Élet és Irodalom, 1985. július-december (29. évfolyam, 27-52. szám)
1985-10-25 / 43. szám - Szabó B. István: A budapesti nemzetközi filmnapok elé • A budapesti Kossuth Filmszínházban 1985. október 21-től november 19-ig tartó nemzetközi filmnapok bevezetője. (13. oldal) - Koltai Tamás: Mű • színikritika • Sárospataky István: Drágamama, rendező Garas Dezső, szolnoki Szigligeti Színház (13. oldal) - Szekrényesy Júlia: Szereptragédiák • színikritika • Per Olov Enquist: Ének Phaedráért, rendező Csiszár Imre, miskolci Nemzeti Színház (13. oldal) - Szentes Ilona: rajza • kép (13. oldal)
Színház1 ...................... ......... •KOLTAI TAMÁS: „Mi vadítja meg az embert?” —• kérdezi földúltan Sárospataky István Drágamama című háromfelvonásosának egyik szereplője. Mindjárt felel is rá: „Ha nem tudja követni a dolgok menetét.” Valahogy így érzi magát a néző a szolnoki Szigligeti Színház előadásán. Ahhoz már hozzászokott, hogy ha egy darabban nem talál se cselekményt, se jellemet, se szituációt, akkor „magas művészetre” gyanakodjék, mert bár a drárpa irodalomban egyetlen valódi mű sem született ezek valamelyike nélkül, néhány eredetinek nevezett hazai bemutató az ellenkezőjét igyekszik bizonyítani, és a néző olykor hajlamos elhinni, hogy ha valamit lát, akkor az a valami létezik is. De a létezőnek látszó színház legképtelenebbjében is kell lennie valamiféle logikának. Nem szükséges, hogy hétköznapi logikája legyen. Az abszurditásnak is van logikája. Az irracionális nem azonos az értelmetlennel. És még működőképes képtelenség sincs vezérlő elv nélkül. A Drágamamában semmi sem stimmel. Ebből a szempontból a darab és az előadás tökéletesen összeforrt esztétikai műegészt alkot. Egy zsúfoltan berendezett polgári otthonban egymást marja anyós és meny: a virgoncán szökdécselő Koós Olga és a kecsesen filigrán Győry Franciska. Marakodásuk „tárgya” Misi — a fiú, illetve férj —, akit az anya szerint laposra taposott egy tank, a feleség viszont úgy véli, hogy él, és Amerikában van. Mindez negyven évvel ezelőtt történt (volna). Tessék számolni. Később Kátay Endre személyében megjelenik a Misi (vagy az ál-Misi?), és ettől kezdve arról folyik a grand guignol, hogy mármost ő a valódi-e, vagy az ál, van-e pénze, vagy nincs, és menjen-e vagy maradjon. Győ- A budapesti nemzetközi filmnapok elé Az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet Kulturális Fórumához kapcsolódó művészeti események sorában nemzetközi filmnapokat rendezni — a lehető legkézenfekvőbb, legtermészetesebb dolog. Köztudott: a művészeti ágak közül éppen a film — Balázs Béla szavával: „a XX. század népművészete” — rendelkezik egyedül a nemzetközi egyetemesség elvi lehetőségével. Azaz elvileg: ugyanaz a műalkotás találkozhat közönségével egy időben a világ minden táján — a reprodukció kényszerű értékvesztése nélkül, a műfordítás szükségképpeni „újraolvasata” nélkül, az interpretáció jelentésmódosulása nélkül —, s anélkül, hogy színészek, művészek, technikusok csapatát és felszerelések, hangszerek, díszletek, jelmezek sokaságát kellene — igen költségesen és körülményesen — országokon át utaztatni. Az eredeti, torzítatlan filmélményhez nem kell más, mint a dobozban könnyen szállított, világszerte szabványosított filmszalagot ugyancsak szabványosított vetítőgépbe fűzni és levetíteni. Ez valóban nagyon egyszerű — de itt jön a kérdés neheze: az, hogy mi van a filmszalagon?! A film - és filmjellegű élmények közvetítésében rohamosan fejlődő audio-vizuális technika: a digitális tévé, a kábeltévé, a műholdas műsorszórás, a videoszalag és -lemez — ma márés holnap méginkább