Élet és Irodalom, 1987. július-december (31. évfolyam, 27-52. szám)
1987-07-03 / 27. szám - Bálint B. András: Szakad a köldökzsinór (3. oldal) - Győri István: rajza • kép (3. oldal) - R. Székely Julianna: Mások (3. oldal)
Vegyük szemügyre ezt a pillanatot! A délutáni napsütésben szinte fortyog a pesti Engels tér. Gőze, a buszok kékeslila kipufogása. Az esztergomi járat már benn áll a tizenkettes standon. Melinda az imént szállt föl, szemében bizakodás és rémület. Nem tud leülni, mert helyén egy párnás fenekű hölgy terpeszkedik, ő nem akar — vagy nem mer — szólni neki. Csomagjait nagynehezen föltornássza a hálóba, megigazítja haját, s a fényes panorámaablakon át azt figyeli, hogyan bohóckodunk a járdán, Dávid meg én. A pillanat most következik el. Fölberreg a kocsi motorja, s Melinda hirtelen a szájába kapja bal mutatóujját, jobb kezével pedig lázasan integetni kezd. Egy életformaváltás — dehogyis: korszakváltás — tanúi vagyunk. Dávid javasolja is: igyunk hamar egy korsó piszenit! ★ Melinda húszesztendős és cigány. Hodászon született a putritelepen, ott is nőtt fel. Apja harminc éve jár Pestre dolgozni, írni-olvasni nem tud. Anyja diplomás óvónő, a helybéli görög pap és a tanácselnök fogott össze annak idején, hogy elvégezze a főiskolát. Hatszáz hodászi cigányból ő lett az első értelmiségi. A cigánykápolna kántorából a cigányóvoda üdvöskéje, mindenki drága Linája. Néhány évtizede nem volt nyomorultabb népség szerte Szabolcsban a hodászi oláhcigányoknál. Putri putri hátán, kenyér semmi, munka, semmi, csak a gyerekek születtek későn is, és a férfiak haltak , korán. Szétette testük és lelkük a nélkülözés, a munkátlanság, az almapálinka. De jött Sója tisztelendő úr, ráncba szedte őket, mint a vásott kölyköket, cigánykápolnát épített, írni, olvasni tanította a felnőtteket, a purdékat iskolába zavarta, munkát szerzett a jelentkezőknek. A hodászi cigány férfiak, egy-két kivétellel, ma valamennyien dolgoznak, a putrikat sárba taposták a dózerek, minden család kőházban él. Jól vagy rosszul, de f él. Kevesen költöztek el. Ingáznak, bejárnak Mátészalkára, Nyíregyre, Pestre, de végleg nem hagyják oda ezt a lomha, napszítta falut. A magyarok inkább mozgolódtak az ötvenes-hatvanas évek fordulóján, a téeszesítéskor; a fiatalok még ma is. A cigányok — hisz nekik nem volt földjük — maradtak. Mintha forró vérük hűlt volna néhány fokot. Nemzettek, szültek, danoltak, sírtak — de már dolgoztak is. A gyerekek óvodába, iskolába jártak, a cigány mellett mind többen beszélték, írták, olvasták is a magyart. Köztük Melinda. Aki most, péntek délután fél ötkor, mutatóujját beszopva, riadtan áll a csuklós buszon. Érzi, hogy ezentúl már soha nem lesz úgy, mint eleddig volt. De akkor hogy lesz? Mi lesz vele? És mi lesz az otthoniakkal? Boldog lehet-e, elszakadván a nevelő-megtartó közösségtől, kinőve a cigánytelepet, Hodászt, Szabolcsot, eddigi önnönmagát? ★ Meggyőződésem, hogy a félmilliós hazai cigányság csak akkor őrizheti meg azonosságát, ha vállalja az életformaváltást, s egyúttal vállalja nyelvét, bőre színét és szokásait. A kettőt