Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)
1985-01-04 / 1. szám - Veress Miklós: A fordító meg a kölyökkutya • Tolmács nélkül (4. oldal) - Holló János: Megint szója • reflexió • Mezei András, ÉS 1983. november 4. szója-vita • Holló János, MTA-MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottsága. (4. oldal) - Scheiber Sándor: A csodaszarvas. A magyar irodalom héber antológiája • Avigdor Hameiri (Feuerstein Avigdor), Mordecháj Avi-Shaul, Itámár Jáoz-Keszttel műfordítók (4. oldal)
IÉLET ÉS 10 i»? imBam t Kedves-kedvetlen levelet hozott a posta múltkoriban. Dunántúli városkában élő fiatalköltőbarátom panaszolja föl, hogy a József Attiláról szóló Voznyeszenszkij-verset velem egy időben ő maga is fölfedezte, sőt a saját művét jobbnak érzi az enyémnél. Már-már ott tartottam elhatározásomban, hogy szigorú összehasonlító kritikával válaszolok, amikor, levélírás közben, az írógép csökönyösködni kezdett. Mint ama derék paripa, amelyik érti ugyan gazdája szándékát, de valamiféle ösztöne — belesebb, mert természetibb — mégis arra késztet, hogy engedetlenkedjék. Furcsa dac ez, az állatoké, hogy figyelmeztetni akarnak: fontoljuk meg még egyszer, mit akarunk cselekedni. S miközben a csökönyös írógéppel bajlódtam, a tehetetlen düh érzése lassan átadta helyét a meditációnak, hiszen valaha jómagam is így indultam el a fordítói pályán, több elszántsággal és büszkeséggel, semmint szakmai ismerettel vértezvén föl magam. Mert nemcsak a fiatal író olyan, mint — hogy Joyce könyvének régi magyar címére utaljak — a kölyökkutya, a műfordító is afféle. Kicsit még esetlen, borzas, a harc neki még csak játék, mint a vicsorítás is. Hempereg saját létének fölfedezett gyönyörűségében, nehezen szoktatható hozzá a pórázhoz. Amikor először hallja meg saját ugatását, elámul, szinte megijed, aztán annyira betelik vele, hogy nem is tudja abbahagyni, napokig. Nem érti, miért mosolyognak rajta úgy, mintha nem is lenne férfias és ijesztő a hangja, s csak jóval később fogja föl, hogy talán nem is volt az. Abbahagytam a levélírást, és föllapoztam azt a dossziét, amely megsárgultan és lépetten, de túlélte ifjúkori Atlantiszom elsüllyedését. Előbb a gimnazista koromban körmök fordítások sutaságait mosolyogtam meg: a Heine, Goethe, Longfellow, Poe, Puskin és Lermontov versek értelmezési és egyéb hibáit, aztán kezembe akadt néhány Jevtusenko fordításom, anno 1933. A „Nem iszok. Szeretem a feleségem” hátoldalán két sor idegen írás olvasható. „Érezd jól megróva magad, hogy nem literesben / Hoztad a bort nekünk: hétdeci, íme, kevés.” A disztichon költőjének, bátyámuramnak és tanítómesteremnek, a klasszikafilológia legendás Horváth István Károlynak valóban igaza volt: azon a pénzen, amit a hétdecis borra szántam, akár két liter olcsóbbat is vehettem volna a társaságnak, ahol — ez nem az említett nedűre vonatkozik — mértékre tanítottak. Ma már tudom, kimondhatatlan szerencsém volt, hogy szegedi egyetemista koromban éjszakába nyúló beszélgetéseket folytathattam HIK-kel, Devecseri barátjával, Falus Róbert kollégájával, aki még arra is rá akart venni, hogy Catullust fordítsak. Mikor az első variációkat megmutattam neki, harsányan nevetett, és bíztatásul — nagy kitüntetés volt ez nála — megkínált egyetemi szobájában féltve őrzött szegedi vörösboros palackjaiból egy pohárral. Aztán mindent ízekre szedett: megmutatta, hol sántít a láb, hol görcsös a fordítás. Majd megkért, hogy mai nyelven mondjam el, miről szólnak az epigrammák. Könnyedséget és merészséget kért tőlem. Az így átköltött négysorosok nem jelentek meg sosem. Állítólag túl könnyedek és merészek