Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)
1983-07-01 / 26. szám - Nagy Kázmér: Veszteségeink • reflexió | Visszhang • Szépfalusi István (ÉS 1983. szeptember 27.) (2. oldal) - Márványi György: Japán tőke • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Preisich Gábor: Az építész közérzete • reflexió | Visszhang • Lázár István (ÉS 1983. június 17.) (2. oldal) - Tamás Attila: Irodalomtörténetek, fricskák dolgában - tárgyilagosan • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Szikszai Károly: A szemorvosnál • kép (2. oldal)
Japán tőke Az Élet és Irodalom olvasói közül többen is szóvá tették: a Képújság, amit a televízió sugároz, pontatlan helyesírással közli információit. A levélíróknak igazuk van: hosszú „ú”, „ó”, ,„ű”, „í” helyett mindig e hangzók rövid ékezetű változatai olvashatók a képernyőn. Ezért már hónapokkal ezelőtt, a kísérleti adások kezdetekor is több — nyilvános — bírálatot kaptunk, de — mint a jó szemű nyelvész, Fábián Pál a Stúdió ’83 június 7-i adásában újra fölfedezte — a magyar helyesírás szabályaitól eltérően most is csak rövid magánhangzókat használunk. De nem azért, mert a kritikák ellenére megátalkodottan ragaszkodunk a hibákhoz. Nem azért, mert a szerkesztők nem tudnak helyesen írni magyarul. Másutt van a baj. A berendezés, amit használunk, nem magyar gyártmányú, angolok készítették. Angol anyanyelvén kívül „megtanították” németül, svédül, azaz: kifejlesztették külön megrendelésre, külön pénzért azokat az integrált áramköröket, chipeket, amelyek a német és a svéd betűkészletet fel tudják írni a kép ÉLET ÉS I« VISSZHANG Veszteségeink Az Élet és Irodalom június 17-i számában Szépfalusi István százezerrel kevesebbre teszi — igaz, ő is fenntartással — az én tavaly szeptember 27-i, Elszivárgott milliók című írásomban közölt népesedés-veszteségünket. Szántó Miklós szociológus, a téma tudós ismerője nyomban elmondta Szépfalusi hozzászólása mellett: miféle okok teszik megbízhatatlanokká a demográfiai statisztikákat. Ami örvendetes: mindketten javasolják, hogy mielőbb üljenek össze a szakértők és hozzák rendbe a világmagyarság létszámára vonatkozó statisztikákat. A Magyarok Világszövetségének egy újabb, fontos programja lenne ennek a kérdésnek a megvitatása. Mindenesetre kétséges, hogy 20- 60 évvel ezelőtt készített külföldi statisztikák között el lehet-e igazodni anélkül, hogy ki itt, ki ott ne találna néhány százezerrel több vagy kevesebb magyart. Eléggé friss példa: eddig legfeljebb egymillióra becsültük az amerikai magyarok számát. Viszont az 1979-es ottani reprezentatív felvétel szerint: 1,8 millió amerikai állampolgár vallja magát magyar származásúnak. (New York Times, 1982. május 16.) Vajon a korábbi adatok tévesek voltak és az új lenne a végleges, a helyes? Távolról sem. Arról van szó, hogy a statisztika alig tudja rögzíteni egyes ember vagy egy-egy etnikum indentitásmódosulását. Akik ma 1,6 millióan magyar származásúnak vallják magukat az Egyesült Államokban, azoknak mintegy a fele tíz évvel ezelőtt még más, a történelmi Magyarországon élt nemzetiség valamelyikéből származtatta magát. Hogy miért módosították a véleményüket, nem tudjuk. Tény, hogy szinte megduplázódott az amerikai magyar etnikum száma, vagyis — a mi szempontunkból — még nagyobb az elszivárgással járt veszteség, mint amennyire én tavaly becsültem. Legalábbis félmillióval több, amiből ha le is vonjuk a bécsi tiszteletes úr, Szépfalusi István által javasolt százezret, a többletveszteség 400 000, vagyis a 2,2 milliós veszteséglistámmal szemben 2,6 millió az, amit az 1920—1980. között elszivárgással a magyar etnikum elvesztett. Ha valaki emlékszik