Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1984-01-06 / 1. szám - Kelényi Béla: Azonosítási gyakorlat • kép (1. oldal) - Weöres Sándor: Fécesz • vers (1. oldal) - Hallama Erzsébet: Európa gyertyája (1. oldal)
——i—————N—MU II — .............11—————M—————, IHIVHIK XXVIII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM 1984. JANUÁR 6. [ÉLET ÉS]| IRODALOM | Üdvösség mára és holnapra ♦ „Ezerkilencszáznyolcvannégy” - ezerkilencszáznyolcvannégyben ♦ „Feljegyzések a holtak házából" (riport) IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Kelényi Béla: Azonosítási gyakorlat WEÖRES SÁNDOR: Fécesz 1. Ma nem tudom mi lett, rámszállt a lustaság, a kábult tespedés, rámhajló nagy virág. Kábító mély szaga zúgatja a fülem, káprázik a szemem. Ugyan mi van velem? Nem tudom, nem tudom. Fülledt és naptalan a bensőm, sík, nyugodt és mégis nyugtalan. És, igen, tegnap is épp igy... sík lomhaság... hány napja? tudja szösz.. rámhajlik virág, a nagy bordó virág, a mérges unalom: egyedül s mással is folyton unatkozom. Nem köt le semmi könyv, olvasni nem bírok, barát és lány mellett szórakozott vagyok s ha szólok egyet is újabban: rengeteg, egész nap tétlenül díványon heverek a már hétkor délután mágnesként vonz az ágy s nincs bennem semmi sem, se terv, se cél, se vágy, se könny, se fájdalom és szerelem se, nem, a nagy bordó virág van csak mindig velem. II. Mi lenne jó ma még? nem tudom, nem tudom, aludni egyre csak, mélyen, nagyon, nagyon aludni, mint a Hold, elhalva és bután és mélyen, mint a kriptabolt, az volna jó talán. Holnap mi lenne jó? nem tudom, nem tudom, heverni a füvön, baktatni az utón, víz mellé ülni le, az volna jó talán, a cigarettám füstje kék, azt nézni óraszám. Holnapután pedig zugkocsma volna jó, a sörtenger színén billegne a hajó s az öntudat-vakarcs, mi még bennem ragadt, tört árboccal maradna ott a sárga lé alatt. Holnapután-utána lánnyal heverni le, szerelmesnek lenni nagyon-nagyon bele, nem ölelném agyon, nem csókolnám agyon, szeretni volna jó, bizony, nagyon-nagyon-nagyon. Következő napon egy templom várna rám és más nem lenne ott, csak én s Krisztus talán: elszívnánk két bagót s leülnénk csöndesen ... kezet fognánk, szervusz pofám s béke szent legyen. Azután? azután... utolsó stáció... talán megint, megint aludni volna jó, aludni, mint a Hold, örökre és bután s a mérges, nagy, bordó virág hervadtan hullna rám. 1 HALLAMA ERZSÉBET, Európa gyertyája A sűrű sötétségbe csak az autó lámpája fúr alagutat, így lehet sejteni, itt szántóföldek, amott falvak kuporognak az egynemű feketeségben. Falu: házak, kerítések, templom, a sötétben elsurranó macskák. Házfal, lépcsőfeljárat. Aztán egy kattanás a kocsiban, és kihúny a fény maradéka is. Ez már sűrű és áthatolhatatlan sötétség, súlya van, ráül az ember vakon kimeresztett szemére, behatol megnyíló szájába , jéghideg szurkot szív be a tüdő. A szem süketen vonaglik, hasznavehetetlen. A többi érzékszerv magára maradottan vergődik, egyensúlyuk felborul, a láb a földhöz tapadva szűköl, az orr rezgő cimpákkal nyeli a feketeség ízét, a fül fölborzolódik. Mintha valamit hallana. De minden bizonytalan. Talán itt szuszog egy kutya a lábikrája táján, talán kilométerre vakkantott egy. Meglehet, itt sóhajtott valaki karnyújtásnyira, meglehet, az Antarktiszon. Talán mi is az Antarktiszon vagyunk. Talán már kihűlt a világ, szeszélyes alakú jégtömbökké fagytunk benne. Itt állnak az emberformájú fekete jégtömbök az örökkévalóság sötétjébe zárva. Forog velük egy fekete, közel gömb alakú, nagyméretű jégtömb. A forgás fényére nincs bizonyíték, csak az emberformájú fekete jégtömbök emlékezete. Amennyiben ennek a szónak, emlékezet, van még valami értelme. Ha van is, nem sokáig, még színek, alakok, hőmérsékletek, mozdulatok villódznak az alján, de már nem kell sok, és ez a sűrű, fekete iszap... Itt egyperces néma felállás szükségeltetne, teljes elsötétítés mellett. Majd csak azután folytathatnánk, mint mikor a déli sarki éjszakában feltűnik egy távoli világítótorony pislantása. Érzéki csalódás? Nem, újra megvillan, sőt közeledik. A világítótorony