Élet és Irodalom, 1985. január-június (29. évfolyam, 1-26. szám)

1985-01-04 / 1. szám - Veress Miklós: A fordító meg a kölyökkutya • Tolmács nélkül (4. oldal) - Holló János: Megint szója • reflexió • Mezei András, ÉS 1983. november 4. szója-vita • Holló János, MTA-MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottsága. (4. oldal) - Scheiber Sándor: A csodaszarvas. A magyar irodalom héber antológiája • Avigdor Hameiri (Feuerstein Avigdor), Mordecháj Avi-Shaul, Itámár Jáoz-Keszttel műfordítók (4. oldal)

IÉLET ÉS 10 i»? i­m­Ba­m t Kedves-kedvetlen levelet ho­zott a posta múltkoriban. Du­nántúli városkában élő fiatal­­költőbarátom panaszolja föl, hogy a József Attiláról szóló Voznyeszenszkij-verset velem egy időben ő maga is fölfe­dezte, sőt a saját művét jobb­nak érzi az enyémnél. Már-már ott tartottam elhatározásom­ban, hogy szigorú összehasonlító kritikával válaszolok, amikor, levélírás közben, az írógép csö­­könyösködni kezdett. Mint ama derék paripa, amelyik érti ugyan gazdája szándékát, de valamiféle ösztöne — belesebb, mert természetibb — mégis ar­ra késztet, hogy engedetlenked­­jék. Furcsa dac ez, az álla­toké, hogy figyelmeztetni akar­nak: fontoljuk meg még egy­szer, mit akarunk cselekedni. S miközben a csökönyös írógép­pel bajlódtam, a tehetetlen düh érzése lassan átadta helyét a meditációnak, hiszen valaha jó­magam is így indultam el a for­dítói pályán, több elszántsággal és büszkeséggel, semmint szak­mai ismerettel vértezvén föl magam. Mert nemcsak a fiatal író olyan, mint — hogy Joyce könyvének régi magyar címére utaljak — a kölyökkutya, a mű­fordító is afféle. Kicsit még esetlen, borzas, a harc neki még csak játék, mint a vicsorítás is. Hempereg saját létének fölfe­dezett gyönyörűségében, nehe­zen szoktatható hozzá a póráz­hoz. Amikor először hallja meg saját ugatását, elámul, szinte megijed, aztán annyira betelik vele, hogy nem is tudja abba­hagyni, napokig. Nem érti, miért mosolyognak rajta úgy, mintha nem is lenne férfias és ijesztő a hangja, s csak jóval később fogja föl, hogy talán nem is volt az. Abbahagytam a levélírást, és föllapoztam azt a dossziét, amely megsárgultan és lépet­ten, de túlélte ifjúkori Atlanti­szom elsüllyedését. Előbb a gimnazista koromban körmök fordítások sutaságait mosolyog­tam meg: a Heine, Goethe, Longfellow, Poe, Puskin és Ler­montov versek értelmezési és egyéb hibáit, aztán kezembe akadt néhány Jevtusenko for­dításom, anno 1933. A „Nem iszok. Szeretem a feleségem” hátoldalán két sor idegen írás olvasható. „Érezd jól megróva magad, hogy nem literesben / Hoztad a bort nekünk: hétdeci, íme, kevés.” A disztichon költő­jének, bátyámuramnak és ta­nítómesteremnek, a klasszika­­filológia legendás Horváth Ist­ván Károlynak valóban igaza volt: azon a pénzen, amit a hét­­decis borra szántam, akár két liter olcsóbbat is vehettem vol­na a társaságnak, ahol — ez nem az említett nedűre vonat­kozik — mértékre tanítottak. Ma már tudom, kimondhatatlan szerencsém volt, hogy szegedi egyetemista koromban éjsza­kába nyúló beszélgetéseket foly­tathattam HIK-kel, Devecseri barátjával, Falus Róbert kollé­gájával, aki még arra is rá akart venni, hogy Catullust­ for­dítsak. Mikor az első variáció­kat megmutattam neki, harsá­nyan nevetett, és bíztatásul — nagy kitüntetés volt ez nála — megkínált egyetemi szobájában féltve őrzött szegedi vörösboros palackjaiból egy pohárral. Az­tán mindent ízekre szedett: megmutatta, hol sántít a láb, hol görcsös a fordítás. Majd megkért, hogy mai nyelven mondjam el, miről szólnak az epigrammák. Könnyedséget és merészséget kért tőlem. Az így átköltött négysorosok nem jelentek meg sosem. Állí­tólag túl könnyedek és