Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-01-01 / 1. szám - Móricz Imre: Levél Végh Antalhoz • levél (2. oldal) - Szikszai Károly: Sebek a vízen • vers (2. oldal)

i / Levél Végh Antalhoz Kedves Anti barátom! Mostanság kissé távol kerültünk egymástól, ennek is tulajdonítható, hogy a Nők Lapjában megjelent Móricz Zsigmondról szóló írásod 3. része csak ma, 1987. november 30- án került kezembe, az is úgy, hogy egyik jó barátom felesége küldte meg postán, ugyanis hirtelen ez a példány valahogy elkerült a környezetünkből ... Ez az oka annak is, hogy Hozzád csak most tudok levél-féle írásommal visszatérni. A „Móricz Zsigmond szekerén” című cikksorozatod úgy vélem szívbőljövő, megejtő és sok vonatkozásban megindító. Soraidból lüktet az élet, s nagy elődöd tisztelete. Köszönet érte Köszönöm azt is, ahogyan rólam megemlékeztél. Bizony jó lett volna valóban olyannak lennem, amilyennek próbálsz bemutatni. A valóságban az a kor (értve ezen a kamaszodó gyermekkort, no meg az akkori politikait is) számomra sem volt könnyű. Hogy miért? Mert nagy terhek, kétségek alatt és között éltem. Nehéz ezekről ma, bizony már,hosszú évek távolából is megindultság nélkül beszélni, írni. Hol is kezdjem? Kezdem talán a legelején, ne haragudj érte. Közel egy éve Tasi József barátom, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa magnós interjút készített velem, amelyet, ha jól emlékszem, úgy kezdtem el, hogy „1935. április 14-én születtem Budapesten Litkei Imreként, s születésem után az akkori Bercsényi utcában (ma Böjti Imre utca) Füredi Flóriánéknál laktam, anyám szerint egy ruháskosárban.” Fürediéknél anyám ágyrajáró volt, én pedig lelencgyerek. Gondolj bele, 1935-ben! 1936 májusában a Magyar Királyi Gyermekmenhelybe vittek, mert anyám kórházba került. A menhely helyezett ki Szolnok mellé, Zagyvarékasra, Kis Boldizsár egykori vöröskatona családjához, akik egyébként szinte föld nélküli (ötvékás, soványka föld két darabban, mi volt az akkoriban!?) zsellérek, s kubikolásból élők voltak. Ahogyan anyám felépült, szinte azonnal megkeresett, s attól kezdve a hétvégek számomra ma is élő, eleven emlékként, csodálatosak voltak. Én voltam a hétvégi királyfi. Emlékszem arra, hogy anyám járni tanított, s nem fogod elhinni, arra is, hogy még szoptatott. S amikor már igyekezett elválasztani, így panaszkodott Kismamának: ennek a gyereknek nő már a foga és még mindig szopni akar! Hétvégeken én voltam a mesebeli, kényeztetett királyfi, hét közben azonban a falu számára lelenc, a megtűrt, s aki fia borja, az Isten tudja ... (csak enyhén szólja egy kicsit durvábban! Hisz’ el tudod Te ezt képzelni). Bizony, Anti barátom, az ütlegeket én már akkor megismertem. Legtöbbet persze gyermektársaimtól kaptam, hisz nincs kegyetlenebb a gyermeki őszinteségnél... Legrettenetesebb volt átélni azt a kínt, amit anyám lepocskondiázása révén okoztak nekem. A számomra legjobbat, legszentebbet bántották, akkor, amikor ott sem lehetett, amikor magát még nem is védhette... csak én lehettem volna az, aki... aki kiáll érte ... de mire is képes egy három-négyéves gyerek? Különben is ekkor már nem egyedül járt hozzánk Rékasia. Vele jött szinte mindig a Nagyságos úr is. Ezek voltak ám az igazi nagy napok. Kiült a ház elé a szomszédok közé, és csak