Élet és Irodalom, 1983. január-június (27. évfolyam, 1-25. szám)

1983-04-08 / 14. szám - Iszlai Zoltán: Az ígéretek porában • vers (12. oldal) - Kroó György: Mozaikkép • zenekritika | Hanglemez • Kodály Zoltán. Szerkesztette: Mátyás János (12. oldal) - Bor Ambrus: A fiatalok nem telefonáltak • rádiókritika • NemzedÉKEK (12. oldal) - Banga Ferenc: rajza • kép (12. oldal) - Rapai Ágnes: Két szonett • vers (12. oldal)

ISZLAI ZOLTÁN: Az ígéretek porában Kiszívva hagyulnak eszméim előttem. Jó lenne feledni. Feladni mért jöttem. Állni. Üres fejjel. Jövőm kapujában. Száraz szemmel nézni, mi marad utánam. Nem bírok. Fuldoklóm ígéret porában. Biflázom a semmit, amelyre nem vártam. Nap gyaláz. Nyomaim — csalétkek? gyereknek? — Rám férnek.­­ Rám lépnek. Elmennek. Vezetnek. Banga Ferenc rajza RAPAI ÁGNES« Két szonett Környező zavarodottság. Ahányszor szánandó sűrűjében lépkedek, kívánatosra súrolt kényszerek vonzásában, mintha cseppben a zápor, vállalnám ezt az összevisszaságot és folytatnám megegyezés szerint utamat. Könnyűn lebegnék megint, mint akiben megfogant az átok. Igen, mehetnék be egyhangúságban, lebontogatnám korábbi álmaim, módszeres lehetnék és végtelen. Sokszorozódva egy kalász zugában, érzéketlenségem óvó karmain, éjjelükké lapulna éjjelem. ★ Az egészen átvonul valamennyi magasság. Emelkedett magányban. Ki lent áll, korlátok közt, aranyban, annak az éggel szemezgetni semmi. Kényes, összehajló lombok, törések. Zöldje mondat, mely csenddel ütközik. Issza. Képmásába temetkezik, hisz orvosságnak ott vannak a rések: a tennivaló édes pirulái, meg a gond, a hűvös borogatás, az, hogy innen bármikor elmehet. Neki az éggel szemezgetni semmi, benne nem sajog a csenddé hasadás. Néha akarom, ne is értse meg. KROÓ GYÖRGY» Lehet-e egyetlen órába sűríteni 85 év lényegét, érzékelhetővé ten­ni azt a nyomot, amit egy korára kezdeményezően visszaható kivéte­les alkotóegyéniség hagyott maga után? Muzsikus teremtőről lévén szó, hanglemez az anyagot min­denki számára hordozó forma. Szerkesztője, Mátyás János, a mű­faj sajátos változatát kimódolva, hangzó kottafejjel és hangzó betű­vel rajzol önarcképet Kodály Zol­tánról. Az, amit a tavalyi évfordu­lóra szánt, valójában sokkal több lett mint centenáriumi kínálat. Nem azért, mert szerencsés válo­gatás Kodály írásos és szóbeli megnyilatkozásaiból, nem azért, mert ezeket a legsajátabb művek, a zene holdudvarának fényébe vonja, még csak azért sem, mert a szerkesztés az idézetekből rejtett költői energiahullámokat szabadít fel a hozzáértő érzékenységével. Az alkalmit maradandóvá a kép igazsága teszi és ez az igazság az arányokban, a hangsúlyokban és a hangban egyaránt, elválasztha­tatlanul nyilvánul meg. Próbálom a nagyon kevés igazi, nagyságrendben méltó Kodály-ta­­nítvány egyikének, Szabolcsi Ben­cének a szemével nézni ezt a port­rét. Vagyis elfogultan, de nem a személy iránt, hanem az általa ki­gyújtott fény káprázatában. A vo­násai rendre kirajzolódnak — egy lexikoncikk taglalása sem lehetne körültekintőbb —, a művészé, a tu­dósé, a pedagógusé, a hazafié, vagy más beosztás szerint. Kodály „be­szél itt műveiről, művészi hitvallá­sáról, pályakezdéséről, a népzene világát föltáró munkáról művé­szet és tudomány, műzene és nép­zene, emberség