meré­szek voltak. De ily módon ver­selni akkor tanultam meg. Tőle, aki egy szerencsétlen műtét kö­vetkeztében annyi idős korában halt meg, amelybe most vagyok éppen érkezendő. Műfordítói pályámat mások is igyekeztek egyengetni: Halász Előd szigorú szemmel nézte át német fordí­tásaimat. Szőke György pedig hihetetlen makacssággal igyeke­zett meggyőzni arról, hogy az orosz verselés szabályait is il­lik annak megtanulni, aki ab­ból a nyelvből fordít. Hozzá kellett szoknom ahhoz a kímé­letlen iróniához, amely csak ad­dig látszik embertelennek és kegyetlennek, amíg rá nem jö­vünk, hogy humánusabb, mint a mosolygó semmitmondás és vál­­lonveregetés — ellene csak úgy védekezhetünk, ha elsajátítjuk. Amit most levélíró barátom érzett, húsz éve magam is átél­tem, amikor lázas igyekezettel fordítottam Jevtusenkót. Gyö­nyörű verse, a Zaklinanyije egészen megbűvölt, hetekig nem hagyott nyugodni. Körülbelül két tucat sornyi fordítással vol­tam kész belőle, amikor — azt hiszem, az Új Írásban — meg­jelent Illyés Gyula remeke, a Bűvölő. Csaknem belebeteged­­tem az élménybe, mert — egy­két kivételtől eltekintve — még a rímek is azonosak voltak, ahogy erről akkori cirkalmas kéziratom tanúskodhat. A fojto­gató tehetetlenség érzése akkor is lassacskán átadta helyét ben­nem az önbírálaténak: kezdtem összehasonlítani a sorokat, hogy rádöbbenjek, mennyivel zengze­­tesebb ugyanaz a rím, ha maga a ritmus is pontosabb, s hogy ilyen — általam fordított — mondatnál, mint: „Hozzád kö­­nyörlök csendes csend sza­ván ..mennyivel költőibb az illyási megoldás: „A csönd csendjével susogja a szám ...” Valamit tudtam tehát már, csak nem értettem pontosan, miért ez a különbség. Pana­szaimra egyik idősebb barátom azzal válaszolt, hogy egy cetlit nyomott a kezembe. Ez állt raj­ta — Zolnai Béla: Szóhangulat és kifejező hangváltozás (Acta Universitas, Szeged, 1939). Csak be kellett mennem" az egyetemi könyvtárba, kikölcsönözni ezt a kiadványt, amely kibővítve könyvalakban meg is jelent Nyelv és hangulat címmel 1964- ben, s ismét megértettem vala­mit abból, amit versim­űvészet­­inek lehet­ nevezni. Csakhogy — kölyökkutya ko­rában — az ember szertelen. Eljött az a pillanat is, amikor tanárom csodálkozva meredt rá a kezemből hirtelen kikapott papírlapra, amelyen a csengő­bongó szavú, század eleji orosz költő, Balmont versét szedtem ízekre, azaz igékre, főnevekre, valamint hangokra. Nem volt más célom, mint hogy hűen utánozzam az amszterdami ha­rangok zeneiségét, ahogy azt a Tóth Árpád fordította Őszi chanson nyomán érteni véltem. — Hát, így sohasem fogod le­fordítani ezt a verset! — húzta el félmosolyra a száját. Igaza volt A vers olyan, mint egy szép női test, még akkor is együttes harmóniáját kell hogy érezze az ember, ha csak há­tát vagy combját simogatja, ha csak a lehunyt szemhéjakat csókolja meg. A bővül lakozó lelket pedig meg sem érinthet­jük, ha magát a testet dara­boljuk szét, mint az egykori megszállott, aki a Stractvári hegedűk titkát akarta megfej­teni. Furcsa rejtély ez. Előfor­dult már, hogy — ha nem ér­tettem valamit más nyelvű versben — orosz barátaimhoz is segítségért folyamodtam. Gya­korta hiába: az anyanyelv tö­kéletes ismerete még nem ele­gendő a költemény titkainak föltárásához. Ilyenkor az is megtörtént, hogy a magam meg­sejtését hoztam pironkodva tud­­tukra, s meglepődve válaszol­tak: miért kérded, ha tudod? A legtökéletesebb tolmács — hiszen minden nyelven nem ért­hetünk —, azt hiszem, a költői intuíció. Az mérheti csak föl értelmi és érzelmi zenéjét egy idegen versnek, még akkor is, ha ehhez maga a megzenésítés is segítséget nyújt. De erről majd legközelebb, ha Olvasóm bele nem unt máris