Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1986-01-03 / 1. szám - dr. Gazsi József: Hatz nem volt áruló • reflexió | Visszhang • Vajda Péter, ÉS 1985. november 8., december 6. (2. oldal) - Márványi Judit: Válasz Fráter Zoltánnak • reflexió | Visszhang • Osvát és György barát. ÉS 1985. december 13. (2. oldal) - T. Aszódi Éva: A gyerekek is vershallgatók • reflexió | Visszhang • Vershallgatók pedig vannak. ÉS 1985. október 25. (2. oldal) - Szerényi Gábor: Így köll csinálni? • reflexió | Visszhang • Iszlai Zoltán, ÉS 1985. december 20. (2. oldal) - Barabás Tamás: Ki hirdetett? • reflexió | Visszhang • Filmhirdetés magyar módra. ÉS 1985. december 6. (2. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (2. oldal)
Hatz nem volt áruló Az Élet és Irodalomban vita bontakozott ki az egykori szófiai katonai attasé, Hátszegi—Hatz Ottó második világháború alatti szerepéről. Vajda Péter két írásban is (ÉS, november 8., december 6.) lényegileg azt bizonyítja, hogy Hatz német ügynök volt. Gosztonyi Péter az ellenkezőjét állítja. (ÉS, november 29.) Kutatásaim és a rendelkezésre álló források alapján úgy látom, hogy az akkor még alezredes becsületes hazafi volt, aki a háborúból való kiváláson őszintén munkálkodott. Tevékenysége része volt a Kállay-kormány nyugatiak felé tett béketapogatódzásainak, illetve a katonai körök német szövetséget lazító törekvéseinek. Egy meghatározott hatalmi rendszert szolgált, tisztességgel és nem áruló módjára. Tettei a háború és a fasizmus ellenébe hatottak, s azt a nácik is így értékelték. Ha az életívet vizsgálom, ennek olyan állomásai vannak, mint a szövetségesekkel folytatott tárgyalások, a ,,Birodalom ellensége” címen történt letartóztatás és Gestapo-fogság, átrepülés a Vörös Hadsereghez. A nyilasok letartóztatták, halálra ítélik, egész családjét koncentrációs táborba hurcolják. Anyja, menyasszonya ott pusztul el. A német katonai elhárítás 1944 márciusában valamennyi magyar katonai attaséról afféle jellemzést készített. Hatz „minősítése” után idegen írással oda van vetve. Az Abwehr ,,Külföld”-i osztályának vezetői« „Hatz negatív beállítottságáról meg van győződve”. Személyével kapcsolatosan teljesen elutasító a német külügyminisztérium állásfoglalása is. Egyébként Hatz Ottóval 1943. szeptember elején, törökországi látogatása alkalmával, teremtett kapcsolatot a szövetségesek egyik ügynöke, bizonyos Grósz Bandi (sic), aki talán azonos a Vajda által Dogwood-nak nevezett személlyel. Grósz elmondta, hogy fiz amerikaiak Hatzon át a magyar kormányhoz ajánlattal, kívánnak fordulni. Az isztambuli Köves Lothárt nevezte meg összekötőnek. Hatz később így jutott kapcsolatba az amerikai különleges hadviselési szervezet (OSS) három emberével. Tőlük az együttműködésre vonatkozó írásos anyagot és rádióadót hozott magával, s velük több fontos tárgyalást folytatott. Tette mindezt az illetékes magyar katonai és polgári szervek tudtával és beleegyezésével, sőt kifejezett biztatásával. Elöljárói, Szombathelyi Ferenc vezérezredes és Kádár Gyula mindenről tudjak — beleértve a németeknek adott tájékoztatást —, ha a Gestapónál később tagadták is ezt. Bátran elvethetjük tehát azt a feltételezést, hogy Hatz bármely oldalra valamiféle külön politikát folytatott volna. Már javában benne voltak a dolgokban, amikor — novemberben — Hatznak újra Isztambulba kellett utaznia. A város nyüzsgött a német kémektől, akik minden utazásra felfigyeltek. Az attasé előadta aggályait Szombathelyinek: „Izgatott légkörben folyt a megbeszélés. Szóba került Grósz, Köves személye, és az a lehetőség, hogy a németek máris szimatot kaptak” — írja Hatz beszámolójában. Ezt egyébként a berlini attasé