal. (Csak nem olyan föltűnően rádiózik.) A Rádió már alkalmazkodik a korcsoportok, nemzedékek arányának lassú, de könyörtelen változásához. Miután éveken át gyarapította az ifjúsági műsorok számát, most az öregeknek szólókét gyarapítja: „Életet az éveknek”, „Nyugdíjasok félórája” stb. És talán a NemzedÉKEK (amelynek csak a címe csikart tévlelemény), az, amely főteendőt akar szolgálni, mint ifjúsági műsor fiatalokat összebékíteni öregekkel. Elgondolkoztató aztán, ha egy ilyen NemzedÉKEK-ben — amely telefonon fölhívható — csupa öregnek hallani a hangját. Fiatalnak nem. Hogy van öreg, akinek van miért fölhívnia egy „élő” műsortelefont, az ugyanolyan kegyetlenül természetes, mint amennyire szomorú tény. Nem volt szélsőséges eset azé a telefonáló öregasszonyé, aki — elmondta — száz forintot adott egy másik asszonynak, hogy naponta hívja föl telefonon. Rettentő végül a csend, a némaság, gonosz az a saját telefon, amely szintén „él”, mégis halott, mert sohasem cseng. Nincs fölkínált telefonszám, amely ne biztatná hívásra azt, aki sötét csendbe szorult, és nincs bekapcsolódásra fölkínált műsor, amelybe be ne kapcsolódna, akinek nincsen már kapcsolata. Figyelmet az kelt, az hökkent meg, ha nincs fiatal, aki egy fiataloknak (is) szánt műsorban részt akar venni. Még csak nem is vádolja az öregeket, akik a fiatalokat vádolják. Nem érdekes „a téma”? Az öregek itt vannak, nagyon sokan lesznek itt! Nem lesz elég eltűrni őket, együtt kell majd élni velük. Fiatalok legutóbb nem telefonáltak. Azért-e, mert az újság a „Meddig lehet újrakezdeni?” kérdés vizsgálatát ígérte, a fiatal rádióhallgató pedig kezdeni akar, nem újrakezdeni?Más ügy, hogy a műsor más kérdéseket vizsgált. Meg-megesik újabban, hogy a műsorok mások, mint az újságok ígéretei. Nemrég érdekelt volna, például, hogy aki nem apáca, az mi, ha nem az, nem tudtam meg. Vannak még technikai okok.) Vagy általában nehéz a NemzedÉKEKnek a nemzedékeket sikeresen szembesítenie egymással? Legutóbb mindenesetre csak öregek voltak jelen. Megkapták az agygyógytornajavaslatot. (Egyetértettem avval a stúdióbeli tanácsadóval, aki kevéssé bízott a másik tanácsadó tornareceptjében: még a 2001. esztendőre se várom azt, hogy nyugdíjasok százezrei versek recitálásával és akvarellezéssel fogják az agyukat tornáztatni.) A fiatalok ismét csak úgy jelentek meg, mint akik eltehénkednek a buszon, miközben görnyedt öregek imbolyogva állnak, és kék eres kézzel kapaszkodnak fémcsövekbe. Meg úgy jelentek meg, mint akik falkában röhögnek, ha az utcán összeesik és meghal egy öregember. Jó lett volna fiataloktól hallani, „hogyan viszonyulnak” a fiatalok a buszok üléseihez. Fél kérdés volt az az öreges kérdés, hogy „ördögiek-e” a fiatalok, ha falkában röhögnek egy szívroham-halotton. És bizony fél válasz volt az a szakértői válasz, hogy az ilyen halotton-röhögés a lélektan szerint „egyszerű inverz (fordított) reakció”. És rossz az a válasz, hogy a különböző társadalmi és élethelyzetekhez illő viselkedést meg kell tanulni, a halotton röhögő srácoknak pedig még nem volt annyi idejük a halállal adekvát viselkedést megtanulniuk, mint az idősebbeknek. Ha fiatal volnék, és egy fiataloknak (is) szánt műsorban ilyen érvvel mentenének föl halotton röhögő fiatalokat alighanem az összes fiatal, az egész nemzedék nevében visszautasítanám ezt a védelmet. Nem bántam volna, ha az utcai eset tévesen békítgető elemzése közben betelefonált volna egy „ördögi” fiatal, és másról, olyasmiről kezdett volna beszélni, amiről ritkán hall az ember ilyen nemzedékeket szembesítő műsorokban. Arról, hogy mennyi képet, élményt, információt, tananyagot, technicizált-fölgyorsított valóságot, száguldó divat- és stílusváltozást, reformtankönyvet zuhogtat a jelen a gyerekekre, fiatalokra, és menynyit kaptak effélét a mai öregek. Kinek mennyit kellett miből az agykérgébe betárolnia, földolgoznia? Arról, hogy ezek az „ördögiek” kétségbeesett önvédelemből is olyanok, amilyenek: elutasítók, tagadók, agresszívek. Szívesen hallgattam volna azt a fiatal telefonálót, aki azt mondta volna, hogy szerinte Platónnak pontosan akkora volt az észleléseket betárolni képes agykérge, mint bárki mai homo sapiensnek, csakhogy ő egy kis rádiuszú valóságban élt, nem egy megőrült információ-zuhatagban. Ő ráért mindent módjával, alaposan megvizsgálni. És igenis ráértek a mai öregek is, habár korántsem annyira, mint öregek és fiatalok egyaránt ráértek háromezer évvel ezelőtt. Ha fölmentendők a fiatalok, akkor túlterhelés címén mentendők föl. Ha megértendők, akkor ezért. Ha megvédendők, akkor avval, hogy a nevelőik kíméljék meg őket a túlinformálástól. Bizony kár volt ebben a műsorban még arra is célozni, hogy idősebbek nevelik a fiatalokat, és ha ők már megtanulták az élet és a halál nagy pillanataihoz illő viselkedést, akkor ők tanítsák meg viselkedni a fiatalokat. Kétségtelenül idősebbek nevelik őket, de nem viselkedésre kellene őket nevelni. Emberméretre és emberi mértékre kellene őket figyelmeztetni. Nem annyi valósággal elárasztani (és bután elhalmozni), amennyit nem fogadhatnak be. Fiatalok nem telefonáltak. Kár. Jó lenne hosszan és alaposan vitatkozniuk a nemzedékeknek egy ilyen alkalmas, telefonkapcsolatos műsorban arról, hogy nagyobb-e, gyorsabb-e a mai ember és egy mai gyerek, kamasz, diák információ- és valóságbefogadó agykéregkibernetikája, mint Platóné volt, vagy Petőfi Sándoré. (A tudomány szerint az ember központi idegrendszerének alig egynegyedét használja ki. Hogyan érzik ezt mai öregek és mai fiatalok?) 1983. ÁPRILIS 8.