voltak. De ily módon verselni akkor tanultam meg. Tőle, aki egy szerencsétlen műtét következtében annyi idős korában halt meg, amelybe most vagyok éppen érkezendő. Műfordítói pályámat mások is igyekeztek egyengetni: Halász Előd szigorú szemmel nézte át német fordításaimat. Szőke György pedig hihetetlen makacssággal igyekezett meggyőzni arról, hogy az orosz verselés szabályait is illik annak megtanulni, aki abból a nyelvből fordít. Hozzá kellett szoknom ahhoz a kíméletlen iróniához, amely csak addig látszik embertelennek és kegyetlennek, amíg rá nem jövünk, hogy humánusabb, mint a mosolygó semmitmondás és vállonveregetés — ellene csak úgy védekezhetünk, ha elsajátítjuk. Amit most levélíró barátom érzett, húsz éve magam is átéltem, amikor lázas igyekezettel fordítottam Jevtusenkót. Gyönyörű verse, a Zaklinanyije egészen megbűvölt, hetekig nem hagyott nyugodni. Körülbelül két tucat sornyi fordítással voltam kész belőle, amikor — azt hiszem, az Új Írásban — megjelent Illyés Gyula remeke, a Bűvölő. Csaknem belebetegedtem az élménybe, mert — egykét kivételtől eltekintve — még a rímek is azonosak voltak, ahogy erről akkori cirkalmas kéziratom tanúskodhat. A fojtogató tehetetlenség érzése akkor is lassacskán átadta helyét bennem az önbírálaténak: kezdtem összehasonlítani a sorokat, hogy rádöbbenjek, mennyivel zengzetesebb ugyanaz a rím, ha maga a ritmus is pontosabb, s hogy ilyen — általam fordított — mondatnál, mint: „Hozzád könyörlök csendes csend szaván ..mennyivel költőibb az illyási megoldás: „A csönd csendjével susogja a szám ...” Valamit tudtam tehát már, csak nem értettem pontosan, miért ez a különbség. Panaszaimra egyik idősebb barátom azzal válaszolt, hogy egy cetlit nyomott a kezembe. Ez állt rajta — Zolnai Béla: Szóhangulat és kifejező hangváltozás (Acta Universitas, Szeged, 1939). Csak be kellett mennem" az egyetemi könyvtárba, kikölcsönözni ezt a kiadványt, amely kibővítve könyvalakban meg is jelent Nyelv és hangulat címmel 1964- ben, s ismét megértettem valamit abból, amit versiművészetinek lehet nevezni. Csakhogy — kölyökkutya korában — az ember szertelen. Eljött az a pillanat is, amikor tanárom csodálkozva meredt rá a kezemből hirtelen kikapott papírlapra, amelyen a csengőbongó szavú, század eleji orosz költő, Balmont versét szedtem ízekre, azaz igékre, főnevekre, valamint hangokra. Nem volt más célom, mint hogy hűen utánozzam az amszterdami harangok zeneiségét, ahogy azt a Tóth Árpád fordította Őszi chanson nyomán érteni véltem. — Hát, így sohasem fogod lefordítani ezt a verset! — húzta el félmosolyra a száját. Igaza volt A vers olyan, mint egy szép női test, még akkor is együttes harmóniáját kell hogy érezze az ember, ha csak hátát vagy combját simogatja, ha csak a lehunyt szemhéjakat csókolja meg. A bővül lakozó lelket pedig meg sem érinthetjük, ha magát a testet daraboljuk szét, mint az egykori megszállott, aki a Stractvári hegedűk titkát akarta megfejteni. Furcsa rejtély ez. Előfordult már, hogy — ha nem értettem valamit más nyelvű versben — orosz barátaimhoz is segítségért folyamodtam. Gyakorta hiába: az anyanyelv tökéletes ismerete még nem elegendő a költemény titkainak föltárásához. Ilyenkor az is megtörtént, hogy a magam megsejtését hoztam pironkodva tudtukra, s meglepődve válaszoltak: miért kérded, ha tudod? A legtökéletesebb tolmács — hiszen minden nyelven nem érthetünk —, azt hiszem, a költői intuíció. Az mérheti csak föl értelmi és érzelmi zenéjét egy idegen versnek, még akkor is, ha ehhez maga a megzenésítés is segítséget nyújt. De erről majd legközelebb, ha Olvasóm bele nem unt máris műfordítói kalandozásokról