még a tavalyi írásomra, valójában nem ezek — a sajnos, százezres eltérésekkel becsülhető — statisztikák, hanem a mindenképpen tényleges veszteség az, amire akkor is, most is felhívom a figyelmet. Mert nem az a kérdés, hogy 15, 16, sőt egyesek szerint 20 millió-e a magyarság világlétszáma. Hanem az, hogy ami nincs itt, az az „X” millió, az érzésben, vonzódásban lehet még vagy időnként magyar, de demográfiailag a veszteséglistán van. Mert őket és ott született gyermekeiket már nem itt tartják nyilván. Nagy Kázmér ernyőre. A Magyar Televízió, illetve a Posta a svéd betűkészlettel vette meg a gépet, mert ez áll még a legközelebb a magyarhoz. A végleges berendezés megvásárlása előtt nem volt pénzünk, hogy külön, tetemes összegért az angol kutatókkal kifejlesztessük a magyar betűkészletet. Leveleket mi is kapunk. A nézők egy része anyanyelvünket félti a hosszú ékezetek hiányától. Mások — ismerve nehézségeinket — megértőbbek. Egy ilyen kedves levélírónk érvelését érdemes felidézni. „Maguk csak írogassák nyugodtan rövid ékezetes betűiket. Aki olvasni tud, az így is pontosan megérti, amit a képernyőn lát. Aki nem érti meg, annak a helyesírásán viszont se nem ront, se nem javít a képújság.” Hát igen, a szövegkörnyezetből, a kontextusból a lényeg vagy kiderül, vagy nem. Másrészt — és ezt minden szerkesztő saját újságírói gyakorlatából tudja — az olvasó emberben működik egy belső, korrekciós mechanizmus: a hibásan írt szavakat (még betűkihagyás esetén is) önkéntelenül, automatikusan „javítva”, a helyes formában olvassa el. De hát csak erre nem hagyatkozhatunk. Míg a rövid magánhangzókat író géppel dolgozunk, addig a „japán tőke” helyett ajánlatosabb japán pénzügyi köröket írnunk ... Vigasztalásul (magunknak és a nyugtalankodó olvasóknak) csak annyit, hogy nem lesz ez így örökké. Már készül az az integrált áramkör, az a poliglott betűkészlet, amely minden európai nyelv betűit, hangzóit tartalmazza. A végleges berendezés használatba vétele után, reméljük, a Képújság is jelest kap majd magyar helyesírásból. Addig viszont az olvasótól és a nyelvészektől egyaránt türelmet és megértést kér a kísérleti adások valamennyi résztvevője nevében. Márványi György főszerkesztő IRODALOM 2 ff) Az építész közérzete Igazat kell adnom Lázár Istvánnak (És, június 17.). Sok más építésszel együtt nekem is rossz a közérzetem. Annak idején, a felszabadulás utáni években a közületi tervezőirodák megalakulását örömmel és várakozással fogadtam, hiszen a két világháború között tervező építészként magam is tapasztaltam, hogy az építész energiájának nagy részét a megbízásért folytatott tevékenység vette igénybe. A fő érv nem az építészeti színvonal volt, hanem az összeköttetés, illetve az a szempont, hogy mely terv szerint megépült épület nyújtja a legnagyobb hasznot a tulajdonosnak. Az építészeti kialakítás csak olyan — másodlagos — szerepet játszott, mint az árunál a csomagolás; a tetszetősen csomagolt árut jobban lehet eladni. Tapasztaltam, hogy a tervezőirodák vezetőinek nagy része csupán a nevét adta a műhöz, amelyet névtelenül maradó alkalmazottaival terveztetett meg. Úgy véltem, a közületi tervezőirodák révén most majd mód nyílik arra, hogy a munkákat a legalkalmasabb tervezők készítsék, hogy mód nyílik egymás terveinek, egymás tapasztalatainak megismerésére, megvitatására, nagyobb feladatoknál értékes kollektív munkára. Kezdetben úgy látszott, hogy reményeim valóra válnak. Az első években még kis létszámú tervezőirodákban lelkes munka folyt, merem úgy mondani, hogy kollektív, baráti szellem uralkodott. Nem egy színvonalas építészeti alkotás jött létre. A tervező építésznek a