Élet és Irodalom, 1987. január-június (31. évfolyam, 1-26. szám)
1987-04-03 / 14. szám - Megay László: Nagyon viszket! • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - (szále): Az ablak két oldala • glossza | páratlan oldal (9. oldal) - Labancz Gyula: Történet a villamoson | Egykapus játék • vers (9. oldal) - Székács Vera: Hangyák hava (9. oldal) - Lehoczki István: Rossz tréfa • kép (9. oldal)
páratlan oldal NAGYON VISZKET! Egy idő óta szüntelenül viszketek... Viszketek és vakarózom, közben szüntelenül röstallom a dolgot, igyekszem titkolni, mintha rühes volnék, a végeredmény pedig az, hogy apró, vörös foltokkal vagyok tele. Most egy idős, úri hölgynél fog el a viszketés ... Az „úri” ebben az esetben nem származást, foglalkozást vagy világnézetet jelent, hanem a tisztálkodás állandó, társadalmi hovatartozástól független, magas fokát. S vakarózom és bocsánatot kérek ezért, mire az idős hölgy földerül: — Én is így vagyok ezzel, és ön most megnyugtatott. Már valami bőrbajra gyanakodtam. Látott orvos is, aki azt mondta: valamely kenőccsel kenegessem magam. Csakhát kissé körülményes minden fürdés után az embernek tetőtől-talpig bekennie magát. — Nagyon körülményes! — Meg igazság szerint utálom a kenőcsöket. Mert még gyakrabban kell miattuk fürdeni, aztán pedig ismét kénykedni muszáj — így a hölgy. — Mindenképp tanácsos.. . E pillanattól kezdve figyelem, és egy jó orvos tapintatával faggatom barátaimat: — Mondd, te mindig ennyit vakaróztál? — Nem mindig, csak mostanában, a fene tudja, miért! Lassan kiderül, hogy a fél város viszket. A pesti vízre gyanakszom, de a pesti víz első osztályig, kifogástalan. Állítólag New York, London, Párizs polgármestere is a miénket iráigyli — talán még vizet is magának néha egy-egy palackkal Aztán váratlanul azt olvasom, hogy nem első, hanem csak harmadosztályú vízben pancsolunk —, mindenféle vacak van benne. Beteg a víz, de további klórozással még úgy-ahogy gyógyítható. — Sajnos — mondja egy tekintélyes vizesember — a Duna felső szakaszáról már nem sodródik hozzánk zavartalanul a folyami kavics. Ami nálunk a mederben volt, annak nagy részét kikotorták, hogy legyen mivel a házgyárakat etetni. Idővel ezt a kavicsot pótolni kell, különben iszap rakódik a helyére, az pedig nem szűrné a vizet, épp ellenkezőleg ... Hát ez a helyzet a felső szakasszal, az iszappal, a kaviccsal és általában. Nem kétséges, hogy a kavicsot is majd pótolni fogják, külföldön az biztos olcsón kapható. És lesz majd nagy mederkavicsolási program valamilyen védnökséggel, talán kerül hozzá tárcaközi bizottság is. Engem azonban most nem ez érdekel. Az inkább, hogy hová lett a második fokozat? A másodosztályú víz! Az emberi fogyasztásra alkalmas víznek — ha jól tudom —, három fokozata van. A negyedik —, ha ugyan létezik —, legfeljebb sertéstartásra jó. Bár arra sem feltétlenül: a disznó igen tiszta állat volna, ha hagynák — a sárban való fürdés nála tisztálkodás. Ki és mikor jelentette be a nyájas pesti közönségnek, fürdőzőknek és vízivóknak, hogy mindennapi italuk a korábbinál zavarosabban folyik? Mondta-e valaki, nem szolgálati ügyiratokban, „hivatal hivatalnak”, hanem polgár a polgárnak, hogy csínján a kotrással, vigyázzunk, emberek, valami baj vagy legalábbis kellemetlenség fenyeget? Nem emlékszem ilyesmire. Továbbá. Hogyan vakarózhat titokban több százezer ember Európa valamelyik közepén — mert újabban abból is több létezik —, szóval miképp vakarózhat titokban több százezer ember anélkül, hogy egynek is eszébe jutna: valami viszket a másiknak is, és az ok közös. Minthogy a tevékenység nincs engedélyhez kötve, tessék nyugodtan vakarózni, ha kell nyilvánosan is, ha már csak előidézni tudtuk a bajt, orvosolni nem. __ Mi volna, ha egy bolond ötlettől hajtva összehívnám minden kényes bőrű társamat