kezdett sorozatomba. TOLMÁCS NÉLKÜL—---A fordító meg a kölyökkutya / Megint szója Az ÉS 1983. szeptember 16., 23. és 30-i számaiban szenvedélyes hangon szót emelt Tóth Juan János szójafeldolgozási eljárása érdekében. Az egész szója-üggyel kapcsolatban az MTA—MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottsága vitaülést tartott és ennek eredményeit Holló János akadémikus, a bizottság elnöke Próféta vagy tudós? címmel összefoglalta és az az ÉS 1983. november 4-i számában megjelent. Ugyanabban a számban Mezei András a magyar sajtóban szokatlanul éles hangú választ közölt. Ugyanakkor az ÉS lezárta a vitát, mondván: szakmai részletkérdésekről van szó, így nem került már közlésre a Mezei cikkében idézett Dworschák Ernőnek ,az Országos Élelmezési és Táplálkozástudományi Intézet osztályvezetőjének az ÉS-hez intézett helyreigazítást kérő levele, mely szerint Mezei András által idézett „szöveg összefüggéseiből kiragadott részletek esetleg alkalmasak arra, hogy az olvasó az eredeti leírásban nem szereplő következtetésre jusson”. Miután a bizottságnak később sem állt a Tóth Juan János-féle termékkel kapcsolatban kísérleti adat rendelkezésére, felkértük Lindner Károly professzort, a kémiai tudományok doktorát, akinek véleményét Mezei András többször is idézte, hogy „különböző humán célú szójakészítményekről nyert adatait bocsássa a bizottság rendelkezésére”. Lindner Károly csak többszöri felszólítás után, 1984. január közepén küldte el — a Mezei cikkben is említett külföldi adatokat is tartalmazó anyagot egy levél kíséretében, melyben azt is közölte, hogy — a Tóth Juan János-féle termék értékesítésével foglalkozó Amyvit Kisszövetkezetnek ő alapító tagja (tehát anyagilag is érdekelt!), amiről addig senki sem tudott. Az általa beküldött ún. vizsgálati anyagról pedig — mely főleg a 60-as évek végéről és ,a 70-es évek elejéről szóló nyugatnémet tájékoztató jelentéseket tartalmazott — az MTA Élelmiszerfehérjekémiai Munkabizottsága többek között azt állapította meg (egyébként ezt laikusok is megállapíthatták volna), hogy „Mezei András általában ezeket mint befejezett, kidolgozott, teljesen lezárt eredményeket említi meg, nem véve figyelembe a véleményeket záró mondatokat, amelyek további kísérletek szükségességét, újabb értékelési eljárások kipróbálását említik, vagy hangsúlyozzák, hogy a kevés számú adat még nem alkalms a végleges következtetések levonására.” Azóta a napisajtóban, illetve hetilapokban e témával kapcsolatban több cikk látott napvilágot: „Szója, ha volna” címen „pártolók és kételkedők, Bizonyítson feltaláló!, Blöff vagy szenzáció?” alcímeken az Esti Hírlap 1984. július 23., 24. és 25-i számaiban Gyémánt Mariann leírta, hogy az Amyvit Kisszövetkezet 5,5 millió forintos kölcsönt kapott, ebből több mint 4 millióért megvásárolták azt az ingatlant, amely Tóth Juan János lakásául és laboratóriumául szolgál. Az eljáráshoz felhasznált hatóanyagokat senkinek sem adatott meg analizálni. A feltaláló és a kisszövetkezet vezetői által kiválónak minősített termékekből mintákat vittek az NSZK-ba és Franciaországba, a vizsgálatok nem találták meg azt a többletet, amit a feltaláló állított, sőt újabb vizsgálat más intézetben sem talált semmi rendkívülit. A Generalimpex szerint az eljárás megvalósítására a kisszövetkezet alkalmatlan, melynek időközben Tóth Juan János lett az elnöke, így neki kellene felszámolnia a csődbe jutott vállalkozást. Erről a cikksorozatról a Műszaki Élet 1984. augusztus 30-i számában megemlékezik Jéki László, megemlítve Lázár Istvánnak a MTESZ Fórum 1983/12. számában a szójaüggyel kapcsolatos eszmefuttatását