Élet és Irodalom, 1984. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)

1984-01-06 / 1. szám - E. Fehér Pál: Hetedhét Európa (4. oldal) - Rab Zsuzsa: Vigyázzon, kikap! • vita • Nemere István: A tetőfedő meg az író (ÉS 1983. december 16.) (4. oldal) - Cserveny Vilmos: A tetőfedő meg az író, továbbá a valóság • vita • Nemere István: A tetőfedő meg az író (ÉS 1983. december 16.) • Cserveny Vilmos a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője (4. oldal)

4 HETEDHÉT EURÓPA (December 24., Munkácsi ajándéka) „Magyar nyelvészetnek vannak más munkási, / De alig van egy is olyan, mint Munkácsi, / Aki úgy végezte mindenben a dolgát, / Aki közel hozta mihozzánk a Volgát, / Aki messze földről annyi kincset cepelt, / Üdvözölve légyen köztünk az ünnepelt!” Vikár Béla 1887-ben írott rigmusait három nyelven — udmurtul, magyarul és oroszul — láthatjuk viszont abban az Izsevszkben kiadott, Anatolij Uvarov által gondozott szép könyvecskében, amely Munkácsi Bernátnak állít emléket. Munkácsi Bernát (1860—1937) nemcsak nyelvész volt, hanem kitűnő folklorista is, aki — egyebek között — a finnugor rokonnépek népköltészeti hagyományait gyűjtötte. Járt a Volga mentén, majd az első világháború idején, az esztergomi hadifogolytáborban kereste meg az udmurt nemzetiségűeket, s így folytatta a háború idején a népek békéjét igenlő munkáját. (Ha nem tévedek, ez az esztergomi tábor az első világháború idején a magyar nyelvészek és folkloristák valóságos aranybányája lett. Vikár Béla például itt keresett grúz foglyokat, velük tökéletesítette nyelvtudását, hiszen Sota Rusztaveli eposzának fordítására készült.) Ámulva forgatom ezt az udmurt földön született könyvet. Persze, egyetlen mukkot sem értek rokonaink nyelvéből, de annál jobban értem — mondjuk — Képes Géza fordításában a Kalmer-hősöket. Meg hát azt is értem, miért lelkesedett annyira Munkácsi, amikor votják-udmurt földön jártában meghallotta, van itt valahol egy Madjar nevezetű falu. Erről a Magyarovóról, s egyéb „hely- és személynevekről” Munkácsi azt vélte, „ama magyarok szétszórt töredékeinek emlékei, kiket Julián barát 1236-ban a Volgától keletre talált. E magyarokról Julián azt írja, hogy a tatárokhoz csatlakoztak, s részt vettek ezek pusztító hadjárataiban, de bizonyos, hogy ezt csak a harcos elem tette; míg a békésebb, földművelő élethez szokott rész futott, amerre tudott a tatárok elől. így kerültek sokan a Kámától északra eső rengeteg erdőségtől védett tájra, hol ezek idővel beolvadtak a vozjákok közé.” Lehet, hogy mindez csak szép álom, de ha igaz, az udmurt hősi énekekben valahol ott rejtőzhetik az az elveszett magyar „naiv eposz”, amelyet Arany János oly fájdalmasan hiányolt. Ez az izsevszki kiadvány ezért is érdekelhet bennünket. Meg azért, mert egy igazán európai, humanista tradícióra figyelmeztet: Munkácsi egy a cári hatalom által szított sovinizmus áldozatául esett nép szellemi kincseit gyűjtötte öszsze. Ugyanabban az időszakban amikor Munkácsi az udmurtok hősi énekeit, népdalait jegyzi fel, Vlagyimir Korolenko hősi harcot vív a rituális gyilkossággal vádolt udmurtok életéért: az oroszul nem tudó, a pogányság emlékeit — mint Munkácsitól tudhatjuk, felbecsülhetetlen költői értékeit — őrző parasztokat egy koncepciós per keretében áldozatul akarják dobni a nacionalizmustól felheccelt tömegnek. Ezekről a „barbárokról” bizonyította a magyar nyelvész — nyilván, a hazai antiszemitizmus élményétől személyében is érintetten —, hogy van kultúrájuk, igenis oda tartoznak a népek nagy, egyenjogú családjába. (December 27., Kosztolányi szlovákul) A magyar irodalom külföldi fordítóinak nemcsak a lelkendező felfedezésre van szükségük, hanem munkájuk folyamatos számontartására is. Különben ez utóbbi feladat megoldása sokkal