Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-01 / 1. szám - Budapesti és Pécsi Képzőművészeti Szakközépiskolások rajzai • kép | illusztráció | grafika | rajz (1., 2., 4., 5., 8., 9., 11., 12., 13., 15., 16. oldal) - Mezei András: Látkép a hegyről • vers (1. oldal) - Faragó Vilmos: Az évszázad neve • vezércikk (1. oldal)

Eyyjin­clen Le elves diuaáón­naL Lordloa iii ével LívánnaL! ÉLET ÉS !• IRODALOM IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXXII. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM­a 1988. JANUÁR MEZEI ANDRÁS: Látkép a hegyről Madár ül a templomkereszten. Habár ott lenn az elesége, neki a föld az ellensége, két macskaszem alatt a lesben. A téli szél a tollcsomóba be nem hatol, a tűz­ melegben zeng az Ige, belül a testben megtestesül. A madár lába mintha nem is a vaskereszten, hanem a kereszt benne állna, a görbe tér belefeszülve: csillagok, nap, hold, belehullva, tenger zúgása, forrongása, a mindenség egy gyönge pontja . A boruló testi csönd mondja: elmúlhat fönt az ég, s a föld lent, hanem az ő örök szavának, az anyag illő porladása, leépülése mit sem árthat, mert e világ a világokban a szó felöl újra föltámad — S mi ez a föld az ő szavához — Szamárcsikó, mit kikötöttek az isteni eloldozáshoz, hol az olajfa áll magában, s ezerszer is föl Jerichóból minden életért egy halálban — Madár ül a templomkereszten. Lent a macska földi lesben néki az ég az elesége, üres gyomra, csalódottsága — Éhes — e földi Jeruzsálem eljövendő új önmagára. ARA: 7,SO FI ­ Földi életem, halálom Csak mese, csalódás, álom?... ! FARAGÓ VILMOS: AZ ÉVSZÁZAD NEVE Már gimnáziumba jár az a leendő történész, aki olyan szellemes ne­vet ad a tovatűnt huszadik század­nak, hogy a közvélemény is elfo­gadja majd. Olyasféle nevet, ami­lyet a tizennyolcadik kapott az en­­ciklopédisták működése nyomán: a­ világosság százada. Vagy amilyet a tizenkilencedik kapott a gőzerő és a villanyerő forradalma nyomán: a civilizáció százada. Vajon mit talál ki majd a miénkre a törté­nész? Minek a százada vagyunk? A hétmérföldes háborúké? A pa­rancsuralmi rendszereké? A ter­rorlegényeké? Nem valami hízel­gő. Vagy az atombombáé? A kre­matóriumoké? A savas esőé? Szép kis század volnánk. De hátha Einstein Albert nyomán, Neumann János nyomán, Heisenberg és Fle­ming és a teljes Nobel-díjlista nyomán támad az elnevezés, ak­kor pedig mi leszünk? A tudo­mány százada? A zseniké? Az ér­telem százada tehát? Tudja isten, meg a jövő történésze tudja majd, mi csak maradjunk szerények. És játsszunk el komolyan azzal a kér­déssel, vajon leszünk-e az értelem százada. Ha olyan sok az értel­metlenség körülöttünk. A homályos érvelés. A buta okoskodás. A logi­kátlan történés. A rejtelem. Már mondom is őket. Itt van a külpolitikusok kedvenc fantomja, ha kimondják a nevét, fontoskodó képet vágnak, mintha tárgyiasulna is rögtön a név: kato­nai erőegyensúly. Pedig nem tár­gyiasul, rejtelem marad. Mértéke bizonytalan, léte nehezen ellenőriz­hető, próbája csak a háború le­hetne, ami legalábbis furcsa, hi­szen a béke biztosítékát vélik meg­nevezni benne. Valami, aminek lé­tezésétől a béke függ, de hogy létezik-e valóban, csak háborúban derülhetne ki. Világos? A katonai erőegyensúly olyasmi, ami Irak és Irán közt áll most fenn, biztosí­tékaként annak, hogy a háború az eddigi hét év után az idők vége­zetéig tartson még. Hogy a gon­dolkodás mily magas fokára jutott már az emberiség ezzel az erő­­egyensúllyal, s hogy micsoda mély értelme van a síita szent tanoknak, erre akkor, döbben rá az iszlám gárdista, amikor haslövéssel hal­doklik az Abadan körüli sós mo­csárban, és hiába kiáltozik segít­ségért, ha testvérei indulnának ér­te ellenségei lőnék le őket, ha el­lenségei indulnának érte, testvérei lőnék le őket — ez a katonai erőegyensúly. A katonai erőegyensúly az a va­lami továbbá, amely megbomlott. A Szovjetunió javára bomlott meg. Nem jó, hogy megbomlott — mond­ja már évek óta egy dauerhullá­mos öregúr, bele a mikrofonokba mondja, csillagos-sávos lobogóval a háta mögött —, nem jó, mert a Szovjetunió visszaél azzal, hogy gyengébbek vagyunk, megtámad bennünket, pirogot készít belőlünk és fölfal vacsorára. Utol kell ér­nünk őket, akkor nem mer megtá­madni, tizenöt év múlva leszünk is olyan erősek, mint ő — mondja