és felhívja a figyelmet, hogy „a jószándékot senki sem vonhatja kétségbe, de nem árt, ha a pálya széléről bekiabáló szurkoló ismeri a pályán folyó játék szabályait (pl. találmányi jogrend, új élelmiszerek, gyógyszerek bevezetésének engedélyezése)”. Az Ország—Világ 1984. augusztus 1-i számában Tóth Juan János szólt hozzá a „Darázsfészekbe nyúltunk?” c. vitához, leírva az eljárásával kapcsolatos szabadalmaztatás kálváriáját. Erre az Ország—Világban megjelent 1984. szeptember 25-i kötettel, Iványi Istvánnak, az Országos Találmányi Hivatal elnökhelyettesének válasza, részletesen ismertetve, hogy a „tortúrában” döntő szerepet játszott Tóth Jvan Jánosnak „a kívülállók megtévesztését szolgáló és a hivatali ügyintézés lejáratását célzó” viselkedése. Az eredetileg kért „eljárás szója nemesítésére” c. szabadalmi bejelentést elutasították, csak a később beadott újabb kérésnek — szójalisztnek édesipari készítményekben való felhasználására — adtak szabadalmat, függetlenül attól, hogy a szója nemesítését milyen módon hajtották, végre. Az Ország—Világ 1984. november 7-i száma pedig Lakatos András tollából „Csodanövény-csináló vagy szélhámos?” címmel közöl egy cikket, leírva benne a Süddeutsche Zeitung alapján, hogy a 70-es években a szója ügyben milyen szélhámosságokat hajtott végre Nyugat-Németországban Tóth Juan János, a vizsgálati fogságból a törvényesen megállapított határidőre nem tért vissza és jelenleg szülőhazájában Magyarországon tartózkodik. Közlik az Interpol körözésének másolatát is és foglalkozik Tóth Juan János azóta végzett magyarországi ténykedésével, ami csak kiegészíti az Esti Hírlapban közölteket. Mindezek alapján elvárhattuk volna, hogy az ÉS szerkesztősége és Személy szerint Mezei András — a jelentését a rendelkezésre álló adatok alapján összeállító — MTA—MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottságát nyilvánosan megköveti — ugyanott, ahol a bulvárlapokban is szokatlan hangú támadást intézte. Ugyanakkor a bizottság elnökétől, akit — mint Mezei egy személyes beszélgetésben mondta — tudatosan sértett meg és Böjti Zoltántól, a MÉM Élelmezésipari Főosztályának helyettes vezetőjétől, akit az egyik cikkben név szerint is kipellengérezett, szintén nyilvánosan bocsánatot kér. Mindez a magyar sajtó haladó hagyományai és a — még remélhetőlegMagyarországon is meglévő — újságírói etika alapján természetes lett volna. Kár, hogy erre nekünk kell az ÉS Szerkesztőségének és egyik munkatársának a figyelmét felhívnunk! Holló János MTA—MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottsága ★ Szívesen közöltük volna válasz nélkül a fenti szöveget, többszöri elolvasása után azonban úgy találtuk, hogy némi magyarázattal tartozunk — az olvasónak. Tehát: 1. Komplex bizottsági szemrehányás ide vagy oda, a vitát csakugyan azért kellett lezárnunk annak idején, mert olyan szakmai rejtelmek irányába szaladt, ame■ lyek nem tartoz(hat)nak ránk. Bármilyen találmányról legyen szó, ránk csak apropóként tartozik ahhoz, hogy — a társadalmi fejlődés híveiként — az innováció mellett voksolhassunk. Ha egy találmány kétes értékűnek bizonyul, a fiaskó árnyéka reánk is visszavetül, de a) ez kockázati következmény, b) nem rendíthet meg bennünket innováció melletti elkötelezettségünkben. Meggyőződésünk, hogy publikációiban Mezei Andrást is ez — az alkotó ember iránti — elkötelezettség sarkallja. 2. Ahogyan a szakmai rejtelmekbe, az Interpol ügyeibe sincs betekintésünk. Végképp nem értjük, ha valaki vizsálati fogságban van, hogyan lehet „a vizsgálati fogságból’ vissza nem térnie a vizsgálati fogságba. (Nyugat-Németországot viszont Német Szövetségi Köztársaságként ismerjük.) 