együtt! Aszszimiláció? Aki akar, olvadjon bele a többségi társadalomba, ezt nem lehet, nem szabad megakadályozni. De aki nem akar? Amikor a putritelepeket szétverték, némely vidéken azzal próbálkoztak, hogy szétköltöztessék a cigányokat. Jó messzire rokont a rokontól, havert a havertól, esetleg a szomszéd járásba is. Másutt kijelöltek nekik egy-két utcát az alvégen, boldoguljanak egymás között. Én úgy veszem észre, emberi tartásuk ott feszesedett szociális és kulturális helyzetük ott javult inkább, ahol együtt maradtak. Mert védettek voltak: kisebbség, de többen — a többségi lakosság közönyével, patriarchális lenézésével, néhol nyílt ellenszenvével szemben. Türelem. Amit megkövetelünk — s joggal — más országok népeitől, kormányaitól az ott élő magyarok iránt, mintha nem gyakorolnánk a velünk élő ,legnagyobb etnikummal szemben. Megkívánjuk, hogy tőlünk keletre, északra, nyugatra, délre biztosítsák a magyar nyelvhasználat szabadságát, az iskoláztatást, elemitől az egyetemig, a színjátszást, a művelődési otthont, a könyvkiadást — és igazunk van. A cigányoknak egyelőre nincsenek ilyen igényeik. De — megalakulván a Cigány Kulturális Szövetség — valószínűleg lesznek. S kétségtelen, hogy vannak szokásaik, számunkra különös, mégis értékes néprajzi, közösségi, vallási hagyományaik, amelyek ismerete, megtartása, szabad ápolása hozzájárul ahhoz, hogy azok maradjanak, akik valójában. Hogy a muzsikusnak ne kelljen lenéznie a vályogvetőt, a szakmunkásnak a lókupecet, a romungrónak az oláhcigányt. A városban építkező ne szakadjon el kolónián ragadt sorsosaitól, hanem segítse őket kilábolni a sárból. Türelem. Furcsa most kérni, állítani ezt, amikor a történelemben szinte mindig tagadtuk. Legalábbis a gyakorlatban. Furcsa erre hivatkozni a cigányság kapcsán, amikor még egymás közt sem volt tetteink vezérlő elve. Előbb vagy utóbb mégis azzá kell tennünk. Itt a jó alkalom. Tolerancia, nemcsak a pár ezres románság, a szelíd erőszakkal anyanyelvi iskolába küldött svábság, szlovákság, horvátság iránt. Számarányuk vagy politikai bűnbakszerepük négy évtizede még elképzelhetetlenné tette, hogy iskoláik legyenek, saját újságuk, könyvkiadásuk, tévéműsoruk. Elérték mégis. Őket elfogadtuk, ők elfogadtak minket, mert a sok évszázados együttélés során összecsiszolódtunk, életformánk lényegileg nem különbözik. De türelemmel viseltetni azok iránt, akiknek még a bőre színe, a szeme állása is merőben más, nem beszélve természetükről, vérmérsékletükről, együttélési szokásaikról — ez a többségi nemzethez méltó feladat. Álljunk elébe! ★ Melinda bizalmatlan. Nem szól a párnás fenekű hölgynek, mert fél a csípős megjegyzésektől, pedig az asszonyságnak is nyilván megvan a maga ülése. Talán nem az ablaknál, talán háttal a menetiránynak. Melinda mindenesetre áll, húszéves, bírja még. Ha megtántorodna, belekapaszkodik majd az emlékeibe. Óvónőképző szakközépiskolát végzett, két évig dolgozott a Hodásszal szomszédos Kántorjánosi gyermekkertjében. Most elhatározta, továbbtanul: pedagógiát, pszichológiát, netán történelmet. De ez , már nem megy Hodászról. Feljött