az öregúr, úgy pillantva ránk a képernyőről, mint aki értelmeset mondott. És valóban, mindnyájan úgy teszünk, mintha értelmeset hallottunk volna, legfeljebb nem igazat. Nincs erőfölényben a Szov­jetunió, megalapozatlan tehát az érvelés — válaszoljuk, holott az érvelésben logikai hiba is van, gyerekész elég a fölismeréséhez. Ha „B” erősebb, mint „A”, akkor ,,B” most támad, amíg erősebb. Bolond lesz tizenöt évig várni. Minthogy azonban nem támad, két eset lehetséges: vagy nem erősebb, és akkor nem is kell fegyverkezve utolérni; vagy erősebb ugyan, de mert eszébe sincs a támadás, ugyancsak nem kell fegyverkezve utól érni. Az érvelés tehát szovjet erőfölény esetén sem stimmelne; rejtély, hogyan állhat elő bárki is vele, s miért teszünk úgy, mint­ha ezt nem tudnánk. Rejtély a fegyverek mennyisége is. A dolog laikus számára ellen­őrizhetetlen, ezért átadatában idé­zek. Olvasom 1960-ban: a mai atomfegyverek hatóereje sokszoro­sa a hirosimainak. És annyi van belőlük, hogy az Urálon inneni szovjet nagyvárosokat, meg Észak- Amerika keleti partját t teljesen el­pusztíthatni velük. Olvasom 1970- ben: a hatóerő tovább sokszorozó­­dott, a mennyiség ugyancsak, a két nagyhatalom most már tökéletesen el tudná pusztítani egymást. Ol­vasom 1975-ben: az egész világ el­pusztítható, 1900-ban: tízszer any­­nyi robbanófej van, amennyivel az egész világ elpusztítható. És ma: százszor annyi. Ami a legna­gyobb rejtély: ez a gyerekes telhe­tetlen­ség. Mert egymást elpusztíta­ni őrültség ugyan, ám Shakespeare­­rel szólva van benne rendszer. De a világot? És tízszer? Sőt százszor? Erre Shakespeare-nek sem volna szava. Rejtélyek a gazdaság folyamatai­ban. Ha kevés az áru, felszökik az ár, romlani kezd a pénz, gyorsul az infláció, így volt ez régen, így volna logikus most is. Nem így van. Senki sem tudja miért: ha sok az áru, felszökik az ár akkor is, rom­lani kezd a pénz akkor is, infláció riogatja az embert, ha gazdag or­szág állampolgára, akkor is. Rej­tély a fogyasztási cikkek hazai pia­cán: a termelő és a fogyasztó kö­zött fantomok közvetítenek. Tót­ágast állnak a piaci törvények, ma­gas árak akkor is, ha nagy a­ kí­nálat. Áll a szabolcsi ember az al­mafája alatt, húsz éve kérdezi, miért kap ő három forintot a ke­reskedőtől, ha a kisfogyasztó har­mincat fizet a kereskedőnek. Kér­dezi, és senki sem tudja rá a választ. A csutkájáig lerágott pél­da ez, mondok másikat. Egy luxus­példát, írja a hetilap munkatársa: százötven forintot kért tőle egy campariért az étterem fizetőpincé­re. Ejnye — írja az újságíró —, kicsit sok ez. Másutt csak százat kérnek. Ezt írja kollégám, én meg azt mondom, a száz forint is sok. Gyors számolást végzek: egy (deci­liter) campari harminc forintjába kerülhet az étteremnek. Amelyik százért adja, háromszáz százalé­kos, amelyik százötvenért adja, öt­száz százalékos haszonkulccsal dol­gozik. Nemcsak az italt, az ételt is így számolja. Miért számolja ennyivel? Miféle állami vállalko­zás az, amely ilyen brutálisan ront­ja, hígítja, inflálja a pénzt? Mi­csoda eszelős elhatározás lappang emögött? A miniszterelnök mondta a Parlamentben: egyetlen áreme­lést nem találtak — több ezer kö­zött —, amely teljesen indokolt lett volna. Hogyan lehetséges ez? Rejtély az ügyintézésben, az egész világon, az utolsó félvezetőig lerágott példa ez is: mihelyt gyor­sítás kedvéért gépesítik az ügyin­tézést, az ügyintézés azonnal lelas­sul. Minél gépesítettebb, annál las­súbb. Megfordulok néha egy kifi­zetőhelyen, legendás pénztárosbá­csi ült benne régen egyedül, volt egy pénztárkönyve, egy okuláréja meg egy pennája. Elvégeztem a munkát, másnap mehettem ho­zzá. Most csupa fém és üveg és hard­ver és szoftver minden, továbbá hat személytelen kisasszony unat­kozik az okulár és bácsi helyén; ha elvégzem a munkát, még egy hó­nap múlva is hiába megyek hoz­zájuk. Én nem értem ezt, sen­ki sem érti, valami átok ülhet a­­ hardveren. Igen, valami átok ülhet rajtunk, rossz a közérzetünk, tele vagyunk panasszal, amikor rosszabbul áll­tunk — harminc, éve, negyven éve — jobb volt a közérzetünk, amikor több volt a baj, kevesebbet panasz­kodtunk. Rejtély ez is, de talán azért van, mert akkoriban sem­mink sem volt. Aztán — tizenöt éve, húsz éve — támadt néhány jobb évünk. Most aztán van mit veszítenünk.

Next