nehezebb, mint az első lelkendező interjú megfogalmazása, mert, ugyebár, mit tehetünk, honnan vehetjük a még lelkesebb jelzőket, ha valaki már egy tucatnál is több fordítást tett az asztalra... Őszintén bevallom: nem tudom pontosan, hogy a pozsonyi Karol Wlachovsky fordítói műhelyében hányadik ez a mostani kötet, Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának szlovák szövege. Bizonyos, hogy a sokadik és még bizonyosabb, hogy pokolian nehéz lecke lehetett. Még abban az esetben is, ha a modern magyar próza megszólaltatásában — mint erre Wlachovsky is okkal hivatkozik a kötethez írott utószavában — a szlovák műfordítóknak jelentős tapasztalatai vannak. Hiszen magától Kosztolányitól is megjelent a Néró, az Édes Anna, meg a Pacsirta, mégis az Esti Kornél esetében nem elegendő az egyszerű tolmácsolás. Ezúttal Kosztolányi novelláinak sajátos nyelvét kellett újrateremteni szlovákul, többnyire akként, hogy a hazai prózában ilyesfajta hagyományra a fordító aligalig támaszkodhatott. Okos elemzésre, értő bírálatra lenne szükség, hogy igazán méltányolni tudjuk Wlachovsky munkáját. Ez a jegyzet nem való másra, csak köszönetet mondhat Kosztolányi prózájának tisztelői nevében. És figyelmeztethetek arra a kötelességünkre, hogy a jelenleginél gondosabban ügyeljünk irodalmunk külhoni terjesztőinek, fordítóinak „szellemi karbantartására”. A kitüntetések, az elismerő oklevelek — természetesen — szükségesek, szép gesztusok, de semmi esetre sem pótolhatják az alapos összehasonlítást, a fordító módszereinek, fogásainak megmutatását. Éppen azért teszem meg újólag ezt a javaslatot, mert az Esti Kornél szlovák szövegét lapozgatva úgy éreztem, hogy — például — Karol Wlachovsky műve rászolgálna erre a figyelemre. (Január 2.: Valami Gogolról és nem csak róla) Olvasom A revizor új fordítását — Szilágyi Ákos kitűnő, telményekben gazdag munkáját a Szovjet Irodalom közli majd Gogol-számában. Azt kell észlelnem, hogy a Polgármester szavait Kállai Ferenc hangján hallom, s ebbe a szövegbe is beleérzem az ő hangsúlyait és Major Tamást szintén hallom, amit Oszipként elkiáltja magát, a több napos kényszerű koplalás után, hogy „káposztaleves, kása, húsos lepény — ide velük!’’ ... De voltaképpen nem ezt az új tolmácsolást szeretném beharangozni, hanem egykét szót szólnék arról, hogy mostanában mennyit és milyen szenvedéllyel vitatkoznak a szovjet szellemi életben a Gogolról. A legfrissebb példát említem: a moszkvai Novij Mir decemberi számában Feliksz Kuznyecov, az ismert kritikus Görbe tükörben címmel egy — minden bizonnyal — dilettáns Gogol-biográfiáról számol be. Voltaképpen nem azért, hogy az ismeretlen és tehetségtelen szerző sikertelenségét dokumentálja, hanem fontosnak tartja bizonyos tendenciák veszélyeire a figyelmet felhívni. A lényeg Gogolnak és kritikusának, Visszarion Bjelinszkijnek a viszonya. Ismeretes, hogy Bjelinszkij Gogol első értői és méltatói közé tartozott, látva azonban és megértve az írói pályafutás tragikus törését, misztikus irányba fordulását, a cári önkényuralommal — mai szószóval élve — nacionalista alapon kötött szellemi szövetségét, szembefordult vele és nagy hatású, nyílt levélben ítélte el a fordulatot. Ezt a levelet manapság sokan — egyebek között emez inkriminált regény szerzője szintén — hajlamosak, mint a kritikusi igaztalanság kirívó példáját idézni, amely végeredményben meghasonlásba, öngyilkosságba kergette az írót. Meg kellett volna értenie Gogolt — mondják „csak” arról feledkeznek meg, hogy korántsem egyedül az író társadalmi felelőssége érvényes, a kritikusé ugyanennyire fontos. Bjelinszkij a társadalom igényét és kritikáját közvetítette a reakció útjára tévedt, a A revizort, a Holt lelkek első kötetét eláruló íróval szemben. Ismerős e vita tónusa, sőt témája is, nem csak az úgynevezett újraértékeléseket tekintve. Az író-kritikus konfliktus mesterkéltsége sem új számunkra. 