Élet és Irodalom, 1983. július-december (27. évfolyam, 26-52. szám)

1983-07-01 / 26. szám - Nagy Kázmér: Veszteségeink • reflexió | Visszhang • Szépfalusi István (ÉS 1983. szeptember 27.) (2. oldal) - Márványi György: Japán tőke • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Preisich Gábor: Az építész közérzete • reflexió | Visszhang • Lázár István (ÉS 1983. június 17.) (2. oldal) - Tamás Attila: Irodalomtörténetek, fricskák dolgában - tárgyilagosan • reflexió | Visszhang (2. oldal) - Szikszai Károly: A szemorvosnál • kép (2. oldal)

Japán tőke Az Élet és Irodalom olvasói kö­zül többen is szóvá tették: a Kép­újság, amit a televízió sugároz, pontatlan helyesírással közli infor­mációit. A levélíróknak igazuk van: hosszú „ú”, „ó”, ,„ű”, „í” helyett mindig e hangzók rövid ékezetű változatai olvashatók a képernyőn. Ezért már hónapokkal ezelőtt, a kísérleti adások kezdetekor is több — nyilvános — bírálatot kaptunk, de — mint a jó szemű nyelvész, Fá­bián Pál a Stúdió ’83 június 7-i adásában újra fölfedezte — a ma­gyar helyesírás szabályaitól eltérő­en most is csak rövid magánhang­zókat használunk. De nem azért, mert a kritikák ellenére megátal­­kodottan ragaszkodunk a hibákhoz. Nem azért, mert a szerkesztők nem tudnak helyesen írni magyarul. Másutt van a baj. A berendezés, amit használunk, nem magyar gyártmányú, angolok készítették. Angol anyanyelvén kí­vül „megtanították” németül, svédül, azaz: kifejlesztették külön megrendelésre, külön pénzért azo­kat az integrált áramköröket, chip­­eket, amelyek a német és a svéd betűkészletet fel tudják írni a kép­ ÉLET ÉS I« VISSZHANG Veszteségeink Az Élet és Irodalom június 17-i számában Szépfalusi István száz­ezerrel kevesebbre teszi — igaz, ő is fenntartással — az én tavaly szeptember 27-i, Elszivárgott milli­ók című írásomban közölt népese­dés-veszteségünket. Szántó Miklós szociológus, a téma tudós ismerője nyomban elmondta Szépfalusi hoz­zászólása mellett: miféle okok te­szik megbízhatatlanokká a demog­ráfiai statisztikákat. Ami örvende­tes: mindketten javasolják, hogy mielőbb üljenek össze a szakértők és hozzák rendbe a világmagyar­ság létszámára vonatkozó statiszti­kákat. A Magyarok Világszövetsé­gének egy újabb, fontos programja lenne ennek a kérdésnek a megvi­tatása. Mindenesetre kétséges, hogy 20- 60 évvel ezelőtt készített külföldi statisztikák között el lehet-e igazod­ni anélkül, hogy ki itt, ki ott ne ta­lálna néhány százezerrel több vagy kevesebb magyart. Eléggé friss pél­da: eddig legfeljebb egymillióra becsültük az amerikai magyarok számát. Viszont az 1979-es ottani reprezentatív felvétel szerint: 1,8 millió amerikai állampolgár vallja magát magyar származásúnak. (New York Times, 1982. május 16.) Vajon a korábbi adatok tévesek voltak és az új lenne a végleges, a helyes? Távolról sem. Arról van szó, hogy a statisztika alig tudja rögzíteni egyes ember vagy egy-egy etnikum indentitásmódosulását. Akik ma 1,6 millióan magyar szár­mazásúnak vallják magukat az Egyesült Államokban, azoknak mintegy a fele tíz évvel ezelőtt még más, a történelmi Magyaror­szágon élt nemzetiség valamelyiké­ből származtatta magát. Hogy miért módosították a véleményüket, nem tudjuk. Tény, hogy szinte megdup­lázódott az amerikai magyar etni­kum száma, vagyis — a mi szem­pontunkból — még nagyobb az el­szivárgással járt veszteség, mint amennyire én tavaly becsültem. Legalábbis félmillióval több, ami­ből ha le is vonjuk a bécsi tisztele­­tes úr, Szépfalusi István által java­solt százezret, a többlet­veszteség 400 000, vagyis a 2,2 milliós veszte­séglistámmal szemben 2,6 millió az, amit az 1920—1980. között elszivár­gással a magyar etnikum elvesz­tett. Ha valaki emlékszik még