a Vérmezőre, hogy ott egymás hátát vakargassuk, vagy kenegessük, netán megalakítsuk a vékony bőrűek baráti társaságát, hogy ugyanúgy érezhessük magunkat e honban, mint a vastagbőrűek ? Csakugyan, mi történne akkor? Megay László LABANCZ GYULA: Történet a villamoson Levegőbe beszélő tenyerek. Áll két néma lány a villamoson és látszólag rajtam derül. Ki eleddig folyton némaságra vágytam most szólnék, de nem lehet. „A tett halála-e az okoskodás” ott, hol ölelő mozdulat tart távol magától? Ilyesfélén morfondíroztam mikor a villamos hirtelen megállt és zuhantunk. Ért közéjük, ők szavaimba kapaszkodva. 1987. ÁPRILIS 3. Egykapus játék A víz másodpercre is ... Fifikás lakáscserék. Még gyerekkor, alvó szobából kipattanó labda-forma parketta, egykapus játék. Mindenkit verssel követtem, mindent elkövettem a verssel, de egy falban maradt szöghelyre — mögöttem néhány halállal — milyen képpel felelhetnék? Part zsinórpadlása megcsalom magam nem mer lámpalázas gondolataimmal az álom szemem függönye elé állni. AZ ABLAK KÉT OLDALA Minden fontosabb dolognak két oldala van: az igazságnak, az éremnek, a lónak, a zálogcédulának és természetesen az ablaknak is. De ez talán mégsem olyan természetes. Munkahelyem a város egyik legcsúnyább épületében van, a kilátás azonban a Fórum ablakából sem szebb. Mindig gyönyörűség tölt el, ha kinézvén az ablakon, végigsimogatom szememmel a ragyogó színekben pompázó, formagazdagságban felülmúlhatatlan Várhegyet. Legutóbb két éve volt ilyen élményben részem. Azóta úgy elkoszolódott az ablak, hogy csak homályosan látok valamiféle piszkosszürke, ködfoltos tájat. Amikor megjöttek a takarítók, majd’ a nyakukba ugrottam örömömben. — Az ablakot is megpucolják? — kérdeztem mohón.— Természetesen — felelték —, tavaszi nagytakarítás lesz. Lelkesen magyarázni kezdtem nyomban, hogy ha nem kívülről létrával dolgoznak, miként kell a láncot eltávolítani, hogy az ablak befelé lehajtható legyen, s hozzá lehessen férni a külső piszkos felülethez.— Onnan tudom — meséltem tovább —, hogy vagy három évvel ezelőtt, nem bírván elviselni a gyönyörű látványra nyíló vakablakot, magam szereltem szét és mostam le kollégáimmal a világ legotrombább és legügyetlenebbül megkonstruált ablakát. — Ja, kívülről nem pucoljuk meg, csak belülről — mondta a takarító ugyanolyan természeteséggel, mint mikor azt felelte: igen, az ablakot is, kérem. Valósággal megbénultam. Csak néztem és nem bírtam semmit se mondani. Vannak ilyen helyzetek, amikor nincs mit mondani. Ha valakinek az természetes, hogy egy ablaknak csak az egyik, a tisztábbik oldalát pucolja meg, s az illetőt nem Karinthy Frigyes találta ki, hanem egy takarítóvállalat, akkor nincs mit tenni. Csak arra volnék kíváncsi, hogy’ szólt a szerződés. ...Kérjük, továbbá a parkettet fölporszívózni, az íróasztalokat letörölgetni és az ablakok egyik oldalát... Lehetséges ez? Vagy mi kértük, hogy csinálják meg, de ők nem vállalták, mert dupla ablakfelületre nincs kapacitás? Esetleg: vállalták, de ellenőrzés híján a nehezét egyszerűen nem végezték el? És ez így megy négy éve. (Amikor megpucoltam, legalább két év szutyka volt már rajta.) Az ablakok a Világra néznek. Jó volna tisztán tartani őket, hogy világosan lássunk. Nem állítom, hogy minden hazai ablakból ilyen kilátás nyílik, azt se, hogy mindenki lát, aki az üveg mögött áll. Nem vitatom azt sem, hogy egy piszkos ablakkal ezer pókhálós vagy törött ablak látványától kímélhetjük meg magunkat, azt sem, hogy olykor jó nem látni a túlsó oldalt, jó sűrű ködök mögött tudni a jövőt, hiszen képzeletünk ilyenkor szabadon szárnyalhat a szobában: olyan túlsó partot festhetünk, olyan jövőt álmodhatunk magunknak, amilyet csak akarunk. Lehet, hogy a piszkos ablak a boldogság titka? Akkor pedig köszönet a takarítóvállalat bölcseinek, akik