Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-06 / 1. szám - Kelényi Béla: Azonosítási gyakorlat • kép (1. oldal) - Weöres Sándor: Fécesz • vers (1. oldal) - Hallama Erzsébet: Európa gyertyája (1. oldal)

——i—­————N­—MU II — .............11—————M—————, IHIVHI­K XXVIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1984. JANUÁR 6. [ÉLET ÉS­]| IRODALOM | Üdvösség mára és holnapra ♦ „Ezerkilencszáznyolcvannégy” - ezerkilencszáznyolcvannégyben ♦ „Feljegyzések a holtak házából" (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Kelényi Béla: Azonosítási gyakorlat WEÖRES SÁNDOR: Fécesz 1. Ma nem tudom mi lett, rámszállt a lustaság, a kábult tespedés, rámhajló nagy virág. Kábító mély szaga zúgatja a fülem, káprázik a szemem. Ugyan mi van velem? Nem tudom, nem tudom. Fülledt és naptalan a bensőm, sík, nyugodt és mégis nyugtalan. És, igen, tegnap is épp igy... sík lomhaság.­.. hány napja? tudja szösz.. rámhajlik virág, a nagy bordó virág, a mérges unalom: egyedül s mással is folyton unatkozom. Nem köt le semmi könyv, olvasni nem bírok, barát és lány mellett szórakozott vagyok s ha szólok egyet is újabban: rengeteg, egész nap tétlenül díványon heverek a már hétkor délután mágnesként vonz az ágy s nincs bennem semmi sem, se terv, se cél, se vágy, se könny, se fájdalom és szerelem se, nem, a nagy bordó virág van csak mindig velem. II. Mi lenne jó ma még? nem tudom, nem tudom, aludni egyre csak, mélyen, nagyon, nagyon aludni, mint a Hold, elhalva és bután és mélyen, mint a kriptabolt, az volna jó talán. Holnap mi lenne jó? nem tudom, nem tudom, heverni a füvön, baktatni az utón, víz mellé ülni le, az volna jó talán, a cigarettám füstje kék, azt nézni óraszám. Holnapután pedig zugkocsma volna jó, a sörtenger színén billegne a hajó s az öntudat-vakarcs, mi még bennem ragadt, tört árboccal maradna ott a sárga lé alatt. Holnapután-utána lánnyal heverni le, szerelmesnek lenni nagyon-nagyon bele, nem ölelném agyon, nem csókolnám agyon, szeretni volna jó, bizony, nagyon-nagyo­n-nagyon. Következő napon egy templom várna rám és más nem lenne ott, csak én s Krisztus talán: elszívnánk két bagót s leülnénk csöndesen ..­. kezet fognánk, szervusz pofám s béke szent legyen. Azután? azután... utolsó stáció... talán megint, megint aludni volna jó, aludni, mint a Hold, örökre és bután s a mérges, nagy, bordó virág hervadtan hullna rám. 1 HALLAMA ERZSÉBET, Európa gyertyája A sűrű sötétségbe csak az autó lámpája fúr alagutat, így lehet sej­teni, itt szántóföldek, amott falvak kuporognak az egynemű feketeség­ben. Falu: házak, kerítések, temp­lom, a sötétben elsurranó macskák. Házfal, lépcsőfeljárat. Aztán egy kattanás a kocsiban, és kihúny a fény maradéka is. Ez már sűrű és áthatolhatatlan sötétség, súlya van, ráül az ember vakon kimeresztett szemére, behatol megnyíló szájába , jéghideg szurkot szív be a tüdő. A szem süketen vonaglik, haszna­vehetetlen. A többi érzékszerv ma­gára maradottan vergődik, egyen­súlyuk felborul, a láb a földhöz ta­padva szűköl, az orr rezgő cimpák­­kal nyeli a feketeség ízét, a fül föl­­borzolódik. Mintha valamit halla­na. De minden bizonytalan. Talán itt szuszog egy kutya a lábikrája táján, talán kilométerre vakkan­­tott egy. Meglehet, itt sóhajtott va­laki karnyújtásnyira, meglehet, az Antarktiszon. Talán mi is az An­­tarktiszon vagyunk. Talán már ki­­hűlt a világ, szeszélyes alakú jég­tömbökké fagytunk benne. Itt áll­nak az emberformájú fekete jég­tömbök az örökkévalóság sötétjébe zárva. Forog velük egy fekete, kö­zel gömb alakú, nagyméretű jég­tömb. A forgás fényére nincs bizo­nyíték, csak az emberformájú fe­kete jégtömbök emlékezete. Amennyiben ennek a szónak, em­lékezet, van még valami értelme. Ha van is, nem sokáig, még szí­­nek, alakok, hőmérsékletek, moz­dulatok villódznak az alján, de már nem kell sok, és ez a sűrű, feke­te iszap... Itt egyperces néma felállás szük­ségeltetne, teljes elsötétítés mel­lett. Majd csak azután folytathat­nánk, mint mikor a déli sarki éj­szakában feltűnik egy távoli világí­tótorony pislantása. Érzéki csaló­dás? Nem, újra megvillan, sőt köze­ledik. A világítótorony imbolyogva leereszkedik