hát Pestre, keresett munkát, ahol ősztől elhelyezkedhet, talált pedagógusszállót, ahol százhúsz forintért ellakhat majd. Most egy hónapra, nyári szabadsága idejére, a Dunakanyar cigányüdülőjébe megy, háromezer forintos fizetéséhez hozzákereshet négyezerötöt. Lakása, kosztja meglesz , spórol kicsit. Erőt gyűjt a következő évek harcaihoz. Mert harc lesz ez: otthont teremteni, egzisztenciát építeni, társat találni itt, a főváros idegen, rejtelmes emberdzsungelében. Szülei nélkül, barátok nélkül, múlt nélkül — húszévesen. Jó lett volna legalább még a hét végén hazautazni, elbúcsúzni beteg apjától, bátyjától, végigsétálni a poros Kossuth utcán, betérni az ütöttkopott cigánykápolnába, elrebegni egy halk fohászt. Délben ajánlották neki az üdülőimunkát, Dávid meg én javasoltuk, hogy ne is utazzon haza. Lina elhozza a ruháit majd a jövő héten. Elszakadt hát, egyetlen rántással tépte el a gyermekkorához fűző köldökzsinórt. Anélkül, hogy egy percre is meg akarná tagadni őseit, nyelvét, cigányságát , népe jövőjét. Nem menekül, csak változtat. Nem fordít hátat, csak kiegyenesedik. Völgyből dombra hág, ahonnan jól belátható a meghódítandó vidék; nemcsak a hodászi, a szabolcsi, hanem az egész magyar cigányság. ★ Vegyük szemügyre ezt a pillanatot! A motor már berreg, de a busz még áll. Az utasok fészkelődnek, a testes asszonyság az Anker-palota tornyát nézi meredten. A mozdulat, amellyel Melinda beszopja ujját, majd ugyanilyen hirtelen — nevetve gyerekségén — ki is kapja: a felnőtté válás aktusa. Egyelőre csupán az övé, de ha akarja, e mozdulat átválthat az egész cigányságért tett gesztusává. A busz meglódul, Melinda kapaszkodik. Integetünk. BÁLINT B. ANDRÁS: SZAKAD A KÖLDÖKZSINÓR Győri István rajza R. SZÉKELY JULIANNA: MÁSOK Hajnalka sír. Áll a maszek zöldségesek boltja előtt, a járdán, a piros-fehér cikkelyes napernyő árnyékában, egy seprű nyelére támaszkodva, és borostás férfiarcán csurognak lefele a könnyek. Ne kapd föl a szemed ijedten a fönt álló névre, a modern opuszokkal megsanyargatott olvasó, ez most nem vicc, nem szürreál, ez a vaskos valóság maga. A borostás férfit Hajnalkának hívják, pontosabban Bolond Hajnalkának, ha nem is az édesanyja suttogta el e nevet a szülőágyon, a tölibe hajló nővérke kérdésére. Hajnalka azelőtt, meglehet, József volt. Esetleg Géza vagy Ákos, jóképű kisfiú. Esetleg bokszbajnoknak készült, vagy mozdonyvezetőnek, marcona harcosnak, talpig férfiúnak. De az is lehet, hogy már az óvodában a babák után nyúlt. Nem tudják azt megfejteni máig a tudósok, mikor, miként siklik ki egy ember élete vonata. Nem lehet azt tudni, hogy Hajnalka mikor érezte magát először Hajnalkának. Lánynak a fiútestiben, szörnyű félreértésnek. Mire a környék megismerte, már „nem volt ki a négy kereke”. Félhosszú hajat hordott, gyakorta babos kendővel hátrakötve. Kötény a nyakában, a lábán nagysarkú cipő, és kismosást vállalt, nagymosást meg kocsimosást és takarítást, hetente kétszer, de oly pedánsan, hogy mellette elhalványultak a született Rózsik, Boriskák és dalok közben, kacarászott, kedvesen pipiskedve, és az öregasszonyok