Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám - Bogdándy Zoltán: A domb • kép (1. oldal) - Bor Ambrus: Száraz bab (1. oldal) - Székely Magda: A népek • vers (1. oldal)
■ BOR AMBRUS:Száraz bab December derekán nagy, de könynyű fadobozzal csönget be a csomagpostás. A felvevő posta Aachen, a feladó egy baráti német család, a dobozban puha papírgyapot közt egy celofánba burkolt „Christstollen”, karácsonyi kalács. Státusadekvát figyelmeskedések és karácsonyi státuslicitek korában kedves egy ilyen kalács, amely nélkül Halászéknál sincs karácsony a Halligokon, pezsgőpincészeknél sincs a Mosel-völgyiben, ahogy nálunk sincs mákos-diós kalács nélkül. Péntek van. A kalács, gondoljuk, szombaton-vasárnap viszonozható. Megsüthető egy mákos meg egy diós tekercs, a kettő elfér az egykilós „Christstollen” fadobozában, papírgyapot párnán, hétfőn föladható, és ha karácsonyig már nem is ér viszsza Aachenba, odaér szilveszterre, és mi még szilveszterkor is esszük a mákosat-diósat Pesten, Körmenden, Túr- és Ráckevén. Azért megérdeklődöm én ezt, gyerekek, külföldre csomag, az nem belföldre csomag. A postáskisaszszony egy fehér szállítólevelet és két vámáru-nyilatkozatot ad. A fehéren majd két módoloa intézkedhetem, hogy mi legyen a csomaggal, ha kézbesíthetetlen, és a két módon belül is választhatok, hogy földön vagy levegőben küldjék-e tovább, kinek, mikor, esetleg vissza a csomagot. Ez imponáló. A kék papírokat már ismerem: ha könyvet küldök ennek-annak, akkor ilyenen nyilatkozom, hogy a könyv ajándék, nem áru, és az értékét is közlöm, forintban. Néha dollárcentben vagy pfennigben is, jó- vagy rosszkedvemben. A postáskisasszony csak megjegyzi, hogy a banki engedélyt is hozzam majd. Megjegyzése hangsúlytalan. Ebből érzem meg, hogy van itt még valami, olyan természetes kellék, mint a doboz, a papír, a zsineg, s ezt rajtam kívül mindenki tudja. Milyen banki engedély, kérdem. A Nemzeti Banké, mondja a kisaszszony, és mert hökkenten nézek, elmosolyodik. Simán megadják mindenkinek. Ha simán és mindenkinek, mordulok föl (kár, mert a mosoly kedves, biztató), akkor minek kell egyáltalán? De aztán már telefonálok is a Nemzeti Bankba. Mit óhajt hova küldeni, kérdik. Két bejglit az NSZK-ba, egy mákosat, egy diósat, a töltelékben mazsola, a mákosban, azt hiszem, egy kanálka méz is. Ezt derűsen közlöm. Fáradjak be, közlik. Ezért? Természetesen, kérem. Melyik bankfiókba? Ne fiókba, kérem, ide a székházba. A Szabadság térre. A Szabadság tér sarkán a Magyar Nemzeti Bank tömbös, sziklatonnás, szolid. Oszlopai és lépcsős kő és márvány, a főlépcsőn mélyvörös szőnyeg. A Magyar Nemzeti Bankban forint- és devizamilliárdokkal gazdálkodnak, szurkolok nekik. Jelentősebb szárnyas ajtóknak a homlokom magasságában lehet a bronzkilincse a terrazzo-burkolatos emeleteken, jut eszembe, és ez helyes így, és épp ezért gyanítom azt, hogy térhelyen járok. De az előcsarnoki információban egy úr meg se kérdi, mi járatban, csak átnyújt egy háromrét hajtogatott űrlapot, ára egy forint, sorszáma M 635 051. Az emeletre menjek: Devizaosztály, ablak. A szőnyeg mélyvörös, az űrlap „átütéssel töltendő ki”, három példányos, a „kiszállítandó áru pontos megnevezése”. rovat furcsán nagy, valahogy csúfondárosan tátong. Kitölthetetlen. Bízom. Az illetékes ablak előtt hosszú sor. Életem sorállások jegyében telt el, már nincs miből sorba állnom, gyanú mozdul meg bennem, és ingerültség és az ördög. Megkérdek egy idős urat: „ön milyen ügyben?” Szaloncukor, mondja ridegen. Végignézek a soron: a