és nevelés mé­lyebb összefüggéseiről; mindarról, ami ennek a páratlan életnek tar­talma volt”. Vagyis a lemez, mint Mátyás János fogalmaz, tükrözi „a személyes művészi világlátás és az alkotói magatartás egységét, a tör­ténelem parancsának felvállalását. Mozaikkép és — ami ezekből szükségszerűen következett — a közéleti elkötele­zettséget”. Én mégis azt hiszem, hogy az arckép nem lenne hiteles, ha a portré sugárzó középpontjá­ban nem a zeneszerző állana, ha­nem a komponista Kodály lenne a meghatározó, az irányt kiszabó. Mert ettől­ ebben organikus az élet, a mű s mindkettőnek a summája is; innen indulnak ki és ide térnek vissza a vallomások. A népzene mindenekelőtt és eredendően Kodály kompozíciós stílusát határozta meg, az alkotó­­művészt kötötte hazájához. Abban fakasztotta fel a magyarság tuda­tát, ébresztette fel „egy magasabb magyar zene és egy ilyen zenét óhajtó és tápláló közösség megte­remtésének életre szóló missziós hitét. Kodályt zeneszerző útja ve­zette a magyar nyelvhez, „a ben­nünket az európai népektől elvá­lasztó” Rubikon pártjára, s juttatta a felismeréshez, miszerint „egy­ügyű magyarok énekéből” kell „el­sajátítani, hogyan lehetne megze­nésíteni a magyar irodalom egy­­egy legremekebb alkotását”. Alko­tói barangolások közben hallotta meg a hegyek és az éjszaka hang­ját, amelynek később páratlan énekese lett, és egy zeneszerzői sé­ta alkalmával a budai hegyekben döbbent rá, hogy a Schneider Fá­­nit éneklő tanítóképzősök orszá­gában előbb közönségnevelő peda­­gógussá kell lennie: komponista­ként fedezte fel a gyermeket és komponistaként vált zenei írást­­olvasást oktató néptanítóvá. Min­den erőszakosságtól mentesen ezt érezteti a Kodály Zoltán önarckép feliratú hanglemez. Egyszerűen az­által, hogy Kodály szavait azok természetes zenei környezetébe, mondhatni kompozíciós talajába ülteti vissza. Mint annak idején a Nyugat-Barátok­ Körében, az 1905-ös Adagio kezdi a hangver­senyt, aztán a II. vonósnégyes részlete és a Hét zongoradarab Székely­­nótája között épít hidat egy Bukovinában 1914-ben fonog­ráfért népdal, a Magányosság har­móniái az egykori kis faluban Ber­zsenyiről álmodozó Kodály arcát világítják be, majd néphagyomány és történeti anyag összefüggései­nek doktrínája emelkedik a líra magasába a Várj meg madaram szárnyain. „... tudomány, művé­szet gyökere egy” — hangzik Ko­dály szava 1950-ből, és nem érez­zük szentenciának, mert ott énekel körülötte a Psalmus 1923-ból, a Háry János 1926-ból, a Pünkösdö­lő 1929-ből, a Görög Ilona feldol­gozása 1932-ből, a Galántai tán­cok 1933-ból, valamennyi világ­kép és a vir­tuszus önarcképe egy­szerre. S ha e „ciklus” túlságosan megtervezett közéleti programnak tűnne, válaszol rá, kiegészíti, mint­egy belülről igazolja a másik „so­rozat”, a legsajátabb Kodály inst­rumentum, a cselló szövegtelen hangulata, az 50 évest is fiatalon tartó Ady-élmény és az 50 évesen felfedezett kamasz Weöres Sándor­­vers megzenésítése (Akik mindig elkésnek, öregek, mindkettő 1933- ból), hogy végül a Te Deum (1936) tengerében minden életfolyam ta­lálkozzék és fölötte Kodály egé­nek minden csillaga kigyúljon. Van a lemeznek dokumentumér­téke is, nem kevés. A Kodály Zol­tán összegyűjtött írásait, beszédeit, nyilatkozatait tartalmazó