bolondultak érte, mert a körútig kiszaladt nekik kefirért, gyönge sajtért. Szeretni való volt ez a nappali Hajnalka, szertelen, vidám teremtés. A férfiak rákacsintottak olykor, ám ebben nem volt hántás, aminthogy az asszonyok dicséretében sem, ha egy új kötényt láttak meg rajta. Az éjjeli Hajnalkát, persze, nem ismerték. Az éjjeli Hajnalkát néhány lump ismeri csak, meg az alkalmi mulatozásokból hazatérők, azoknak meg ködben a feje, azok reggelre maguk sem tudják, látták-e valóban azt a festett szájú, szoknyás, tűsarkú férfi-némbert afiúja karján. De ha úgy döntenek, hogy látták, akkor is kiverik gyorsan a fejükből, oly riasztó, szánalmas kép az az ösztönök rángatta ember nyomorúságáról. Hajnalka, a bolondos, igazából nappal létezik. És most sír. — Mi a baj, Hajnalka? — kérdi a házmesterné, aki slafrokban, papucsban ugrott ki némi lecsónak valóért. — Semmi! — hüppent a vállas férfi, s úgy kap keze fejével a homlokához, ahogy, szenvelgő aszszonyok szoktak, ha azt kívánják, faggassák még kicsit a bánatukat. A házmesterné a zöldségesnére néz a nyitott boltajtón át, az meg befelé int a kezével, mint aki titkot súgni készül. S csak akkor mondja halkan, jól formált szájmozgással, mikor a házmesterné bent szuszog már, kihegyezett füllel a málnák, meggyek, répák, saláták zöldövezetében. — Megverte az éjjel két suhanc. Azt mondták rá, dilis. Meg hogy érces buzi! — Hogy micsoda? — hajol közelebb a házmesterné, szeme sarkából együttérző pillantást küldve Hajnalkának. — Nem tudom — zavarodik öszsze a zöldségesné —, nem értettem, úgy sírt, össze is rugdosták. Ingatják a fejüket, szörnyűlködve, s fogalmuk sincs, hogy a zöldségesné száján épp pazar virágot nyitott a népetimológia. Hogy egy nyelvészprofesszor most kezet csókolna neki, s úgy jegyezné föl sebtén a füzetébe, mint botanikus egy ismeretlen páfrányt: „Ércei AIDS! Vinczéné, zöldséges, Tulipán utca, 1937.” Nem tudják, hogy a zöldségesné valójában a sátánt nevezte meg. Korunk pestisét, özönvizét, sáskajárását, a vadonatúj büntetést vétkeinkért. Nem tudják, de ha tudnák, sem vonnák meg anyás együttérzésüket az ércgyanús Hajnalkától. Megértek már annyi időt, hogy megtanulják: nem testi nyavalyáktól kell az embernek igazán tartania. ★ Azt mondja a minap nekem egy fiú, a szelíd, álmodozó szeműek közül való, hogy rossz világ jön hamarost a gyöngékre, másmilyenekre. Honnét tudhat ilyet egy álmodozó, huszonöt éves? Hát csak onnét, hogy köztük él. Lükebóka, gügye gyerekek között, őket gondozza, pátyolgatja, senki sem érti, miért, de nem kell mindent érteni. Jár-kel velük a városban, s beleborzong, úgy hűl körülöttük a levegő. Mintha az a darab étel, ital, ruha, amit ezek a szegények fölélnek, hirtelen hiányozni kezdene valahonnan. Éhes szemek és szájak merednek rájuk, amelyek nem is éhesek még, csak félnek, hogy azok lesznek, s mert félnek, máris élesítik a karmukat, könyöküket. Tudják, mi lett a Füttyös Gyurival? A csapkodással, igen, aki Pest utcáin járva az összehajtott újságokkal verte a nők fenekét. A falat. Az autókat. Úgy hozzánőtt már e város testéhez-lelkéhez, hogy