Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)

1988-05-13 / 20. szám - Thury Zsuzsa: Az öreg hölgy történelmi leckéje • széppróza (15. oldal) - Utassy József: Április • vers (15. oldal) - Balaskó Jenő: Elmúlik minden • vers (15. oldal) - Háy János: Marcel Duchamp hangot kakál • rajz (15. oldal)

THURY ZSUZSA: Az öreg hölgy történelmi leckéje A hegyi utca széles, egymástól kellő távolságban szá­guldanak a gépkocsik, jobbra, balra. Lakóházak, nya­ralók, pázsit, virág, nagy magasságba nyúló dús lombú fák, és csönd. Bandukoló iskolásgyerekek, háziasszo­nyok bevásárlótáskával, a léptük nesztelen, s a kórház is a külvilág részére zártan és hang nélkül éli belső életét. A hajdani főúri kastély termei évtizedek óta pontos mérnöki munkával leválasztott betegszobák, or­vosi szobák, rendelő, konyha, étterem, a nagy hallban karosszékek sora a színes televízió előtt, a délelőtti vi­zit után úgyszólván már mindegyiken kabát, pulóver, kendő, táska — foglalt hely a kilencórás, minden kor­osztály részére elérhető szórakozásra és művelődésre. Másként gondolkozik az öreg hölgy, szobájának kel­lemes magányában. Áll keskeny kis erkélyén, s lenéz a világszép parkra. Ott is csönd, sehol sétáló jó barátok, karon, fogva csevegő nők, nesztelenül surrannak a mókusok az épületen messze túlmagasló fákon, csupán a hab­ból szűrődik hang- és zenefoszlány. Zenekíséret mellett mondja el véleményét tudós orvos az AIDS- betegség terjedéséről, a kutatómunka újabb eredmé­nyeiről, az „Irodalomtudomány műhelyeiből” készült adást diszkrét zene kíséri, s fülbe mászó zenehangok mellett pillantunk a szocialista világba — hát így, a hallban. Az öreg hölgy haragszik a televízióra, ellen­érzése gyakran indokolatlan, mert akadnak figyelem­re méltó adások, de ha már egyszer így döntött, nem változtat elhatározásán. Este nyolc órakor lefekszik, felgyújtja ágya fölött a villanyt, s jó érzéssel kinyitja jelzett helyén az éppen választott könyvet. Jó néhány tornyosul az asztalán, a családja gondoskodik olvasni­valóról. S miket olvas az öreg hölgy? Hát legutóbb a „Magyar nábob”-ot, utána elővette a Kárpáthy Zoltánt, ezt azonban, mint unalmasat, abbahagyta. Jókai, Szép Ernő, Szomory, egyelőre ennyi a magyar irodalomból. Ezenkívül: Graham Green, Heinrich Böll, elragadó a minap olvasott „Monsignore Kihete”, de ennyi elég­­ beláthatatlan terület a világirodalom. Amit az olvasó ember életútján bejár, több ma, mint egy gyalogtúra Budapesttől Pomázig. Tíz óra után léptek a folyosón, beszédfoszlányok, aj­tók nyílnak, csukódnak, s megint a csönd, mert a he­gyi kórház betegének nagy része idős, és még idősebb korosztálybeli. Van fiatalság is, magától értetődik, ép­pen az öreg hölgyével szomszédos szép szobában két vidám fiatal nő. Az idősebbnek — huszonhat éves — valamiféle filmkapcsolata van, de ő inkább csak test­őre, mondhatnánk árnyéka pompázatos társnőjének, aki magas állami hivatalt képviselő apának leánya. Ők ketten az öreg hölgy barátnői. - Két tizenegykor halk kopogás, az, ajtó résnyire nyí­lik,­ majd a fény láttára nagy zajjal kitárul. Csak, pu­szi, hogy tetszik lenni? A szépséges nő az ágy szélére telepszik, a másik az ágy alól előhúzott támlátlan szék­re. — Mi szépet olvas, édes néni? — kérdezte a szép nő, a neve Gréti. — A „Kapucinusok kriptája”. — Elhelyezi a könyv­jelzőt. — Jó? Az öreg hölgy elmosolyodik, bólint. Jó könyv, való­ban. — Krimi? Nem