Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-07-04 / 27. szám - Balla Margit: grafikája • kép (1. oldal) - Garai Gábor: Doktor Valaki tévelygéseiből • vers (1. oldal) - Bella István: Levél Zé Zének (1. oldal)
Megay László: Halványszínű ló IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP XXX. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1986. JÚLIUS 4. Bertha Bulcsu: Halál a Rózsadombon ♦ Simonyi Imre: Titi, avagy az edző megméretése ♦ Balla Margit grafikája GARAI GÁBOR: Doktor Valaki rég túl volt azon már, hogy tudja magáról, hogy / valaki, igaz — s ez talán enyhítő körülmény — ő sem ismert föl úgyszólván senkit ismerősei közül azon a fogadáson, amelyre — feltehető tévedésből — mégiscsak meghívták egy nyári délután; csak kóválygott hát a töppedt teremben, immel-ámmal elfogadott egy pezsgőt, majd az asztalhoz lepett megszemlélni a harapni (túlzás!), majszolni valókat, épp egy sajtos micsodát emelt volna tányérjára, mikor a mellette álló idős, molett extáncosnő ráförmedt: — Ne azt egye! Ezt a szép ropogósát! Ajánlottam én már magának rosszat valaha is?! — Valaki jól tudta, valaki áll mellette, csak azt nem tudta, ki; az pedig végképp nem jutott eszébe, a hölgy mit s mikor ajánlott, kivette hát a ropogósát, bekapta, ráharapott, s alsó műfogsora, mint páncélosok alatt a hajóhíd, nyomban inogni kezdett, s a garatból émellyel vegyes köhögési inger tört fölfelé. A hölgy nem tágított: — No, ugye jó? Mondjon már valamit! Valaki sokáig nem tudott szólni semmit, majd egy férfias elhatározással egészben lenyelte a ropogósát, s — ó, nagyon jó! — nyögte megkönnyebbülten. Szerencsére oszladozott a tömeg már, a kijárat felöl két volt barátja intett: — Nem jössz? — De megyek. Hova menjünk? (Még a barátok neve is fölrémlett.) Valaki már-már reménykedni kezdett, csakhogy az egyik vissza az irodába, a másik meg a munkaközösségbe igyekezett. Kérdezték: — Hát te merre? — Én csak haza — felelte. — Jó neked! — mondták, és ezzel váltak el. — Bizony, de jó nekem — gondolta Valaki —, senki se ül ezen a sárga padon, mely éppoly sárga, mint a villamos, amire várok, s ha hiába várok, fölröptet éppoly sárga, nyári vad sugarak közé, ahol feledem majd a mű-fogsort, a mű-gondot, a mű-vészt, és sosem térek többé ide vissza. Doktor Valaki tévelygéseiből ARA: 7,50 FT . Vocu* Levél Zé Zének Drága Zoltán! Egy hónapja, a futball-világbajnokság kezdete óta fontolgatom, hogy írok Neked, már csak azért is, mert jól emlékszem, milyen rajongással beszéltél annak idején — tizenhat évvel ezelőtt —, az első mexikói vébé elődöntőjéről, az NSZK— olaszról. Beleszerettél abba a meccsbe. Az évszázad legizgalmasabb mérkőzésének mondtad, s azt hirdetted úton és útfélen, hogy nincs olyan krimiszerző, aki a váratlan események, logikus fordulatok kitalálásában versenyezhetne a focival. Mert — érveltél —, hányan és hányan kitalálják már az első pillanatokban, ki a gyilkos, de ki sejtette meg azt, hogy abban a hosszabbításban micsoda krimi játszódott le, hányszor zörgött a háló, s hogy ki lett végül is a győztes. Hogy végül mégse írtam, annak — lustaságomon kívül —, nagyon egyszerű oka volt. Nem akartalak elszomorítani. Nem akartam, hogy tőlem tudd meg, milyen érthetetlenül szerepeltek megint a mieink. Meg aztán abban se lehettem egészen biztos, megkapod-e soraimat. Hiszen hová és hogyan címezhettem volna? Zelk Zoltán költő, Farkasréti temető? Ez a címed, tudomásom szerint, csak ideiglenes, valami ágybérlet, vagy albérletféle. Az igazi valami ilyesmi lehet: Zelk Zoltán, Magyar Irodalom, Öröklét köz, vagy Ifjú Szívek Országa, Halhatatlanok útja, Poste restante. Legjobb lett volna persze valaki régelment pincér barátunkra bízni postám közvetítését — a János bácsira vagy Fodor úrra —, hogyha épp bemegy szokásos körutadon az égi Luxor kávéházba, vagy a Hungáriának titulált New Yorkba —, a főúr így fogadjon: „Zelk Úr! Levele, van! Hozhatom mellé a kávét?” És te — a Dohány utcai bejárat melletti márványasztalnál vagy a Luxor egyik ficakjában, az ablakmélyedésben ülve, kapucineredet kavargatva elolvashatnád, ha kedved úgy tartja. Itt a Luxorban ismertelek meg, itt mutattak be Neked a hatvanas évek elején. Késő este volt, amikor váratlanul —az árvák otthonkereső kóborlásai során —, odavetődtél. Sokan voltunk, ifjoncok, leendő