jegyzetelt, csak írt és írt... s néha kérdezett... Legjobban Kismama főztjét szerette... Egy-egy igazi, alföldi lebbencs vagy reszelt levesért képes volt kiszaladni Kismamáékhoz Szolnokról. Sokszor jött egyedül is ... megpihenni egy-két órára, vagy napra. Mamáéknál volt egy igazi, falusi kanapé, s ahogyan a falusi „lakberendezési kódex” rendelte, ez a kopottas, támlás lóca a nagyszobában, az utcára néző két kicsike ablak között foglalt helyet. Erre keveredett le mindig, s szundított rajta egy-két órát... (amíg mi, zsibongó gyerekek fel nem vertük). Sok-sok évvel később simogató szeretettel emlegette Kismama ezt a kanapét, bárki tisztelte meg a Fürdő utca 520 alatt lévő házikójukat __ Leányfalura 1941 nyarán kerültem. Móricz Zsigmond döntött úgy, hogy az elemi iskola első osztályát már ott kezdtem el. Ugyancsak sírig tartó emlék az az első reggel, amikor anyám ölébe fogva kivitt a konyhaajtó előtt egymással játszó kutyáink (Pengő, Pajtás és Bundás) közé. Felejthetetlen barátaimmá váltak, Marci macskánkkal együtt. Mire Margó néni, tanítónénink a betűvetés rejtelmeire kezdett oktatni bennünket, addigra én már az ABC-t ismertem. Nagyapához minden reggel beosontam, s odabújtam hozzá a nagydíványra, ahol aztán engem a maga vásárolta olvasókönyvből tanított. (Móricz Zsigmondot mindig nagyapának szólítottam, életében is és halála után is így neveztem. Ő is így írt rólam, mint unokájáról, az Erzsi fiáról, aki akkor — az írás idején — éppen mumpszos volt odahaza.) Erre vagyok a legbüszkébb, egész életemben. Az ABC-re, a betűk ismeretére nem akárki, Móricz Zsigmond tanított! Halála előtti években számára anyám és én voltunk a család. Vele együtt éltünk Leányfalun, s velünk utazott szerte az országba. Legtöbbször természetesen anyámmal, de egy-egy útjára néha engem is elvitt magával. No, meg a hazautazásokról Leányfaluba. Legváratlanabb dolgokkal igyekezett élesíteni az elmém. Felnézett például az ülésről a HÉV felső részére, ahová a kocsi számát festették. Mivel még nem ismertem a számokat, ő leolvasta, s kért, hogy jegyezzem meg. Bizony eleinte pironkodva vallottam meg odahaza, később — megérkezésünk után a kérdést Tőle megkapva —, hogy elefelejtettem ... Örökbefogadott fia 1942. február 27-én lettem. Már korábban úgy döntött hogy magához vesz és „embert nevelek belőle, Isten segítségével ...” írta 1941 nyarán a Magyar Királyi Gyermekmenhelynek, amikor annak a kötelékéből kivett. (Az igazság az, hogy már előbb ki akart venni onnan, de hát Kismamáék kapták utánam a menhelyi gyerekeknek járó két váltás ruhát és cipőt s bizony ez nagy kincs volt akkoriban az unokáknak ...) Jóllehet legközelebbi hozzátartozói egyikétől többször is elhangzott nogy engem akkor fogadott örökbe, amikor már teljesen megzavarodott, de hát ezzel a megzavarodott fejjel még megírta a Rózsa Sándor összevonja szemöldökét ... Mondd, Anti barátom, lehet ezt a könyvet nem kristálytiszta elmével úgy és olyannak megírni, amilyen? Anyámat valóban mindenkinél jobban szerette, s ez fájt a legjobban sokaknak körülötte... Így aztán amikor meghalt, Leányfaluból szinte azonnal mennünk kellett... ismét ránkszakadt a sorsunk, anyámnak hirtelen albérlet Budapesten, nekem Zagyvarékas megint Vad és lelenc lettem újra ... Igen, akkor lettem csak igazán