éppen. Magyaráz. A bécsi Kapucinus kolostor a Habsburg-ház tagjainak temetkező helye volt a múlt­ban. Ma már történelem. — Kihalt a család? A családnak van még élő tagja, de ha elhalálozik, másutt lesz eltemetve, ki tudja hol, egy bizonyos, hogy nem a kapucinusoknál. — Miért? Elkövetett valami stiklit? Ugyan! Micsoda kérdés! Az öreg hölgy megigazítot­ta a párnáját, kényelmesebb helyzetben magyarázott: az utolsó Habsburg-uralkodó IV. Károly volt. A politi­kai helyzet megfosztotta trónjától, s életét Funchal szi­getén fejezte be. — Funchal, oltári jól hangzik! Funcsi, funcsi — a szép nő tele torokból nevetett, szobatársnőjét is, né­mi hangfogóval, mulattatta a funcsi. Az öreg hölgy a fejét csóválta. — Mondd, fiam, mit tudsz az Osztrák—Magyar Mo­narchiáról? Ki volt az az uralkodó, aki az első világ­háborúban hadat üzent Szerbiának? — Hát nem ez a Károly? Nem ez a Károly. Ferencz József, aki hatvannyolc évig uralkodott a monarchiában. A feleségéről, Erzsé­bet királynéról gondolom hallottál? Meggyilkolták. — Valami rémlik. Szép nő volt, hisztis, ugye. Mária néni? — Mondjuk, hisztis. Talán inkább nyugtalan, sze­rencsétlen ember. Ferencz József szerette olyannak, amilyen. Majdnem két évtizeddel túlélte a felesége el­vesztését. 1920-tól már kormányzója volt Magyaror­szágnak. — Az a Sztálin! Az öreg hölgy tenyerével a tarkójára csapott. Először is nem Sztálin, hanem Sztálin. 1920-ban Magyarország kormányzója vitéz nagybányai Horthy Miklós lett, az ő nevét ismered? — Hogyne, Mária néni. Nagyanyám mesélte, hogy két fia volt, az egyikkel táncolt az Anna bárban, tet­szik rá emlékezni, valahol ott van most az Anna eszpresszó, klassz hely lehetett. •­­— Nem ismertem. Régi dolgok ezek, de az iskolában tanultál történelmet, mégis illene tudnod, amúgy nagy­jából, kik alakították a világ sorsát, s ha egyebet nem, Magyarországét. — Persze, hogyne... — A második világháborútól nem vagy korban olyan végtelen távolságra, bizonyára tudod, kik intézték ak­kor a magyarság sorsát, kik voltak a vezetők ... — Hitler! — kiáltotta a még fiatal, de a másiknál valamivel idősebb beteg. — Ne hülyéskedj — intette le Gréti. — A magyarok vezérét Rákosi Mátyásnak hívták. Ezredes? Tábornok? Az öreg hölgy lejjebb csúszott, fejét megtámasztotta a párnán, egyszerre fáradtságot és álmosságot érzett. Halkan mondta: — Nem volt katona. Politikus. Gréti szívből, jókorát nevetett. — Láttam a képét. Kis kopasz ember. Jó­pofa lehe­tett, bizonyára ágaskodva szónokolt. — Vagy sámlin! — Hahaha ... Hahaha... Az öreg hölgy erélyes mozdulattal felnyitotta a köny­vét. — Eredjetek aludni, Sipirc. Aló mars! Csók, puszi, szép álmokat. Hallotta még kinti kun­cogásukat, majd csukódott szobájuk ajtaja. Tizenegy órakor oltja el a villanyt, fél órája van még olvasásra, mégis leengedi a könyvet. A mai fiatalságnak egy kis hányada elképesztően tudatlan. A második világhábo­rú nekik a messze múlt. Hogy volt Auschwitz, Buchen­wald, és a mindegyiknél emlékezetesebb Dachau, hon­nan tudhatnák, ha az iskolában nem pontosan tanít­ják? A dachaui udvaron akasztófa, s azt később, hogy ne csodálkozzanak rá a vasárnapi kirándulók, a pin­cébe vitték Ott lent végezték ki a férjét, a többi poli­tikai fogollyal. Különös módon már nem érzi a gyász gyötrelmét, a bosszú és a gyűlölet is csupán átsuhan a testen, lelken. Az amerikaiak közelsége miatt terelik a tábor megmaradt