Élet és Irodalom, 1986. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1986-04-04 / 14. szám - Hegyi Gyula: Harmincöt a negyvenegyből (3. oldal) - Koppány Attila: metszete • kép (3. oldal) - Kovács Zoltán: Áprilsra várták (3. oldal)

á . HEGYI GYULA: Harmincöt a negyvenegyből Nyolcéves voltam, amikor 1959- ban Angyalföldről Pasarétre, egy „szocreál” lakótelepről egy frissen épült budai társasházba költöztünk, s magántörténelmemben ma is ezt a korszakhatárt érzem a legdöntőbb fordulópontnak. A régi lakás szűk volt, kényelmetlen, de egy hatalmas udvarra — parkra, játszótérre, birodalomra — nézett. S ha emlékeim nem csapnak be túlságosan, ez az udvar maga volt az őskor, a nyers politikum Mars-mezeje. Az ötvenes évek elején felépített kis Lakótelepen (mely mindazonáltal sokkal emberibb léptékű volt, mint évtizedekkel később felhúzott gigantikus társai) elsősorban munkások, pedagógusok, katonatisztek éltek, sokféle gyö,kerű tenyészet, amely a kezdet éveiben legalábbis nagyon szeretett volna egyféle lenni, az új világhoz hasonulni. Én vasárnaponként még templomba jártam, a szocreál iskolában hittanra is beírattak, de az udvaron tagadhatatlanul más kurzus járta: a tisztek gyerekei a fasiszták rémtetteiről meséltek, s egy délután még arról is értesülhettem, hogy a római pápa a „legnagyobb fasiszta”. A nyitott ablakokon keresztül mindehhez „mambó-zene” üvöltött, az ávós Bandi bácsit egy őszi napon felkelők vitték el fellobogózott Pobjedán, de „egy-két nap múlva újra szabad volt. Néhány hétig kilőtt tankokon játszottunk, aztán egyszer csak elkezdték bontani a Rákos-patak partján húzódó nyomornegyedet. Ez nagy megrázkódtatás volt mindannyiunk számára, mert mi, a telep gyerekei — régi és új értelmiségiek, honvéd- és belügyi tisztek sarjai — egyazon csodálat- I tat,-‘hideglelős, szorongó gyönyörűséggel bámultuk a Patak életét, h Há a szót kérni is ismertük, tudtuk, hogy mi mindannyian „civilizáltak” vagyunk a Rákos-patak mellett burjánzó emberi dzsungelhez képest. (Később, e pornófilmek beállított jeleneteit nézve, gyakran gondoltam arra, hogy mindezt láttam már öt-hat éves koromban — élőben, testközeli valóságban, alig mímelve a leselkedést.) Aztán, nagyon gyorsan, felépültek az új házak, új gyerekek költöztek a régiek helyére, s a tankoknál kezdtek fontosabbak lenni az autók, az első televíziók, a külföldről érkező csomagok. Lényből kezdtem gyerek lenni, a mindennapokat meghatározó politikum iskolai rituálévá enyhült, s már apám is Pobjedával járt — főmérnökként — a munkahelyére. Lassan kiderült, hogy a telep egy nagyváros része, melyben régi házak is állnak, s lakói nem tekintik a Fiastyúk utcát a nagyvilág fókuszának. , Aztán átköltöztünk Pasarétre, ahol minden csendes, szolid és békés volt, már nemcsak a Rákos-patak, hanem a telep nyers és tömény atmoszférájához képest is. Barátaim, kedvenc osztálytársnőim jórészt — ahogy utólag látom — a „régi értelmiség” gyermekeiből kerültek ki, vagy pedig olyan kádercsaládból, amelynek tagjai elsősorban értelmiséginek vallották magukat. Az általános iskolában az orosz mellett illett angolra is járni. Nyugatról előbb csak csomagok, majd rokonok is érkeztek az ismerős családokhoz, a ha a fasiszták szóba kerültek, már egészen másként, mint a Fiastyúk utcában, ahol a telepen kívüli régi világ szinonimáját jelentették; itt elsősorban a háborús pusztításhoz és a zsidóüldözéshez kapcsolódott a nevük. Angyalföldön, nyolcéves koromig az időbeli és a földrajzi távolság is egybemosódott még, a múlt és a Nyugat többé-kevésbé azonos fogalomnak számított, egyformán gyanúsnak és ismeretlennek. Egészen természetesnek tartottam például, amit gyakran emlegettek a kicsit idősebb gyerekek, hogy a gonosz királyok, akik valaha nálunk uralkodtak, azóta is élnek és hatalmon vannak „Angliában, Rómában és másutt”. A hatvanas évek elején az ősködből lassan kezdett kibontakozódni a történelem, felső tagozatosként szenvedélyes újságolvasó lettem, s a lapok visszaemlékezéseiből, ünnepi évfordulókat előkészítő sorozataiból egyre több tényt tudhattam meg a születésem előtti évtized drámájáról. 