megháborodott, aki sok mindent hét és fél éves fejjel még meg nem élhetett ... A háború minden éve fokozódó terhekkel számomra Kistatáéknál múlt el. Anyám soha nem hagyott magamra, s a már felszabadult élet első napjaiban részemre batyuzó asszonnyal egy pár cipőt küldött. Kismamának köszönhetem azt is, hogy megkaptam. Az asszony ugyanis megkeresett Rékáson bennünket, de árulta a nekem szánt cipőt. Kismama gyanút fogott, s bár a bátyus asszony már Újszász felé tartott, utána eredt, utolérte, s valahol a falu határábanvisszaperelte tőle a cipőt. Debrecenbe 45 őszén Bartók János, a nagy zeneszerző, unokaöcscse, anyám sógora vitt le. Több mint két napig tartó vonatozás után értünk a városba, s a szétbombázott állomástól a Kollégiumig tartó villamosutazás alatt megállás nélkül sírtam. Félelem és az újra egyedül maradás szorongató érzése uralkodott el rajtam, s a minden tekintetben tehetetlen és lehetetlen lelencgyerekek mindent megadó tűrése, a minden mindegy zokogása. Ezt csak az tudja igazán megérteni, aki maga is végigszenvedte ... Megérkezés után három hétig vártunk még arra, hogy a Kollégiumban a tanítás is, no meg a konviktus is megkezdődjön. S a világégés után — látszólag egyedül az ígéret városában — szinte naponta, de mindig valaki más fogta meg a kezem. S ezeket a kezeket ma is hálás szívvel szorítanám, csókolnám ... Ujfalussy Jóska bácsi (ma a Zeneakadémia rektora) édesanyjáét, Margit néniét, Lükő Gáborékét, vagy Juhász Géza bácsiét, aki fejemet simogatva vigasztalt, s én éreztem, hogy általa Debrecen nevelni befogadott. A Kollégium a 45-ben kezdődő évet a maga régi hagyományainak megfelelő szigorú coetusi rendben és szellemben kezdte. Az akkori gimnázium és a Kollégium hátsó, újabbik része (ahol később a teológiai internátus és a konviktus nyert elhelyezést) laktanya volt, s mi a földszintről nyíló szobákban helyezkedhettünk csak el. Napokon keresztül tartott, amíg a környékbeli falvakból a szekerek behordták a kollégiumba a tudásra éhes gyerekeket. Két évig én is fika voltam. Pucoltam a cipőket, takarítottam a szobákat, s bizony a pofonokat kaptam én is, s kormosokét is, no meg a végtelen sok fenekeseket Kocsis úr (egykori szobafőnökünk) nem kímélt engem sem (mindig az volt az érzésem, hogy reám különösen pikkel, mert a naposságot velem kétszer annyi ideig gyakoroltatta, mint másokkal, ezért azonban nem neheztelek rá, legalább a lustaságomon tompított valamit). Igen, a kollégiumi gyereksokaság közé csöppentem Zagyvarékasról, ahol (bár mindig igyekeztem) az elemi iskola alsó osztályaiban korántsem kaptam olyan alapokat, hogy azokkal helyt tudtam volna állni a nagyhírű kollégiumban. Tanulnom kellett (volna) sokat, hogy a lemaradásaimat behozzam. S nekem ekkor segítettek igazán először kollégiumi tanáraim, s pajtásaim: Bojtor Jóska, Irlanda Sanyi (a Nagyöcsödi tiszteletes úr fia), a Virágh testvérek, Nagy Imi és Karcsi és — sajnos nevükre már nem emlékszem — a kollégiumban tanuló prepák (tanítóképzősök). Nagy János tanár úr jóvoltából a 45-ös kollégiumi karácsonyi ünnepélyen (a Petőfi szobor gipsz mása mellett állítottuk fel a szaloncukor helyett sztaniolba csomagolt széndarabkákkal díszített karácsonyfát) József Attila újSzapkeleti királyokjából Mária szövegét már én mondhattam... Igen, Anti