Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)

1985-07-05 / 27. szám - Zoltai Dénes: Erkel az övéi között (1. oldal) - Garai Gábor: Csak ami vár… • vers (1. oldal) - Molnár Gabriella: Körmenet • kép (1. oldal)

ÉLET ES□ I ;?»] »Ti\ W fl1 HHHMHHHMHHHHHU IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP Pangloss mester elemez (interjú) XXIX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1985. JÚLIUS 5. Tamás Ervin: Mandátum nélkül ♦ Benedek István és Ungvári Tamás levélváltása az ötvenes évekről ZOLTAI DÉNES: ERKEL Újabb évforduló: 175 éve 1810- ben született a­­magyar himnusz komponistája, nemzeti operánk megteremtője, Erkel Ferenc. Mostanában gyakran hallhatni ilyen-olyan zsörtölődést, fárasztó már a szüntelen emlékezés. Sok bennük a ceremónia, a kultusz, új meg új emlékbizottságok ülé­seznek, díszünnepélyek rendeztet­­nek, lehetőleg koszorúzási és tu­dományos tanácskozással. Értem is, nem is e vélekedése­ket. Értem, mert engem is bosz­­szant a formális kegyeletadás, az ünnepi szó, amelyre rácáfol a köznapi tett. Értem, mert én is háborgok, ha mondjuk két évvel a Kodály-évforduló után a Ko­­dály-társaságnak, lám, nyílt le­vélben kell kérnie, könyörögnie, rimánkodnia, mentsük meg az ének-zene eszközeivel is élő em­bernevelés kodályi eszméjét, a „legyen a zene mindenkié” prog­ramját , hogy mentsük értéke­inket, míg nem késő. Értem, mert ha a jelek nem csalnak, a nem­zetközi hullámokat vető Lukács­évforduló idején sírásókat látok serénykedni, akik nem is a sze­mélyt, hanem a humanista-rea­lista művészet gondolatát akarják elföldelni. Mondom, értem én az évfordulós stíl iránti ellenszen­vet. Nem rajongok a vasárnapi szagos misékért, amelyeket szín­telen-szagtalan köznapok lövet­nek. De nem értem az újabb módit. Először is: aki, mondjuk, Ba­­bitsot ünnepelte a minap, mesz­­szire kerüli a Lukács-emlékülést. Valahol felekezetek csatáznak, csonkítva magukat is, az érték­őrző és értékgyarapító progresszív nemzeti kultúrát is. Terjedőben valamiféle kulturális egyistenhit, szentekkel és m­ártírokkal, igaz­hitű főpapokkal, ügybuzgó kle­rikusokkal és fanatikus hivőse­reggel. Nem értem, sehogy sem értem a dolgot. Értékközpontú, sokféle értéket integrálni tudó, progresszív nemzeti művelődést követelne a jelenkor, ugyanolyan erővel, mint követeli a kiművelt emberfők sokaságát és a demok­ratikus gondolati kultúrát. Hogy Bartók- és Kodály-centenáriumok idején a vízcsapból is az ő zené­jük szólt? Különös logika, éret­len vicc. Végtére senkit sem kö­teleznek, hogy a Cantata profanát hallgassa szakadatlan, vagy hogy Az esztétikum sajátosságát cipelje napszám a hóna alatt. A vízcsap elzárható, habár maga az ivóvíz — a tiszta forrás — mégiscsak pótolhatatlan. Erkel Ferenc szülővárosa, Gyula, ha jól látom, nem követi az ön­csonkítás divatját. Van töröklátta, habár helyenként roskatag tégla­vára, egyedülálló akusztikájú bel­ső udvarral, mellette kis várta, amely mutatóban maradt ott a hajdanvolt körösi sárvizek emlé­kére. Van egykori grófi kastélya is, irdatlan őspark szélén, s még látható a viharvert fa, oldalán a mosolyra fakasztó táblával: e fa lombja alatt komponálta Erkel Ferenc a Bánk bán zenéjét. Már ahogyan az operakomponálást a nemzeti romantika idején elkép­zelték. Úgy látszik, nincs törté­nelmi táj történelmi legendák nélkül, márpedig az operaíró, csakúgy, mint a költő, a kiirtha­­tatlan legenda szerint a termé­szet lágy ölén komponál vagy költ, fák lombja alatt vagy zúgó tenger partján. Igaz, a legendák­nak lehet valamilyen magvuk. A gyulai Erkel-fától nem messze ott a hajdani lovarda; a zenebarát Wenckheim­ grófok itt egykoron, szigorúan exkluzív, arisztokrata közönség előtt, szeparált opera­­előadásokat is rendeztek, nemcsak lovaglóiskolai bemutatót, méghoz­zá a magyar Királyi Opera leg­jobb énekeseivel, zenekarával, díszleteivel. Vezényelt ilyenkor a pesti Sugár úti palota fő zene­­igazgatója, Erkel Ferenc, a fiata­lon ugyan a grófok pártfogoltja. (Egyébként, legendák nélkül, Bee­thovent is arisztokraták pártfo­golták Bécsben.) S a mocsárból errefelé is különös virágok nőttek. 