2 . fiú Vigyázzon, Ezt szeretném odakiáltani aggódó rokonszenvvel Nemere Istvánnak, miután A tetőfedő meg az író című írását (Élet és Irodalom, 1983. december 16.) elolvastam. Ez a foglalkozás-páros tavaly többször szerepelt a lap Visszhang-rovatában, A tisztes ipar című írásomra (És, 1982. szeptember 17.) érkezett pártoló válaszcikkekben. Rám fért a pártfogás. Cikkemért alaposan kikaptam. Nem, nem a tetőfedő kisiparosoktól, nem is a KIOSZ-tól, hanem Hernádi Miklóstól (Költők és tetőfedők, ÉS, 1982. okt. 15.). Cikkemnek ugyan csak egytizenketted része merészelte bírálni a tetőfedők árkalkulációit, elmondva, hogy az első mester ötezer, a második hatvanezer forintért vállalta volna el a részleges tetőjavítást, végül a harmadik nyolcszáz forintért elvégezte a munkát. Ez ugyan még bírálat sem volt, csak kurta helyzetjelentés. Verébfarknyi bekezdésemre érthetetlen indulat ágyújával lövöldözött H. M. Meglepő dolgokat tudtam meg magamról, írótársaimról, arról a munkáról, amit végzünk. Magamról többek között, hogy „Rab Zsuzsa vágyja vissza azt az időt, amikor szolgálatkész kiszolgálók alázatosan — és a bérharc lehetőségétől megfosztva — szolgáltak”. „Az iparosok aljas összeesküvése” (H. M. fogalmazása) ugyanis nem más, mint „bérharc, melynek törlesztés voltát nehéz nem felismerni.” Megtudtam továbbá, hogy írásomból, „mely nem első a galád szolgáltatók fölött szörnyülködő hangok sorában (vesd össze ezzel a hajdani cselédeket le ilyen amolyanozó nagyságok keserveit vagy a gyarmatosítók zokszavát a lusta és komisz bennszülött inasokról), annak a télnek hidege csap elő, mely az IKV nyarából kihullott, magatehetetlenül ügyetlen tisztviselőket-értelmiségieket didergeti manapság.” Megtudtam, hogy „Rab Zsuzsa hetente, havonta kap pénzt olyasmiért, ami bizony nem szüntet meg semmilyen esőbeszivárgást.” (Le a tollal, írótársak! Ha még ennyi haszna sincs a munkánknak!) S hogy „R. Zs. épp azoknak pénzét kapja rendszeresen — mert a versfordításokat jórészt kétkeziektől származó dotációból díjazza államunk —, akik kezébe nincs ínyére e dotáció egy részét időközönként visszaolvasni.” (Magyarul: én a ti munkátokból jogtalanul kapok ennyit, jelezzünk, haver!) Megtudtam még, írótársaim, s ez rátok is vonatkozik, hogy a tetőfedővel ellentétben, „akinek munkája előkészületet, könyvelést, cipekedést, utazást, felelősséget, balesetveszélyt, testi-lelki elcsigázódást feltételez”, „R. Zs. munkája, melyben többnyire még kedvét is leli (ejnye-ejnye! R. Zs.), nem mást épít, hanem őt magát: nevét növeli, újraközlésekre, kötetben való összegyűjtésre, állami pénzen való kiküldetésekre, esetleg indulatos minisztériumi vagy más helyen való fölszólamlásra ad neki módot.” Tucatszám érkeztek erre az írásra a mind egy szálig egyértelmű levelek, négy választ közölt is a Visszhang-rovat. Nem azért elevenítem fel most ezt a tavalyi ügyet, hogy sebemet felvakarjam (nem sebzett meg, hiszen bumeráng volt, nem is ágyú), csak arról akarok beszámolni, ami azóta (tavalyelőtt október óta) történt. H. S. tetőfedő kisiparos (nevét, címét bárkivel közölhetem), aki végül vállalkozott tetőnk megjavítására, 22 ezer forint előlegünkkel simán lelépett, előbb azonban még hetykén telefonált: „Pénz nincs, nem is lesz, jelentsenek föl!” Meg is tettük, a kerületi rendőrségen azonban keveslették ezt az egy esetet, azt javasolták, keressünk még másokat is, akiket ilyen módon becsapott, addig nem foglalkoznak az üggyel. (Természetesen nem adtunk fel apróhirdetést.) Tanulság: egy lopás nem lopás. H. S. „utódja” embereivel 45 ezerért aztán elvégezte a javítást, az eső szorgalmasan szivárog azóta is, a palák lecsúsztak, rés