is megerősítette. Patthelyzet állt elő. „Tárgyalni szükséges, és a gyanút is el kellene hárítani valahogyan” — emlékezik Kádár Gyula. Szombathelyi ekkor azt a döntést hozta, hogy félrevezető jelleggel, az egész akció lefedésére, tájékoztatni kell a németeket A mellékessel el kell terelni a figyelmet a lényegről. „A cél ... a német hírszerzés és elhárítás félrevezetése és a politikai jelentőségű tárgyalásoknak egy színleges »ellenjátékkal« való leplezése” volt. Ezek Hatz szavai. E sorba illeszkedik a Canarisnál tett beszámoló is. A németek tájékoztatására, dezinformációs céllal, tehát csak akkor került sor, amikor már tudták, hogy a németek tudnak az esetről. Az adott helyzetben ez észszerű lépés volt, s lehetővé tette a további kapcsolattartást. Hatz joggal félt. Hamar rájött, hogy kapcsolata, Grósz, a németeknek is dolgozik. Gyaníthatóan kettős ügynök volt. Március 19-e után Budapesten tűnik fel, ahol őt nem, de Kövest elfogja a Gestapo. Grószt viszont külön futárgép viszi vissza Törökországba. Klages, a biztonsági rendőrség felügyelője mondta el később, hogy „állandóan tájékoztatta illetékes szerveinket”. Ilyen körülmények között került sor arra, hogy Hatz megkezdte a szófiai SD-rezidens Otto Wagner, azaz Delius „etetését”, akivel addig is hírcserét folytattak. Ez már a szakmával jár! December 22-ről van az első adat, hogy Hatz beszámolt isztambuli tárgyalásairól. De nincs szó a lényegről, a rádióról, a hatpontos ajánlatról, a megbízottakról. A beszélgetés szövegéből csak úgy ordít, hogy azt mondja, amit a németek szívesen hallanak. A közölt tényekről pedig csak annyit: Grósz már régen leadta őket! A Hatz-kérdést összegező német ellaborátum rögzíti, hogy beszámolói valószínűtlennek látszanak, ellentmondásokat tartalmaznak, s ok van rá, hogy feltételezzék: „a tárgyalások menetének legfontosabb mozzanatait elhallgatták”. Itt a lényeg, ők is rájöttek! Vajda Péter a források egyik csoportját kritika nélkül, tényként fogadta el. Pedig mögöttük ott van a valóság második rétege. Hatzot az OSS még „árulása” híre után sem „ejtette”. Velük megbeszélve tért haza, s németbarátságának elhitetésére — így biztonságára — ott még egy külön akciót is végrehajtottak. A hitlerellenes háború e nehéz frontján állt helyt Hátszegi-Hatz ezredes. Neve megérdemli, hogy tiszta mondjon. dr. Gazsi József hadtörténész Válasz Fráter Zoltánnak Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom december 13-i számában Osvát és György barát című glosszáját, amelyben ön a most megjelent Osvát Ernő a kortársak között című könyv előszavát támadja. Köszönöm helyreigazítását: a még korántsem lezárult Osvátfilológia szerint Osvát Ernő első írása Rákosi Jenő lapjában, az Esti Újságban jelent meg. Másodszor, igaza van: neve tanulmányomban valóban hibásan szerepelt: Zoltán helyett a tizenötödik oldalon György áll. Természetes, hogy az embert nevének elírása, hibás használata kellemetlenül érinti, őszintén sajnálnám, ha nem kellene arra gondolnom, hogy Ön is gyaníthatta: elírásról vagy sajtóhibáról van szó, mely egyszer fordul elő. Ha ideje engedi és az előszó után a könyvet magát is áttanulmányozza: látni fogja, hogy neve a jegyzetekben többször is helyesen szerepel. Vagy megnézhetné a Kortárs augusztusi számát, melyben az előszó (némileg rövidítve) megjelent már, és ahol neve ugyancsak helyesen íródott, ön sérelmezi, hogy neve mellé odakerült a fiatal jelző. Nos, ha tévedtem volna, és ön nem fiatal — elnézését kérem". Végezetül még egyet: „A bevezető szerzője alaposan hasznosította e sorok írójának Osvátról szóló közleményeit — írja Ön glosszájában, majd hozzáteszi: —, bár kissé szemérmesen, mert csupán