a tava­lyi írásomra, valójában nem ezek — a sajnos, százezres eltérésekkel becsülhető — statisztikák, hanem a mindenképpen tényleges veszteség az, amire akkor is, most is felhívom a figyelmet. Mert nem az a kérdés, hogy 15, 16, sőt egyesek szerint 20 millió-e a magyarság világlétszáma. Hanem az, hogy ami nincs itt, az az „X” millió, az érzésben, vonzódás­ban lehet még vagy időnként ma­gyar, de demográfiailag a veszteség­listán van. Mert őket és ott szüle­tett gyermekeiket már nem itt tart­ják nyilván. Nagy Kázmér ernyőre. A Magyar Televízió, illet­ve a Posta a svéd betűkészlettel vet­te meg a gépet, mert ez áll még a legközelebb a magyarhoz. A végle­ges berendezés megvásárlása előtt nem volt pénzünk, hogy külön, te­temes összegért az angol kutatók­kal kifejlesztessük a magyar betű­készletet. Leveleket mi is kapunk. A nézők egy része anyanyelvünket félti a hosszú ékezetek hiányától. Mások — ismerve nehézségeinket — meg­értőbbek. Egy ilyen kedves levél­írónk érvelését érdemes felidézni. „Maguk csak írogassák nyugodtan rövid ékezetes betűiket. Aki olvas­ni tud, az így is pontosan megérti, amit a képernyőn lát. Aki nem érti meg, annak a helyesírásán viszont se nem ront, se nem javít a képúj­ság.” Hát igen, a szövegkörnyezet­ből, a kontextusból a lényeg vagy kiderül, vagy nem. Másrészt — és ezt minden szerkesztő saját újság­írói gyakorlatából tudja — az ol­vasó emberben működik egy belső, korrekciós mechaniz­mus: a hibásan írt szavakat (még betűkihagyás esetén is) önkéntele­nül, automatikusan „javítva”, a helyes formában olvassa el. De hát csak erre nem hagyatkoz­hatunk. Míg a rövid magánhang­zókat író géppel dolgozunk, addig a „japán tőke” helyett ajánlato­sabb japán pénzügyi köröket ír­nunk ... Vigasztalásul (magunk­nak és a nyugtalankodó olvasók­nak) csak annyit, hogy nem lesz ez így örökké. Már készül az az integ­rált áramkör, az a poliglott betű­készlet, amely minden európai nyelv betűit, hangzóit tartalmazza. A végleges berendezés használatba vétele után, reméljük, a Képújság is jelest kap majd magyar helyes­írásból. Addig viszont az olvasótól és a nyelvészektől egyaránt türel­met és megértést kér a kísérleti adások valamennyi résztvevője ne­vében. Márványi György főszerkesztő IRODALOM 2 ff) Az építész közérzete Igazat kell adnom Lázár István­nak (És, június 17.). Sok más épí­tésszel együtt nekem is rossz a közérzetem. Annak idején, a felszabadulás utáni években a közületi tervező­­irodák megalakulását örömmel és várakozással fogadtam, hiszen a két világháború között tervező építész­ként magam is tapasztaltam, hogy az építész energiájának nagy részét a megbízásért folytatott tevékeny­ség vette igénybe. A fő érv nem az építészeti színvonal volt, hanem az összeköttetés, illetve az a szem­pont, hogy mely terv szerint meg­épült épület nyújtja a legnagyobb hasznot a tulajdonosnak. Az építé­szeti kialakítás csak olyan — má­sodlagos — szerepet játszott, mint az árunál a csomagolás; a tetszető­sen csomagolt árut jobban lehet el­adni. Tapasztaltam, hogy a terve­zőirodák vezetőinek nagy része csu­pán a nevét adta a műhöz, amelyet névtelenül maradó alkalmazottai­val terveztetett meg. Úgy véltem, a közületi tervezőirodák révén most majd mód nyílik arra, hogy a mun­kákat a legalkalmasabb tervezők készítsék, hogy mód nyílik egymás terveinek, egymás tapasztalatainak megismerésére, megvitatására, na­gyobb feladatoknál értékes kollek­tív munkára. Kezdetben úgy látszott, hogy re­ményeim valóra válnak. Az első években még kis létszámú tervező­­irodákban lelkes munka folyt, me­rem úgy mondani, hogy kollektív, baráti szellem uralkodott. Nem egy színvonalas építészeti alkotás jött létre. A tervező építésznek a nehéz