Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-07-05 / 27. szám - Zoltai Dénes: Erkel az övéi között (1. oldal) - Garai Gábor: Csak ami vár… • vers (1. oldal) - Molnár Gabriella: Körmenet • kép (1. oldal)
ÉLET ES□ I ;?»] »Ti\ W fl1 HHHMHHHMHHHHHU IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Pangloss mester elemez (interjú) XXIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1985. JÚLIUS 5. Tamás Ervin: Mandátum nélkül ♦ Benedek István és Ungvári Tamás levélváltása az ötvenes évekről ZOLTAI DÉNES: ERKEL Újabb évforduló: 175 éve 1810- ben született amagyar himnusz komponistája, nemzeti operánk megteremtője, Erkel Ferenc. Mostanában gyakran hallhatni ilyen-olyan zsörtölődést, fárasztó már a szüntelen emlékezés. Sok bennük a ceremónia, a kultusz, új meg új emlékbizottságok üléseznek, díszünnepélyek rendeztetnek, lehetőleg koszorúzási és tudományos tanácskozással. Értem is, nem is e vélekedéseket. Értem, mert engem is boszszant a formális kegyeletadás, az ünnepi szó, amelyre rácáfol a köznapi tett. Értem, mert én is háborgok, ha mondjuk két évvel a Kodály-évforduló után a Kodály-társaságnak, lám, nyílt levélben kell kérnie, könyörögnie, rimánkodnia, mentsük meg az ének-zene eszközeivel is élő embernevelés kodályi eszméjét, a „legyen a zene mindenkié” programját , hogy mentsük értékeinket, míg nem késő. Értem, mert ha a jelek nem csalnak, a nemzetközi hullámokat vető Lukácsévforduló idején sírásókat látok serénykedni, akik nem is a személyt, hanem a humanista-realista művészet gondolatát akarják elföldelni. Mondom, értem én az évfordulós stíl iránti ellenszenvet. Nem rajongok a vasárnapi szagos misékért, amelyeket színtelen-szagtalan köznapok lövetnek. De nem értem az újabb módit. Először is: aki, mondjuk, Babitsot ünnepelte a minap, meszszire kerüli a Lukács-emlékülést. Valahol felekezetek csatáznak, csonkítva magukat is, az értékőrző és értékgyarapító progresszív nemzeti kultúrát is. Terjedőben valamiféle kulturális egyistenhit, szentekkel és mártírokkal, igazhitű főpapokkal, ügybuzgó klerikusokkal és fanatikus hivősereggel. Nem értem, sehogy sem értem a dolgot. Értékközpontú, sokféle értéket integrálni tudó, progresszív nemzeti művelődést követelne a jelenkor, ugyanolyan erővel, mint követeli a kiművelt emberfők sokaságát és a demokratikus gondolati kultúrát. Hogy Bartók- és Kodály-centenáriumok idején a vízcsapból is az ő zenéjük szólt? Különös logika, éretlen vicc. Végtére senkit sem köteleznek, hogy a Cantata profanát hallgassa szakadatlan, vagy hogy Az esztétikum sajátosságát cipelje napszám a hóna alatt. A vízcsap elzárható, habár maga az ivóvíz — a tiszta forrás — mégiscsak pótolhatatlan. Erkel Ferenc szülővárosa, Gyula, ha jól látom, nem követi az öncsonkítás divatját. Van töröklátta, habár helyenként roskatag téglavára, egyedülálló akusztikájú belső udvarral, mellette kis várta, amely mutatóban maradt ott a hajdanvolt körösi sárvizek emlékére. Van egykori grófi kastélya is, irdatlan őspark szélén, s még látható a viharvert fa, oldalán a mosolyra fakasztó táblával: e fa lombja alatt komponálta Erkel Ferenc a Bánk bán zenéjét. Már ahogyan az operakomponálást a nemzeti romantika idején elképzelték. Úgy látszik, nincs történelmi táj történelmi legendák nélkül, márpedig az operaíró, csakúgy, mint a költő, a kiirthatatlan legenda szerint a természet lágy ölén komponál vagy költ, fák lombja alatt vagy zúgó tenger partján. Igaz, a legendáknak lehet valamilyen magvuk. A gyulai Erkel-fától nem messze ott a hajdani lovarda; a zenebarát Wenckheim grófok itt egykoron, szigorúan exkluzív, arisztokrata közönség előtt, szeparált operaelőadásokat is rendeztek, nemcsak lovaglóiskolai bemutatót, méghozzá a magyar Királyi Opera legjobb énekeseivel, zenekarával, díszleteivel. Vezényelt ilyenkor a pesti Sugár úti palota fő zeneigazgatója, Erkel Ferenc, a fiatalon ugyan a grófok pártfogoltja. (Egyébként, legendák nélkül, Beethovent is arisztokraták pártfogolták Bécsben.) S a mocsárból errefelé is különös virágok nőttek. 