egyszer nyilatkozik erről.” Uram, Ön téved. Én az Ön közleményeiből — eltekintve Osvát és a Tanácsköztársaság című írásától (Kritika, 84/3.) — az előszóban nem merítettem. Sem alaposan, sem felületesen. Sem sokat, sem keveset Nyilvánvaló viszont, hogy ön is ismeri az idevonatkozó szakirodalmat, ön is járt a Széchényi Könyvtárban, az Akadémia Kézirattárában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban — rátalált tehát azokra a forrásokra, ameleket magam is megtettem, és előszavamban mindvégig gondosan és örömmel idéztem. De hogy én önt „szemérmesen”, értsd lopnál, lopva, neve elhallgatásával idéztem volna? A gyerekek is vershallgatók örömmel értettem egyet az Élet és Irodalom október 25-i számában megjelent Vershallgatók pedig vannak című írással. Különösképpen azért, mert a cikk szerzője sem hisz azoknak, „akik a művészetek iránti érdektelenség kibontakozásáról” beszélnek. Magam sem hiszek nekik. Bőven volt alkalmam az ellenkezőjéről meggyőződni. Évtizedek óta járom az országot, hogy óvodákban, iskolákban, könyvtárakban a gyerekekkel a könyv „születéséről”, mesékről, versekről beszélgessünk. Ismerem a pedagógusokat, akik kisebb-nagyobb eltéréssel, de a költészet színe-javát olvassák föl az óvodákban, tanítják az iskolákban, s azt tapasztalom, hogy a gyerekek igenis élvezik a verset, a népköltészetet, a klasszikusokat, de az utolsó évtizedekben megteremtődött modern hangvételű gyermeklíra kiemelkedő alkotásait is. A gyerekek — lakjanak nagyvárosi lakótelepen vagy falun —, vonzódnak a vershez. Ma is gyönyörűséggel töltik el őket gyermekeseik mágikus játékai, mondókéi. .Szabolcsi Bence szavaival: „Ahogyan a megkövesült kagylók formájában ma is itt van még az őskor a lábunk alatt, úgy él tovább az ősember is közöttünk a gyermekmondókák képében.” Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes egyaránt vallja, hogy „minden gyerek költő”, hiszen veleszületett ritmusigénye (a tánc is ebből az ősi doboló-himbáló-dúdoló élvezetből ered), lelki szükségletéhez tartozik, és pici kora halandzsáiban is a verset véli megteremteni. Ha pedig a gyerekben ilyen ősi, évmilliókat magával hordó élmény a vers, akkor alig valószínű — még az elektronikai csodák elenére sem —, hogy erről a mélyen őrzött ösztönös élvezetről napjainkban inkább lemondana, mint bármikor az előző időkben. A cikk szerzője Nagy Attila arról ír, hogy a vers valódi közönsége a hallgatóság. A gyerek is hallgatóság. Szülők olvassák föl neki a verset. Az óvodában — csakúgy, mint az eladóteremben — csoportosan hallgatják az óvónéni versmondását és fogadják be a legszebb költeményeket. „Az este csak egy kis szerecsen gyerek ?’– várja anyját..írta Kosztolányi, és az a gyerek, akit ezek a szavak ringatnak álomba, magával viszi „felnőttségébe” is a szó varázsát. Úgy vélem, illő itt megemlíteni, hiszen talán kevesen tudják, hogy a legnehezebb esztendőkben Ascher Oszkár, Brassai Viktor és Jancsó Adrienne felolvasó délelőttöket (néha délutánokat) tartottak a gyerekeknek, így ajándékozva meg őket pici fénysugárral. Weöres Sándor A vers születése című tanulmányában veti fel azt a önfeledten vershallgató és versmondó gyerekek az iskolában azért tanulnak nehezen verset, mert a hallott, az „auditív” versélvezetből kell átlépniük a vizuális (versolvasó) gyakorlatba. Pedagógusa válogatja, hogyan vezeti át a gyereket ezen a keskeny úton, de a tapasztalat azt bizonyítja: kiváló költők váltak — válnak —, életükben klasszikussá a gyerekek szemében, s ugyanők valódi tisztelettel szólnak arról is, hogy a Bóbita, a Lila fecske vagy egy-egy József Attila-leporelló lapozgatása után szűnt meg könyvtépésük, könyvfirkálásuk. Mégis, az