nehéz anyagi körülmények ellenére jó lehetett a közérzete. Azután jött az építészeti fordulat: a modern építészetet kozmopolitizmusnak bélyegző, a „szocialista realizmus” jelszavával és a „haladó hagyományok” követése címén az építészetre rákényszerített hamis, reprezentáló építészeti irányzat. Ugyanakkor elismerték az építészet társadalmi fontosságát, megalakult a Magyar Építőművészek Szövetsége, építészeket az akkor alapított Ybl-díjjal, sőt egyeseket Kossuth-díjjal tüntettek ki. Mindez az építészek megromlott közérzetének javítására volt hivatott. Néhány év múlva új fordulat következett: az előbbinek visszahatásaként gazdaságosság címén az építőipar uralma az építészet felett (amely a mai napig is tart). A mennyiségi igény lett a meghatározó. A tervezőirodák felduzzadtak, hatalmas adminisztrációt igénylő tervezővállalatokká váltak. Évről évre növekvő kötelező „éves tervet” kellett teljesíteniök. Ez a rendszer kevésbé a színvonalas munkára, mint inkább a nagyobb mennyiségi teljesítményre ösztönzött. Ez mindinkább megnehezítette, úgyszólván lehetetlenné tette a munkában való elmélyedést, alternatív tervek kidolgozását. A viszonylag alacsony tervezői díj a beruházókat felesleges tervezési megbízások kiadására bírta. Volt idő, amikor a rajzasztalon megtervezett épületeknek átlagosan csak tíz százaléka épült fel. A munkák nagy részének céltalansága ugyancsak rontotta a tervezők közérzetét. A mennyiségi igények növekedésével az építőipar kapacitáshiánya és a kivitelező vállalatok közötti verseny hiánya ezek bizonyos mértékű diktatúrájára vezetett. A kivitelezésre kijelölt vállalat szabta meg, hogy milyen építőanyaggal, milyen szerkezettel hajlandó (illetve tudja) a létesítményt felépíteni. Minthogy a kivitelező a saját nyereségében volt érdekelt, ennek kedvéért gyakran választott drágább szerkezettel és anyaggal járó, pazarló megoldást. Az építész kénytelen volt rossz közérzettel a kivitelező kívánságának megfelelően átdolgozni a tervet. Még a felszabadulás utáni években alakult meg — többek között a tervezők javaslatára — az Építésügyi (ma Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium, amely az építésügy mellett az építőiparnak és az építőanyag-iparnak is főhatósága lett. Ez eleve ellentmondást jelentett az építés ügyének irányítási feladata és az ipari termelés menynyiségi és nyereségigénye között. Ebben az ellentmondásban — minden pozitív törekvés mellett is — az építésügynek — pontosabban: az építészet ügyének — kellett a rövidebbet húznia, hiszen ennek eredményei nem voltak számadatokkal kimutathatók. Az összkép mégsem ilyen fekete. Építészetünk mégis fejlődött. Hivatásuknak elkötelezett építészek a nehéz körülmények között is igyekeztek jót és szénét alkotni. Ehhez nem csupán tehetség és szorgalom, de rábeszélőképesség, makacsság, néha szívinfarktusig menő kitartás kellett, építészi meggyőződésük miatt sokszor anyagi érdekeiket is háttérbe kellett szorítaniuk. És szükséges volt az is, hogy mind az építészet irányításában, mind a megbízók között a problémákat megértő, az építészet színvonalának fontosságát felismerő partnerekre találjanak .A sivár lakótelepek és az építészeti eltévelyedések mellett a példásan megoldott építészeti feladatok, itt-ott nemzetközi becsű alkotások” — hogy Lázár István szavait idézzem — „még semmit se bizonyítanak”. A hiányosságoknak mindinkább általánossá váló felismerése sem elegendő egymagában a helyzet megváltoztatásához. De vannak már jelei annak — tán éppen szorító gazdasági helyzetünk miatt —, hogy bekövetkezik egy harmadik fordulat, amelyben a szükségtelen kötöttségek és a túltengő adminisztráció felszámolásával