képes mindent kifejezni, igaznak elhitetni és határtalanul széles körben terjeszteni, ami az embertől kitelik. Ami az embertől kitelik nagyságban, értékalkotásban, igazmondásban, progresszivitásban, szépségben, jóságban, a jelenért és a jövőért való felelősségben. S képes kifejezni és határtalanul elterjeszteni azt is, ami az embertől kitelik aljasságban, önzésben, értéktelenségben, hazugságban, agresszivitásban, ízléstelenségben, gonoszságban, felelőtlenségben. Az a sok ezer kilométernyi filmszalag, amit a világon naponta levetítenek és sugároznak — reális tényező lehet a népek, országok közötti jobb megismerésben és ezáltal a jobb megértésben, a feszültségek, gyanakvások csökkentésében, komolyan hozzájárulhat egy magasabb minőségű emberi élet és mentalitás létrejöttéhez. De a filmszalag-kilométerek sokasága hatalmas veszélyeket is hordozhat: a társadalmi és gondolkodási manipuláció, a gyűlöletkeltés, az agresszivitás, a sekélyesség, az ízléstelenség eluralkodásának veszélyeit. Nem mindegy, egyáltalán nem mindegy, hogy naponta ma tízmillióknak, holnap százmillióknak milyen filmszalagokat közvetítünk. Mióta mozgókép egyáltalán létezik, azt nyilvánosság előtt a világ bármely országában csak cenzúraengedéllyel lehet vetíteni. Felfogásunk szerint vannak szükséges és jó cenzúrák , amelyek az értéket védik azzal, hogy meggátolják a torz, embertelen tartalmaik, vagy az ízléstelenség, a szemét, a pornográfia, az önmagáért való brutalitás beáramlását az ifjúság, s egyáltalán a közönség köreibe. Mi is, itt Magyarországon igyekszünk ehhez tartani magunkat. S voltak és vannak szükségtelen rossz cenzúrák, amelyek az értékek terjesztését akadályozzák. Tudjuk például, hogy háborúk idején több hadviselő országban betiltották az ellenséges országokból származó filmeket, mert a fümekben megjelenített emberi tartalmak megismerésétől csak egy lépés a megértés, s onnan csak egy lépés a szimpátia, a megszeretés — ami nyilvánvalóan zavarta volna a háborús uszítást és propagandát. Ez rossz cenzúra. S vannak békében is, ma is különböző rossz cenzúrák. A legkíméletlenebb s legkiterjedtebb cenzúra manapság a film területén — úgy látjuk, úgy tapasztaljuk — a piac, a profit cenzúrája. Tapasztalataink a magyar filmek külföldi terjesztésében egybevágnak — társadalmi berendezkedéstől függetlenül — a kisebb filmgyártó országok keserű tapasztalataival, akik nem tudnak vagy nem kívánnak szuperprodukciókban gondolkodni, nem tudnak vagy nem kívánnak reklámkampányokra milliókat áldozni, azokon a területeken, ahol eluralkodott a piac és a profit cenzúrája — emberléptékű, köznapi, de igaz filmjeikhez egyre ritkábban, egyre nehezebben találhatnak közvetítő csatornát, akár televíziót, akár mozit. A kulturális fórum fő témájához — az alkotás, a terjesztés és a kulturális együttműködés felételeinek javításához — nagyon is illik, s például a kevéssé elterjedt nyelvek irodalmainak felkarolását célzó javaslatokra jól rímelne a film területén olyan megoldások keresése, amelyek valamiképp támogatnák azokat a forgalmazókat, akik szívesen vállalnák kisebb filmgyártók filmértékeinek bemutatását — ha a piaci helyzet ezt megengedné. A cenzúrafolyamat, természetesen, nemcsak az említett pontokon — a filmek bemutatásánál — működik, ott inkább csak végződik. A kezdet, a leglényegesebb cenzúra: az alkotók felelősségében és a filmalkotások körül bábáskodók felelősségében található. Talán a bemutatás, a forgalmazás esélyeinél is lényegesebb: milyen gondolatok, milyen tartalmak kifejezésére van esély, s mekkora esély (ami a filmgyártásban pénzt is jelent), mert csak