újabb gyermeklíra elterjedésének naponta kell átugrania azokon az akadályokon, amelyeket a versben kételkedők állítanak elébe. A gyerekverseket megjelentető kiadók tapasztalata korántsem ilyen sötét. Kétségtelen, hogy napjainkban a könyvesboltokban lassabban fogynak a gyerekeknek szóló verseskötetek, mint a képregények vagy néhány silányabb grafikájú mű, de ha megvették azokat, akkor használatban maradnak. Sem a tévé, sem a most divatos kiadványformák nem alkalmasak arra, hogy az egyszeri-kétszeri hatásról-hallásnál-látásnál többet nyújtsanak. A verseskönyv ottmarad a gyerek polcán, bármikor előveheti, így az élmény megismételhető. Ez pedig elsőrendűen fontos a gyermek világában. T. Aszódi Éva a Móra Könyvkiadó szerkesztője VISSZHANG Ugyan már, Fráter Zoltán. Utóirat: Alig néhány napja, hogy a könyvesboltokban megjelent a könyv: Osvát Ernő a kortársak között. S íme, már másnap (az időpontok hozzávetőlegesek) az ön glosszája is. A friss reagáláshoz gratulálnom kellene, ha nem nyugtalanítana a kétely: talán e feltűnő sietség akadályozta Önt abban, hogy írásának tartalmi tisztaságára, hangjának tisztessségére is ügyeljen. Ami pedig van annyira fontos, mint a fürgeség. Márványi Judit így kell csinálni? Próbálom türtőztetni magam Iszlak Zoltán Így kell csinálni című írásától (Élet és Irodalom, 1985. december 20.) — de nem megy. .. adjuk már meg egymásnak a pontosság figyelmességét, a névtisztelet megbecsülését is: az írónak (márpedig ő már akkor is az volt) a művein kívül a neve a legértékesebb.” írja azzal kapcsolatban, hogy Gáli István nevét egy 1-lel írta egyszer. Majd így folytatja: „Nem felejtettem el ezt a tanulságot.” De bizony elfelejtette. Hiába írja, hogy: „S ma, jó húsz évvel később is hatszor megnézem a borítékot, amikor bárkinek levelet küldök. Ha nem pontosan címzek, integritásában, legbelső személyének fő metaforájában sértem meg a címzettet.” (Oh, oh.) „S mellesleg az alapvető írói hitelesség kivédhetetlen kötelme ellen vétkezem.” Jaj istenem, legbelső személyünk fő metaforája mily védtelen! Hiszen kicsivel lejjebb — miközben a happeninget, performance-t korántsem ilyen alapossággal, de kivédhetetlen kötelemmel elintézi, hogy „jó nagy marhaság” — Erdély Miklóst, eme irányzatoknak (is) kiváló hazai művészét egy plusz i betűvel bizony integritásában (és lásd följebb, hogy még miben) sérti. Szerényi Gábor Ki hirdetett? Filmhirdetés magyar módra című glosszámban (ÉS, 1985/49. december 6-i szám) „kétesélyesre” vettem a hirdetőt, kérdőjellel írtam le mind a FÖMO, mind a MOKÉP nevét, mert nem voltam benne bizonyos, hogy melyik vállalat adja fel a kifogásolt hirdetést a lapokban. Jegyzetem megjelenése után felhívott telefonon a MOKÉP munkatársa és közölte velem: rossz hírbe hoztam ezzel a céget, holott a FÖMO a hirdető, glosszám tartalmi részével egyébként egyetért. Közlését tudomásul vettem, bizonytalanságomért sajnálkoztam és a MOKÉP jogos helyesbítését továbbadom. Barabás Tamás Mikó F. László rajza Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy meghalt Kordos György, a Magvető Könyvkiadó igazgatója, aki a hatvanas évektől a magyar irodalom egyik legjelentősebb szervező volt. Szerkesztői üzenetek TÖBBEintEIt. Karácsony és újév között nagyon megszaporodott a postánk, sok olvasónk az összevont karácsonyi szám kulisszatitkai felől érdeklidött. Válaszaink: 1. Az Élet és irodalom 1935/51—52. száma úgynevezett ofszeteljárással készült, ezzel magyarázható, hogy a betűk olvashatóbbak, a grafikák tisztábbak, a fotók is jobban kivenelők. Köszönjük az elismeréseket, mégsem ígérhetjük, hogy hamarosan áttérünk majd az ofszetnyomásra. Ez nemcsak és nem is elsősorban tőlünk