Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-03 / 1. szám - dr. Gazsi József: Hatz nem volt áruló • reflexió | Visszhang • Vajda Péter, ÉS 1985. november 8., december 6. (2. oldal) - Márványi Judit: Válasz Fráter Zoltánnak • reflexió | Visszhang • Osvát és György barát. ÉS 1985. december 13. (2. oldal) - T. Aszódi Éva: A gyerekek is vershallgatók • reflexió | Visszhang • Vershallgatók pedig vannak. ÉS 1985. október 25. (2. oldal) - Szerényi Gábor: Így köll csinálni? • reflexió | Visszhang • Iszlai Zoltán, ÉS 1985. december 20. (2. oldal) - Barabás Tamás: Ki hirdetett? • reflexió | Visszhang • Filmhirdetés magyar módra. ÉS 1985. december 6. (2. oldal) - Mikó F. László: rajza • kép (2. oldal)

Hatz nem volt áruló Az Élet és Irodalomban vita bon­takozott ki az egykori szófiai ka­tonai attasé, Hátszegi—Hatz Ottó második világháború alatti szerepé­ről. Vajda Péter két írásban is (ÉS, november 8., december 6.) lényegi­leg azt bizonyítja, hogy Hatz német ügynök volt. Gosztonyi Péter az el­lenkezőjét állítja. (ÉS, november 29.) Kutatásaim és a rendelkezésre álló források alapján úgy látom, hogy az akkor még alezredes be­csületes hazafi volt, aki a háború­ból való kiváláson őszintén mun­kálkodott. Tevékenysége része volt a Kállay-kormány nyugatiak felé tett béketapogatód­zásainak, illetve a katonai körök német szövetséget lazító törekvéseinek. Egy meghatá­rozott hatalmi rendszert szolgált, tisztességgel és nem áruló módjá­ra. Tettei a háború és a fasizmus ellenébe hatottak, s azt a nácik is így értékelték. Ha az életívet vizs­gálom­, ennek olyan állomásai van­nak, mint a szövetségesekkel foly­tatott tárgyalások, a ,,Birodalom ellensége” címen történt letartóz­tatás és Gestapo-fogság, átrepülés a Vörös Hadsereghez. A nyilasok letartóztatták, halálra ítélik, egész családjét koncentrációs táborba hurcolják. Anyja, menyasszonya ott pusztul el. A német katonai elhárítás 1944 márciusában valamennyi magyar katonai attaséról afféle jellemzést készített. Hatz „minősítése” után idegen írással oda van vetve. Az Abwehr ,,Külföld”-i osztályának vezetői« „Hatz negatív beállított­ságáról meg van győződve”. Sze­mélyével kapcsolatosan teljesen elutasító a német külügyminiszté­rium állásfoglalása is. Egyébként Hatz Ottóval 1943. szeptember elején, törökországi lá­togatása alkalmával, teremtett kap­csolatot a szövetségesek egyik ügy­nöke, bizonyos Grósz Bandi (sic), aki talán azonos a Vajda által Dogwood-nak nevezett személlyel. Grósz elmondta, hogy fiz ameri­kaiak Hatzon át a magyar kor­mányhoz ajánlattal, kívánnak for­dulni. Az isztambuli Köves Lo­­thárt nevezte meg összekötőnek. Hatz később így jutott kapcsolatba az amerikai különleges hadviselé­si szervezet (OSS) három emberé­vel. Tőlük az együttműködésre vo­natkozó írásos anyagot és rádióadót hozott magával, s velük több fon­tos tárgyalást folytatott. Tette mindezt az illetékes magyar kato­nai és polgári szervek tudtával és beleegyezésével, sőt kifejezett biz­tatásával. Elöljárói, Szombathelyi Ferenc vezérezredes és Kádár Gyu­la mindenről tudj­ak — beleértve a