tátong köztük, továbbra is lavórok várják az esőt-hólét, negyvenötezerért. A tetőfedő számlát nem adott. Majd könyveli, ahogy jólesik. Nem úgy, mint mi! Lám, nekünk, önmagunk építőinek, nevünk nevelőinek munkánkban kedvünket lelöknek még ez is mennyivel kényelmesebb! Nekünk — könyvelnek mások. Fillérre pontosan. Meg is gondoljuk eztán, az új adórendelet után, hogy elutazzunk-e a Nyírségbe vagy erre-arra — ahová eddig olyan szívesen mentünk, kis pénzért, lelkesedésből —, engedjük-e más nyelvre lefordítani szerény műveinket, belevágjunk-e évekig tartó, nagy munkába, kötélnek álljunk-e, ha a Rádióba hívnak, ha lapok kérnek tőlünk kéziratot, ha legkedvesebb költőnk fordításával bízna meg a kiadó, kiadjuk-e gépeltetni munkáinkat, miután megvonták tőlünk a rezsikedvezményt, vagy építsük tovább önmagunk meszesedését a csigolyáinkban? Nem lesz-e túlságosan nagy fényűzés, ha íróink-fordítóink ősz felé leteszik a lantot — mert eztán, gondolom, ők is könyvelni, számolgatni fognak —, aztán az év végéig csak a lábukat lógatják, s akkor sem publikálnak, ha véletlenül remekművet írnak? „Kell a jó könyv!”— hirdeti az olvasómozgalom. A kiadók egyik fő gondja a műfordító-utánpótlás. Az író, aki alkotna — számolgat. A maszek kisiparos — könyvel. (Igaz, ez nem is egyszerű munka.) Irigylem fiatal, markos férfikollégáimat. A helyükben bizonyisten beállnék egy-két hónapra alkalmi segédmunkásnak. Adómentesen. Én csak gépírónőnek szegődhetem el, magamhoz. Rab Zsuzsa A tetőfedő meg az író, továbbá a valóság Az Élet és Irodalom december 16-i számában Nemere István A tetőfedő meg az író címen kifejti véleményét az új jövedelemadórendeletről. Ez magánügye. Az azonban már közügy, hogy cikkének állításai a jövedelemadó-rendeletről nagyrészt tévesek, valótlanok, illetve kiegészítésre szorulnak. Szükséges ezért tévedéseit korrigálni, az ÉS olvasótáborát reálisabban tájékoztatni. 1. Az adórendelet a Nemere István szerint: „Ez a rendelet egy kalap alá veszi a butikost-kőmívest-fröccsöntőt-pulóverest és a művészt.” E megállapításból annyi igaz, hogy az új rendelet első része az Általános Rendelkezések címet viseli és ebben nincsenek nevesítve, megkülönböztetve a tevékenységek olyan általános kérdésekben, mint az adókötelezettség kimondása, vagy az adóalany, illetve az adóalap meghatározása, az adó megállapításának módja. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy van az új rendeletnek egy második része is, a Külön Rendelkezések, és itt a művészek, írók már nincsenek egy kalap alá véve a kisiparosokkal, magánkereskedőkkel. A rendeletnek ez a megbontása lehetővé teszi a tevékenységek sajátosságainak figyelembe vételét, például abban, hogy szemben a kisiparosokkal, az írók ne vezessenek pénztárkönyvet, ne tegyenek évente bevallást. A tevékenység sajátossága indokolja, hogy az íróknak nem kell számlákat gyűjteniök és őrizniük, az írói tevékenységgel összefüggő költségeiket más módon, egyszerűbb formában — utólagos ellenőrzés nélkül — számolhatják el. Tehát sok tekintetben nem egy a kalap! b) Nemere István szerint. ..Míg eddig a szellemi foglalkozásúként élő író vagy művész alapjövedelme felét »rezsiként« jóváírhatta magának (ezért nem kellett adóznia), most ez megszűnt.” A cikk szerzője alapjövedelem alatt nyilván a bruttó bevételt érti, hiszen ennek százalékában fejezték és fejezik ki a rezsit. A cikk megállapítása téves Mi a valóság? A rezsiként jóváírható összeg nem szűnt meg, sőt kivétel nélkül minden írói és minden jövedelemnagyság mellett nagyobb, tehát kedvezőbb, mint régen. Például: eddig 120 ezer forintos bevétel esetén az írószövetségi tagok elszámolhattak 50 százalékos rezsit, tehát 60 ezer forint után fizettek adót, a jövőben ugyanilyen bevétel esetén 60 százalékos rezsit számolhatnak el és adót csak 48 ezer forint után kell fizetni. 