Élet és Irodalom, 1988. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1988-05-13 / 20. szám - Thury Zsuzsa: Az öreg hölgy történelmi leckéje • széppróza (15. oldal) - Utassy József: Április • vers (15. oldal) - Balaskó Jenő: Elmúlik minden • vers (15. oldal) - Háy János: Marcel Duchamp hangot kakál • rajz (15. oldal)
THURY ZSUZSA: Az öreg hölgy történelmi leckéje A hegyi utca széles, egymástól kellő távolságban száguldanak a gépkocsik, jobbra, balra. Lakóházak, nyaralók, pázsit, virág, nagy magasságba nyúló dús lombú fák, és csönd. Bandukoló iskolásgyerekek, háziasszonyok bevásárlótáskával, a léptük nesztelen, s a kórház is a külvilág részére zártan és hang nélkül éli belső életét. A hajdani főúri kastély termei évtizedek óta pontos mérnöki munkával leválasztott betegszobák, orvosi szobák, rendelő, konyha, étterem, a nagy hallban karosszékek sora a színes televízió előtt, a délelőtti vizit után úgyszólván már mindegyiken kabát, pulóver, kendő, táska — foglalt hely a kilencórás, minden korosztály részére elérhető szórakozásra és művelődésre. Másként gondolkozik az öreg hölgy, szobájának kellemes magányában. Áll keskeny kis erkélyén, s lenéz a világszép parkra. Ott is csönd, sehol sétáló jó barátok, karon, fogva csevegő nők, nesztelenül surrannak a mókusok az épületen messze túlmagasló fákon, csupán a habból szűrődik hang- és zenefoszlány. Zenekíséret mellett mondja el véleményét tudós orvos az AIDS- betegség terjedéséről, a kutatómunka újabb eredményeiről, az „Irodalomtudomány műhelyeiből” készült adást diszkrét zene kíséri, s fülbe mászó zenehangok mellett pillantunk a szocialista világba — hát így, a hallban. Az öreg hölgy haragszik a televízióra, ellenérzése gyakran indokolatlan, mert akadnak figyelemre méltó adások, de ha már egyszer így döntött, nem változtat elhatározásán. Este nyolc órakor lefekszik, felgyújtja ágya fölött a villanyt, s jó érzéssel kinyitja jelzett helyén az éppen választott könyvet. Jó néhány tornyosul az asztalán, a családja gondoskodik olvasnivalóról. S miket olvas az öreg hölgy? Hát legutóbb a „Magyar nábob”-ot, utána elővette a Kárpáthy Zoltánt, ezt azonban, mint unalmasat, abbahagyta. Jókai, Szép Ernő, Szomory, egyelőre ennyi a magyar irodalomból. Ezenkívül: Graham Green, Heinrich Böll, elragadó a minap olvasott „Monsignore Kihete”, de ennyi elég beláthatatlan terület a világirodalom. Amit az olvasó ember életútján bejár, több ma, mint egy gyalogtúra Budapesttől Pomázig. Tíz óra után léptek a folyosón, beszédfoszlányok, ajtók nyílnak, csukódnak, s megint a csönd, mert a hegyi kórház betegének nagy része idős, és még idősebb korosztálybeli. Van fiatalság is, magától értetődik, éppen az öreg hölgyével szomszédos szép szobában két vidám fiatal nő. Az idősebbnek — huszonhat éves — valamiféle filmkapcsolata van, de ő inkább csak testőre, mondhatnánk árnyéka pompázatos társnőjének, aki magas állami hivatalt képviselő apának leánya. Ők ketten az öreg hölgy barátnői. - Két tizenegykor halk kopogás, az, ajtó résnyire nyílik, majd a fény láttára nagy zajjal kitárul. Csak, puszi, hogy tetszik lenni? A szépséges nő az ágy szélére telepszik, a másik az ágy alól előhúzott támlátlan székre. — Mi szépet olvas, édes néni? — kérdezte a szép nő, a neve Gréti. — A „Kapucinusok kriptája”. — Elhelyezi a könyvjelzőt. — Jó? Az öreg hölgy elmosolyodik, bólint. Jó