németeknek adott tájékoztatást —, ha a Gestapónál később tagad­ták is ezt. Bátran elvethetjük te­hát az­t a feltételezést, hogy Hatz bármely oldalra valamiféle külön politikát folytatott volna. Már javában benne voltak a dol­gokban, amikor — novemberben — Hatznak újra Isztambulba kel­lett utaznia. A város nyüzsgött a német kémektől, akik minden uta­zásra felfigyel­tek. Az attasé előad­ta aggályait Szombathelyinek: „Iz­gatott légkörben folyt a megbeszé­lés. Szóba került Grósz, Köves sze­mélye, és az a lehetőség, hogy a németek máris szimatot kaptak” — írja Hatz beszámolójában. Ezt egyébként a berlini attasé is meg­erősítette. Patthelyzet állt elő. „Tár­gyalni szükséges, és a gyanút is el kellene hárítani valahogyan” — emlékezik Kádár Gyula. Szombat­helyi ekkor azt a döntést hozta, hogy félrevezető jelleggel, az egész akció lefedésére, tájékoztatni kell a németeket A mellékessel el kell terelni a figyelmet a lényegről. „A cél ... a német hírszerzés és elhá­rítás félrevezetése és a politikai je­lentőségű tárgyalásoknak egy szín­leges »ellenjátékkal« való leplezé­se” volt. Ezek Hatz szavai. E sorba illeszkedik a Canarisnál tett be­számoló is. A németek tájékozta­tására, dezinformációs céllal, tehát csak akkor került sor, amikor már tudták, hogy a németek tudnak az esetről. Az adott helyzetben ez ész­szerű lépés volt, s lehetővé tette a további kapcsolattartást. Hatz joggal félt. Hamar rájött, hogy kapcsolata, Grósz, a néme­teknek is dolgozik. Gyaníthatóan kettős ügynök vol­t. Március 19-e után Budapesten tűnik fel, ahol őt nem, de Kövest elfogja a Gestapo. Grószt viszont külön futárgép vi­szi vissza Törökországba. Klages, a biztonsági rendőrség felügyelője mondta el később, hogy „állandóan tájékoztatta illetékes szerveinket”. Ilyen körülmények között került sor arra, hogy Hatz megkezdte a szófiai SD-rezidens Otto Wagner, azaz Delius „etetését”, akivel addig is hírcserét folytattak. Ez már a szakmával jár! December 22-ről van az első adat, hogy Hatz be­számolt isztambuli tárgyalásairól. De nincs szó a lényegről, a rádió­ról, a hatpontos ajánlatról, a meg­bízottakról. A beszélgetés szövegé­ből csak úgy ordít, hogy azt mond­ja, amit a németek szívesen hal­lanak. A közölt tényekről pedig csak annyit: Grósz már régen le­adta őket! A Hatz-kérdést összegező német ellaborátum rögzíti, hogy beszá­molói valószínűtlennek látszanak, ellentmondásokat tartalmaznak, s ok van rá, hogy feltételezzék: „a tárgyalások menetének legfonto­sabb mozzanatait elhallgatták”. Itt a lényeg, ők is rájöttek! Va­jda Péter a források egyik cso­portját kritika nélkül, tényként fo­gadta el. Pedig mögöttük ott van a valóság második rétege. Hatzot az OSS még „árulása” híre után sem „ejtette”. Velük megbeszélve tért haza, s németbarátságának el­­hitetésére — így biztonságára — ott még egy külön akciót is végre­hajtottak. A hitlerellenes háború e nehéz frontján állt helyt Hát­­szegi-Hatz ezredes. Neve megér­demli, hogy tiszta mondjon. dr. Gazsi József hadtörténész Válasz Fráter Zoltánnak Érdeklődéssel olvastam az Élet és Irodalom december 13-i