Élet és Irodalom, 1986. július-december (30. évfolyam, 27-52. szám)
1986-10-10 / 41. szám - Bánó Attila: Babiloni csiga • kép (11. oldal) - Hegyi Béla: A szabadító értelem • könyvkritika • Cs. Szabó László: Görögökről (Európa) | A kígyó (Szépirodalmi) (11. oldal) - Alföldy Jenő: Gyönyörű képességünk • könyvkritika • Szerdahelyi István: Az esztétikai érték (Gondolat) (11. oldal)
1948. OKTÓBER 10. 1 K HEGYI BÉLA: A szabadító értelem . Cs. Szabó László: Görögökről (Európa, 285 old.); A kígyó (Szépirodalmi, 216 old.) Amióta a butaság ismét divatba jött, és jólesik kérkedni vele annak, aki ezt potenciálisan is — például a televízió képernyőjén — megteheti, érv, értelem, műveltség szemérmesen egyre hátrább szorul a szellemi élet frontján. Amióta hivatalból is dédelgetik a dilettantizmust, a hozzáértő, az értéket képviselő, az igények mércéjét emelni kívánó kultúrmunkás — író, művész, szerkesztő, népművelő stb. — összébb húzza magát, s igyekszik nem felvenni a kesztyűt, amit a cerebrális linkség, a rangon és nívón aluli népszerűség odadobott neki kihívásul. Amikor már nemcsak a napi sajtó, a rádió és a televízió, hanem sokszor a kulturális lapok sem tudják helyesen kifejezni magukat, a könyvkiadók pedig nem tudnak megfelelni vállalt hivatásuknak, akkor minden valamirevaló érték és minőség védtelenné és kiszolgáltatottá válik. Amikor többnyire nem is a szándékkal és a mondanivalóval, hanem annak lenégénemtésével X V. ,közvetítését3§-vali baj, mert szabatosság, magyarosság, világosság híján a gondolat tisztaságát éri károsodás, a felelősség átengedi a terepet a felelőtlenségnek. Cs. Szabó Lászlót olvasni ma ezért veszélyes. Tehetségével, tájékozottságával, kulturáltságával az emberi és alkotói minőségre figyelmeztet, a gondolatok rendjére, érvényességére és szépségére apellál. A kvalitás erejével, az egyetemesség vonzásával, az elme élességével arra kényszerít bennünket, hogy szembesítsük magunkat vele. Hogy körülnézzünk: ki, hol, hogyan volna képes erre a produkcióra? Ki tudja megteremteni ezt a szellemi hitelt, az embernek és a szónak e stílusbeli egységét? Sőt, tovább emelve a kérdések szintjét: ki vagy kik tudják ma, kellő tudás és tapasztalat birtokában, a szocialista eszmeiség kristályosodási pontja körül kialakítani az elvbarátok, a szövetségesek és a rokonszenvezők, a közös ügyekben dialogizálók táborát a különböző kulturális fórumokon? Cs. Szabó arról győzi meg olvasóit, hogy az élet és a világ haladásának kríziseire elsősorban a könyv, az elmélyült írott szó adhat elfogadható magyarázatot. A világ, az élet és az eszmék jelentőségének újrafelfedezéséhez és megértéséhez csak a könyv nyújthat szilárd és alapos ösztönzést. Meg kell kérdeznünk önmagunktól: vajon mindaz az információ, jelentés, program, amely napról napra foglalkoztat minket, leköti időnket és figyelmünket, fontos-e? Amit a telekommunikáció számunkra percről percre adagol, vajon szükséges-e? Végső soron — információelméleti szempontból — nem zaj-e, lárma-e gyakorta? Cs. Szabó nem átallja hangsúlyozni, hogy amíg világ a világ,eszmék és értékek közlésére a könyv marad a legmegbízhatóbb társ, az eszmecsere legtartalmasabb eszköze. A könyv tanulságaihoz, ítéleteihez és következtetéseihez ugyanis párbeszéd útján jutunk: önmagunkkal, a szerzővel és mások gondolataival folytatjuk dialógusunkat a könyv olvasása közben, majd e belső polémiát az olvasás végeztével gazdagodva és megerősödve zárjuk le. A Görögökről című esszégyűjteményében Cs. Szabó ugyanerre invitál. Kultúratörténeti tanulmányaiban felsorakoztatja mind a saját, mind a tőle idegen megállapításokat, feltevéseket, vitatkozik velük, kiigazítja őket, majd a változatos nyugat-európai és magyar