1867-ben Erkel (Dózsa Györgyről komponált operát (Jókai drámai szövegére); a pesti Opera királyi intendánsa, báró Podmaniczky, évek múltán, bosszankodva jegyezte fel: „...librettóit megbírálni és megítélni tapintat és ízlés hiányánál fogva sohasem volt képes (...) Király- vagy királynégyilkosság, az arisztokrácia elleni zendülés vagy forrongás, népszínművekbe való zsidó tirádák, elménckedések ,vagy nemzetiségi hancz s torzsalkodás nélkül nem lehetett egy librettója sem.” Az egykori grófi lovardát az élelmes gyulaiak különben termálvizes uszodává alakították, az ősparkot meg messze híres strandfürdővé. Ezzel egy időben volt gondjuk a kulturális értékek őrzésére is. A középkori téglavár, újabban a vártó fölé ácsolt színpad jó két évtizede nyári játékok színtere. És a mostani vezetés is hű maradt az alapítók eszméjéhez. Gyula várszínháza minden nyáron a történelmi drámák és zenedrámák műhelye. Évek óta figyelem, olykor őszinte bámulattal, hogyan váltja valóra, ha kell, nemes ravaszkodással és önmagához a próbáltató években is hűségesen, az értékőrzés és értékteremtés harmóniáján nyugvó programját. Itt fedezték fel a romániai magyar író, Székely János Caliguláját (Harag György feledhetetlen rendezésében) ; a Bartók-évben itt volt látható az évad legeredetibb, legmeggyőzőbb Kékszakállúja, a Kodály-évben egy kiemelkedően szép Székelyfonó (Sík Ferenc rendezte mindkettőt). Ilyen előzmények után kell méltányolni, hogy az idei Erkel-jubileum nyitását is a szülőváros Várszínháza vállalta fel. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a nyitókoncert — június 14-én, kivételesen szép időben — az Állami Operaház produkciója volt. Mihály András, a pesti Ház igazgatója, jeles szólistákkal és a zenekarral utazott Gyulára, visszavinni a régi-új Várszínháznak, amit az alapító mester a főváros és az ország operakultúrájának adott. Nem nekem kellene érdemben szólnom a produkció műsoráról és művészi színvonaláról; kár, hogy az erre illetékesek fázósan otthon maradtak. Mellettem ült viszont Millos Aurél, a modern koreográfia Rómában élő nagy öregje, 80 évesen, plédbe burkolózva.nő, látni akarta a gyulai Erkelt. Az ő arcvonásaiból vélem kiolvasni a hiteles kritikát. A világhírű mester, így mondta, jövő nyáron visszajönne ide, csak egészsége engedje. Ezekre a helyszínekre való koreográfiával. És ott volt egy másik, külföldön élő magyar muzsikus is, Kovách Andor, Svájcból, egy Szegeden is bemutatott Médea és egy Martinovics-oratórium szerzője. AZ Erkeljubileumnak hála, ők visszavágynak. Úgy tűnik, mégsem mindig haszontalan az emlékezés. Mellesleg, a Kodály-társaság Nyílt levele, amelyet másnap olvashattam, szívem szerint fogalmaz : „Kapjon azonnali, hathatós támogatást az iskolán kívüli remei népművelés minden olyan intézménye, amely az iskolával karöltve, annak lehetőségeit fokozva, terjeszti a zenekultúrát.” Úgy, mint az Operaház művészei tették, június derekán, a gyulai Várszínházban, nekii felejtve, mivel tartoznak az elődöknek és a mai hallgatóknak, akik színházba vagy operába készülve nem formális ceremóniára vágynak. Didergető volt ez a június, becsülni való, ha időnként kisütött a nap. AZ ÖVÉI KÖZÖTT Molnár Gabriella: Körmenet ÁRA: 7,50 Ft GARAI GÁBOR: Csak ami var... Most méltán örülhetnék, barátom , — jó madarak láthatatlan barátja —, most méltán örülhetnék, hiszen elolvastad a könyvem, sőt írtál róla, sőt meg is jelent írásod, tele megértő, sőt értő dicséretekkel, hát méltán örülhetnék, igazán: magunkfajtának használ az efféle, még pénzt is hoz konyhánkra néhanap, persze nem közvetlenül, jól tudod, s örülhetnék is, de mégse vagyok boldog, mert — ezt már te is nyilván ismered —, ami mögöttem van, nem érdekel, csak ami vár még rám, az érdekelne, de vár-e még rám valami? — talán ez tőled idegenebb gond?! — s meddig fuldokolnak torkomban megformálatlan szavak, látod, most is alig tudok beszélni; hónapok óta mormolom magamban: ,,Csak ami lesz, az a virág” — de lesz-e virág, mi épp bennem kíván tenyészni? — ékesszólásra vajon fordul-e némaságom? — betonból rózsa sarjad? ’ ki tesz csodát velem? — tudom, tudom, ez már nem a te kínod (bár lehet még), ' s türelmet kérte Holtig a türelmetlenszívemre vonni, hogy az öröm is meglátogathasson majd néhanap, de mit tegyek!? ... Köszönöm jószavad.