számá­ban Osvát és György barát című glosszáját, amelyben ön a most megjelent Osvát Ernő a kortársak között című könyv előszavát tá­madja. Köszönöm helyreigazítását: a még korántsem lezárult Osvát­­filológia szerint Osvát Ernő első írása Rákosi Jenő lapjában, az Esti Újságban jelent meg. Másodszor, igaza van: neve ta­nulmányomban valóban hibásan szerepelt: Zoltán helyett a tizen­ötödik oldalon György áll. Termé­szetes, hogy az embert nevének el­írása, hibás használata kellemetle­nül érinti, őszintén sajnálnám, ha nem kellene arra gondolnom, hogy Ön is gyaníthatta: elírásról vagy sajtóhibáról van szó, mely egyszer fordul elő. Ha ideje engedi és az előszó után a könyvet magát is át­tanulmányozza: látni fogja, hogy neve a jegyzetekben többször is helyesen szerepel. Vagy megnéz­hetné a Kortárs augusztusi szá­mát, melyben az előszó (némileg rövidítve) megjelent már, és ahol neve ugyancsak helyesen íródott, ön sérelmezi, hogy neve mellé odakerült a fiatal jelző. Nos, ha tévedtem volna, és ön nem fiatal — elnézését kérem". Végezetül még egyet: „A beve­zető szerzője alaposan hasznosítot­ta e sorok írójának Osvátról szóló közleményeit — írja Ön glosszá­­jában, majd hozzáteszi: —, bár kissé szemérmesen, mert csupán egyszer nyilatkozik erről.” Uram, Ön téved. Én az Ön közleményei­­ből — eltekintve Osvát és a Ta­nácsköztársaság című írásától (Kri­tika, 84/3.) — az előszóban nem merítettem. Sem alaposan, sem fe­lületese­n. Sem sokat, sem keveset Nyilvánvaló viszont, hogy ön is ismeri az idevonatkozó szakirodal­mat, ön is járt a Széchényi Könyv­tárban, az Akadémia Kézirattárá­ban, a Petőfi Irodalmi Múzeumban — rátalált tehát azokra a forrá­sokra, ameleket magam is meg­tettem, és előszavamban mindvé­gig gondosan és örömmel idéztem. De hogy én önt „szemérmesen”, értsd lopnál, lopva, neve elhallga­tásával idéztem volna? A gyerekek is versh­allgatók örömmel értettem egyet az Élet és Irodalom október 25-i számá­ban megjelent Vershallgatók pe­dig vannak című írással. Különös­képpen azért, mert a cikk szerző­je sem hisz azoknak, „akik a mű­vészetek iránti érdektelenség ki­bontakozásáról” beszélnek. Magam sem hiszek nekik. Bőven volt al­kalmam az ellenkezőjéről meg­győződni. Évtizedek óta járom az országot, hogy óvodákban, isko­lákban, könyvtárakban a gyere­kekkel a könyv „születéséről”, mesékről, versekről beszélgessünk. Ismerem a pedagógusokat, akik kisebb-nagyobb eltéréssel, de a költészet színe-javát olvassák föl az óvodákban, tanítják az isko­lákban, s azt tapasztalom, hogy a gyerekek igenis élvezik a verset, a népköltészetet, a klasszikusokat, de az utolsó évtizedekben megte­remtődött modern hangvételű gyermeklíra kiemelkedő alkotá­sait is. A gyerekek — lakjanak nagy­városi lakótelepen vagy falun —, vonzódnak a vershez. Ma is gyö­nyörűséggel töltik el őket gyer­mekeseik mágikus játékai, mon­dókéi. .Szabolcsi Bence szavaival: „Ahogyan a megkövesült kagylók formájában ma is itt van még az őskor a lábunk alatt, úgy él to­vább az ősember is közöttünk a gyermekmondókák képében.” Weöres Sándor és Nemes Nagy Ágnes egyaránt