irodalmi-történelmi párhuzamokkal csigázva érdeklődésünket — rávezet arra, hogy a magunk véleményét, külön álláspontját is megfogalmazzuk. A hellén irodalom és művészet mindmáig kiapadhatatlan ötlet- és témaforrás a külső inspirációkra támaszkodó, ihletkerülte alkotóknak. Ha jól utánagondolunk, a világirodalom telides-tele plagizációkkal, másolatokkal, feldolgozásokkal; a képzőművészet egyes avantgardjai abból táplálkoznak, hogy a régi klasszikus formákat — esetleg új mondandóval vagy már avítt frázissal nyakon öntve — „modernné” torzítsák, eredeti, természetes vonalaiktól elszakítsák. De az ógörög kultúra nemcsak üdítő ihlet- és témaforrás, hanem kutatások, szenvedélyes, okos viták tárgya még napjainkban is, tudósoknak, történészeknek is kimeríthetetlen. Büszkék lehetünk rá, hogy hálánkfiai sem maradtak ki ebből. A felhalmozott tudásanyaghoz a mi időnkben — Kerényi Károly, Hamvas Béla és Szabó Árpád mellett — Cs. Szabó is hozzátette a magáét. Bonyolult, porlepte, tudatunkból kitörlődött dolgokról olyan magától értetődően, frissen, szuverén komolysággal tud beszélni, hogy szavaival nyomban izgalmat kelt, kalandra csábít, lelket emel. Gondolatainak magvassága, előadásmódjának puritán eleganciája, tudásának heve magával sodor, elragad mindenkit, akinek elméje nyitott a magvas gondolatokra, érzékeit kielégíti eleganciája s akinek a tudás nem riasztó gond és ijesztő fölény, hanem imponáló erény és észbeli varázs. A kígyó — 1941-ben jelentette meg ilyen címmel elbeszéléseit — fiatalkori novelláinak válogatott csokra. Nem mind igazán novella. Van köztük útirajz, emlékezés, ironikus mese. A két valódi, mindkettő mestermű: az Utrecht ostroma és Az, idegen. A novellista Cs. Szabó láthatóan, érezhetően igyekszik elszakadni az esszéista Cs. Szabótól. Felesleges is, hasztalan is, mert az író úgysem tud kibújni születése bőréből, a legjobban beszélt nyelve akarva-akaratlan elárulja. Azt s a rendszert, melyben a gondolatai keringenek, nem képes megszakítani vagy koncepciózusan átformálni. Cs. Szabó szépprózáját is esszéíz, esszéhangulat, esszéérdekesség jellemzi. Megkísérli keresztezni a novellát az esszével, ehhez eszközül a számunkra szokatlanul ható stiláris arisztokratizmust, a nyelvű különcséget — a kifejezés díszítését, túlhajtását, vagy éppen ellenkezőleg, a szögletes, tőmondatos fogalmazást, a racionális rövidséget — használja. Nem éri el célját, nem lesz tőle Németh László, Déry vagy Justh Zsigmond; ő mindenképpen Cs. Szabó László marad, az atmoszférateremtés és a szikár bölcsesség volteriánus fejedelme. Aki haláláig biztos volt abban, hogy mindent, ami emberi, ami kibírható és kibírhatatlan, csak az értelem tud mérlegelni, bírálni, megbocsátani. Csak az értelem, a jól felfogott értelem tud megszabadítani rosszabbik énünktől. Szerdahelyi István: Az esztétikai érték (Gondolat, 548 old.) Nincs az esztétika tudományában merészebb és nagyobb vállalkozás, mint rendszert alkotni a teljesség igényével. Egyszerre követel a szerzőtől széles körű, kimerítő lexikális tájékozottságot, a szakma egész történetét felölelő szaktudást és önálló kombinatív készséget. Vagyis több évitizedes, fáradhatatlan cédulázást, újra és újra kezdett kísérletezést egy-egy vonzó, de valahol minduntalan megbicsakló — a makacs tényekbe ütköző — gondolatmenettel, kíméletlen kollegiális eszmecseréket — és így tovább. Minthogy a rendszeres gondolkodás otthona mindenütt a világon a nemzeti (vagy nemzetközi) büszkeségtől dagadó akadémia — mindjárt hozzá kell tennem Fülep Lajos nyomán: nincs nagyobb veszély az irodalom és a művészetek bölcseletében, mint az akadémikus gondolkodás. A meglevő művekből kihüvelyezett általánosítás, ha dogmaként kezelik, akkor