műfordítói kalandozásokról kezdett soroza­tomba. TOLMÁCS NÉLKÜL—---­A fordító meg a kölyökkutya / Megint szója Az ÉS 1983. szeptember 16., 23. és 30-i számaiban szenvedélyes hangon szót emelt Tóth Juan Já­nos szójafeldolgozási eljárása ér­dekében. Az egész szója-üggyel kapcsolatban az MTA—MÉM Élel­miszertudományi Komplex Bizott­sága vitaülést tartott és ennek eredményeit Holló János akadé­mikus, a bizottság elnöke Próféta vagy tudós? címmel összefoglalta és az az ÉS 1983. november 4-i számában megjelent. Ugyanabban a számban Mezei András a ma­gyar sajtóban szokatlanul éles hangú választ közölt. Ugyanakkor az ÉS lezárta a vitát, mondván: szakmai részletkérdésekről van szó, így nem került már közlésre a Mezei cikkében idézett Dworschák Ernőnek ,az Országos Élelmezési­ és Táplálkozástudományi Intézet osztályvezetőjének az ÉS-hez in­tézett helyreigazítást kérő levele, mely szerint Mezei András által idézett „szöveg összefüggéseiből kiragadott részletek esetleg alkal­masak arra, hogy az olvasó az ere­deti leírásban nem szereplő kö­vetkeztetésre jusson”. Miután a bizottságnak később sem állt a Tóth Juan János-féle termékkel kapcsolatban kísérleti adat rendelkezésére, felkértük Lindner Károly professzort, a ké­miai tudományok doktorát, akinek véleményét Mezei András több­ször is idézte, hogy „különböző humán célú szójakészítményekről nyert adatait bocsássa a bizottság rendelkezésére”. Lindner Károly csak többszöri felszólítás után, 1984. január közepén küldte el — a Mezei cikkben is említett kül­földi adatokat is tartalmazó anya­got egy levél kíséretében, melyben azt is közölte, hogy — a Tóth Ju­an János-féle termék értékesítésé­vel foglalkozó Amyvit Kisszövet­kezetnek ő alapító tagja (tehát anyagilag is érdekelt!), amiről ad­dig senki sem tudott. Az általa beküldött ún. vizsgálati anyagról pedig — mely főleg a 60-as évek végéről és ,a 70-es évek elejéről szóló nyugatnémet tájékoztató je­lentéseket tartalmazott — az MTA Élelmiszerfehérjekémiai Munkabi­zottsága többek között azt állapí­totta meg (egyébként ezt laikusok is megállapíthatták volna), hogy „Mezei András általában ezeket mint befejezett, kidolgozott, telje­sen lezárt eredményeket említi meg, nem véve figyelembe a véle­ményeket záró mondatokat, ame­lyek további kísérletek szükséges­ségét, újabb értékelési eljárások kipróbálását említik, vagy hang­súlyozzák, hogy a kevés számú adat még nem alkalms a végleges következtetések levonására.” Azóta a napisajtóban, illetve hetilapokban e témával kapcsolat­ban több cikk látott napvilágot: „Szója, ha volna” címen „párto­lók és kételkedők, Bizonyítson fel­találó!, Blöff vagy szenzáció?” al­címeken az Esti Hírlap 1984. jú­lius 23., 24. és 25-i számaiban Gyé­mánt Mariann leírta, hogy az Amyvit Kisszövetkezet 5,5 millió forintos kölcsönt kapott, ebből több mint 4 millióért megvásárol­ták azt az ingatlant, amely Tóth Juan János lakásául és laboratóriu­mául szolgál. Az eljáráshoz felhasz­nált hatóanyagokat senkinek sem adatott­ meg analizálni. A feltaláló és a kisszövetkezet vezetői által ki­válónak minősített termékekből mintákat vittek az NSZK-ba és Franciaországba, a vizsgálatok nem találták meg azt a többletet, amit a feltaláló állított, sőt újabb vizsgálat más intézetben sem ta­lált semmi rendkívülit. A Gene­­ralimpex szerint az eljárás meg­valósítására a kisszövetkezet al­kalmatlan, melynek időközben Tóth Juan János lett az elnöke, így neki kellene felszámolnia a csődbe jutott vállalkozást. Erről a cikksorozatról a Műsza­ki Élet 1984. augusztus 30-i szá­mában megemlékezik Jéki László, megemlítve Lázár Istvánnak a MTESZ Fórum 1983/12. számában a szójaüggyel kapcsolatos eszme­­futtatását