ami nem készülhet, az bemutathatatlan biztosan. E tekintetben a magyar film — legalább negyedszázada — tiszteletet és megbecsülést szerzett magának a világ minden táján. Ezt a tiszteletet és megbecsülést viszonozza a magyarországi filmforgalmazás azzal, hogy nyitott a filmművészeti értékekre — beleértve természetesen az ízléses, színvonalas szórakoztatást is — a világ minden tája és országa felé. A magyar mozik műsorán -ta;«nemcsak--■ a fővárosban, hanem a legkisebb falvakban is a saját nemzeti filmtermésnél mintegy tízszer több külföldi film látható — a televízióban ez az arány még nagyobb. Ezt a változatos és nyitott műsort mi igyekszünk arányosan — értékarányosan és nem profitarányosan — összeállítani. Ilyen értelemben jólesően állapíthatjuk meg, hogy a nemzetközi filmnapok rendezvénye — bár a maga nemében, tudomásunk szerint, egyedülálló — a magyar közönség számára nem jelent valamiféle rossz értelmű „szuperszenzációt”. Nagyon örülünk annak, hogy a helsinki okmányt aláíró országok csaknem mindegyike készséggel csatlakozott felhívásunkhoz, hogy országonként egy-egy napon, háromhárom filmmel reprezentálja filmművészetét. S ezzel együtt örülünk annak, hogy közönségünk többnyire ismerős filmes világokkal és alkotókkal fog itt találkozni: ez a bemutatósorozat lényeges arányaiban, műfajaiban, színképében nem nagyon különbözik a magyar moziműsortól. Ez a rendezvény nem filmvásár és nem filmfesztivál. Nem volt előzetesen válogató s nincsen utólagos minősítő zsűrije; nem versenyeztetni, hanem megismertetni kívánjuk a részvevő országok filmművészetét. Tudjuk persze, hogy három-három film nem adhat teljes képet bármely ország filmművészetéről, hanem éppen csak ízelítőt, bepillantást. De úgy gondoljuk, ha az ilyen jellegű, a jobb megismerést, s azon át a jobb megértést szolgáló találkozások szaporodnak, esetleg folyamatossá válnak — s magunk részéről készek vagyunk hasonló filmrendezvényeknek máskor is, akár évente helyet adni —, akkor a magunk szerény eszközeivel nem jelentéktelen mértékben segíthetjük elő az európai és tágasabb nemzetközi kulturális ezrnttműködést, s ezzel a legfontosabb ügyet szolgálhatjuk: a békét. Szabó B. István A budapesti Kossuth Filmszínházban 1985. október 21-től november 19- ig tartó nemzetközi filmnapok bevezetője. 1985. OKTÓBER 25. SZEKRÉNYESY JÚLIA: Per Olov Enquist svéd drámaíró legjobb úton halad, affelé, hogy színpadi karriert fusson el Magyarországon. A tribádok éjszakája című művét több színházunk is játszotta, korántsem visszhangtalanul. Enquist szexuális szókimondása merésznek mondható — legalábbis a mi viszonyainkhoz mérten —, ezért borzongatóak színművei, a szerző a lélekbúvárlat tájain sem járatlan, darabjai ettől érdekesek, olykor megrendítőek. Enquist megbízható szexuálpszichológus, drámaíróként pedig jó szakember. Ének Phaedráért című darabját magyarországi ősbemutatónként vitte színre a miskolci Nemzeti Színház, intim kamaraelőadásként a Játékszínnek nevezett aprócska teremben. (A fordítás Viola József munkája.) A darab címe korábbi művek — Euripidész, Racine — parafrázisára utal. Az alaptörténet valószínűleg még e feldolgozásoknál is idősebb. A séma oly ősi, hogy előbb-utóbb általános példázattá válhat, tehát mindenkit igazolhat. Phaedra kártékony asszonyisága elrettentően ihlető, nélküle nem születhet meg az erkölcsnemesítő, megnyugtató befejezés. Phaedra megmagyarázhatatlan szenvedélye több ezer éve akadályozza az emberiség fejlődését, sötét irracionalizmusa leküzdhetetlen akadékoskodás a szabályszerű rendszerek megvalósításának útjában. A fogalmazás lehet nehézkes, de