akadályként gördül a születő, új művek, a holnap lelkét lelkedzők elé. Szerdahelyi István arra vállalkozott Az esztétikai érték című könyvében, hogy új, összefoglaló gondolatrendszert építsen föl. Ahogy utószavában mondja, olyan gondolati építményre vágyik, mely „ ... az esztétikai jelenségek tényeinek ellentmondásmentes magyarázatát nyújtja, még akkor is, ha ellentmond az esztétika több klasszikus vagy ma épp divatos elgondolásának”. Tudatja olvasójával, hogy „ ... e könyv mintegy bevezetése egy több kötetre tervezett munkának, amely az itt felvázolt képet részletesen kidolgozva egy általános esztétikává kerekednék”. A szerző láthatóan mindent elkövet annak érdekében, hogy mentessé tegye munkamódszerét az akadémizmustól. Először is: az elméleti esztétikában szokatlanul világos és szabatos magyarsággal fejezi ki magát, s ez máris vonzóvá teheti mindazoknak, akik ismerkedésüket az esztétikával „középiskolás fokon” kezdik, hogy mire aterjedelmes könyv végére érnek, már felsőbb fokon is tájékozottnak érezzék magukat. Nyelve helyenkint a szellemesen szemléltető rávezetés élénkítő színeitől vidámodik fel, példái láttatóak, ez elődeivel folytatott vitái sokszor mulattatóak. Ezzel mindjárt a másik legfontosabb, akadémizmusellenes vonását is érintettem: elmondhatná Cartesiusszal (az általa szerkesztett Világirodalmi Lexikon Descartes-cikkének szavaival mondva), hogy „esztétikai szabályok szükségesek, de nem tekintélyektől függenek”. Valóban. Szerdahelyi nézetei nem szolgai függvényei a művészetbölcseleti klasszikusainak és divatdiktátorainak. A polémia valóságos lételeme , és kedvenc klasszikusaival, kortársi mestereivel is boldogan vitába száll, sőt, elsősorban velük vitatkozik. Ha szükségesnek tartja, radikálisan cáfolja vagy helyesbíti Arisztotelész, Platon, Lessing, Kant, Schiller, Goethe, Hegel, Marx, Lukács vagy Nicolai Hartmann egy-egy tételét. Holott ezekre a nevekre, főleg a nagy rendszeralkotókra, az esztétikum objektív létét valló teoretikusokra alapozta elméletét. Azokkal szeret és tud jól vitázni, akikkel alapjában egyetért, vagy akikkel rokon elveket vall. Kezdem érteni (bár elfogadni többnyire nem tudom), miért oly szélsőségesen türelmetlen és fölényesen lefricskázó modorú időnként azokkal, akikkel alkalmi szócsatákba bocsátkozik az irodalmi publicisztikában: vélt vagy valódi igazát maximalista módjára képviseli, és a vélt vagy valódi hamisságokat, tévedéseket — a személyekre való tekintet nélkül — valóságos vadászszenvedéllyel veszi űzőbe. Ha impozánsan szerkesztett esztétikájával ellenvéleményt próbálnék szembehelyezni ezen a pár hasábon, könnyen úgy járnék, mint a frontszolgálatos felcser, aki beleszól a kórbonctani kutatóintézet tudós professzorának munkájába, midőn az a kését az anatómiai tárgy hasába mélyeszti. Nekem jobbára az irodalom élő szervezetével van dolgom — a működés jobban érdekel, mint az elv. Ő az utóbbit szűri le tapasztalataiból, s a rendelkezésére álló kísérleti anyag már nem szisszen föl, ha véletlenül félreszalad a szikéje. Engem néha páni félelem fog el, hogy az élő egyéniséghez tartozó, eleven test fájdalmasan reagál, ha nem hozzá, hanem az anatómiai térképekhez, szemléltető preparátumokhoz igazodom. Érthetően feszélyez, hogy ezúttal éppen egy tudós kórboncnokot hozott elém a sors. Hiszen ő is élő szervezet. Nehogy a felcser sarlatán legyen, csak arról elmélkedhetek, amit megfigyeltem; gyógyjavallatokat nem tehetek. Szerdahelyi esztétikai rendszerének középpontjában az emberi szabadság fogalma áll. Abból indul ki, hogy az esztétikai minőségek az emberi szabadság és korlátozottság érzéki megjelenései. „Hogy egy adott történelmi pillanatban mi tekinthető az emberi