1867-ben Erkel­ (Dózsa Györgyről komponált operát (Jókai drámai szövegére); a pesti Opera királyi intendánsa, báró Podmaniczky, évek múltán, bosszankodva je­gyezte fel: „...librettóit megbí­rálni és megítélni tapintat és íz­lés hiányánál fogva sohasem volt képes (...) Király- vagy királyné­­gyilkosság, az arisztokrácia elleni zendülés vagy forrongás, népszín­művekbe való zsidó tirádák, el­­ménckedések ,vagy nemzetiségi hancz s torzsalkodás nélkül nem lehetett egy librettója sem.” Az egykori grófi lovardát az élelmes gyulaiak különben termálvizes uszodává alakították, az ősparkot meg messze híres strandfürdővé. Ezzel egy időben volt gondjuk a kulturális értékek őrzésére is. A középkori téglavár, újabban a vártó fölé ácsolt színpad jó két évtizede nyári játékok színtere. És a mostani vezetés is hű maradt az alapítók eszméjéhez. Gyula várszínháza minden nyáron a tör­ténelmi drámák és zenedrámák műhelye. Évek óta figyelem, oly­kor őszinte bámulattal, hogyan váltja valóra, ha kell, nemes ra­vaszkodással és önmagához a pró­­báltató években is hűségesen, az értékőrzés és értékteremtés har­móniáján nyugvó programját. Itt fedezték fel­ a romániai magyar író, Székely János Caliguláját (Harag György feledhetetlen ren­dezésében) ; a Bartók-évben itt volt látható az évad legeredetibb, legmeggyőzőbb Kékszakállúja, a Kodály-évben egy kiemelkedően szép Székelyfonó (Sík Ferenc ren­dezte mindkettőt). Ilyen előzmények után kell mél­tányolni, hogy az idei Erkel-jubi­­leum nyitását is a szülőváros Vár­színháza vállalta fel. Az igazság­hoz hozzátartozik, hogy a nyitó­koncert — június 14-én, kivéte­lesen szép időben — az Állami Operaház produkciója volt. Mi­hály András, a pesti Ház igazga­tója, jeles szólistákkal és a zene­karral utazott Gyulára, visszavin­ni a régi-új Várszínháznak, amit az alapító mester a főváros és az ország operakultúrájának adott. Nem nekem kellene­­ érdemben szólnom a produkció műsoráról és művészi színvonaláról; kár, hogy az erre illetékesek fázósan otthon maradtak. Mellettem ült viszont Millos Aurél, a modern koreográfia Rómában élő nagy öregje, 80 évesen, plédbe burko­lózva.n­ő, látni­ akarta a gyulai Er­kelt. Az ő arcvonásaiból vélem ki­olvasni a hiteles kritikát. A vi­lághírű m­ester, így mondta, jövő nyáron visszajönne ide, csak egészsége engedje. Ezekre a hely­színekre való koreográfiával. És ott volt egy másik, külföldön élő magyar muzsikus is, Kovách An­dor, Svájcból, egy Szegeden is be­mutatott Médea és egy Martino­­vics-oratórium szerzője. AZ Erkel­­jubileumnak hála, ők visszavágy­nak. Úgy tűnik, mégsem mindig ha­szontalan az emlékezés. Mellesleg, a Kodály-társaság Nyílt levele, amelyet másnap ol­vashattam, szívem szerint fogal­maz : „Kapjon azonnali, hathatós támogatást az iskolán kívüli rem­ei népművelés minden olyan intéz­ménye, amely az iskolával kar­öltve, annak lehetőségeit fokozva, terjeszti a zenekultúrát.” Úgy, mint az Operaház művészei tet­ték, június derekán, a gyulai Vár­színházban, nekii felejtve, mivel tartoznak az elődöknek és a mai hallgatóknak, akik színházba vagy operába készülve nem formális ceremóniára vágynak. Didergető volt ez a június, becsülni való, ha időnként kisütött a nap. AZ ÖVÉI KÖZÖTT Molnár Gabriella: Körmenet ÁRA: 7,50 Ft GARAI GÁBOR: Csak ami var... Most méltán örülhetnék, barátom , — jó madarak láthatatlan barátja —, most méltán örülhetnék, hiszen elolvastad a könyvem, sőt írtál­­ róla, sőt meg is jelent írásod, tele megértő, sőt értő dicséretekkel, hát méltán örülhetnék, igazán: magunkfajtának használ az efféle, még pénzt is hoz konyhánkra néhanap, persze nem közvetlenül, jól tudod, s örülhetnék is, de mégse vagyok boldog, mert — ezt már te is nyilván ismered —, ami mögöttem van, nem érdekel, csak ami vár még rám, az érdekelne, de vár-e még rám valami? — talán ez tőled idegenebb gond?! — s meddig fuldokolnak torkomban megformálatlan szavak, látod, most is alig tudok beszélni; hónapok óta mormolom magamban: ,,Csak ami lesz, az a virág” — de lesz-e virág, mi épp bennem kíván tenyészni? — ékesszólásra vajon fordul-e némaságom? — betonból rózsa sarjad? ’ ki tesz csodát velem? — tudom, tudom, ez már nem a te kínod (bár lehet még), ' s türelmet kérte Holtig a türelmetlen­­szívemre vonni, hogy az öröm is meglátogathasson majd néhanap, de mit tegyek!? ... Köszönöm jószavad.

Next