vallja, hogy „min­den gyerek költő”, hiszen veleszü­letett ritmusigénye (a tánc is eb­ből az ősi doboló-himbáló-dúdoló élvezetből ered), lelki szükségleté­hez tartozik, és pici kora ha­landzsáiban is a­ verset véli meg­teremteni. Ha pedig a gyerekben ilyen ősi, évmilliókat magával hor­dó élmény a vers, akkor alig való­színű — még az elektronikai cso­dák elenére sem —, hogy erről a mélyen őrzött ösztönös élvezetről napjainkban inkább lemondana, mint bármikor az előző időkben. A cikk szerzője Nagy Attila ar­ról ír, hogy a vers valódi közönsé­ge a hallgatóság. A gyerek is hall­gatóság. Szülők olvassák föl neki a verset. Az óvodában — csakúgy, mint az ela­dóteremben — cso­portosan hallgatják az óvónéni versmondását és fogadják be a legszebb költeményeket. „Az este csak egy kis szerecsen gyerek ?’– várja anyját..írta Kosztolányi, és az a gyerek, akit ezek a szavak ringatnak álomba, magával viszi „felnőttségébe” is a szó varázsát. Úgy vélem, illő itt megemlíteni, hiszen talán kevesen tudják, hogy a legnehezebb esztendőkben Ascher Oszkár, Brassai Viktor és Jan­­csó Adrienne felolvasó délelőttö­­ket (néha délutánokat) tartottak a gyerekeknek, így ajándékozva meg őket pici fénysugárral. Weöres Sándor A vers születése című tanulmányában veti fel azt a önfeledten vershallgató és vers­mondó gyerekek az iskolában azért tanulnak nehezen verset, mert a hallott, az „auditív” vers­élvezetből kell átlépniük a vizuá­lis (versolvasó) gyakorlatba. Pe­dagógusa válogatja, hogyan vezeti át a gyereket ezen a keskeny úton, de a tapasztalat azt bizo­nyítja: kiváló költők váltak — válnak —, életükben klasszikussá a gyerekek szemében, s ugyanők valódi tisztelettel szólnak arról is, hogy a Bóbita, a Lila fecske vagy egy-egy József Attila-leporelló la­pozgatása után szűnt meg könyv­tépésük, könyv­firkálásuk. Mégis, az újabb gyermeklíra el­terjedésének naponta kell átugra­nia azokon az akadályokon, ame­lyeket a versben kételkedők állí­tanak elébe. A gyerekverseket megjelentető kiadók tapasztalata korántsem ilyen sötét. Kétségte­len, hogy napjainkban a könyves­boltokban lassabban fogynak a gyerekeknek szóló verseskötetek, mint a képregények vagy néhány silányabb grafikájú mű, de ha megvették azokat, akkor haszná­latban maradnak. Sem a tévé, sem a most divatos kiadványformák nem alkalmasak arra, hogy az egyszeri-kétszeri hatásról-hallás­­nál-látásnál többet nyújtsanak. A verseskönyv ottmarad a gyerek polcán, bármikor előveheti, így az élmény megismételhető. Ez pedig elsőrendűen fontos a gyermek vi­lágában. T. Aszódi Éva a Móra Könyvkiadó szerkesztője ­ VISSZHANG Ugyan már, Fráter Zoltán. Utóirat: Alig néhány napja, hogy a könyvesboltokban megjelent a könyv: Osvát Ernő a kortársak kö­zött. S íme, már másnap (az idő­pontok hozzávetőlegesek) az ön glosszája is. A friss reagáláshoz gratulálnom kellene, ha nem nyug­talanítana a kétely: talán e fel­tűnő sietség akadályozta Önt ab­ban, hogy írásának tartalmi tisz­taságára, hangjának tisztessségére is ügyeljen. Ami pedig van annyi­ra fontos, mint­ a fürgeség. Márványi Judit így kell csinálni? Próbálom