és felhívja a figyelmet, hogy „a jószándékot senki sem vonhatja kétségbe, de nem árt, ha a pálya széléről bekiabáló szurko­ló ismeri a pályán folyó játék szabályait (pl. találmányi jogrend, új élelmiszerek, gyógyszerek beve­zetésének engedélyezése)”. Az Ország—Világ 1984. augusz­tus 1-i számában Tóth Juan Já­nos szólt hozzá a „Darázsfészekbe nyúltunk?” c. vitához, leírva az eljárásával kapcsolatos szabadal­maztatás kálváriáját. Erre az Or­szág—Világban megjelent 1984. szeptember 25-i kötettel, Iványi Istvánnak, az Országos Találmá­nyi Hivatal elnökhelyettesének vá­lasza, részletesen ismertetve, hogy a „tortúrában” döntő szerepet ját­szott Tóth Jvan Jánosnak „a kí­vülállók megtévesztését szolgáló és a hivatali ügyintézés lejáratá­sát célzó” viselkedése. Az eredeti­leg kért „eljárás szója nemesíté­sére” c. szabadalmi bejelentést el­utasították, csak a később beadott újabb kérésnek — szójalisztnek édesipari készítményekben való felhasználására — adtak szabadal­mat, függetlenül attól, hogy a szó­ja nemesítését milyen módon haj­tották, végre. Az Ország—Világ 1984. novem­ber 7-i száma pedig Lakatos And­rás tollából „Csodanövény-csináló vagy szélhámos?” címmel közöl egy cikket, leírva benne a Süd­deutsche Zeitung alapján, hogy a 70-es években a szója ügyben mi­lyen szélhámosságokat hajtott vég­re Nyugat-Németországban Tóth Juan János, a vizsgálati fogságból a törvényesen megállapított határ­időre nem tért vissza és jelenleg szülőhazájában Magyarországon tartózkodik. Közlik az Interpol kö­rözésének másolatát is és foglal­kozik Tóth Juan János azóta vég­zett magyarországi ténykedésével, ami csak kiegészíti az Esti Hír­lapban közölteket. Mindezek alapján elvárhattuk volna, hogy az ÉS szerkesztősége és Személy szerint Mezei András — a jelentését a rendelkezésre ál­ló adatok alapján összeállító — MTA—MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottságát nyilvánosan megköveti — ugyanott, ahol a bulvárlapokban is szokatlan hangú támadást intézte. Ugyanakkor a bizottság elnökétől, akit — mint Mezei egy személyes beszélgetés­ben mondta — tudatosan sértett meg és Böjti Zoltántól, a MÉM Élelmezésipari Főosztályának he­lyettes vezetőjétől, akit az egyik cikkben név szerint is kipellengé­rezett, szintén nyilvánosan bocsá­natot kér. Mindez a magyar sajtó haladó hagyományai és a — még remélhetőleg­­Magyarországon is meglévő — újságírói etika alap­ján természetes lett volna. Kár, hogy erre nekünk kell az ÉS Szerkesztőségének és egyik mun­katársának a figyelmét felhív­nunk! Holló János MTA—MÉM Élelmiszertudományi Komplex Bizottsága ★ Szívesen közöltük volna válasz nélkül a fenti szöveget, többszöri elolvasása után azonban úgy talál­tuk, hogy némi magyarázattal tar­tozunk — az olvasónak. Tehát: 1. Komplex bizottsági szemrehá­nyás ide vagy oda, a vitát csak­ugyan azért kellett lezárnunk an­nak idején, mert olyan szakmai rejtelmek irányába szaladt, ame­■ lyek nem tartoz(hat)nak ránk. Bár­milyen találmányról legyen szó, ránk csak apropóként tartozik ah­hoz, hogy — a társadalmi fejlődés híveiként — az innováció mellett voksolhassunk. Ha egy találmány kétes értékűnek bizonyul, a fiaskó árnyéka reánk is visszavetül, de a) ez kockázati következmény, b) nem rendíthet meg bennünket in­nováció melletti elkötelezettsé­günkben. Meggyőződésünk, hogy publikációiban Mezei Andrást is ez — az alkotó ember iránti — elkö­telezettség sarkallja. 2. Ahogyan a szakmai rejtelmek­be, az Interpol ügyeibe sincs bete­kintésünk. Végképp nem értjük, ha valaki vizsálati fogságban van, hogyan lehet „a vizsgálati fogság­­b­ó­l’ vissza nem térnie a vizsgála­ti fogságba. (Nyugat-Németországot viszont Német Szövetségi Köztár­saságként ismerjük.) 