lakóit. Mellette a valaha tündérszép Maris, leguggol, az árok szélén, szalad, uramisten, az az arc, a,félelem iszonyata s megint elmarad, majd új­ra, s az SS golyója leteríti. Honnan tudná az édes Gré­ti, hogy­ egy rendelet kitette régi otthonának megma­radt romjaiból, a kezében kis bőrönd, egy hajnali órá­ban ponyvával letakart,kocsin dunántúli faluba telepí­tették? Két esztendő a vénasszony mellett, orrában érzi bor és pálinka szagát, s fülében a hang, a változatlan, a monoton hang: — No, nagyságom, ne rrjon, nincs miért rím­a. Az ujján még a szép gyűrű, templomba menet felölti a fájintos kék ruhát i­s a gyűrű, a kék ruha a vénasszonyé tesz . .. Mindez a múlt, egyre ritkábban időzik évtizedek tá­volába. Most csupán a két tudatlan fiatal... hiszen betegek! Meglehet, történelemből éppen csak átcsúsz­tak az érettségin? S mit tud ő fiatalságának első év­­tizedeiről? Szerelem, barátság, könyvek, mohó temet­kezés az irodalomba. Eloltotta a villanyt. Valami nyomasztotta, s noha teátrálisnak érezte, szívére szorította a tenyerét. Ti tudatlan, szegény, vidám betegek. Ugyan mi vár még rátok? Túlélitek? Lesz kinek elbeszélni a múltat? Emlékeztek-e a ma történelmét formáló nevekre? És egyáltalán, végiggondolva ... Eloltotta a villanyt. UTASSY JÓZSEF: Április Száműzött színét világgá kiáltja ím, az aranyeső. Vidáman sárgáll, mert bánata nincs még a szomorúfűzne­k. A háztetőkön galambok balladáznak: „Nézz a fejembe!” Nagy önfeledten mitugrász verébcsapat fürdik a porban. Hirtelen fényes zápor zúdul nyakunkba, friss, kikeleti. Taxi ront bele a tükrös tócsákba: zsupsz! Csupa ég lettem. Nap, sugaradtól kifeslenek a bimbók, rügyek repednek. Evőé, Húsvét! Krisztus nem, de föltámadt lelke, a lágy szél. Rigók, torkosak! Bezzeg télen nem volt még egy kukkotok sem. Zengj csak, Nyitnikék! Mennyi de mennyi ajtót, zárat nyitni kék. 1988. MÁJUS 13. MARCEL DUCHAMP HANGOT KAKÁL (Ó) Háy János rajza BALASKÓ JENŐ: Elmúlik minden (Bob Dylan dallamára.) Elmúlik minden, de most menj tovább elmúlik mind, ami iránt — elmúlik minden, elmúlik a nyár, elmúlik mind, ami él — elmúlik minden, elmúlik a vágy, ha tél jön, múlik a tél — csak menj, menj tovább, mert elmúlik a hó, ha ilyen a hó. ...._ hát menj tovább! Elmúlik minden, elmúlik a tél, elmúlik mind, ami fáj — elmúlik minden, elmúlik a táj, emléked lesz ami fáj — elmúlik minden, fényben aki él, tavasszal múlik a nyár — csak menj, menj tovább, mert elmúlik a nyár, ha ilyen a nyár, hát menj tovább! Fiadnak mondd el, ha legszebb a rét, ha legszebb felette az ég, fiadnak mondd meg, ne higgye, el: legszebb felette az ég — ezért te fogjad meg fiad kezét, ott, ahol legszebb a rét — és menj, menj tovább, mert fellángol a rét, elborul az ég, hát menj tovább! Magadnak mondd el, ha leszáll az est, ha legszebb szemedben az ég, magadnak mondd csak, ne higgyem el: múlik fölöttünk az ég — hunyd le szemed, mert a Napba vész, hunyd le, míg leszáll az est — és menj, menj tovább, a Nap az éjbe vész, a Nap éjbe vész, hát menj tovább! Ott, ahol arcod a tájba vész, ott, ahol kedves a szél, ott, ahol arcod a szélbe vész, ott hajadba vész a szél — hunyd le szemed, mert elmúlik a táj, elmúlik minden, a mi fáj — és menj, menj tovább, hajaddal útra kél zászlód a sűrű szél, hát menj tovább — csak menj, menj tovább, szemeddel útra kél lelkem a fényes szél — hát menj tovább! (Ajándék Cseh Tamásnak 1979-ben.)

Next