levették a szürkehályogot a szemünkről azzal, hogy az ablakon rajtahagyták. (szálé) Lehoczki István: Rossz tréfa SZÉKÁCS VERA: Hangyák hava Tegnapelőtt megjöttek a hangyák. Amikor ebéd után kimentem a konyhából, még nem voltak itt, de este már, amikor visszajöttem, hogy föltegyem a teavizet, itt nyüzsögtek a mosogató körül és minden szomszédos felületen. Úgy meglepődtem, mintha nem tudnám, hogy minden tél vége felé megjelennek egy bizonyos napon, amely az ő kalendáriumuk szerint a Konyha havának első napja és nagy hangyaünnep. Mindnyájan tudjuk, ők is, én is, hogy most egy hónapon át itt fognak tanyázni, aztán egyszer csak eltűnnek, ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek. Tulajdonképpen hálásnak kell lennem nekik, először is azért, mert most — egy hónapra — vége a magánynak: csak ki kell jönnöm a konyhába, és ezer (vagy kétezer) élőlény vesz körül. Másodszor azért, mert érkezésük mindenki-be járkáló barlangi medvénél biztosabban tudatja velem, hogy hamarosan itt a tavasz. Az én számomra ők a tavasz első hírnökei, és nem is értem, hogyan bízhatja rá magát az emberiség a meteorológiai előrejelzésekben mindenféle medvékre meg vadkacsákra A medve például kifejezetten otromba és kezdetleges prototípus, a hangya viszont finom precíziós műszer, ráadásul sokadmagával dolgozik, és ez a brigád, vagy ha úgy tetszik teamszellem biztosabb eredményt ígér. Azért is hálásnak kell lennem, mert a hangyák érkezése üzenet — nem figyelmeztetés, csak szelíd üzenet — a Természettől: örüljek minden nyugodt napomnak, mert nemcsak emberi hatalmak, hanem a Természet is bármikor behatolhat biztonságosnak hitt otthonomba, sőt, le is rombolhatja a stabilnak látszó téglafalakat, ajtókat, ablakokat. Például megmozdulhat a lábam alatt a föld. A hangya egyébként földrengés-előrejelző műszernek is jobb, miint a medve, hiszen földhöz ragadtabb állat közelebb van a talajhoz. Úgyhogy felőlem ülhetne itt a konyhában egy medve, aztán felugorhatna és kirohanhatna a házból, nem rohannék utána, de ha azt látnám, hogy a hangyáim egyszerre mind elfutnak, és nem előlem, én is futnék ki az utcára. De csak előlem futnak, mert a hálám azért ki-kihagy, és ilyenkor folyik köztünk a küzdelem. Szétkergetem a csapataikat, ám újra meg újra előrenyomulnak, áthatolva minden sáncomon. Pedig stratégiám ötletes és változatos: fenyegetően föléjük hajolok, mire dermedten megállnak, aztán elszaladnak — elbújnak, vagy az asztal széléről levetik magukat a mélybe; két ujjal felcsippentem és a mankómba zárom őket — kiugrálnak belőle; sőt szóróit vagy ecetet öntök köréjük — csak hagyományos fegyverekkel harcolok —, kiúsznak belőle. A küzdelem csak a javukra válik, mert azáltal, hogy a gyengébbeket, az ügyetlenebbeket elpusztítom, mint valami hangyanemesítő, elősegítem a hangyáit természetes kiválasztódását. Két nap telt el a reménytelen küzdelemben, és én egészen kimerültem. Abbahagyom hát a hangyacídiumot és megadom magam. Ezentúl, már csak huszonnyolc napon át, inkább figyelem őket, és megpróbálok tanulni tőlük. Nézem őket, miilyen okosak, milyen ügyesek, milyen fáradhatatlanok, hogy segítik egymást az én kijátszásomban, a javak megszerzésében és a terhek cipelésében. Tanulok tőlük: szorgalmat, fortélyosságot, szolidaritást, kifogyhatatlan leleményességet a túlélés módozataiban. Megtanulom, hogy kell kiúszni a fejem fölött összecsapódó hullámok közül, kibújni a rám szorított marokból, kitörni a körém öntött ecetgyűrűből. Megtanulom, hogy kell tetszhalottá dermedni, ha rám vetül egy árnyék, aztán beszaladni egy testemre szabott, biztonságos menedékbe, majd újra előbújni és viszszatérni oda, ahonnan elkergettek, sőt, azon is túlra. Megtanulom, hogy kell elképedt, buta és tehetetlen üldözőm szemébe nevetni, a hangyák láthatatlan vigyorával.