a lényeg változatlan: Phaedra, Hippolytos, Theseus drámája a mai napig megoldatlan. Legyünk akár az ókori Görögországban, akár a klasszikus Franciaországban, akár a modern Svédországban, ezt az asszonyt soha sem tudjuk megfejteni, megszelídíteni, civilizálni. Phaedra destruktív, Racine így látta. Érdekes most már az, hogy ma miként és hogyan rombol ősi ellenségünk, az ösztöneire hallgató nő. Enquist egyik érdeme: ügyesen hidalja át a múlt és jelen szakadékot. Amint munkanaplójában írja, nem a múltat kell áthelyeznünk a jelenbe, hanem nekünk kell felkeresnünk a múltat, a mitológiát. A drámaíró a legegyszerűbb igazságot fedezte fel: nem a magasztos régi történetet sekélyesíti, hanem inkább mai hétköznapokat emeli mitológiai, tragikai magaslatokba. Nincs annál rémesebb, mint amikor a modern dramaturgiák például arra kényszerí tzereptragédiák tik Agamemnont, hogy válóperes bíróságokra járjon vagy példának, okáért Phaedrát kicsogatni küldi film azért, hogy e tevékenység közepett ismerje fel sorstragédiáját. Enquist ennek ellenkezőjét csinálja. Az ókori hősök nála ókori módon viselkednek, soha nem beszélnek ki szerepükből — éppen ezáltal válnak korszerűvé, izgalmassá. A történet — mint említettük — ősrégi. Egy házasságban élő érett asszony megkíván egy ifjút, aki — talán azért, hogy bezáruljak a tragikus kör — férjének első házasságából származó fia. Az egyszeri megkívánás így iszonyatos családi szövevények csapdájába hullik. Azonnal többértelművé válik. Megoldhatatlan lesz. Már régen nincs szó szerelemről, erotikáról. Phaedra őrült szenvedélye mindannyiunk egyetemes rabszolgaságára hívja fel a figyelmet. A darab hat szereplője voltaképp variációkat ad a férfi és a nő mai választási lehetőségeire. Minden férfiúi, illetve női szerepet eljátszat a szerző, és megmutatja mindegyik szerepfelfogás kudarcát. Afféle becsületes végső elszámolást készít az emberi viszonyokról — költőien fogalmazva, ahogy Enquist mondja: a napfogyatko-zás pillanatát idézi fel, azt a pillanatot, amikor minden sötét, és amikor mindenki a megújulásra vár. A miskolci bemutató a kíméletlen szembenézés állapotát ragadja meg. Ezt sugallja Vayer Tamás díszlete, mely egyszerre kegyetlenül zárt tér, de a végtelent is képes sejtetni. E hangulatot szolgálják Szakács Györgyi szélsőséges színvilágú jelmezei, és főképpen Csiszár Imre majdhogynem szenvtelent akkurátus rendezése. Az előadás sokkal inkább hasonlít a lelkiismeret-vizsgálatra, mint színpadi játékra. A színház összetett műfaj: nehéz megállapítani, kitehet arról, hogy előbb-utóbb úgy érezzük: nem nézők vagyunk, hanem résztvevők. A főszerepet Tímár Éva alakítja. Első örömünk: végre egy abszolút női főszerep. Végre alkalom nyílik arra, hogy egy olyan remek színésznő, mint Tímár Éva a lelki rezdülések egész skáláját érzékeltetheti. Hamis hangjai nincsenek, sohasem ordít, nem ágál, nem magyarázkodik, csak játszik. E dicséret normális körülmények között sértés is lehetne, de nem az, mert az efféle természetes színésznői magatartástól igencsak elszoktunk az utóbbi években. A Phaedra-alakítás megfelelő kiegészítői Lontay Margit Oinoneként, illetve Fráter Kata, mint Aricia. A hősnő ellenfelei figyelemre méltó férfitípusok. Szirtes Gábor néhány érdekes vonást villantott fel a hajlékony értelmiségi, Theramenes figurájából. Blaskó Péter szívbemarkolóan undorító Theseus, félelmetes nyárspolgárt formál meg, oly elvakult férfiút, aki még a kudarc fogalmát sem képes felismerni. Blaskó helyzetképe hibátlan. Theseusa tökéletesen kiismerhető, poláris ellentéte, Hippolytos viszont mindvégig rejtelmes marad. Mihályi