3. Nem értjük azt sem, mi dolgunk lett volna azokkal a közleményekkel, amelyek vitánk lezárása után más lapokban megjelentek. 4. Általunk rég elfelejtett vitánkat újraolvasva úgy találtuk, hogy benne csakugyan felcsaptak kölcsönösen éles — bár korántsem szokatlan élességű — hangok, ezek azonban az ügyre vonatkoztak, a személyes sértegetés szándéka nélkül, az újságíróetikai normák tűréshatárain belül. „Nyilvános bocsánatkérésre” ezért — és reménykedve abban, hogy ezt nemcsak az olvasó, hanem a tudós komplex bizottság is megérti — nem lát okot a Szerkesztőség A csodaszarvas A magyar irodalom héber antológiája Palesztinában, majd Izraelben hatvanéves múltja van a magyar irodalom héber tolmácsolásának. Főleg három névhez kapcsolható. Avigdor Hameiri — Feuerstein Avigdor néven már Magyarországon írt és Ady baráti köréhez tartozott — 1924-ben lefordította Az ember tragédiáját. Később megjelentetett egy kötet Petőfi- és Ady-válogatást. Mordecháj Avi Shaul, aki az Izraelita Tanítóképző Intézet végzettje, József Attila- és Radnóti-kötetet adott ki héberül és bibliofil kiadásban tolmácsolta Arany János A walesi bárdok című balladáját, bámulatos művészettel és hűséggel. Babits Jónásának héber átültetéséről hasonló mondható. Itámár Jáoz-Keszttel új fejezet kezdődött a magyar irodalom héber fordításának történetében. A szarvasi születésű, tizenhét éves fiú kivándorolt Izraelbe és huszonöt éves korában megalapította az Éked könyvkiadót. Verseket, elbeszéléseket és regényeket ír, de ő ma Izrael legnagyobb héber műfordítója. Kiadott egy kötetnyi fordítást a magyarországi zsidó költőkből is. Tolmácsolta Karinthyt, Tóth Árpádot, József Attilát, Radnótit, Szenes Erzsit, Juhász Ferencet és Mezei Andrást. Ezzel az antológiával feltette a koronát ez irányú munkásságára. A kétszáztíz lapos, kétnyelvű kötet bemutatja a magyar irodalmat Balassi Bálinttól napjainkig. Nem kell hangsúlyoznom a fordító magasrendű ismereteit a magyar és héber nyelvben, irodalomban. Amit azonban hangsúlyozni kell, hogy ugyanaz a fordító bele tudta magát élni a különböző korokba és szinte azonosulni tudott az egyes szerzőkkel 400 éven keresztül. A lovagi eszméket megváltó Balassit, a népiest a rokokóval elegyítő Csokonait, a klasszicizáló Berzsenyit, a filozófus Vörösmartyt maradéktalanul és hangulathűen szólalatatja meg. Arany János Toldijának I. énekéből ad mutatót, de Ágnes asszony balladai lüktetését is érezteti. A Szeptember végén és Az őrült nem először szólal meg héberül, de így még soha. Kiss József kései szerelmi vallomása, Vajda János régi szerelmet idéző sorai megragadják majd a héber olvasót Ady természetesen gazdagon van dokumentálva, ugyanígy József Attila és Radnóti. Tárgyáért külön ki kell emelni Méliusz József A Mendel malma című versét, Gergely Ágnes A Láthatatlan Családját, Mezei András és Székely Magda költeményeit. A fordító alapos bevezető tanulmányt szentel a magyar irodalomnak. Minden szerzőről elmondja a versek élén a legszükségesebbeket és arcképüket közli. A nemesveretű utószót Giladi Dávid írta, kiemelve Csengeri Imre áldozatosságát, aki elpusztított családja emlékére fedezte a kötet költségeit. Arról természetesen lehetne vitatkozni, hogy miért választotta a fordító ezeket a verseket és miért nem másokat. De ez minden fordító szuverén joga. Ez az antológia határkő a magyar irodalom héber átültetésnek történetében. Sokáig az is marad, hála a gondos fordítónak. Magam személyes hálát érzek iránta, hogy engem kért fel az előszó írására és így nevemet hozzákötötte e fontos műhöz Scheiber Sándor 1985 JANUÁR 4.