3. Nem értjük azt sem, mi dol­gunk lett volna azokkal a közlemé­nyekkel, amelyek vitánk lezárása után más lapokban megjelentek. 4. Általunk rég elfelejtett vitán­kat újraolvasva úgy találtuk, hogy benne csakugyan felcsaptak köl­csönösen éles — bár koránt­sem szokatlan élességű — hangok, ezek azonban az ügyre vonat­koztak, a személyes sértegetés szándéka nélkül, az újságíróetikai normák tűréshatá­rain belül. „Nyil­vános bocsánatkérésre” ezért — és reménykedve abban, hogy ezt nem­csak az olvasó, hanem a tudós komplex bizottság is megérti — nem lát okot a Szerkesztőség A csodaszarvas A magyar irodalom héber antológiája Palesztinában, majd Izrael­ben hatvanéves múltja van a magyar irodalom héber tol­mácsolásának. Főleg három névhez kapcsolható. Avigdor Hameiri — Feu­erstein Avigdor néven már Magyarországon írt és Ady baráti köréhez tartozott — 1924-ben lefordította Az em­ber tragédiáját. Később meg­jelentetett egy kötet Petőfi- és Ady-válogatást. Mordecháj Avi­ Shaul, aki az Izraelita Tanítóképző In­tézet­ végzettje, József Attila- és Radnóti-kötetet adott ki héberül és bibliofil kiadás­ban tolmácsolta Arany János A walesi bárdok című balla­dáját, bámulatos művészet­tel és hűséggel. Babits Jóná­sának héber átültetéséről ha­sonló mondható. Itámár Jáoz-Keszttel új fe­jezet kezdődött a magyar irodalom héber fordításának történetében. A szarvasi születésű, tizen­hét éves fiú kivándorolt Iz­raelbe és huszonöt éves ko­rában megalapította az Éked könyvkiadót. Verseket, elbe­széléseket és regényeket ír, de ő ma Izrael legnagyobb héber műfordítója. Kiadott egy kötetnyi fordítást a ma­gyarországi zsidó költőkből is. Tolmácsolta Karinthyt, Tóth Árpádot, József Attilát, Rad­nótit, Szenes Erzsit, Juhász Ferencet és Mezei Andrást. Ezzel az antológiával fel­tette a koronát ez irányú munkásságára. A kétszáztíz lapos, kétnyelvű kötet bemu­tatja a magyar irodalmat Ba­lassi Bálinttól napjainkig. Nem kell hangsúlyoznom a fordító magasrendű ismere­teit a magyar és héber nyelv­ben, irodalomban. Amit azonban hangsúlyozni kell, hogy ugyanaz a fordító bele tudta magát élni a különbö­ző korokba és szinte azono­sulni tudott az egyes szer­zőkkel 400 éven keresztül. A lovagi eszméket meg­váltó Balassit, a népiest a rokokóval elegyítő Csokonait, a klasszicizáló Berzsenyit, a filozófus Vörösmartyt mara­déktalanul és hangulathűen szólalatatja meg. Arany Já­nos Toldijának I. énekéből ad mutatót, de Ágnes asszony balladai lüktetését is érezteti. A Szeptember végén és Az őrült nem először szólal meg héberül, de így még soha. Kiss József kései szerelmi vallomása, Vajda János régi szerelmet idéző sorai megra­gadják majd a héber olvasót Ady természetesen gazdagon van dokumentálva, ugyanígy József Attila és Radnóti. Tárgyáért külön ki kell emel­ni Méliusz József A Mendel malma című versét, Gergely Ágnes A Láthatatlan Család­ját, Mezei András és Székely Magda költeményeit. A fordító alapos bevezető tanulmányt szentel a magyar irodalomnak. Minden szerző­ről elmondja a versek élén a legszükségesebbeket és arc­képüket közli. A nemesveretű utószót Gi­­ladi Dávid írta, kiemelve Csengeri Imre áldozatossá­gát, aki elpusztított családja emlékére fedezte a kötet költségeit. Arról természetesen lehet­ne vitatkozni, hogy miért vá­lasztotta a fordító ezeket a verseket és miért nem máso­kat. De ez minden fordító szuverén joga. Ez az antológia határkő a magyar irodalom héber átül­tetésnek történetében. So­káig az is marad, hála a gondos fordítónak. Magam személyes hálát érzek iránta, hogy engem kért fel az elő­szó írására és így nevemet hozzákötötte e fontos műhöz Scheiber Sándor 1985 JANUÁR 4.

Next