300 ezer forint bevétel esetén eddig rezsiként 94 ezer forint volt elszámolható, a jövőben 140 ezer forint számolható el. 400 ezer forint bevétel esetén az elszámolható rezsi 104 ezer forintról 160 ezer forintra nőtt. 600 ezer forint esetén 124 ezer forint 200 ezer forintra emelkedik. c) Téves az a megállapítás is, hogy a jövedelmek összesítése miatt (ami egyébként a progresszív adózás lényegéhez tartozik, és amiben a cikkel ellentétben — a külföldről származó jövedelmet nem összegezzük) ....... minden író nagyobb adót fizet”. A valóságos helyzet az, hogy a jövedelmek öszszesítése ellenére — a kedvezőbb rezsihányad és az adókulcsok csökkenése miatt — az írószövetség tagjainak 85 százaléka — 1983. évi bruttó jövedelmüket alapul véve — az új adózási rendszer szerint azonos, vagy kismértékben csökkent adót fizet. d) Nemere István szerint: „minden író nagyobb adót fizet, legalább jövedelme 40 százalékát és nagyobb összegen belül eddig az adó csak a jövedelem 60 százaléka volt, most 90 százaléka lett”. Emiatt Svédországra hivatkozva, az alkotói kedv csökkenésére hívja fel a figyelmet. Szerencsére ilyen magas adókulcs nincs a rendeletben. A valóság ugyanis az, hogy ha például egy író évi bevétele — hogy szinte elérhetetlen számot mondjunk — 1 millió forint, akkor adóalapja 760 ezer forint, a jövedelemadója 373 ezer forint, ami a bevétel 37 százaléka, a tiszta jövedelemnek még kevesebb, mint fele. Egy reálisabb adattal: 300 ezer forint évi bevétellel számolva az adóalap 160 ezer forint, a jövedelemadó pedig 34 400 forint, a bevételnek 11,5 százaléka, az adóalapnak pedig 22 százaléka. Mindez messze van a 90, vagy akár 60 százaléktól. 2. A kisipar adózása Az író megemlíti, hogy a tanács adóügyi osztálya, a kisiparosok esetében, egyes üzleteikről és az ehhez kapcsolódó jövedelmeikről nem szerezhet tudomást, bizonyos munkák könyvelése elmarad és az ilyen jövedelmek adózás alá sem kerülnek. Kár volna azt mondani, hogy ilyen nincs. Az is igaz, hogy a kisiparosok adóköteles jövedelmének reális megállapítása nehéz feladat A kisiparosok közel fele azonban kizárólag közületi szervnek dolgozik, másik felénél is gyakran előfordul közületi munka. Így bevételük jelentős hányada ugyanúgy ismert, mint például az íróké. Erős túlzás a cikk írójának az a sommás véleménye, hogy szinte minden maszek annyit csal, amennyit nem szégyell, és jövedelme ötöde-hatoda után adózik. A másik dolog, ami ide kapcsolódik, az ellenőrzés kérdése. Nos, ilyen is van, ez is segíti, hogy a kisiparosok minél reálisabb alapon fizessenek adót. Az előző évben például több mint kilencezer kisiparosnál volt adóellenőrzés és ennek eredményeként kereken 98 millió forint adó utólagos előírására került sor. Lehetne eredményesebb ez a munka? Biztosan. Ezért tartalmaznak az új rendelkezések intézkedéseket az ellenőrzés szigorítására is. (Az MT-rendelet 12. §.) Az adóhatóságok ilyen irányú tevékenységének hatékonyságát persze lehetne fokozni azzal is, ha a megrendelők magatartása is megváltozna. Hiszen Nemere István írja: „... én nem számlákat, hanem elvégzett munkát kértem tőle.” Az ilyen felfogás akarva-akaratlanul nehezíti az ellenőrzést, megfosztja e tevékenységet a tárgyi bizonyítékoktól, alkalmat ad a kisiparosok egy részének jövedelmek elhallgatására. Sajnálom, hogy ilyen sok kiigazításra szorul a cikk, de ennyivel tartozunk az igazságnak, az ÉS olvasótáborának. Megjegyzendő, hogy korábban felajánlottuk és most megismételjük készségünket arra, hogy a szerkesztőségnek és a kérdéssel foglalkozó szerzőnek minden szakmai segítséget megadunk, hogy a valóban feltalálható gondokról írhassanak. Cservény Vilmos a Pénzügyminisztérium főosztályvezetője 1984. JANUÁR 6.