Visszate­kintés (sajtó alá Bónis Ferenc rendezte) két kötetéből idézett­­ részletek (négy kivétellel, ezeket Sinkó László mondja) Kodály hangján szólalnak meg, s az idéze­tek hét alkalommal nyomtatásban még meg nem jelent Kodály-be­­szédből, nyilatkozatból valók. Van a szövegek között egy-egy francia és német nyelvű is. A portrélemez különös becsét mégis az adja, hogy bár mozaikkép — szövegek és zenék töredékeiből áll — egy teljes, szétválaszthatatlan belső és külső világ hűséges tükre. Hosnglemex BOR AMBRUS: Hódié A fiatalok nm telefonáltak­ ­ Magyarországon ma kétmillió a nyugdíjas, az öreg, a vén, az agg. A némi pátosszal Ezredfordulónak nevezett, a jelentős egyetlen gyer­mek- és kamaszkornyi távolságra levő időszámítási pillanatban két és fél millió lesz az öregek száma. A Rádió pedig már a jelenben is tudja, hogy alighanem máris több öreg rádiózik, mint fiatal. (Csak nem olyan föltűnően rádiózik.) A Rádió már alkalmazkodik a kor­csoportok, nemzedékek arányának lassú, de könyörtelen változásához. Miután éveken át gyarapította az ifjúsági műsorok számát, most az öregeknek szólókét gyarapítja: „Éle­tet az éveknek”, „Nyugdíjasok fél­órája” stb. És talán a NemzedÉKEK (amelynek csak a címe csikart tév­­lelemény), az, amely főteendőt akar szolgálni, mint ifjúsági műsor fia­talokat összebékíteni öregekkel. Elgondolkoztató aztán, ha egy ilyen NemzedÉKEK-ben — amely telefonon fölhívható — csupa öreg­nek hallani a hangját. Fiatalnak nem. Hogy van öreg, akinek van miért fölhívnia egy „élő” műsorte­lefont, az ugyanolyan kegyetlenül természetes, mint amennyire szo­morú tény. Nem volt szélsőséges eset azé a telefonáló öregasszonyé, aki — elmondta — száz forintot adott egy másik asszonynak, hogy naponta hívja föl telefonon. Ret­tentő végül a csend, a némaság, go­nosz az a saját telefon, amely szin­tén „él”, mégis halott, mert soha­sem cseng. Nincs fölkínált telefon­szám, amely ne biztatná hívásra azt, aki sötét csendbe szorult, és nincs bekapcsolódásra fölkínált műsor, amelybe be ne kapcsolódna, akinek nincsen már kapcsolata. Fi­gyelmet az kelt, az hökkent meg, ha nincs fiatal, aki egy fiataloknak (is) szánt műsorban részt akar ven­ni. Még csak nem is vádolja az öre­geket, akik a fiatalokat vádolják. Nem érdekes „a téma”? Az öregek itt vannak, nagyon sokan lesznek itt! Nem lesz elég eltűrni őket, együtt kell majd élni velük. Fiata­lok legutóbb nem telefonáltak. Azért-e, mert az újság a „Meddig lehet újrakezdeni?” kérdés vizsgá­latát ígérte, a fiatal rádióhallgató pedig kezdeni akar, nem újrakez­deni?­­Más ügy, hogy a műsor más kérdéseket vizsgált. Meg-megesik újabban, hogy a műsorok mások, mint az újságok ígéretei. Nemrég érdekelt volna, például, hogy aki nem apáca, az mi, ha nem az, nem tudtam meg. Vannak még techni­kai okok.) Vagy általában nehéz a NemzedÉKEKnek a nemzedékeket sikeresen szembesítenie egymással? Legutóbb mindenesetre csak öregek voltak jelen. Megkapták az agy­­gyógytornajavaslatot. (Egyetértet­tem avval a stúdióbeli tanácsadó­val, aki kevéssé bízott a másik ta­nácsadó tornareceptjében: még a 2001. esztendőre se várom azt, hogy nyugdíjasok százezrei versek reci­­tálásával és akvarellezéssel fogják az agyukat tornáztatni.) A fiatalok ismét csak úgy jelentek