nemrég szép, nosztalgikus dalt is énekelt róla egy szép, szőke színésznő. Ismerik? „Mérnök volt és légnyomást kapott legalábbis így szól a fáma 45-ben vagy 56-ban s azóta az utcákat járja A Gyuri, a Gyuri, a Füttyös Gyuri...” Ez a Gyuri jó ideje nem járja már a várost. A Lipóton fütyül, így mesélik, s nem a régi légnyomása, hanem a vadonatúj ütlegek miatt, amiket az utcákon kapott. Egyes emberek ma már nem nézik el a Füttyös Gyurinak a füttyös bolondériáit. Ha ütt, hét ők is ütnek, nem újsággal, de ököllel. Gyurit 86-ban a Lipótra kellett menekíteni. Tudom én, persze, hogy tudom, nemcsak a bolondok másmilyenek. Nemcsak nekik van itt mostanában félnivalójuk. Csak hát őnekik aztán végképp se szövetségük, se hitközségük, róluk nem szólnak aggódó, okos cikkek, rádióműsorok, nem mintha a rádióműsor bármin segíthetne, mégis — a kiszolgáltatottságnak vannak fokozatai. Mindüket mégsem lehet betenni a Lipótmezőre. Annyi lipótmezeje ennek az országnak nincsen, ahány kisiklott lelkű embere már eddig, ők az utcára vannak bízva, az utca jóindulatára, a közember elnézésére, mosolyára, erejére és türelmére. Ha egy közösség rosszul kezd bánni a bolondjaival, az nemcsak a bolondjaira nézve intő jel. Azelőtt a Hadonászós Ferikét is mennyit láttam! Újságot árult, direkt jól jött neki a hadonászás, röpködött kezében az Esti Hírlap, aki csak elment mellette, muszáj volt elkapnia egyet. Más reklámfogást nem alkalmazott. Ha megkérdezték, „Mi újság Ferike?”, a folyton rángó arca széles mosolyba futott, úgy , mondta: „Újság nincs!” Meglehet, ezért szerették tőle venni az emberek. Most, ha nagyritkán előtűnik a sokadalomban, üresen kaszál a karja. Kell az újságárulás másnak — effajta munkáért rég sorbaállnak az épek is. És vajon megkapja-e még a boltban Zsolozsmázó János a két kiflijét, fél liter tejét meg a Balaton csokoládéját? Akad-e még boltos és vásárló, aki türelmes kivárni, míg János a kifli meg a tej közt eldarálja tizenötször, a sarkán hintázva: „Átok, átok, mindenkire átok. Áldás apára, anyára.” Apa, anya a föld alatt már. Azóta megkopott János jó házból való, polgári eleganciája, a szövet- meg alpakkaöltöny, a vajszín ballon; nem kell már cukrászdába járni húsz deka babért, köszönni illedelmesen a cukrászkisasszonynak. Most már csak kifli, tej kéne, meg egy-két jó szóbán ezért zsolozsmázik János az utcasarkokon, mielőtt a járdáról lelépne, kezét összekulcsolva, fönnakadt szemmel, előre-hátra ringatva magát. ★ Hajnalka pedig sír. — Szegénykém! — lép hozzá a boltból elmenőben a házmesterné, szatyrában ott lapul a legcsónakvaló. — Miért nem ütötted vissza őket? — Én? — A vállas, nagydarab férfi lesüti a szemét, a szempillája még könnyben áll. — Én nem bírok más embert bántani. Pláne férfit. — No, persze — hagyja helyben a házmesterné, s apró sóhajjal megindul. — Aztán, ha ráérsz, ugorj be lelkem — szól még vissza. — Ablakot kéne pucolni. Hajnalka szeme hálásan felragyog, s a piros-fehér cikkelyes napernyő alatt, dudorászva újra kezdi a sepregetést. Talán csak egy rossz álom volt ez az éjszaka. Egy véletlen. Szörnyű félreértés.