a mennyiség hajszolása helyett az ésszerű,magas színvonalú építészeti megoldások igénye kerül előtérbe. Ez visszaadhatja az arra érdemes építészek jó közérzetét. Preisith Gábor Hadd ismerhesse meg az érdeklődő német, francia, angol, esetleg más nemzetiségű olvasó, kik a legfőbb alakjai a magyar irodalomnak, és milyen „környezet” vette őket körül. Ha itthon is lesz iránta érdeklődés, a magyar olvasó számára is „kézbe adhatóvá” teszi majd a könyvet. Aki ismeri a kollektív, jellegükből adódóan reprezentatívnak minősülő munkák készülési eljárását, annak számára talán nem különösebben meglepő a tény: a lektorálások, átigazolások, közbülső „pihentetések”, fordítások, nyomdai és más nehézségek nyomán körülbelül egy évtizedbe telt, míg megjelent az első (német nyelvű) változat. Ezt követte két év múlva a — valamennyire tovább „frissített” — francia; ez szép kiállításával könyvészeti díjat is nyert. A magyar sajtó — egészen elszórt kivételektől eltekintve — nem vett tudomást a Magyarországon és külföldön egyaránt kapható könyvről. Az egyik kiadó idővel mégis úgy ítélte, hogy kiadja a magyar irodalom történetét magyar olvasók számára is. Természetesen további „frissítésekkel” és — az irodalomszemléleti fejleményekhez igazodva — egy külön résszel kiegészítve: ez utóbbi a határainkon túli magyar irodalomról adjon országok szerinti áttekintést. (Ennek megírására a testület egyik szakembere kapott —természetesen kötött terjedelmi határokkal — megbízatást. A kiadó a „nyugati” irodalmakról adott rövid tájékoztatást végül nem jelentette meg.) Nem egészen könnyű szülési folyamatok eredményeképpen napvilágra jött tehát — szempontok sokaságának egymáshoz igazítását megkísérelve, az élő irodalom és az irodalomszemlélet fejlődését négy-ötszöri átigazításokkal követni próbálva — egy áttekintés a magyar irodalomnak mintegy évezredes útjáról. Fél esztendő múltával azután a visszhang is megérkezett az ÉS hasábjain: kiválasztott egyetlen szűk területet — az illesztések, toldások határterületét — és gunyoros megjegyzéseket zúdított a szerzők egy részének nyakába. (A hiány leltára, Élet és Irodalom, június 3.). Ne essék félreértés, a legkínosabb körülmények közepette elkövetett hibák is hibák maradnak, tehát bírálatot érdemelnek. Nem valószínű azonban, hogy a glosszaíró (hop) és az Élet és Irodalom szerkesztősége úgy gondolnák: a benyújtott mintegy hatvanas hiánylista szerzőinek irodalomtörténeti feldolgozása ne kívánt volna terjedelembővítést. Ha pedig terjedelmi arányok megváltoztatására gondol valaki (vagy például hatvan más szerző törlésére), akkor mégiscsak jobb volna a munka egészét megnézni, és csak utána szólni. (Idő végeredményben lett volna rá.) Inkább józanul gondolkodva, mint amennyire könnyedén szellemeskedve. Nem tételezve föl például, hogy akiket egy irodalomtörténeti munka nem tárgyal név szerint, azokat ezáltal kívánja ország-világ előtt nemlétezőkké deklarálni. Nem varrva a névmutató készítőjének elírását a „kicsire nem nézünk!" felkiáltás kíséretében az egyik szerző nyakába. Nem elmélkedve „székfoglaló szövegekről”, szemszín és sorshúzás után történő tárgyválasztásról. — Egy ilyen cikk megírása és közreadása akkor is hasznos lehetne, ha utána is nézetkülönbségek maradnának a szerzők és a kritikusok között. Helyesebben szólva: hasznos lehetett volna. Tamás Attila Irodalomtörténetek, fricskák dolgában - tárgyilagosan öt irodalomtörténész mintegy másfél évtizeddel ezelőtt úgy gondolta: ír egy közepes méretű magyar irodalomtörténetet (a korábbi kis magyar irodalomtörténet után), elsősorban külföldiek számára. Szerkesztői üzenetek BÁRTFAI SÁNDOR, BUDAPEST. Olvasónk, a