1965-ben például, pontosan emlékszem, az újságok szinte napról napra felelevenítették a húsz évvel azelőtt történt események krónikáját. Kicsit úgy is olvastam az egészet, mint napi tudósítást; végre megértettem, hogy a végjáték és a kezdet az én városomban történt, ezen a Lánchídon, ebben a Várban, ennél az Ördögároknál. A felszabadulási évfordulóra kiírt iskolai novellapályázatra jelentkeztem is egy írással, mellyel aztán, váratlanul, megnyertem a versenyt. Meglepett, mert akkori hitem szerint az elbeszélés egyáltalán nem volt „vonalas”, nem szerepeltek benne sem fasiszták, sem partizánok; ha emlékeim nem csalnak, egyetlen háborús hétköznapot próbáltam — naivul, de színesen — leírni, némi ironikus felhanggal utalva arra,, hogy milyen gyorsan elmúlik majd az a vélt nyugodt nap. De hát ekkor már 1965-öt írtunk, a gonosz fasiszták és a hős kommunisták mellett a filmekben és a regényekben feltűntek a történelmi viharokban vívódó, sodródó, jó szándékkal tévedő figurák is. A konszolidálódó és gyorsan gyarapodó világ mind nyugodtabban és tárgyilagosabban nézett vissza a múltba. Személyes okom is volt, hogy örüljek ennek: akadt családomban, aki műszaki tisztként . . A húszéves évforduló egyébként legalább annyira a húszéveseik, mint az emlékezés ünnepeként él bennem: a lapok tele voltak azokkal, akik, mint írták, „egyidőseka szabadsággal”. A húszévesek fiatalok voltak, sportoltak, dolgoztak, egyetemre jártak, harminckéttogú mosollyal néztek egy szebb jövendőbe. A gyermekkor haláltraumái után kezdtem elhinni, hogy egyszer én is lehetek még húszéves, többé-kevésbé épp olyan mosolygós és önfeledt, mint akik a rotációs papíron nyilatkoztak az életükről. Már voltak osztálytársaim, akik jártak Nyugaton, turistaként kimentek és hazajöttek a szüleikkel, s amit meséltek, az nem látszott sem fasizmusnak, sem a gyönyörök kertjének, épp csak megnézni érdemes, vonzó és érdekes világnak. A telepi őskort hosszú évekig nyomtalanul elfelejtettem. Pobjedával pedig már csak vállalkozó kedvű maszekok járták. Közérzetem nagyjából azonos volt a maszekok és a káderek, a reakciós bácsik és sokféle családból érkező osztálytársaim általános közérzetével, hogy, akár, hogy is volt és van, a világ körülöttünk lassan csak tágasabb, nyitottabb és élhetőbb lesz. Évről évre, ahogy a postatakarékban a kamat, olyan biztosan gyarapodott család, város, társadalom. S az ünnepi évfordulókon sem gondoltunk másra, mint hogy jövőre valamivel több lesz a pénz, a televíziót új lemezjátszó, magnó követheti, utazni is egyre szabadabban lehet majd, s a jövő évnél csak a jövő utáni év látszik ígéretesebbnek. A háborús múlt szaktudománnyá enyhült, melyben lehetett búvárkodni, de lehetett közönyösen megfeledkezni is róla. S az egyetemi felvételire készült jellemzésünkben, melyet kinek-kinek meg is mutattak, egyetlen, halványan politikára utaló megjegyzés szerepelt csak. „Haladó gondolkodású” — ez mindenkinek kijárt. A huszonötödik évfordulót egyetemi előfelvételis katonaként éltem meg 1970-ben, már túl az ősz és a tél legnehezebb seregbeli hónapjain, alig száz katonacentinyire a nyári leszereléstől és öt, még előttem álló egyetemi évtől. (Mely sohasem tetszett oly csodálatosnak, mint közvetlenül előtte, leszerelésre készülő katonaként: maga volt a SZABADSÁG, egy második, felhőtlen fiatalságba való bebocsátás biztos ígérete.) A századnál irodalmi színpadot vezettem, s külön felszabadulási műsor helyett legsikeresebb, elsősorban szerelemről szóló összeállításunkat „aktualizáltuk” néhány Radnóti- és Pilinszky-verssel, köztük a Francia fogollyal, mély, különös módon — minden tragikumával együtt — azóta is erre a tavaszra emlékeztet. A színház nélküli kisváros alkalmi színpadain sokszor előadtuk, a