anyagi körülmények ellené­re jó lehetett a közérzete. Azután jött az építészeti fordu­lat: a modern építészetet kozmopo­­litizmusnak bélyegző, a „szocialista realizmus” jelszavával és a „hala­dó hagyományok” követése címén az építészetre rákényszerített ha­mis, reprezentáló építészeti irány­zat. Ugyanakkor elismerték az épí­tészet társadalmi fontosságát, meg­alakult a Magyar Építőművészek Szövetsége, építészeket az akkor alapított Ybl-díjjal, sőt egyeseket Kossuth-díjjal tüntettek ki. Mind­ez az építészek megromlott közér­zetének javítására volt hivatott. Néhány év múlva új fordulat kö­vetkezett: az előbbinek visszahatá­saként gazdaságosság címén az épí­tőipar uralma az építészet felett (amely a mai napig is tart). A mennyiségi igény lett a meghatáro­zó. A tervezőirodák felduzzadtak, hatalmas adminisztrációt igénylő tervezővállalatokká váltak. Évről évre növekvő kötelező „éves ter­vet” kellett teljesíteniök. Ez a rendszer kevésbé a színvonalas munkára, mint inkább a nagyobb mennyiségi teljesítményre ösztön­zött. Ez mindinkább megnehezítet­te, úgyszólván lehetetlenné tette a munkában való elmélyedést, alter­natív tervek kidolgozását. A vi­szonylag alacsony tervezői díj a beruházókat felesleges tervezési megbízások kiadására bírta. Volt idő, amikor a rajzasztalon megter­vezett épületeknek átlagosan csak tíz százaléka épült fel. A munkák nagy részének céltalansága ugyan­csak rontotta a tervezők közérze­tét. A mennyiségi igények növeke­désével az építőipar kapacitáshiá­nya és a kivitelező vállalatok kö­zötti verseny hiánya ezek bizonyos mértékű diktatúrájára vezetett. A kivitelezésre kijelölt vállalat szab­ta meg, hogy milyen építőanyag­gal, milyen szerkezettel hajlandó (illetve tudja) a létesítményt fel­építeni. Minthogy a kivitelező a saját nyereségében volt érdekelt, ennek kedvéért gyakran választott drágább szerkezettel és anyaggal járó, pazarló megoldást. Az építész kénytelen volt rossz közérzettel a kivitelező kívánságának megfelelő­en átdolgozni a tervet. Még a felszabadulás utáni évek­ben alakult meg — többek között a tervezők javaslatára — az Építés­ügyi (ma Építésügyi és Városfej­lesztési­ Minisztérium, amely az építésügy mellett az építőiparnak és az építőanyag-iparnak is főhatósága lett. Ez eleve ellentmondást jelen­tett az építés ügyének irányítási feladata és az ipari termelés meny­­nyiségi és nyereségigénye között. Ebben az ellentmondásban — min­den pozitív törekvés mellett is — az építésügynek — pontosabban: az építészet ügyének — kellett a rövi­­debbet húznia, hiszen ennek ered­ményei nem voltak számadatokkal kimutathatók. Az összkép mégsem ilyen fekete. Építészetünk mégis fejlődött. Hi­vatásuknak elkötelezett építészek a nehéz körülmények között is igye­keztek jót és szénét alkotni. Ehhez nem csupán tehetség és szorgalom, de rábeszélőképesség, makacsság, néha szívinfarktusig menő kitartás kellett, építészi meggyőződésük miatt sokszor anyagi érdekeiket is háttérbe kellett szorítaniuk. És szükséges volt az is, hogy mind az építészet irányításában, mind a megbízók között a problémákat megértő, az építészet színvonalának fontosságát felismerő partnerekre találjanak .A sivár lakótelepek és az építé­szeti eltévelyedések mellett a pél­dásan megoldott építészeti felada­tok, itt-ott nemzetközi becsű alko­tások” — hogy Lázár István szavait idézzem — „még semmit se bizo­nyítanak”. A hiányoss­ágoknak mindinkább általánossá váló felis­merése sem elegendő egymagában a helyzet megváltoztatásához. De vannak már jelei annak — tán ép­pen szorító gazdasági helyzetünk miatt —, hogy bekövetkezik egy harmadik fordulat, amelyben a szükségtelen kötöttségek és a túl­tengő adminisztráció felszámolásá­val a