könyv, valóban. — Krimi? Nem éppen. Magyaráz. A bécsi Kapucinus kolostor a Habsburg-ház tagjainak temetkező helye volt a múltban. Ma már történelem. — Kihalt a család? A családnak van még élő tagja, de ha elhalálozik, másutt lesz eltemetve, ki tudja hol, egy bizonyos, hogy nem a kapucinusoknál. — Miért? Elkövetett valami stiklit? Ugyan! Micsoda kérdés! Az öreg hölgy megigazította a párnáját, kényelmesebb helyzetben magyarázott: az utolsó Habsburg-uralkodó IV. Károly volt. A politikai helyzet megfosztotta trónjától, s életét Funchal szigetén fejezte be. — Funchal, oltári jól hangzik! Funcsi, funcsi — a szép nő tele torokból nevetett, szobatársnőjét is, némi hangfogóval, mulattatta a funcsi. Az öreg hölgy a fejét csóválta. — Mondd, fiam, mit tudsz az Osztrák—Magyar Monarchiáról? Ki volt az az uralkodó, aki az első világháborúban hadat üzent Szerbiának? — Hát nem ez a Károly? Nem ez a Károly. Ferencz József, aki hatvannyolc évig uralkodott a monarchiában. A feleségéről, Erzsébet királynéról gondolom hallottál? Meggyilkolták. — Valami rémlik. Szép nő volt, hisztis, ugye. Mária néni? — Mondjuk, hisztis. Talán inkább nyugtalan, szerencsétlen ember. Ferencz József szerette olyannak, amilyen. Majdnem két évtizeddel túlélte a felesége elvesztését. 1920-tól már kormányzója volt Magyarországnak. — Az a Sztálin! Az öreg hölgy tenyerével a tarkójára csapott. Először is nem Sztálin, hanem Sztálin. 1920-ban Magyarország kormányzója vitéz nagybányai Horthy Miklós lett, az ő nevét ismered? — Hogyne, Mária néni. Nagyanyám mesélte, hogy két fia volt, az egyikkel táncolt az Anna bárban, tetszik rá emlékezni, valahol ott van most az Anna eszpresszó, klassz hely lehetett. •— Nem ismertem. Régi dolgok ezek, de az iskolában tanultál történelmet, mégis illene tudnod, amúgy nagyjából, kik alakították a világ sorsát, s ha egyebet nem, Magyarországét. — Persze, hogyne... — A második világháborútól nem vagy korban olyan végtelen távolságra, bizonyára tudod, kik intézték akkor a magyarság sorsát, kik voltak a vezetők ... — Hitler! — kiáltotta a még fiatal, de a másiknál valamivel idősebb beteg. — Ne hülyéskedj — intette le Gréti. — A magyarok vezérét Rákosi Mátyásnak hívták. Ezredes? Tábornok? Az öreg hölgy lejjebb csúszott, fejét megtámasztotta a párnán, egyszerre fáradtságot és álmosságot érzett. Halkan mondta: — Nem volt katona. Politikus. Gréti szívből, jókorát nevetett. — Láttam a képét. Kis kopasz ember. Jópofa lehetett, bizonyára ágaskodva szónokolt. — Vagy sámlin! — Hahaha ... Hahaha... Az öreg hölgy erélyes mozdulattal felnyitotta a könyvét. — Eredjetek aludni, Sipirc. Aló mars! Csók, puszi, szép álmokat. Hallotta még kinti kuncogásukat, majd csukódott szobájuk ajtaja. Tizenegy órakor oltja el a villanyt, fél órája van még olvasásra, mégis leengedi a könyvet. A mai fiatalságnak egy kis hányada elképesztően tudatlan. A második világháború nekik a messze múlt. Hogy volt Auschwitz, Buchenwald, és a mindegyiknél emlékezetesebb Dachau, honnan tudhatnák, ha az iskolában nem pontosan tanítják? A dachaui udvaron akasztófa, s azt később, hogy ne csodálkozzanak rá a vasárnapi kirándulók, a pincébe vitték Ott lent végezték ki a férjét, a többi politikai fogollyal. Különös módon már nem érzi a gyász gyötrelmét, a bosszú és a gyűlölet is csupán átsuhan a testen, lelken. Az amerikaiak közelsége miatt terelik a tábor megmaradt