türtőztetni magam Isz­lak Zoltán Így kell csinálni című írásától (Élet és Irodalom, 1985. de­cember 20.) — de nem megy. .. adjuk már meg egymásnak a pontosság figyelmességét, a név­­tisztelet megbecsülését is: az író­nak (márpedig ő már akkor is az volt) a művein kívül a neve a leg­értékesebb.” írja azzal kapcsolat­ban, hogy Gáli István nevét egy 1-lel írta egyszer. Majd így folytat­ja: „Nem felejtettem el ezt a ta­nulságot.” De bizony elfelejtette. Hiába írja, hogy: „S ma, jó húsz évvel később is hatszor megnézem a borítékot, amikor bárkinek le­velet küldök. Ha nem pontosan címzek, integritásában, legbelső személyének fő metaforájában sér­tem meg a címzettet.” (Oh, oh.) „S mellesleg az alapvető írói hiteles­ség kivédhetetlen kötelme ellen vétkezem.” Jaj istenem, legbelső személyünk fő metaforája mily védtelen! Hi­szen kicsivel lejjebb — miközben a happeninget, performance-t ko­rántsem ilyen alapossággal, de ki­védhetetlen kötelemmel elintézi, hogy „jó nagy marhaság” — Erdély Miklóst, eme irányzatoknak (is) ki­váló hazai művészét egy plusz i betűvel bizony integritásában (és lásd följebb, hogy még miben) sérti. Szerényi Gábor Ki hirdetett? Filmhirdetés magyar módra cí­mű glosszámban (ÉS, 1985/49. de­cember 6-i szám) „kétesélyesre” vettem a hirdetőt, kérdőjellel ír­tam le mind a FÖMO, mind a MOKÉP nevét, mert nem voltam benne bizonyos, hogy melyik vál­lalat adja fel a kifogásolt hirdetést a lapokban. Jegyzetem megjelené­se után felhívott telefonon a MOKÉP munkatársa és közölte velem: rossz hírbe hoztam ezzel a céget, holott a FÖMO a hirdető, glosszám tartalmi részével egyéb­ként egyetért. Közlését tudomásul vettem, bizonytalanságomért saj­nálkoztam és a MOKÉP jogos he­lyesbítését továbbadom. Barabás Tamás M­­ikó F. László rajza Lapzárta után kaptuk a hírt, hogy meghalt Kordos György, a Magvető Könyvkiadó igaz­gatója, aki a hatvanas évek­től a magyar irodalom egyik legjelentősebb szervező volt. Szerkesztői üzenetek TÖBBEintEIt. Karácsony és újév között nagyon megszaporodott a pos­tánk, sok olvasónk az összevont ka­rácsonyi szám kulisszatitkai felől ér­­deklidött. Válaszaink: 1. Az Élet és irodalom 1935/51—52. száma úgyneve­zett ofszeteljárással készült, ezzel magyarázható, hogy a betűk olvas­hatóbbak, a grafikák tisztábbak, a fotók is jobban kivenelők. Köszönjük az elismeréseket, mégsem ígérhetjük, hogy hamarosan áttérünk majd az ofszetnyomásra. Ez nemcsak és nem is elsősorban tőlünk függ; maga az előkészítés több hónapos munka, az anyagiakról nem szólva. Figyelmesebb olvasóink azonban észrevehették, hogy a karácsonyi számokat már évek óta ezzel a (drágább) eljárással állítjuk elő. 2. Részben már válaszoltunk arra a kérdésre is, hogy az év végi össze­vont szám a hagyomány. Sok egyéb mellett az is előnye, hogy a szokásos­nál több verset és szépprózát közöl­hetünk, sőt hosszabb lélegzetű íráso­kat is, amelyek — mindenekelőtt terjedelmi ok miatt — a hétköznapi számokba egyszerűen nem férnének bele. A ,,csúcs” Karinthy Ferenc egyik, csaknem harminc gépelt kéz­iratoldalnyi terjedelmű novellája (még a hetvenes évek második felében), ezt éppen csak megközelíti Bertha Bulcsu 1985. december 20-án megje­lent elbeszélése, A dinnye illata, amely csak huszonhárom gépiratoldal. 