mennyiség hajszolása helyett az ésszerű,­magas színvonalú építé­szeti megoldások igénye kerül elő­­térbe. Ez visszaadhatja az arra ér­demes építészek jó közérzetét. Preisith Gábor Hadd ismerhesse meg az érdeklődő német, francia, angol, esetleg más nemzetiségű olvasó, kik a legfőbb alakjai a magyar irodalomnak, és milyen „környezet” vette őket kö­rül. Ha itthon is lesz iránta érdek­lődés, a magyar olvasó számára is „kézbe adhatóvá” teszi majd a könyvet. Aki ismeri a kollektív, jel­legükből adódóan reprezentatívnak minősülő munkák készülési eljárá­sát, annak számára talán nem kü­lönösebben meglepő a tény: a lek­torálások, átigazolások, közbülső „pihentetések”, fordítások, nyomdai és más nehézségek nyomán körül­belül egy évtizedbe telt, míg meg­jelent az első (német nyelvű) vál­tozat. Ezt követte két év múlva a — valamennyire tovább „frissített” — francia; ez szép kiállításával könyvészeti díjat is nyert. A ma­gyar sajtó — egészen elszórt kivé­telektől eltekintve — nem vett tu­domást a Magyarországon és kül­földön egyaránt kapható könyvről. Az egyik kiadó idővel mégis úgy ítélte, hogy kiadja a magyar iroda­lom történetét magyar olvasók szá­mára is. Természetesen további „frissítésekkel” és — az irodalom­szemléleti fejleményekhez igazod­va — egy külön résszel kiegészít­ve: ez utóbbi a határainkon túli magyar irodalomról adjon országok szerinti áttekintést. (Ennek megírá­sára a testület egyik szakembere kapott —természetesen kötött ter­jedelmi határokkal — megbízatást. A kiadó a „nyugati” irodalmakról adott rövid tájékoztatást végül nem jelentette meg.) Nem egészen könnyű szülési folyamatok eredmé­nyeképpen napvilágra jött tehát — szempontok sokaságának egymás­hoz igazítását megkísérelve, az élő irodalom és az irodalomszemlélet fejlődését négy-ötszöri átigazítások­­kal követni próbálva — egy átte­kintés a magyar irodalomnak mint­egy évezredes útjáról. Fél esztendő múltával azután a visszhang is megérkezett az ÉS hasábjain: ki­választott egyetlen szűk területet — az illesztések, toldások határte­rületét — és gunyoros megjegyzé­seket zúdított a szerzők egy részé­nek nyakába. (A hiány leltára, Élet és Irodalom, június 3.). Ne essék félreértés, a legkíno­sabb körülmények közepette elkö­vetett hibák is hibák maradnak, tehát bírálatot érdemelnek. Nem valószínű azonban, hogy a glossza­író (hop) és az Élet és Irodalom szerkesztősége úgy gondolnák: a benyújtott mintegy hatvanas hiány­lista szerzőinek irodalomtörténeti feldolgozása ne kívánt volna terje­delembővítést. Ha pedig terjedelmi arányok megváltoztatására gondol valaki (vagy például hatvan más szerző törlésére), akkor mégiscsak jobb volna a munka egészét meg­nézni, és csak utána szólni. (Idő végeredményben lett volna rá.) Inkább józanul gondolkodva, mint amennyire könnyedén szellemes­kedve. Nem tételezve föl például, hogy akiket egy irodalomtörténeti munka nem tárgyal név szerint, azokat ezáltal kívánja ország-világ előtt nemlétezőkké deklarálni. Nem varrva a névmutató készítőjének elírását a „kicsire nem nézünk!" felkiáltás kíséretében az egyik szerző nyakába. Nem elmélkedve „székfoglaló szövegekről”, szemszín és sorshúzás után történő tárgyvá­­lasztásról. — Egy ilyen cikk meg­írása és közreadása akkor is hasz­nos lehetne, ha utána is nézetkü­lönbségek maradnának a szerzők és a kritikusok között. Helyesebben szólva: hasznos le­hetett volna. Tamás Attila Irodalomtörténetek, fricskák dolgában - tárgyilagosan öt irodalomtörténész mintegy másfél évtizeddel ezelőtt úgy gon­dolta: ír egy közepes méretű ma­gyar irodalomtörténetet (a korábbi kis magyar irodalomtörténet után), elsősorban külföldiek számára. Szerkesztői üzenetek BÁRTFAI SÁNDOR, BUDAPEST. Olvasónk, a