műsort hízelgek magamnak a gondolattal, hogy közönségünk nagy része akkor hallott először Pilinszky-verset. Politikai tisztünk mindenesetre, de nem tett semmilyen ellenvetést. Az ünnepi szavak pátosza és a társadalom közhangulata az én életemben alighanem ekkor állt egymáshoz a legközelebb: a negyedszázad vonalát szinte, mindenki felfelé ívelőnek látta; az is, aki az egyenes majdani útját egészen másképp és máshová képzelte, mint az ünnepi beszédek szónokai. Ha talán nem volt is aranykor, én ezüstkorként éltem meg: biztató, mind simábbra csiszolódó, lakható korszakként. (S ráadásul, nehéz ma elhinni, divatban is volt az ezüst, néhány évre rá Lengyelországban marokszám vásároltunk száz zlotykért ezüstgyűrűt, ezüstláncot, ezüst-Krisztust.) öt évre rá, végzős egyetemistaként, 1975-ben kezdett motoszkálni bennem először a gyanú, hogy a gyarapodás, a horizont állandó tágulása talán nem feltétlenül az életünk örök és természetes velejárója. Az egyetemről a hetvenes évek közepének , második felének társadalmába kilépve, régi, meghaladottnak vélt fogalmak nyerték vissza eredeti jelentésüket. Politikai indulatok szikráztak fel, már-már a telepi őskor élességével, s a meg sem élt múlthoz való viszony lassan ismét több lett a tényekben való búvárkodásnál. A „szegény” szó például, melyet sokáig kissé irodalmas jelzőnek, majd a Grotowski-féle fantasztikus kísérlet, a „szegény színház” zseniális meghatározásának éreztem, lassan visszaszivárgott a mindennapi beszédbe. Ahogy az új filmekben feltűntek a régi Pobjedák is, rádlón és nyugtalanítóan. Új témák születtek a régiek, ellentételeként, s az ünnepi beszédek és a hétköznapi gondolatok között ismét növekedni látszott a távolság. Mindez lassan történt, a fejlődés megtorpanása együtt járt egyesek gyors gyarapodásával, s a múlthoz kapcsolódó indulatok hevességével párhuzamosan mások folytatták a tények és adalékok csendes, szorgalmas lebányászását. A tavasz ünnepek hol terjengősen hosszadalmasak lettek, hol épp csak megtörténtek. Vagy legalábbis így láttam én, akit egyre gyakrabban ért az április negyedike külföldön. Egyszer például a Garda-tónál, egy tévéfesztivál vendégeként, s a hirtelen tavaszban, a kerti fogadás színes koktéljaitól félkábán szinte meseszerű volt arra gondolni, hogy a szelíd nosztalgiazene Olaszországban és két évtizeddel később azonos az angyalföldi telepen valaha üvöltő mambódallammal. Április és újabb április, sajnos, egyre gyakrabban követi egymást életemben, másfelől viszont mintha megállt volna az idő. Haladékra játszom évek óta, s talán nem is egyedül ebben a hazában. Egyre többet gondolok a telepi őskorra, egyre kevesebbet az ezüstkorra, az ezredfordulóról pedig mind kevesebb az utópiám. Ugyanakkor béke van, már negyvenegy éve is annyi talán lehet megnyugtató, hogy e tényt legalábbis természetesnek tartom. Még? Már? Örökre? Remélhetőleg minél tovább. Ha a nagybátyám élne, akkor most negyvenegy éves volna. De nem él, mert negyvenöt januárjának valamelyik hajnalán idő előtt, pontosan hat és fél hónapra született meg egy Villányi úti ház pincéjében; akkor már javában lőtték Budát. Nagybátyámat áprilisra várták, de a sok rohangálás pincébe le, emeletre föl, az állandó félelem és a rendszertelen táplálkozás erősen megviselte nagyanyámat. Pedig akkoriban egy másik terhes asszonynyal együtt már nem is jöttek föl egy-egy légitámadás után az emeletre, meghúzódtak a megüresedett házmester lakásban. Előtte néhány nappal a budapesti tanítóképzőn összeszedték a hallgatókat, vitték őket leventének, persze, az ő nagyfia is köztük volt. Azt mondják, ez volt az, amit már nem tudott elviselni, az izgalmaktól megindult a szülés, így lett a nagybátyám a második világháború ötvenmillió áldozatának egyike, noha egyórányi életet sem élt, még nevet sem adtak neki, mert minek. Ha nagybátyám most élne, azt hiszem, az apámhoz hasonlóan tanító lenne, vagy valami szervezetben