barátom, engem is sok (vélt és valódi) sérelem ért a Debrecenben töltött nyolc év alatt. Ezeket azonban (bármily fájóak voltak is akkor) túléltük, s emlékük az évek múlásával egyre szépül. (Legalábbis nálam.) Veled ellentétben ,én hálás vagyok például Nagy János tanár úrnak, hogy amikor ponyvaolvasáson kapott egyszer, hirtelen lekevert egy pofont nekem. Akkor nagyon fájt, ma személyéhez kötő egyik legkedvesebb emlékem (s ne tarts álszentnek érte!). Nem is ezekről a sérelmekről akarok írni Neked, hanem az emberré cseperedéssel együtt járó, s a bennem különösképpen ezernyi módon szenvedve fájó önmagam felfedezéseiről, hogy honnan vagyok, honnan jöttem, kik azok, akiktől eredtem, s vagyok-e az, aki vagyok, vagy akinek tudnak. Vagy tudni akarnak? Nemcsak Te vagy (illetve voltál) az egyetlen, aki tudni akarja, vagy feltételezi M. Zs.-hez való igazi kapcsolatomat. A mendemondákra, s legendákra sohasem adtam. Nem hagyom e tekintetben befolyásolni magamat most sem. Nézd, Anti! Közel harmincöt év távlatából nem tudom emlékeimbe visszahozni származásomra vonatkozó Veled folytatott beszélgetésemet. Vélelmezem azonban, hogy valamit akkor félreértettél. Minden osztálytársam igazolni tudja, hogy magamat sohasem tartottam M. Zs. természetes fiának. De megerősíti ezt huszonhét éve hű társam, a feleségem is, akinek ilyet ugyancsak sohasem állítottam. Ezt mások is többször feltételezték rólam, de a legjobb barátaimnak is nemleges válaszokat adtam. Nem emlékszem arra sem, hogy jó tíz-tizenkét évvel ezelőtt e témáról velem komolyan beszélgettél volna. Müller Magda, a televízió irodalmi osztályának egyik jeles szerkesztője a tanúm, hogy e tekintetben felé is elhatároltam magam. Való igaz azonban, hogy sok a kérdőjel körülöttem különösen azok számára, akik elképzelhetetlennek tartják ma is azt, hogy a legnagyobb magyar író úgy és anynyira beleszeretett a szépségében legszebb, képzelőerejében nálánál is gazdagabb, fantáziadúsabb, elesettségében a legelesettebb, árvácskának legárvább utcalányba (ez utóbbi Móricz Virág kifejezése), hogy annak fiát is sajátjaként szerette, s fiává fogadta. Pedig ez a legvalószínűbb, s azt hiszem, ez a színtiszta igazság. Persze, a gyerek azé, aki felneveli, így én Móricz Zsigmondé vagyok, mert engem Ö nevelt, Ö fogta a kezem állandóan, haló porában is, ezért is áldassék az ő neve mindig, most és mindörökké. Szeretettel üdvözöl: Móricz Imre E számunk képeiről Szilveszteri számunkat a pécsi és a budapesti Képzőművészeti Szakközépiskola diákjainak tankönyvfirkáival illusztráltuk. íélet és|| SZIKSZAI KÁROLY: Sebek a vízen Már kitakarítottam szavaimat hogy megjelenhessen ez a vers amikor arccal a föld felé teligondolom madarakkal az utcát dobogó szívű zászlókkal ügynököljenek a levegő mirigyei között szélrácsok titkos ítélete ellen teligondolom kibomló hajú lányokkal a tereket is hogy mosolyba mártott ujjaikkal majd fölfirkálják az éjszakára a legszentebb szót de maradék cérnaszálon enni kér az óriás szája és éjszakai sírásaimon átfüröszti magát a szobor elé vetett kenyér pedig már kitakarítottam szavaimat hogy megjelenhessen ez a vers és hiába nézem estéről estére a jelvényeseben elázott zakók suhanását fejem fölött már tudom: egykori hallgatásom újra folytatódik------------- 1338. JANUÁR 1.