Győző birkózik e sajátos ifjú figurájával. Hippolytos jellemzője csupa negatívum: előkelő idegenként jár-kel a szenvedélyteli drámában. Ártatlanul lemészárolt vétlen ifjú, afféle áldozati bárány vagy alattomos, makacs lázadó? A rendező és a színész szerepfelfogása nyitva hagyja e kérdést: a további töprengést a nézőre bízza. Rajtunk múlik, elfogadjuk-e Hippolytos kihívását. ry Franciska a keblére öleli, Koós Olga zsarolni próbálja Kátayt. Némi élénkséget hoz az események alakulásába egy bőröndben talált láb, amelyről azonban még a krimifordulat kifejlődése előtt kiderül, hogy mit, és csak azért van rá szükség, mert itthon sokkal olcsóbb végtagot amputáltatni, mint Amerikában. Maga a műláb azonban, úgy látszik, odaát olcsóbb, különben nem volna érdemes áthozni. És akkor mivel verné agyon a filigrán Győry Franciska a nála kétszerre megtermettebb Kátay Endrét? Így viszont, szerencsére, működik a deus ex műláb, és az előadást be lehet fejezni. Nem ültem annyira közel a színpadhoz, hogy láthattam volna, van-e a műlábon műtyúkszem. A műtyúkszem tudvalévően olyan, mint a valódi, azzal a különbséggel, hogy nem fáj. Általában azért növesztik, mert úgy lehet csinálni, mintha valódi volna, és fájna. Sárospataky már harmadjára próbál e szerint a működési elv szerint darabot írni. A Szemfényvesztők és a Teakúra után a Drágamama sem invencióból, mondanivalóból, vagy színpadi formát követő drámai anyagból született, hanem dramaturgiai mintákból, jótanulóságból, agyketyegtetésből. Két lábon járó tézisek dialogizálnak steril helyzetekben. Közhelyek keresnek maguknak megvalósulási formát. Kilencszázkilencvenkilenc dráma elolvasása után íródik egy ezredik; fölépül egy hihetetlen és hiteltelen történet, csak azért, hogy bebizonyíttassék az íróasztalnál kiötlött morális koncepció: mi, emberek, becsapjuk önmagunkat és egymást. Mi ez, ha nem műtyúkszem? Legutóbb bemutatott három darabjának tanúsága szerint Sárospataky kegyetlen játszmák sorozatának látja az életet. Ajánlok én is egy játékot. Hagyjuk el a fölösleges mondatokat a Drága mamából. Azokat, amelyek nem nyújtanak új információt, nem mélyítik el a figurák jellemét, nem viszik előre a belső cselekményt, nem építik tovább az alaphelyzetet, vagy egyszerűen nem kötődnek szervesen az előző mondathoz. A kísérlet arra szolgál, hogy megfigyeljük: működik-e bármilyen kohéziós erő a szövegben? Nagy kérdés, marad-e még darab a kísérlet elvégzése után... Sárospataky évekkel ezelőtt úgy indult — görcsösen, de ígéretesen —, mint akiben eredeti színházi látásmód érlelődik. Premierjeit most már csak a suta szakmai szóhasználat jelöli a színlapon eredeti bemutatónak, ő maga kezdő rutinjaként egyre simulékonyabban alkalmazkodik a könnyű bemutathatóság konvenciójához. Talán úgy tartja — mint a Drágamama egyik szereplője —, hogy a tehetség azt jelenti: élni a lehetőségekkel. Opuszait végeredményben istápoló dramaturgok láttamozzák, jó rendezők állítják színpadra, neves színészek játsszák el. Garas Dezső most is úgy tesz, mintha lett volna mit megrendeznie a Drágamamán: a színpad fölényes profizmussal kelti az előadás illúzióját Koós Olga és Kátay Endre mesterfogásaik bővített eszköztárával játszanak, Győry Franciska pedig annyi strapás lelkesedést visz szerepébe, hogy rajta látszik, hisz abban, amit csinál. Végül is mindannyian a magyar dráma ügyét szolgálják. Attól tartok, hogy ha ebben a jelzős szerkezetben — mint megfigyelhető — egyre fontosabbá válik a jelző, és egyre másodlagosabbá a jelzett szó, akkor hovatovább minden megtörténhet. Még az is, hogy újabb bemutatók következnek. ■ ■■■■ 1