a lépcsőn, röpdös, tán­torog, mint a részeg. S a már la­katlannak hitt Földön egy hang azt mondja magyarul: jó estét. Innentől a dolgok gyorsan átala­kulnak: a világítótorony természe­tesen ember, kocsmában, nagyka­bátban, zseblámpával, az Antark­tisz előttünk meredő jéghegye kö­zönséges ház, pár lépcsőn át lehet bejutni a nagyterembe, sok szék, sok ember, sok télikabát, sok fej­­kendő, egy kis nyögdécselő vas­kályha, és az asztalon két vihar­lámpa. Egy irodalmi találkozó két­ségkívül nem szokványos díszletei. De ezt nemcsak a díszletekről le­het elmondani. A szavaknak oly­kor különös, már idegen zenéje van. A West Germany feliratú vi­harlámpák zúzmarás fehér izzása mögött már vörösleni kezd a kis vaskályha, terjed a meleg. Vele a fény. Amelytől világlik agyunk, mondta József Attila, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Később, persze, sok szó esik még a sötétségről. A kocsmában gyer­­tyás asztalokat ülnek körül a kár­­tyázók illusztrálván a félig ko­­moly, félig tréfás megállapítást, így legalább találkozik is egymással a nép, nemcsak ül magában a tévé előtt. De szó esik a háromnapon­­ként átalakítandó iskolai órarend­ről, az elnémuló porszívókról, mo­­sósénekről, h'd°g vasalókról, gyer­­tya mellett írt leckékről. És persze az aszályról, a vízmosássá aszaló­dott folyókról, az erőművekről, vll­lanytelepekről. Hogy ennek a sö­tétségnek okai, meghúzható hatá­rai, talán még haszna is van. Gyer­­tya, mécses, petróleumlámpa mel­lett az emberek talán újra meg­tanulnak beszélgetni egymással. Minden rosszban van valami jó. Azazhogy megint csak helyzetek, amelyekben nem latolgatható, ma­gas-e az ár vagy nem magas. Tény, hogy az ember ritkán van abban a helyzetben, hogy az árat maga állapítsa meg. Az igazság az, hogy fázom és za­varban vagyok. Elképzelem az egy­­szeri embert, aki beleles a szom­széd fazekába, és odahaza kinyilat­koztatja: látod, fiam, ezek már me­gint paprikás krumplit ebéd»’--* Csöppet se rokonszenves­­ pasas. Eszi a maga töltött táját vagy beefsteakjét va­ mijét, és persze közben na­gedett magával. És vaj olyan biztos a saját hol'­kaban? Másfelől viszont vagyok, mert nem tud fázik jobban az ember mint világosban. Mitől ez ngy didergés? Az érzékekne tengeribeteg-hánytorgása. A­­ ráció „áldásaiban” megkopott tompult ösztönök riadt ágaskod csupán? Vagy több ennél? S egészen másról van szó? Az asztalon sebabsicsa és kelle­mes fehér borok, az asztal fölött a magyar beszéd jóleső muzsikája. Sok minden szóba kerül. A Dráva­­szög halban gazdag vizei, a tájhá­zak fontossága, az ötven disznó az ólban, a könyvek szűkös volta, a háromszáz vendéges v­agy lakodal­mak. Megjön aztán a villany is, de a különbség már alig érzékelhető. Amott a kártyázók is ugyanúgy folytatják. Csak a gyertyák lángja alszik ki, valaki közben nyilván el­fújta. Oda se nézve talán, hiszen a villanykörték világánál egy gyer­tyalángot kioltani szinte észre sem vevődik. Mi lenne, mondom magamban aztán, ha egy kis időre lekapcsol­nánk Európa villanyát? Volna va­lahol egy kapcsoló. Gyertyát kelle­ne gyújtani a tárgyalóasztaloknál — mennyire más megvilágítás! El­­feketülnének a képernyők a legiz­galmasabb reklám kellős közepén — sose tudjuk meg, hol árulják a legjobb digitális órát, mondanák az emberek némileg elbambulva. Ki­lehelné a lelkét minden ide-odalő­hető rakéta, na, ez végleg bedög­lött, mondanák aztán az emberek, és megvonnák a vállukat. A rabok a börtönökben fölkapnák a fejüket. Végre egy kis csend, mondanák az emberek, és egymásra néznének. Csakhogy nem látnák egymást a sötétben. De talán megszólítanák egymást. Aztán másnap este sűrű köd­iszapban araszolok hazafelé az or­szágúton. Rettentő lassúsággal fogynak a kilométerek. A ködben mintha árnyak mozognának, kör­vonalaik kivehetetlenek. Az ember ilyenkor hangosan, élénken beszél­getni kezd. Elűzendő az árnyakat, amelyeknek sokszor még a nevét se tudja Mint a gyerek a sötétben. Megyünk, megyünk hazafelé, de vannak pillanatok amikor már ez is bizonytalan. Nincsenek fák, em­berek házak, eligazító táblák, sem­mi sincs, csak a köd Honnan jö­­­­vünk, hová tartunk? Hol vagyunk egyáltalán?

Next