Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-26 / 35. szám - Orgoványi Anikó: • rajz (13. oldal) - Vadas József: A Munka munkája • tárlat • Avantgárd és proletkult. Kassák Múzeum (13. oldal) - Magyar Judit: Pucér Pecér • rádiókritika • Nincs takargatnivalónk (13. oldal) - Zöldi László: Lalla • filmkritika • Híd a Kwai folyón, Zsivágo doktor. Rendező: David Lean (13. oldal) - Fidél Lajos: • rajz (13. oldal)
Pucér Pecér Mindig jobbat vár az ember. Tudja, hogy koszos a Balaton, hogy órákig kénytelen a rossz palacsintáért sorba állni, hogy az üdülő portása előszeretettel becsapja az orra előtt az ajtót, mégis valahogyan azt képzeli: ebben az évben nem fordul elő ilyesmi. Ebben az évben a porfészek kivirágzik, a muskátlik kinyílnak a lába előtt, az üdülő portása messziről megismeri és betessékeli, és egyáltalán. Minden csodálatosan megy majd. Találkozik a szerelemmel. A barátsággal. A jósággal. Aztán úgyis elmúlik a nyár. De még egy kicsit várja az ember a Nincs takargatnivalónk című rádióműsor közvetítését Délegyházáról. Bár a lelke mélyén sejti, hogy nem lesz szó másról, csak komolytalan viccelődésekről — mégis. Hátha ezúttal a meztelenségről szóló tanok valóban szellemesek lesznek. Hátha ezúttal a kidomborodó mellekről, az erős izmokról és más effélékről szóló közhelyek érdekesek. Nem mindennapi buli volt Délegyházán. A Magyar Rádió Karinthy Színpadának résztvevői kivonultak a naturisták telepére és egy jót viccelődtek arról, milyenek a férfiak és a nők meztelenül. Ruhában léptek fel. Hogyan is tehetné egy komoly művész — aki másnap mondjuk Istvánt, a királyt játszik —, hogy egy naturista strandon meztelenre vetkőzik? A délegyháziak jót nevettek az ötleten. Továbbra is nevetgéltek minden jón, minden bemondáson. Kaposy Miklós vitte a szót. Kérdezgette a délegyháziaktól, hogyan születhet olyan helyen szerelem, ahol már az első pillanattól mindenki meztelen? Lehetséges-e a titok a szerelemben, ha már minden nyilvánvalónak látszik az első percben? A délegyháziak válaszképpen megpróbáltak utalni rá, hogy körülbelül ötezren tartoznak közéjük; hogy ilyen mennyiségű embert nem érdemes pucéran figyelgetni; hogy együttlétük lényege nem valamilyen pornográfia, hanem inkább a személyes szabadság; hogy a nők csinosan felöltözve sokkal izgatóbbak, mint levetkőzve; hogy általában családosak és jól érzik együtt magukat, hogy bíznak egymásban és ez vonatkozik az erkölcsükre és a pénztárcájukra — utaltak erre mind, de hiába. Egy jót viccelődtek rajta. Áhá, te felöltözött lányokról álmodoztál kamaszkorodban? Áhá, ha kultúrálódni akarunk, akkor először teljesen le kell vetkőznünk? Műsor következett ezután. Irásmű egy képzeletbeli filmfesztiválról, Délegyházán. A filmeknek az volt a címe, hogy: A nagy popov ... A pucér pecér... Egy férfi meg egy férfi... Kicsi, gyere velem aknát szedni... Egy másik írásműben megkérdezték, hogyan áll ön a szexszel? Mit simogat helyette inkább? Napóleonos üveget? Forró kályhát? Sziámi macskát? És kinek, mi jut az aktról az eszébe? Az akta, ugye? Legszellemesebbek az úgynevezett fiktív hirdetések voltak. Ilyenek: „Tarka fehér találkozna a bikák legjobbikával, a jeligém is bődületes, marha jó lesz Babikával". Meg: „Két szép karcsú lábam van, de sajnos igen gyakran botlik, légy a trotlim jeligére, Írjon az, ki otthon botlik”. És még egy: „Piás ikerlányok közül férjhez menő egyik iker, vedelj velem jeligére legyen frigyünk totál siker”. Az ihlet ragadós. Naturisták, le a bugyit! Üdvözletem: ÁM^pj iib i á Film Évtizedeken