munkatárs. Egy árvaházi mosónő és egy ottani fűtő házasságából született gyereknek ha idejében megjött az esze, az új társadalmi rendszerben megadatott a felemelkedés lehetősége. Azt is nagyon valószínűnek tartom, hogy a nagybátyám, ha élne, tagja lenne a pártnak. Feltétlenül tagja lenne, hiszen a családi indíttatás nyílegyenesen lökte volna a mozgalom irányába. Nem kizárt az sem, hogy nagyjából akkor lépett volna a párttagok sorába, amikor nagyapám 1969- ben a Tanácsköztársaság ötvenedik évfordulójára, mint egykori vöröskatona, a Tanácsköztársasági Emlékérmet átvehette. Ünnep lett volna az a nap, összejött volna a család: nagyapa, a két gyerek, s mi, unokák. Talán azt a lemezt is meghallgattuk volna, amely a kitüntetés mellé járt, a forradalmi dalokat, munkásmozgalmi énekeket, bár akkoriban nagyapámnak még nem volt lemezjátszója. Igaz, később sem lett, pedig később már vehetett volna, hiszen éppen az ötvenedik évforduló alkalmából hoztak rendeletet arról, hogy azoknak a volt vöröskatonáknak, akiknek még 1969-ben sem érte el nyugdíjuk az egyezer forintot, minden további nélkül kiegészítik. Nagyapámnak pontosan 690 forint volt a nyugdíja, az évfordulón lett kereken ezer. De később sem volt hajlandó lemezjátszót venni, a lemezt végül is én kaptam meg, miként én őrzöm most már a kitüntetését is. Ha nagybátyám most élne, már megállapodott családapa volna, túl az élet derekán, valószínűleg túl a lakáshoz jutás nehézségein is. Ha élne, kereken tizenöt évvel élte volna túl a testvérbátyját, aki abban az évben halt meg, amelyikben huszonöt éves párttagsága alkalmából a Jubileumi Emlékérem kitüntetést átvehette. Talán tudott volna segíteni a bátyja családjának a nehéz napokban, amikor az meghalt, s lévén egykoron tanár, a családnak el kellett hagynia a házat, mert az csak a szolgálati viszonyban állóknak járt, mint minden szolgálati lakás. Talán tudott volna segíteni valamit a sógornőjén meg a gyermekén, hogy különösebb zökkenők nélkül teljenek el a nehéz napok. Ha a nagybátyám élne, akkor bizonyára gyakran beszélgetnénk komoly dolgokról, néha tán még politizálnánk is. Összejönnénk a születésnapján, ami majdnem a felszabadulási ünneppel esne egy időpontra, jó alkalmat adva arra, hogy megvitassuk az ország jelenlegi helyzetét és a jövőt. Nagybátyám, aki hét évvel lenne idősebb nálam, aki szinte pontosan egyidős lenne az új társadalmi rendszerrel, bizonyára sokszor csillapítana, mondván, hogy még fiatal vagyok, forrófejű, s hogy nemcsak azt kell látni, minek kellene lennie, hanem azt is, hogy mire van lehetőség. Hogy az életet reálisan kell nézni, nem pedig légvárakat építeni, hogy most mindennél fontosabb a gazdasági stabilitás megteremtése és s béke. Hogy vannak nemes céljaink, ígéretes programunk. Persze gondjaink is, de közös együttgondolkodással leküzdhetők, amihez erőt adv a már megtett út, van mit enni, mindenkinek jut cipő, télikabát, épültek óvodák, iskolák, aki dolgozik, az boldogul. Ezt mondaná nekem a nagybátyám, s én nem vitatkoznék vele, mert noha csak hét évvel volna idősebb nálam, az apám korosztályát látnám benne, a sorsukat. Hogyan is kételkedhetnék én apám korosztályában, a hús-vér apámban, aki már szintén nem él, de ő végigcsinálta, nem úgy, mint a nagybátyám, aki el se kezdhette. Ha élne, én magát a rendszert látnám a nagybátyámban, az új rendszert, a fejlettebb rendszert, hiszen csaknem egyidősek lennének. És biztos, hogy ily nevezetes napokon elvinne a házhoz, Budára, ahol közvetlenül a születése előtt laktak, hogy lemenvén a pince penészszagú falai közé, a sarokra mutatva emlékezzen: na látod, hát ott feküdtünk nagyanyáddal egy halom krumplin, ami már épp csírázni kezdett alattunk. Alattatok? Hiszen te akkor még meg se voltál! Biztos, egészen biztos, hogy ezt válaszolnám neki, s talán jót nevetnénk az egészen. Az ilyet nem gondolja végig az ember. Koppány Attila metszete KOVÁCS ZOLTÁN: Áprilisra várták i