szabadságot fenntartó és továbbfejlesztő erőnek, s mi gátolja, korlátozza ezt, ez — akár felismerjük, akár nem — tudatunktól független tény” — mondja ki egyik legfőbb tételét, az esztétikai minőségek objektív létének törvényét, elutasítva a befogadásesztétikának azokat az elképzeléseit, melyek szerint pusztán a szubjektív befogadói élményekben realizálódó esztétikai minőségekről beszélhetünk. Érdekesnek találom, hogy miközben az esztétikum minden esetben a szabadság vagy a szabadsághiány érzéki megjelenésének minősül a klasszikusok egész sorának tanításaiban is, Szerdahelyi elméletében is, az esztétikai élményt — minél erősebb, annál inkább — ilyen szavakkal fejezzük ki: fogva tartott, lenyűgözött, lebilincselt, meghódított, magával ragadott — és így tovább. Valljuk be, ezeknek a képzeteknek nem sok közük van a szabadsághoz. A tisztesség kedvéért azonban azt is be kell ismerni, hogy a szabadság ebben az összefüggésben nem ott jelenik meg, ahol az esztéta mondja — nem magában az esztétikai minőségben, hanem a befogadó lelkiállapotában következik be egy olyan érzés, mintha a mű a hatalmába kerítette volna őt, azaz kisajátította volna magának a szabadságát. Ezt meg is teszi — a katarzis úgy is fölfogható, hogy a művészi élmény tetőpontján az ember mintegy visszakapja lelki szabadságát, sokkal magasabb fokon, mint amikor a műnek átadta. Ez az észrevétel arra ánt, hogy az esztétikai minőséget definiálhatjuk a szabadság kategóriájának igénybevételével, de ez esetben a szabadság definícióját nem szabad elmulasztanunk. Újra kedvenc filozófusomhoz, Descartes-hoz fordulok, aki ugyan esztétikát nem írt, viszont annál ragyogóbban gondolkodott a szabadságról. Arra tanít például, hogy a szabadság lényege nem a kötetlenség, hanem a szándék, az akarat korlátozatlansága. Viszont ez is függvénye valami rajta kívülinek: az akarat szabadon választ a kötöttségek sokaságából. A remekmű attól remekmű, hogy akartatni tudja velünk mindazon esztétikai élmények befogadását, átélését, életre szóló elfogadását, ha úgy tetszik, megszenvedését, amiben részesít; az esztétikai hatás így nem a szabad akarattal, hanem a befolyásolt akarattal kerül szembe. Szerdahelyi a szabadság érzéki jelenlétét vagy hiányát a mű objektív tulajdonságaként fogja föl, s ehhez joga is van, mert (könnyű belátni) az altamirai barlangfestmények sok ezer éves ismeretlenségük idején is ugyanolyan remekművek voltak, mint fölfedezésük után, noha minden kor „érzékeny” embere mást látott volna beléjük. Mégis fölmerül, mitől örülünk a szabadság érzéki megjelenésének a műalkotásban, vagy mitől frappíroz bennünket az érzékileg megjelenő korlátozottság? Nyilván attól, hogy a művészben és a befogadóban azonos emberi tényező van jelen, az a természeti eredetű, de társadalmiasult hajlandóság, hogy a szabadságot mindennél fontosabbnak tartjuk, és a szabadság különféle fokozatai, lehetőségei között rangsorolni tudunk és akarunk. A költő „megalkuszik” a szabadon csapongó fantázia rovására a kötött formával, engedelmesen alkalmazkodik hozzá, hogy ettől csak annál erősebb szárnyat nyerjen a gondolat felröptetéséhez. Az olvasó pedig lemond valami kellemes foglalatosságról, és órákon keresztül gyötri magát egy középkori eposz tanulmányozásával, hogy aztán annál felszabadultabbnak érezze magát a történelmi évszázadok nyomasztó homálya alól, mely a múltat eltakarja előle, s közben a képzeletét, az ismereteit, az emberről való képzetét is felszabadította egy sereg — úgy lehet, addig ismeretlen — nyűg alól. „A kultúra feladata, hogy az embert szabaddá tegye, és segítségére legyen a maga egész fogalmának betöltésében” — mondja Friedrich Schiller. A német költő-filozófus (akiről Szerdahelyi