át abban az illúzióban ringattuk magunkat (ebben az ideológiai közhelyben nemzedékek nevelkedtek), hogy politikai és művészet édestestvérek. Művelői természetes szövetségesei egymásnak. Aztán kiderültek politika ármánykodásai. Lelepleződtek a politikai irányzatosság bűvöletében mintává emelkedett fércművek elemi fogyatékosságai. Ma inkább az ellenkezőjét valljuk annak, amit korábban dogmaként ismételgettek velünk. Művészet és politika két külön dolog, mondják: ne keverjük össze őket egymással, csak rossz származhat belőle. Mindehhez még azt is hozzátesszük: viszonyuk bonyolult — a mindenkori társadalmi helyzettől és a résztvevők egyéniségétől függő — kapcsolat. Így igaz. Hogy a politikai szerepvállalás nem a sorstól elevere elrendelt öröksége a magyar művészetnek, azt azon a kiállításon szemlélhetjük, amelyet a Kassák Múzeum rendezett Avantgárd és proletkult címen. A tárlat főszereplője, a helyhez illően, Kassák Lajos, aki bécsi emigrációjából hazatérve azt csinálta, ha lehet még nagyobb elánnal, mint amit az osztrák fővárosban. A modern művészet szószólója akart lenni a húszas évek Budapestjén, ott folytatva a maga harcát, ahol a tízes évek végén abbahagyni kényszerült. De nem ment. Hiába a bethleni konszolidáció, a Berlint és Párizst megjárt Kassák tapasztalata, a sok emberrel és még több orgánummal szoros szellemi kapcsolatot kialakító szerkesztő légüres teret érzett maga körül, amikor útnak indította a Dokumentumot. Rá kellett ébrednie, hogy az avantgárd egyelőre keveseket érdekel, s ha ő, mint a munkásság követe, tömegművészetet szeretne, akkor mindenekelőtt azon a társadalmon — szellemi életén — kell változtatnia, amelyben élt és dolgozott. Ezért vált programot, fordít hátat az ezoterikus kísérleteknek, és kap mind nagyobb szerepet tevékenysége minden területén — saját műveiben, a Dokumentumot felváltó Munka hasábjain szervezői munkájában — az ideoéslógiai-politikai felvilágosító munka. Abból a Kassákból lesz politikus, vagy fogalmazzunk kicsit szelidebben, annak a Kassáknak a munkásságában válnak meghatározó jelentőségűvé a politikai szempontok, aki a forradalmak időszakában makacs következetességgel határolta el magát és mozgalmát minden direkt cselekvéstől. Azt, hangoztatva, hogy ő nem akar egyetlen párt vagy osztály nevében cselekedni, a művészetnek az egész emberiséget — az embert — kell szolgálnia. Ez a kiállítás azonban több annál, mint hogy egy ember (Kassák éppen ekkor írja sokak szerint főművét, az Egy ember életét) belső fordulatát példázza. Még annál a következtetésnél is fontosabb a tanulsága, hogy a politikai orientáció és tisztánlátás (netán a közéleti csatározás) nem összegyeztethetetlen a művészi teljesítménnyel, sőt kiteljesedéssel. A Rádió tárlat a magyar progresszió egyik leggazdagabb fejezetét dokumentálja. A társadalom világmegváltó eszméitől és az avantgárd végletes megnyilvánulásaitól a mindennapi élet felé forduló Kassák mozgalma körüli ekkor kultúránk maradandó kezdeményezései sarjadtak. Ezek most mind felvonulnak legjelesebb művelőikkel: szociofotőkör (Lengyel Lajos, Haára Ferenc, Tabák Lajos, Gönci Sándor), a Képzőművészek Új Társasága fiatal festői (Kepes György, Korniss Dezső, Schubert Ernő, Trauner Sándor, Vajda Lajos), a baloldali építészek (Fischer Józseffel az élen). Volt egyszer egy aranycsapat — mondhatjuk profán egyszerűséggel. De többről van szó, mint néhány fiatalember véletlen összetalálkozásáról egy liberalizmusáról nevezetes főiskolai mester Csók István — és egy másik nagy szellem — Kassák — jóvoltából. Kassák folyóirata, a Munka körül mozgalom fakadt, szavalókórussal, színházi estekkel, vitákkal, kirándulásokkal. Ez az együttlét hozta egy táborba a tehetségeket, adott lehetőséget önmaguk képességeinek kipróbálására olyanoknak is, akiknek ilyesmi korábban eszükbe sem jutott. A szociofotó nem kész fotográfusok műve volt, hanem a Munka felhívása nyomán fogott a kezébe fényképezőgépet egy sor ember, hogy az életét megörökítse. Vagy ahogy talán a szavak igazodnak a tényekhez: fedezte fel a művészi kifejezésben önnöi képességeit, az ábrázolásban pedig panaszolta el a világnak kemény sorsát. Azaz: akármi is a kiállítás címe, az, ami nálunk proletkultként Kassákék műhelyében született, nem a politikai felvilágosító és a szellemi közművelő munka kétes elegye, hanem Korniss, Vajda, Déry, Zelk révén a huszadik századi magyar művészet szerves része, Kepes, Trauner jóvoltából az egyetemes kultúra jelentős kezdeményezése. Ha valaki, úgy Kassák — egyénisége is, mozgalma is — nem volt mentes a sarkallatos tantételektől. (Dogmatizmusig következetesek maradtak elveikhez.) Ennek a Kassák köré szervezett kiállításnak azonban, paradox módon, mégis az a legfőbb tanulsága, hogy ne gondolkodjunk sablonokban. Ne ítéljünk elhamarkodottan politika és művészet végzetesen megromlott — válással végződött — viszonyáról sem. Csak nekünk lehet ilyen szerencsénk. A hazai mozikban gyors egymásutánban tűzték műsorra David Lean két legjelentősebb filmjét. A Híd a Kwai folyón harmincegy esztendeje készült, rendezője akkor már túl van két Oscardíjon. A Zsivágó doktor huszonkét éve született, tarolt az Oscar-választáson, mert a zsűri ötször is jutalmazta. Ez azonban aligha hatotta meg a rendezőt, ő már túl van a Lawrence of Arabia hét Oscar-díján (ezt a filmet azóta sem mutatták be nálunk, ebben azonban már nincs semmi meglepő). Ennyi talán elég is a filmográfiai adatokból, vizsgáljuk inkább a hatáselemeket! Vajon mivel magyarázható, hogy az idén nyolcvan esztendős rendező a világ egyik legismertebb filmiparosává küzdötte fel magát? Olyannyira, hogy élete alkonyán a Corvin mozi éjszakai előadására, a Panoráma autós kertmoziba, sőt a Filmmúzeumba is eljutott. Azt hiszem, a siker elsősorban, ha nem is kizárólag a zenével magyarázható. Úgy képzelem, hogy David Lean évekig melengette a témát. íróktól kért történetet, forgatókönyvírók formálták a cselekményt, a rendező vánkos alá rejtette a kéziratot, aztán hajnalban arra riadt fel hogy keményen fekszik; se füle, se farka az egésznek. Riasztotta munkatársait, tempójával szinte az őrületbe kergette őket. Amikor pedig már ő is kikészült, elment a sétálni. Az utcán, a Pali Maiion, Buckingham-palota közelében éppen tamburmajor hadonászott, katonazenekar készült a királynő születésnapjára. A pattogós-füttyös dallam hallatán homlokára csapott a rendező, a többi már ment, mint a karikacsapás. Megkereste zeneszerző-barátját, Malcolm Arnold megkomponálta neki a Híd a Kwai folyón füttyös címdalát. A brit katonainduló pedig úgy vonzotta magához a forgatókönyv szétfutó szálait, mint mágnes a vasreszeléket. Némi átigazítás után kezdődhetett a forgatás. Ugyanez történhetett, gondolom, a Zsivágó doktorral is. Lehetséges, persze, hogy a munkatársaiból kiábrándult, végsőkig elkeseredett rendező ezúttal a Joho valamelyik éttermébe ült be. Bálalajkások pengettek, idősebb, vele egykorú zenész vezette őket, róla mondhatta a főpincér, hogy csecsen herceg volt az apja, aki hajdanában Szentpéterváron testőrködött a cári gárdában. A