többség koros, öreg. A sor végén már az ördög kérdezi el meg velem egy nénit: „ön mit exportál?” Nem felel, elfordítja a fejét. Haragszik? Rám? Képzeletem a fiát láttatja velem Torontóban, mások lányait Tübingenben, Rióban; unokákat láttat: Nancy, Dieter, Manuel. Itt, súgja a fülembe az ördög, általában magányos görcsös kapaszkodás áll sorba, szaloncukorral, kaláccsal, kalocsai paprikával, hazai sólettal patentüvegben, még mindig össze akarja kötni a már összeköthetetlent. A ördög vért pumpál a dobhártyám mögé, tompa zúgáson át hallom, amit jogászkoromban tanultam: semmiségekkel nem foglalkozik a prétor. A prétor fontos ügyekkel foglalkozik, a nekünk oly fontos semmiségeket átengedi nekünk. De beállok a sorba. Tíz perc csoszogás. Az ügyintézői ablaknál egy asszony ül. Csak kérdezni szeretnék valamit, mondom. Tessék. Ha két olyan (zavarban vagyok) mákos-diósat küldenék német barátoknak, akkor is kell ez a...? Az asszony negyven lehet. Arca van, keze van, nyugodtnak látszik, ül. A térdén, hiszen térde is van, félarasznyi vastag iratrendező, regiszteres, két kézzel fogja kétfelől. Hangja is van, hiszen válaszol: „Kell, kérem. Mindennemű élelmiszer-kivitel a Nemzeti Bank engedélyéhez van kötve.” És ha beadom ezt az űrlapot, kérdem, akkor maga, ugye, ráüti a pecsétet, kész? „Nem, kérem, nem ütöm rá. Holnap vissza tetszik jönni, és akkor megkapja az engedélyt. Illetőleg nem holnap, hanem hétfőn, kilenctől egyig.” Nézem. Miért nem ütheti rá maga a pecsétet? Nézem ezt az aszszonyt: ül, nem felel. Pedig tud beszélni. És arca van, értelmes, érett, és fésült haja, válla, termete, térde, két kissécsontos keze. Jól látom az ügyintézői ablak mögött a kezét, engem vonzanak az ilyen kissé csontos kezek, valahogy alkalmasabbnak vélem őket mindenféle munkára, mint a puha párnásakat. Az aszszony alakját nem látom az ügyintézői pulttól, nem látom mindenestül, de biztosan van alakja, mindene, múltja. Az iratrendező zöld. Idő múlik. Mögöttem türelmetlenül csosszan valaki, vállon lök, talán egy kis Nancy nagymamája. Nem érdekel. Most nem ő, nem a szaloncukros úr, nem a mákos-diós érdekel, csak ez az asszony. Rettenetes, hogy nem tőle kérdem, mégis tőle kérdem: „S ha egy marék száraz babot akarok külföldre küldeni?” A lépcsőn lefelé majd megnyugtató lesz, hogy halkan kérdem. Rám néz. Szeme van, és két végtelen másodperc múlva újra hangja is, színtelen és maradék hangja. Még van némi maradék. — A bab is élelmiszer. Hiszen tudja. J —.S. . • Bogdándy Zoltán: A domb XXIX. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM IRODALOM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1985. JANUÁR 4. Hallamna Erzsébet: A gazdag ember Rónai Mihály András: Csinszka hantján Bokor Péter: Emléktábla helyett jMn a—m vi inn mr.rrrtiMnwHnriinTi—wiwnaiBggBatBi—10 mm ARA: 7,50 Ft SZÉKELY MAGDA: A népek A népek tömbjei közül kiválva tört zúzadékuk közbetapadása oldódik el a tagolatlanságba Csak utánuk hogy kilazulni készek engedni a többit kötő kötések hogy ami voltak most majd másra lésznek hogy se határok többé se uralmak nincs ellenére eme nép amannak az eredetek érvei kihalnak hogy a nyelveknek lenne pusztulása a ragok és a szótövek levásva hangok helyén hely hangtalan tudásra Először Jákob indul más terekre hol más esélyre méretik a mesgye hogy eltérése terhét letehesse Először Jákob mozdulata által mozdul mind ahogy jeléből kilábal mint a pusztából hetvenedmagával Indul a testnél telítettebb fénybe tört létezéstől teljes létezésre Kidronvölgy arany kapuja elébe