újszülöttek, kői tó- és írásihederek, közöttük egy-egy nagyság, aki „már megjelent” Ütött Volt egy idősebb barátunk is, a bábszínházrendező, aki épp bábdarabot keresett, ropogós bankók igézetét csillantatva meg az áporodott levegőben. Az előleg hallatán hirtelen fölkaptad a fejed, megszólaltál, és ekkor az éjszakai kávéházban váratlanul kisütött a nap. A vörösrozsdás , kávé és italfoltos futószőnyeg virágos zöld rétté változott, a füstből virágok kacskaringóztak ringva elő, a kávéskanalak, poharak csörgése mintha csengettyűzéssé vált volna, s a kávéház közepén az asztalok között ott állt a lehorgasztott fejű, esőcseppszemű bánat. Füstöt legelészett. „Volt nekem valaha egy mesém egy kiscsikóról, akinek nem volt patkója” – mondta a szomorkásan, kissé rekedten, de felvillanó kedvvel. A hangod barna színű volt, zengésében bánat és vágyakozás csengett. A füstben bankókötegek létéztek, a kiscsikó szájába kapott egy kisebb csomót, letérdelt eléd, s fejét térdedre hajtva, átnyújtotta Neked. Ámulva néztem a varázslatot, s bár tudtommal a bábjátékból nem lett semmi, már maga az a rögtönzés is fölért egy produkcióval. Ámulva néztelek akkor is, amikor először láttalak. 1961 lehetett Este tizenegy felé a Lucullus népbüfé állórészlegében támasztottuk a falat barátommal, vacsoráztunk, sárgaborsópürét ettünk állva, sok szafttal, kenyérrel, egy nyolcvanért. Egyszer csak barátom, a későbbi színházi rendező. Izgatott lett: — Odanézz! — mondta — Odanézz! — s a fejével az egyik állóasztal felé moccintott. Egy öreg, alacsony, fáradt arcú, nagy szemű férfi állt ott és evett álmatagon pislogva. „Mi van” — kérdeztem értetlenül. „Hogyhogy mi van? — mondta a barátom elképedve. — Hát nem látod? A Zelk!” — Fölkaptam a fejem, s amennyire az illendőség engedte, oda-odasandítottam, s láttam: az idős férfi —, annyi lehettél, mint én most! — ugyanazt eszi, amit mi, csóró suhancok: sárgaborsópürét, sok szafttal, és még több kenyérrel. Egynyolcvanért. Néztem a sárga ragaccsal teli tányért, a Kossuth-díjadra gondoltam, a börtönödre, a verseidre, meg a mi írásainkra. „Szép pálya” — mondtam elszorult szívvel B.-nek, aki nem is lett költő. Színházra adta a fejét. Később aztán sokat találkoztunk, sokszor ültünk együtt a Hungáriában, játszottunk, beszélgettünk, s meneztünk. Egyszer egy hónapot Szigligeten is együtt töltöttünk, ám erről a két találkozásról sose beszéltem Neked. Ezt máig se bánom, azt azonban igen, hogy találkozásaink során sose meséltem el Neked a lányunk történetét Veled. Pedig lett volna mikor elmondani — legutóbb a betegágyadnál, hetvenkedő születésnapjaidon. Biztosan megörültél volna neki, ugyanúgy, mint egy szál virágnak, vagy mint egy titokban elszívott légiós cigarettának. Nos, volt nekünk egy még butuska, vagyis első elemista lányunk, meg két nagy okos — azaz már felsőbb osztályba járó —, fiunk. A fiúk gyakran játszottak „országváros”-t, ahol ugye, az nyer, aki egy bizonyos idő alatt több hegyet, folyót, tavat, országot, várost és minden mást tud összeírni. A fiúk ezt a játékot sose akarták játszani a lányunkkal, mert ő mindig ugyanazt írta be a rubrikákba. „Híres ember: Zelk Zoltán, író: Zelk Zoltán. Könyv: Zelk Zoltán. Három nyulak. Költő: Zelk Zoltán.” Nem is játszottak aztán vele ország várost soha, pedig nem volt igazuk. Az lett volna az igazi, ha a lányunk azt írja: Folyó: Zelk Zoltán. Város: Zelk Zoltán. Hegy: Zelk Zoltán. Ország: Zelk Zoltán. Drága Zé Zé! A futballról akartalak tudósítani, s most látom, törlesztgetek csupán: bűneimet, magamba zárt dolgaimat gyóntam meg Neked. Igaz, a foci se az már, ami volt. Amióta elmentél, már embereket is öltek a stadionokban. Pedig, hogy föl voltál háborodva, egész testedben remegve mesélted, mire vetemedett a világ, hova jutottunk. Az egyik MTK-meccsen Dunai, az MTK középhátvédje lerántotta a kitörő csatárt, és mert a szegedi játékos túl soká kelt föl, megszólalt a kórus, eképp: „Földet rá! Földet rá!" Hol vagyunk már ettől ?! A világbajnokságot különben Argentína nyerte szép játékkal és megérdemelten. Van egy új sztár, Maradonának hívják, az elődöntőben a belgák ellen volt egy olyan gólja, amire Te is boldogan emlékeznél. Búcsúzom is, és mi mással búcsúzhatnék, amivel utószor köszöntem el Tőled a telefonban: „Csókolom a kezed, drága Zoltán”.