lassú, mélabús dallam hallatán rendezőnk a homlokára csapott, telefonált Párizsba, megkérdezte a Theatre National Populaire igazgatóját, ráér-e világszámot komponálni. Maurice Jarre két színész kirúgása között időt szakított magának, megírta a címzenét. A többit tudjuk. Mágnes, vasreszelék, a forgatás már csak formalitásnak rémlett. A szélesívű dallam az orosz érzelmeket hivatott aláfesteni, a Volga méltóságteljes hömpölygését, a sztyeppei szél süvítését, a szibériai tajgában tenyésző fák szomorú zúgását. A furcsa filmkészítési módszeren nem szívesen ironizálnék. Ahányszor csak látom a Lean-féle Kwai folyót és doktor Zsivágot, mindig ugyanaz megy végbe bennem. Az olykor naiv, olykor nagyon is kiszámítható fordulatok bosszantottak, de a dallamkörnyörtelenül megfog. Napokig dúdolom, fütyülöm. Ezt tapasztaltam a megkeresett bemutatókon is. A Filmmúzeumban akadt olyan néző, aki meg sem várta, hogy kiérjen az utcára, már a lépcsőn lallázta a fülbemászó motívumokat. A zenei hatáselem tehát nemcsak erőteljes, hanem az filmegész szempontjából létfontosságú. Jellemző, hogy mindkét címzene elhíresült Magyarországon, holott a hozzájuk tartozó filmeket anyagi-ideológiai megfontolásból évtizedekig be sem engedték. Ezért aztán nem is az a kérdés, hogy a Híd a Kwai folyón mennyire angolos vállalkozás, elvégre brit hadifoglyok közt játszódik, a második világháború idején. Még csak az sem kérdés, hogy a Zsivágó doktor mennyire árasztja az oroszos hangulatot, noha korántsem mellékes, hogy érzékelteti-e a polgárháborús forrongást. Egyetértek, persze, azokkal a kritikusokkal, akik itthon és világszerte fanyalognak, mert a főszereplő Omar Sharif olajosan csillogó szeme jobban illik a Földközi-tenger partjára, mondjuk, az alexandriai sétányra, mint a sirókajia rónára. Csakhogy az édes-bús zene nem alkalmas arra, hogy megérzékítse a polgári értelmiségi vergődését. Csupán arról árulkodik, hogy egy angol filmiparos miként képzeli el az orosz forradalmat, amely mégiscsak megrengette a világot. Azt hiszem, mindkét film esetében kulcsszó a fanatizmus. A Kwai folyó partján, valahol Hátsó- Indiában két fanatikus áll szemben egymással: az Alec. Guiness játszotta brit ezredes és a japán táborparancsnok megszemélyesítője, az amerikai-japán szülész, Sessue Hayakawa. Kétféle gránitkeménység ütközik, az eredmény olyan dráma, amelybe néhány ezren belepusztulnak, és az ősbemutató óta néhány százmillió néző beleborzongott. A Zsivágó doktor filmváltozata szinte csak, abban hű Paszternák nagyregényéhez, hogy már-más,, giccsbe hajló,,jelenetgihen, szintén, fanatikusak' 'csapnak össze. Zsivágó, nevéhez híven, az élet fanatikusa. Pása viszont, a későbbi partizánvezér Sztrelnyikov akár az életét föláldozná elveiért, mi több: mások életét is. (Érdekes egyébként, hogy neki az a Tom Courtenay kölcsönzi érdes személyiségét, aki a híres Szolzsenyicin-lágerregény, az ,, Iván Gyeniszovics egy napja. 1971-es filmváltozatában is főszerepet játszott. Ezt szintén jó volna megnézni, ha már a hazai forgalmazók egymás után fizettetik meg régi adósságaikat.) Ha jól számolom, David Lean filmjei tizennyolc Oscar-díjat szedtek össze. A szakma talán legjelentősebb díjával mégsem föltétlenül a rendező zsenialitását méltányolták. Inkább azt, hogy megtanulta és fölényesen birtokolja a közönségvonzó fogásokat. Gondolom, a mindenkori Oscar-zsűrik azt is jutalmazták, hogy mégmegdúdoltatja a világot. jj Orgoványi Anikó rajza VADAS JÓZSEF: Képzőművészet A Munka munkája ZÖLDI LÁSZLÓ: Lalla Fidél Lajos rajza i