függ; maga az előkészítés több hónapos munka, az anyagiakról nem szólva. Figyelmesebb olvasóink azonban észrevehették, hogy a karácsonyi számokat már évek óta ezzel a (drágább) eljárással állítjuk elő. 2. Részben már válaszoltunk arra a kérdésre is, hogy az év végi összevont szám a hagyomány. Sok egyéb mellett az is előnye, hogy a szokásosnál több verset és szépprózát közölhetünk, sőt hosszabb lélegzetű írásokat is, amelyek — mindenekelőtt terjedelmi ok miatt — a hétköznapi számokba egyszerűen nem férnének bele. A ,,csúcs” Karinthy Ferenc egyik, csaknem harminc gépelt kéziratoldalnyi terjedelmű novellája (még a hetvenes évek második felében), ezt éppen csak megközelíti Bertha Bulcsu 1985. december 20-án megjelent elbeszélése, A dinnye illata, amely csak huszonhárom gépiratoldal. 3. Az összevont szám harminckét újságoldalán körülbelül háromszáz gépiratoldalnyi szöveg látott napvilágot, ez nagyjából másfél folyóirat-terjedelemnek felel meg. 4. A mostani, 1986. január 3-i dátummal megjelent számot tekintjük a szilveszterinek, ebben kívánunk — az első oldal tanúsága szerint — boldog új esztendőt olvasóinknak. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a karácsonyihoz hasonlóan a szilveszteri szám is rendhagyó: többnyire hiányoznak belőle a rovatok, sok benne a vers, a széppróza. Következő számunk egyébként, a január 10-i, már nem tér el a megszokottól. HEVÉR KLÁRA, SZEGED. Olvasónk levele némileg összefüggésbe hozható az előbbi szerkesztői üzenettel. Azt tudakolja, hogy mikor folytatjuk a vitát, amelyet immár három hónapja kezdtünk el. Továbbá azt is kérdezi, szívesen fogadnánk-e hozzászólását, amelyet egy újságoldalnyi terjedelemben szeretne közölni. A levélírót lebeszéljük a túl részletes hozzászólásról, az egy újságoldal ugyanis legalább tíz-tizenkét gépiratoldal, ahogy mi nevezzük: flekk. Az irodalom létjogosultságáról folytatott vita további fázisában már csak rövidebb véleményeket szeretnénk közölni. Mindazonáltal azt is tervezzük, hogy olvasóink felfogását külön összeállításban próbáljuk érzékeltetni. Ehhez kérjük gondolataikat, egy-három gépiratoldalnyi terjedelemben, vagy azzal a záradékkal, hogy hozzájárulnak a számunkra legérdekesebb rész kiemeléséhez. A vitát következő, január 10-i számunkban folytatjuk. SMIDÉLIUSZ KOCSÁRD, BUDAPEST. A levélíró nagy érdeklődéssel olvasta az 1985/51—52. számban Bokor Péter Kirgiz című interjúját Rajk Lászlónéval. Azt kérdi, számíthat-e a Rajk Lászlóról folytatott beszélgetés könyvben való megjelenésére. A válaszra, úgy érezzük, nem a mi szerkesztőségünk illetékes, hanem valamelyik könyvkiadó. Az viszont tényszerűen is rögzíthető, hogy nemrégiben látott napvilágot Bokor Péter új interjúkötete — Zsákutca címmel, az RTV—Minerva gondozta —, ez a kiadvány túlnyomórészt azokat az Interjúkat tartalmazza, amelyek először az Élet és irodalomban jelentek meg. Mi, felelősséggel, csak azt ígérhetjük, hogy Bokor Péter kötetéről hamarosan értékelést közlünk. D. ISTVÁN, DEBRECEN. A levélíró az iránt érdeklődik, hogy munkatársaink milyen eredménnyel jártak Zala megyében (egy régebbi szerkesztői üzenetre utal amelyben arról írtunk, hogy ÉS-brigád készül Zalába.) Azóta sikerült tető alá hozni a megítélésünk szerint tartalmas ÉS-esteket Hévizen Keszthelyen, Zalaszentlászlón, Zalaszentgróton és Zala° Berszegen. Munkatársaink — Máriássy Judit, Mezei András, Szábe László, Zöldi László — sokat okultak az olvadókkal való találkozásból. Amenynyire lehetséges, a tapasztaltakat felmajd a mos'y°T*v»q«ztóe'h«'n is. Újabb meghívásokat szívesen, a véleménycsere reményében fogadunk — elsősorban művelődési házaktól könyvtáraktól, iskoláktól. 1SG3 JfXilR 3.