békásmegyeri kenyér­gyár dolgozója, elég érthetően, nemtetszéssel fogadta Zseniet, Ke­nyeret! című glosszánkat (Élet és irodalom, június 10.). Mint írja: „Azok, akik ezt a bizonyos ter­méket melegében élvezik a kemen­cék tövében, vasárnap délutántól szombat reggelig, szerintem jó szívvel osztoznának a verejtékben bárki emberfiával.” Persze hogy mindenkinek a maga rétje zöldebb, mi azért (vagy éppen azért?) fönn­tartjuk, hogy jó volna visszaállí­tani a hétfő becsületét,­­g glosszája egyébként nem csak a hétfői friss kenyérről szólt, hanem arról a jelenségről, melyet például Amerikában „hétfői Fordnak’ ne­veznek, utalván arra, hogy a hét­főn készült Ford kocsikat hanya­­gabbul gyártották, kevesebb törő­déssel készítették el a még a va­sárnap bűvöletében élő dolgozók. Olvasónk egy mondatát viszont nem értjük. „Milliókra rúgna, ha számba vennénk, hány esetben cseréli vissza a pék tegnapit” — írja. Hol? Holnaptól oda járunk. DR. BARTHA GÉZA, POZSONY. Levélírónk hibát talált egy június 3-i közleményünkben. A hiány lel­tára című írásban az állt: nomen est odiosa. „Nomina sunt odiosa írja —, vagyis a nevek gyűlöletet okoznak, tudniillik, ha valamely feddő nyilatkozat alkalmával nem akarjuk megnevezni, akiket a fed­dés illet. Egyes számban lehetett volna nomen est odiosum. Remé­lem, hogy megjegyzésemet a Javí­tó szándék megnyilvánulásának te­kintik, s nem illetéktelen kritiká­nak.” Természetesen javító szán­dékú észrevételnek tekintjük, és köszönjük. A kérdéssel egyébként már a múlt héten is foglalkoztunk, Exegl monumentum című írásunk­ban (MS, június 24.). GERÉB ANNA, BUDAPEST. „Fájdalmas hír jelent meg a múlt héten a napi sajtóban — hívja föl figyelmünket levélírónk. — Hat­vanéves korában elhunyt Alek­­szandr Alov, szovjet filmrendező. Az újságok szerint nálunk bemu­tatott filmjei: Teherán—43 és Le­genda a hátországról. Az utóbbira nem emlékszem, ilyet a lexikonok se említenek. Volt viszont egy öt­­részes televíziós sorozata (mi is láthattuk), a nevezetes Thyl Ulen­­spiegelről. Ennek az orosz címe: Legenda o Tile. Hogy kerül a hát­országba? Egyszerű. A hátország oroszul: tül.” A rádióban, tévében elkövetett „leiterjakabok" mennyi­sége elképesztő mértékben növek­szik. Úgy látszik, a járvány im­már az írott sajtóra is átterjedőben van. MOLNÁR ISTVÁN, BUDAPEST. Horváth Péter Raum című publi­cisztikájában (Élet és Irodalom, május 20.) többek között leírja egy vitorláskölcsönzés körüli kálváriá­ját. A cikkre válaszul érkezett Molnár Istvánnak, az Iparcikk Köl­csönző és Szolgáltató Vállalat igaz­gatójának levele szerkesztőségünk­­be: „A cikkben foglaltakat kivizs­gáltuk. Panaszuk, kifogásaik jogo­sak ezért utólag is elnézést ké­rünk. Hasonló esetek elkerülésért a felelősségre vonással együtt a szükséges intézkedést megteszem. Remélem, hogy részünkről, hason­ló kellemetlenség a jövőben egy bérlőnket sem ér.” A levelet kö­szönjük, a reményekben mi is csak osztozni tudunk. S azt is bevall­juk, örülünk, ha bírálatainkra ilyenfajta korrekt és gyors válasz érkezik. ÖZV. GYIMESI JÓZSEFNÉ, BU­DAPEST. A levélíró azt szeretné tudni, „készült-e Magyar Irodalmi Enciklopédia olyan feldolgozásban, amely a magyar írók nevét, rövid életrajzát és műveik címét ismer­teti (eltekintve Simon István és Szerb Antal Irodalomtörténetétől)”? Készült, a Magyar Irodalmi Lexi­kon. Először a hatvanas években jelent meg három kötetben, majd a hetvenes évek második felében, változatlan utánnyomásban. Ezt azonban nem tudjuk Jószivel­ ol­vasónk figyelmébe ajánlani, ép­penséggel az utóbb említett tény miatt. Egész életművek, s gyakor­latilag a mai magyar irodalom jó része hiányzik belőle. Szikszai Károly: A szemorvosnál 1983. JÚLIUS 1.

Next