furcsa módon hol azt állítja, hogy zavaros, hol azt, hogy nyakatekert, holott hősiesen érthető emberi nyelvre fordította Immanuel Kant bölcseletének számos tételét) moralista létére azt vallotta, hogy „Esztétikai ítéletekben nem az erkölcsiség önmagánvalóan, hanem pusztán a szabadság érdekel bennünket, s amaz csak annyiban tetszhet képzelőerőnknek, amennyiben az utóbbit láthatóvá teszi.” Van ebben egy mozzanat, amivel vitatkoznom kell, mert Szerdahelyi is átveszi. A „csak” szó kizárólagosságával nem tudok kibékülni. Számos olyan verset, regényrészletet ismerek (gondoljuk Balzac közgazdasági fejtegetéseire, Tolsztoj hadászati elmefuttatásaira, Saul Bellow hőseinek filozofálásaira), amelyekben a gondolat nem ölt „érzéki” formát, hanem a maga fogalmi meztelenségében jelenik meg. Ez arra figyelmeztet, hogy nemcsak az egyes művészeti és irodalmi műfajok, hanem például az irodalom és a tudomány között is van átjárás —az esszé például egyszerre irodalom és tudomány, s ezt Szerdahelyi e munkájától sem tagadnám meg. A definíciók csonkaságára szeretnék rámutatni: az abszolutizmusra törekvő, törvényalkotó fogalmi meghatározásokban van valami heroikus reménytelenség. Ezt látom Szerdahelyi bámulatos logikai levezetéseiben is; minduntalan úgy érzem, egy kiskapu megnyílik, ami a rendhagyó, a nem törvényszerű felé szabaddá teszi az utat. Elfogadom az esztétikai minőségek objektivitásáról adott bizonyítását, de szinte magatehetetlenül toporgok, azzal a félelmetes igazsággal szemben, hogy befogadó nélkül is van esztétikum, mert fölmerül bennem óhatatlanul: minek? A mágnes vonzóerejét is objektíve létező tulajdonságnak tartjuk, de csak akkor bizonyítható, ha egy vasdarabbal találkozik, és ez a hatás megkétszereződik, ha maga a vasdarab is mágneses befejezettségű; a műalkotások élvezetéhez is erre valamelyest kiképzett emberi személyiség szükségeltetik. Gyakorló kritikusként ez a fő hiányérzetem, hogy ebben a könyvben úgyszólván egyetlen gondolatsor sem foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy egy műalkotás (vagy bármely, esztétikai minőséget hordozó tárgy, jelenség, legyen akár természet, akár ember alkotta) mennyiben lesz jó vagy rossz, mennyire tökéletes vagy tökéletlen. Más szóval: az esztétikumot hordozó dolgoknak nemcsak a milyensége, hanem a minősége is érdekel. S nemcsak arra vagyok kíváncsi — amivel a könyv foglalkozik —, hogy egyáltalán van-e esztétikai értéke valaminek, hanem az is, hogy ez az esztétikai érték mennyire „értékes”, milyen intenzitású. Olyan apróságokba kár belemenni, hogy a fenséges nem kelt bennünk félelmet, hanem — ezúttal is a „nyakatekert” Schillerrel értek inkább egyet — „határainak kínos érzését kelti bennünk, mégsem futamodunk meg előle, sőt ellenállhatatlan erővel vonz magához” — ragyogó meghatározás,megvan benne a szabadság ellenállhatatlan, mondhatnám, bilincsbe verő ereje, mely arra késztet, hogy kedvéért lemondjunk minden más lehetőségünkről, mely nála jelentéktelenebb. Nem gondolom, hogy a könyv elolvasása után kezemben tartom a bölcsek kövét, melynek csillámló fényében ezentúl csalhatatlanul minősíthetek műveket. Viszont érdekes könyvet olvastam, amely felszabadítólag hatott rám olyan értelemben, hogy helyenként áttörte eddigi tudásom korlátait. De meg is erősített abban a régi tudatomban, hogy ítéleteimet nem alapozhatom elméletekre, azok csupán háttérszempontokként szerepelhetnek a kritikusi munkámban, véleményemet továbbra is a művekkel négyszemközt kell kialakítanom. Bizakodva várom azonban a sok kötetnyire tervezett folytatást, melyben még jobban megvilágosul, ha más nem, „gyönyörű képességünk, a rend”. ALFÖLDY JENŐ: Gyönyörű képességünk Bánó Attila: Babiloni csiga