békásmegyeri kenyérgyár dolgozója, elég érthetően, nemtetszéssel fogadta Zseniet, Kenyeret! című glosszánkat (Élet és irodalom, június 10.). Mint írja: „Azok, akik ezt a bizonyos terméket melegében élvezik a kemencék tövében, vasárnap délutántól szombat reggelig, szerintem jó szívvel osztoznának a verejtékben bárki emberfiával.” Persze hogy mindenkinek a maga rétje zöldebb, mi azért (vagy éppen azért?) fönntartjuk, hogy jó volna visszaállítani a hétfő becsületét,g glosszája egyébként nem csak a hétfői friss kenyérről szólt, hanem arról a jelenségről, melyet például Amerikában „hétfői Fordnak’ neveznek, utalván arra, hogy a hétfőn készült Ford kocsikat hanyagabbul gyártották, kevesebb törődéssel készítették el a még a vasárnap bűvöletében élő dolgozók. Olvasónk egy mondatát viszont nem értjük. „Milliókra rúgna, ha számba vennénk, hány esetben cseréli vissza a pék tegnapit” — írja. Hol? Holnaptól oda járunk. DR. BARTHA GÉZA, POZSONY. Levélírónk hibát talált egy június 3-i közleményünkben. A hiány leltára című írásban az állt: nomen est odiosa. „Nomina sunt odiosa írja —, vagyis a nevek gyűlöletet okoznak, tudniillik, ha valamely feddő nyilatkozat alkalmával nem akarjuk megnevezni, akiket a feddés illet. Egyes számban lehetett volna nomen est odiosum. Remélem, hogy megjegyzésemet a Javító szándék megnyilvánulásának tekintik, s nem illetéktelen kritikának.” Természetesen javító szándékú észrevételnek tekintjük, és köszönjük. A kérdéssel egyébként már a múlt héten is foglalkoztunk, Exegl monumentum című írásunkban (MS, június 24.). GERÉB ANNA, BUDAPEST. „Fájdalmas hír jelent meg a múlt héten a napi sajtóban — hívja föl figyelmünket levélírónk. — Hatvanéves korában elhunyt Alekszandr Alov, szovjet filmrendező. Az újságok szerint nálunk bemutatott filmjei: Teherán—43 és Legenda a hátországról. Az utóbbira nem emlékszem, ilyet a lexikonok se említenek. Volt viszont egy ötrészes televíziós sorozata (mi is láthattuk), a nevezetes Thyl Ulenspiegelről. Ennek az orosz címe: Legenda o Tile. Hogy kerül a hátországba? Egyszerű. A hátország oroszul: tül.” A rádióban, tévében elkövetett „leiterjakabok" mennyisége elképesztő mértékben növekszik. Úgy látszik, a járvány immár az írott sajtóra is átterjedőben van. MOLNÁR ISTVÁN, BUDAPEST. Horváth Péter Raum című publicisztikájában (Élet és Irodalom, május 20.) többek között leírja egy vitorláskölcsönzés körüli kálváriáját. A cikkre válaszul érkezett Molnár Istvánnak, az Iparcikk Kölcsönző és Szolgáltató Vállalat igazgatójának levele szerkesztőségünkbe: „A cikkben foglaltakat kivizsgáltuk. Panaszuk, kifogásaik jogosak ezért utólag is elnézést kérünk. Hasonló esetek elkerülésért a felelősségre vonással együtt a szükséges intézkedést megteszem. Remélem, hogy részünkről, hasonló kellemetlenség a jövőben egy bérlőnket sem ér.” A levelet köszönjük, a reményekben mi is csak osztozni tudunk. S azt is bevalljuk, örülünk, ha bírálatainkra ilyenfajta korrekt és gyors válasz érkezik. ÖZV. GYIMESI JÓZSEFNÉ, BUDAPEST. A levélíró azt szeretné tudni, „készült-e Magyar Irodalmi Enciklopédia olyan feldolgozásban, amely a magyar írók nevét, rövid életrajzát és műveik címét ismerteti (eltekintve Simon István és Szerb Antal Irodalomtörténetétől)”? Készült, a Magyar Irodalmi Lexikon. Először a hatvanas években jelent meg három kötetben, majd a hetvenes évek második felében, változatlan utánnyomásban. Ezt azonban nem tudjuk Jószivel olvasónk figyelmébe ajánlani, éppenséggel az utóbb említett tény miatt. Egész életművek, s gyakorlatilag a mai magyar irodalom jó része hiányzik belőle. Szikszai Károly: A szemorvosnál 1983. JÚLIUS 1.