lakóit. Mellette a valaha tündérszép Maris, leguggol, az árok szélén, szalad, uramisten, az az arc, a,félelem iszonyata s megint elmarad, majd újra, s az SS golyója leteríti. Honnan tudná az édes Gréti, hogy egy rendelet kitette régi otthonának megmaradt romjaiból, a kezében kis bőrönd, egy hajnali órában ponyvával letakart,kocsin dunántúli faluba telepítették? Két esztendő a vénasszony mellett, orrában érzi bor és pálinka szagát, s fülében a hang, a változatlan, a monoton hang: — No, nagyságom, ne rrjon, nincs miért ríma. Az ujján még a szép gyűrű, templomba menet felölti a fájintos kék ruhát is a gyűrű, a kék ruha a vénasszonyé tesz . .. Mindez a múlt, egyre ritkábban időzik évtizedek távolába. Most csupán a két tudatlan fiatal... hiszen betegek! Meglehet, történelemből éppen csak átcsúsztak az érettségin? S mit tud ő fiatalságának első évtizedeiről? Szerelem, barátság, könyvek, mohó temetkezés az irodalomba. Eloltotta a villanyt. Valami nyomasztotta, s noha teátrálisnak érezte, szívére szorította a tenyerét. Ti tudatlan, szegény, vidám betegek. Ugyan mi vár még rátok? Túlélitek? Lesz kinek elbeszélni a múltat? Emlékeztek-e a ma történelmét formáló nevekre? És egyáltalán, végiggondolva ... Eloltotta a villanyt. UTASSY JÓZSEF: Április Száműzött színét világgá kiáltja ím, az aranyeső. Vidáman sárgáll, mert bánata nincs még a szomorúfűznek. A háztetőkön galambok balladáznak: „Nézz a fejembe!” Nagy önfeledten mitugrász verébcsapat fürdik a porban. Hirtelen fényes zápor zúdul nyakunkba, friss, kikeleti. Taxi ront bele a tükrös tócsákba: zsupsz! Csupa ég lettem. Nap, sugaradtól kifeslenek a bimbók, rügyek repednek. Evőé, Húsvét! Krisztus nem, de föltámadt lelke, a lágy szél. Rigók, torkosak! Bezzeg télen nem volt még egy kukkotok sem. Zengj csak, Nyitnikék! Mennyi de mennyi ajtót, zárat nyitni kék. 1988. MÁJUS 13. MARCEL DUCHAMP HANGOT KAKÁL (Ó) Háy János rajza BALASKÓ JENŐ: Elmúlik minden (Bob Dylan dallamára.) Elmúlik minden, de most menj tovább elmúlik mind, ami iránt — elmúlik minden, elmúlik a nyár, elmúlik mind, ami él — elmúlik minden, elmúlik a vágy, ha tél jön, múlik a tél — csak menj, menj tovább, mert elmúlik a hó, ha ilyen a hó. ...._ hát menj tovább! Elmúlik minden, elmúlik a tél, elmúlik mind, ami fáj — elmúlik minden, elmúlik a táj, emléked lesz ami fáj — elmúlik minden, fényben aki él, tavasszal múlik a nyár — csak menj, menj tovább, mert elmúlik a nyár, ha ilyen a nyár, hát menj tovább! Fiadnak mondd el, ha legszebb a rét, ha legszebb felette az ég, fiadnak mondd meg, ne higgye, el: legszebb felette az ég — ezért te fogjad meg fiad kezét, ott, ahol legszebb a rét — és menj, menj tovább, mert fellángol a rét, elborul az ég, hát menj tovább! Magadnak mondd el, ha leszáll az est, ha legszebb szemedben az ég, magadnak mondd csak, ne higgyem el: múlik fölöttünk az ég — hunyd le szemed, mert a Napba vész, hunyd le, míg leszáll az est — és menj, menj tovább, a Nap az éjbe vész, a Nap éjbe vész, hát menj tovább! Ott, ahol arcod a tájba vész, ott, ahol kedves a szél, ott, ahol arcod a szélbe vész, ott hajadba vész a szél — hunyd le szemed, mert elmúlik a táj, elmúlik minden, a mi fáj — és menj, menj tovább, hajaddal útra kél zászlód a sűrű szél, hát menj tovább — csak menj, menj tovább, szemeddel útra kél lelkem a fényes szél — hát menj tovább! (Ajándék Cseh Tamásnak 1979-ben.)