imbolyogva leereszkedik a lépcsőn, röpdös, tántorog, mint a részeg. S a már lakatlannak hitt Földön egy hang azt mondja magyarul: jó estét. Innentől a dolgok gyorsan átalakulnak: a világítótorony természetesen ember, kocsmában, nagykabátban, zseblámpával, az Antarktisz előttünk meredő jéghegye közönséges ház, pár lépcsőn át lehet bejutni a nagyterembe, sok szék, sok ember, sok télikabát, sok fejkendő, egy kis nyögdécselő vaskályha, és az asztalon két viharlámpa. Egy irodalmi találkozó kétségkívül nem szokványos díszletei. De ezt nemcsak a díszletekről lehet elmondani. A szavaknak olykor különös, már idegen zenéje van. A West Germany feliratú viharlámpák zúzmarás fehér izzása mögött már vörösleni kezd a kis vaskályha, terjed a meleg. Vele a fény. Amelytől világlik agyunk, mondta József Attila, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk. Később, persze, sok szó esik még a sötétségről. A kocsmában gyertyás asztalokat ülnek körül a kártyázók illusztrálván a félig komoly, félig tréfás megállapítást, így legalább találkozik is egymással a nép, nemcsak ül magában a tévé előtt. De szó esik a háromnaponként átalakítandó iskolai órarendről, az elnémuló porszívókról, mosósénekről, h'd°g vasalókról, gyertya mellett írt leckékről. És persze az aszályról, a vízmosássá aszalódott folyókról, az erőművekről, vlllanytelepekről. Hogy ennek a sötétségnek okai, meghúzható határai, talán még haszna is van. Gyertya, mécses, petróleumlámpa mellett az emberek talán újra megtanulnak beszélgetni egymással. Minden rosszban van valami jó. Azazhogy megint csak helyzetek, amelyekben nem latolgatható, magas-e az ár vagy nem magas. Tény, hogy az ember ritkán van abban a helyzetben, hogy az árat maga állapítsa meg. Az igazság az, hogy fázom és zavarban vagyok. Elképzelem az egyszeri embert, aki beleles a szomszéd fazekába, és odahaza kinyilatkoztatja: látod, fiam, ezek már megint paprikás krumplit ebéd»’--* Csöppet se rokonszenves pasas. Eszi a maga töltött táját vagy beefsteakjét va mijét, és persze közben nagedett magával. És vaj olyan biztos a saját hol'kaban? Másfelől viszont vagyok, mert nem tud fázik jobban az ember mint világosban. Mitől ez ngy didergés? Az érzékekne tengeribeteg-hánytorgása. A ráció „áldásaiban” megkopott tompult ösztönök riadt ágaskod csupán? Vagy több ennél? S egészen másról van szó? Az asztalon sebabsicsa és kellemes fehér borok, az asztal fölött a magyar beszéd jóleső muzsikája. Sok minden szóba kerül. A Drávaszög halban gazdag vizei, a tájházak fontossága, az ötven disznó az ólban, a könyvek szűkös volta, a háromszáz vendéges vagy lakodalmak. Megjön aztán a villany is, de a különbség már alig érzékelhető. Amott a kártyázók is ugyanúgy folytatják. Csak a gyertyák lángja alszik ki, valaki közben nyilván elfújta. Oda se nézve talán, hiszen a villanykörték világánál egy gyertyalángot kioltani szinte észre sem vevődik. Mi lenne, mondom magamban aztán, ha egy kis időre lekapcsolnánk Európa villanyát? Volna valahol egy kapcsoló. Gyertyát kellene gyújtani a tárgyalóasztaloknál — mennyire más megvilágítás! Elfeketülnének a képernyők a legizgalmasabb reklám kellős közepén — sose tudjuk meg, hol árulják a legjobb digitális órát, mondanák az emberek némileg elbambulva. Kilehelné a lelkét minden ide-odalőhető rakéta, na, ez végleg bedöglött, mondanák aztán az emberek, és megvonnák a vállukat. A rabok a börtönökben fölkapnák a fejüket. Végre egy kis csend, mondanák az emberek, és egymásra néznének. Csakhogy nem látnák egymást a sötétben. De talán megszólítanák egymást. Aztán másnap este sűrű ködiszapban araszolok hazafelé az országúton. Rettentő lassúsággal fogynak a kilométerek. A ködben mintha árnyak mozognának, körvonalaik kivehetetlenek. Az ember ilyenkor hangosan, élénken beszélgetni kezd. Elűzendő az árnyakat, amelyeknek sokszor még a nevét se tudja Mint a gyerek a sötétben. Megyünk, megyünk hazafelé, de vannak pillanatok amikor már ez is bizonytalan. Nincsenek fák, emberek házak, eligazító táblák, semmi sincs, csak a köd Honnan jövünk, hová tartunk? Hol vagyunk egyáltalán?