3. Az összevont szám harminckét újságol­dalán körülbelül háromszáz gépirat­­oldalnyi szöveg látott napvilágot, ez nagyjából másfél folyóirat-terjede­lemnek felel meg. 4. A mostani, 1986. január 3-i dátummal megjelent szá­mot tekintjük a szilveszterinek, eb­ben kívánunk — az első oldal tanú­sága szerint — boldog új esztendőt olvasóinknak. Ez egyúttal azt is je­lenti, hogy a karácsonyihoz hasonlóan a szilveszteri szám is rendhagyó: többnyire hiányoznak belőle a rova­tok, sok benne a vers, a széppróza. Következő­­ számunk egyébként, a ja­nuár 10-i, már nem tér el a megszo­kottól. HEVÉR KLÁRA, SZEGED. Olvasónk levele némileg összefüggésbe hozható az előbbi szerkesztői üzenettel. Azt tudakolja, hogy mikor folytatjuk a vitát, amelyet immár három hónapja kezdtünk el. Továbbá azt is kérdezi, szívesen fogadnánk-e hozzászólását, amelyet egy újságoldalnyi terjedelem­ben szeretne közölni. A levélírót le­beszéljük a túl részletes hozzászólás­ról, az egy újságoldal ugyanis leg­alább tíz-tizenkét gépiratoldal, ahogy mi nevezzük: flekk. Az irodalom lét­­jogosultságáról folytatott vita további fázisában már csak rövidebb vélemé­nyeket szeretnénk közölni. Mindazon­által azt is tervezzük, hogy olvasóink felfogását külön összeállításban pró­báljuk érzékeltetni. Ehhez kérjük gondolataikat, egy-három gépiratol­­dalnyi terjedelemben, vagy azzal a záradékkal, hogy hozzájárulnak a számunkra legérdekesebb rész kieme­léséhez. A vitát következő, január 10-i számunkban folytatjuk. SMIDÉLIUSZ KOCSÁRD, BUDA­PEST. A levélíró nagy érdeklődéssel olvasta az 1985/51—52. számban Bokor Péter Kirgiz című interjúját Rajk Lászlónéval. Azt kérdi, számíthat-e a Rajk Lászlóról folytatott beszélgetés könyvben való megjelenésére. A vá­laszra, úgy érezzük, nem a mi szer­kesztőségünk illetékes, hanem vala­melyik könyvkiadó. Az viszont tény­szerűen is rögzíthető, hogy nemrégi­ben látott napvilágot Bokor Péter új interjúkötete — Zsákutca címmel, az RTV—Minerva gondozta —, ez a kiad­vány túlnyomórészt azokat az Inter­júkat tartalmazza, amelyek először az Élet és irodalomban jelentek meg. Mi, felelősséggel, csak azt ígérhetjük, hogy Bokor Péter kötetéről hamaro­san értékelést közlünk. D. ISTVÁN, DEBRECEN. A levélíró az iránt érdeklődik, hogy munkatár­saink milyen eredménnyel jártak Za­la megyében (e­gy régebbi szerkesz­tői üzenetre utal amelyben arról ír­tunk, hogy ÉS-brigád készül Zalába.) Azóta sikerült tető alá hozni a meg­ítélésünk szerint tartalmas ÉS-este­­ket Hévizen Keszthelyen, Zalaszent­­lászlón, Zalaszentgróton és Zala°­ Ber­­szeg­en. Munkatársaink — Máriássy Judit, Mezei András, Szábe László, Zöldi László — sokat okultak az ol­vadókkal való találkozásból. Ameny­­nyire lehetséges, a tapasztaltakat fel­­majd a m­os'y°T*v»q«ztóe'h«'n is. Újabb meghívásokat szívesen, a véleménycsere reményében fogadunk — elsősorban művelődési házaktól könyvtáraktól, iskoláktól. 1SG3 JfXilR 3.

Next