meg, mint akik eltehénkednek a buszon, mi­közben görnyedt öregek imbolyog­­va állnak, és kék eres kézzel ka­paszkodnak fémcsövekbe. Meg úgy jelentek meg, mint akik falkában röhögnek, ha az utcán összeesik és meghal egy öregember. Jó lett volna fiataloktól hallani, „hogyan viszonyulnak” a fiatalok a buszok üléseihez. Fél kérdés volt az az öreges kérdés, hogy „ördö­giek-e” a fiatalok, ha falkában rö­högnek egy szívroham-halotton. És bizony fél válasz volt az a szakértői válasz, hogy az ilyen halotton-rö­­högés a lélektan szerint „egyszerű inverz (fordított) reakció”. És rossz az a válasz, hogy a különböző tár­sadalmi és élethelyzetekhez illő vi­selkedést meg kell tanulni, a halot­­ton­ röhögő srácoknak pedig még nem volt annyi idejük a halállal adekvát viselkedést megtanulniuk, mint az idősebbeknek. Ha fiatal volnék, és egy fiataloknak (is) szánt műsorban ilyen érvvel men­tenének föl halotton röhögő fiata­lokat alighanem az összes fiatal, az egész nemzedék nevében visszauta­sítanám ezt a védelmet. Nem bántam volna, ha az utcai eset tévesen békítgető elemzése közben betelefonált volna egy „ör­dögi” fiatal, és másról, olyasmiről kezdett volna beszélni, amiről rit­kán hall az ember ilyen nemzedé­keket szembesítő műsorokban. Arról, hogy mennyi képet, él­­ményt, információt, tananyagot, technicizált-fölgyorsított valóságot, száguldó divat- és stílusváltozást, reformtankönyvet zuhogtat a jelen a gyerekekre, fiatalokra, és meny­nyit kaptak effélét a mai öregek. Kinek mennyit kellett miből az agykérgébe betárolnia, földolgoz­nia? Arról, hogy ezek az „ördö­giek” kétségbeesett önvédelemből is olyanok, amilyenek: elutasítók, tagadók, agresszívek. Szívesen hall­gattam volna azt a fiatal telefoná­lót, aki azt mondta volna, hogy sze­rinte Platónnak pontosan akkora volt az észleléseket betárolni képes agykérge, mint bárki mai homo sa­piensnek, csakhogy ő egy kis rádiu­­szú valóságban élt, nem egy meg­őrült információ-zuhatagban. Ő rá­ért mindent módjával, alaposan megvizsgálni. És igenis ráértek a mai öregek is, habár korántsem annyira, mint öregek és fiatalok egyaránt ráértek háromezer évvel ezelőtt. Ha fölmentendők a fiata­lok, akkor túlterhelés címén men­tendők föl. Ha megértendők, akkor ezért. Ha megvédendők, akkor av­val, hogy a nevelőik kíméljék meg őket a túlinformálástól. Bizony kár volt ebben a műsorban még arra is célozni, hogy idősebbek nevelik a fiatalokat, és ha ők már megtanul­ták az élet és a halál nagy pillana­taihoz illő viselkedést, akkor ők ta­nítsák meg viselkedni a fiatalokat. Kétségtelenül idősebbek nevelik őket, de nem viselkedésre kellene őket nevelni. Emberméretre és em­beri mértékre kellene őket figyel­meztetni. Nem annyi valósággal el­árasztani (és bután elhalmozni), amennyit nem fogadhatnak be. Fiatalok nem telefonáltak. Kár. Jó lenne hosszan és alaposan vitat­kozniuk a nemzedékeknek egy ilyen alkalmas, telefonkapcsolatos műsorban arról, hogy nagyobb-e, gyorsabb-e a mai ember és egy mai gyerek, kamasz, diák informá­ció- és valóságbefogadó agykéreg­kibernetikája, mint Platóné volt, vagy Petőfi Sándoré. (A tudomány szerint az ember központi ideg­­rendszerének alig egy­negyedét használja ki. Hogyan érzik ezt mai öregek és mai fiatalok?) 1983. ÁPRILIS 8.

Next