Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)

1988-07-01 / 27. szám - Zöldi László: Roncsderby (4. oldal) - Prutkay Péter: • grafika (4. oldal)

r» *1rvn ZÖLDI LÁSZLÓ: RONCSDERBY (Almádi hangulat.) Az idei tévéfesztivál a tizennyolcadik, némelyek szerint talán az utolsó. Szerencsére a hangulat változatlan. A rendezők, a szerkesztők és dramaturgok, a közreműködő színészek és a tévéjátékok írói, az országos és helyi lapokat képviselő kritikusok egy hétre Balatonalmádiba költöztek, az Auróra Szállóba. Beszélgetés a reggelinél, komoly témákról is. Beszélgetés a buszban vagy a személykocsiban, úton a veszprémi vetítőhely felé. Ősbemutatók a termelőszövetkezeti központban, a tábori ebédlőben, az iparvállalati tanácsteremben — beszélgetés, megint csak komoly témákról, mert a nézők érdeklődnek. Ilyenkorra, június utolsó hetére felgyülemlik a mondanivaló; a tévéművészek helyüket keresik a műsorgyártó nagyüzemben. Lehet, hogy azért, mert irodalmi lap szerkesztőségében dolgozom, de mindvégig az írókat figyelem. Úgy tűnik fel, mintha a tévések is komolyan vennék őket. Kéziratokat, forgatókönyveket, új tévéjátékokat remélnek tőlük? Mindenesetre sosem maradnak egyedül, dramaturgok sürgölődnek körülöttük, az esti premiereken nekik is tapsolnak a nézők, a vitákon leginkább őket faggatják az érdeklődők. Cseres Tibornak mindig le kell ülnie, mert újabb és újabb olvasó jelenik meg, kezében a Vízaknai csaták első kötete. A sárga fedőlapú könyvet várakozóan tartja maga elé, dedikációt kér a belső-első oldalra. Karinthy Ferenc lehetőleg az uszoda közelében tartózkodik, melegítőben és tornacipőben. Olykor ifjú hölgyeket csábít versenyúszásra, nagy igyekezetében még a fürdőnadrágját is elveszíti, többen keresik a víz alatt. Olykor pedig a külföldi vendégekkel társalog, fesztiválbenyomásaikról faggatja őket. Hernádi Gyula zsűritag, méltóságteljesen sétál, fogalmazhatnám úgy is, hogy vonul. Könnyű kalap a fején, peripatetikus sétákon osztja meg gondolatait a holdudvarába tartozókkal. Kertész Ákos nyúzott, de boldog. Végre leadta a forgatókönyvet, és megy neki a regényírás is; már csak százhúsz oldal van hátra. Gyurkovics Tibor mindenütt ismerősre lel, mert néhány hónapja itt, veszprémi színházban sorozatosan a játszotta saját darabjában a főszerepet; ingerlően fiatalos, szívesen beszél a nyolc unokáról. Görgey Gábor kint ül az óriási teraszon, nagy alakú spirálfüzetet lapozgat, majdnem teleírta, néha javítgat a szövegen. Munkácsi Miklós művészeti publicisztikán töri a fejét, és csinos feleségét mindenkinek bemutatja. A két íróbenjámin, Horváth Péter és Kroó András ideges. Ősbemutatóra várnak, egyikük a rendező, másikuk a dramaturg. Figyelem az írókat. Hallgatom vitájukat a rendezővel, a szerkesztővel, a dramaturggal, az operatőrrel meg a színészekkel, s azon tűnődöm: mit ér az irodalmi igényű tévéjáték, ha magyar? Mit ér,ha nemzetközi mezőnyben versenyeztetik?★ (Látszólagos kitérő.) Újságért állunk sorba az almádi standnál. ÉS-t nem kapni, alig egy-két példány érkezett, annak is megvan az állandó vevője. A szombati Népsportban viszont a híroldal tetején, keretbe foglalva megdöbbentő hír: „Kesjár Csaba halálos balesete”. Az NSZK Forma—3-as bajnokságában versenyző autós kétszáz kilométeres sebességgel kirepült a kanyarból, ripityára törte Dallara-Volkswagenjét és meghalt, mielőtt kiemelték volna a roncsból. Alighanem műszaki hiba. Hiszek , mert egyáltalán szakembereknek nem értek az autósporthoz. A huszonhat éves magyar versenyzőt azonban véletlenül ismerem: szép fiú volt, bomoltak érte a nők. Ez abból is kiderült, ahogy tavaly októberben, a mannheimi filmfesztiválon körülvették. A közelben edzett, és átruccant a pályakezdő rendezők világtalálkozójára, érdekelte a Szépleányok című magyar dokumentumfilm fogadtatása. Nem sok magyar élsportolóval futottam össze — őszintén szólva, addig eggyel sem —, aki külföldön tartózkodván bármiféle érdeklődést árult volna el a magyar kultúra iránt. Ezért Csabát ugyanúgy kifaggattam, mint most az írókat, az almádi szálloda tágas tereiben. Lehet, hogy az olvasó magában előítélettel vádol, mégsem rejtem véka alá: a legtehetségesebbnek tartott magyar autóversenyző feltűnően olvasottnak és kulturáltnak bizonyult. Aztán vagy két hét múlva — egészen pontosan 1987. október 17-én, a Sport in Westen című tévéadásban — a nyugatnémet nézők is megismerkedhettek abból az alkalomból, hogy vele első lett a Forma—3 beszélgetésünk utáni versenyén. Az interjút Budapesten csinálták, a Hungaroringen, ahol Herr Zakowski, a versenyistálló gazdája beleültette egy csodagépbe, talán éppen a Daliara-Volkswagenbe. Csaba két kör között mondta el, elég pontos németséggel, hogy először az NSZK- ban szeretne karriert csinálni, majd jöhet a Forma—1. Semmit sem akar, persze elsietni, az idő neki dolgozik, azt viszont nem akarja elhallgatni, még ha kinevetik is, hogy a szocialista országokból ő szeretne lenni az első versenyző, aki betörhet a forma egyes pilóták zárt — az Ostblockból jöttek elöl sokáig elzárt — világába. S most a taglóhír: kétszáz kilométeres sebesség, kiegyenesített kanyar. Abban a pillanatban, az almádi stand előtt, méltatlankodó ÉS-vásárlók között csendben gyászolom a szerény és rokonszenves autóversenyzőt. Aztán, egy tévéjáték ősbemutatója közben felötlik, hogy annak idején, amikor avatták a Hungaroringet, meghökkentő cikket olvastam. A szerző azt fejtegette, hogy az új autópálya jelképes értékű. A huszonegyedik században körülbelül úgy emlékeznek majd rá, mint ahogy mi, huszadik századiak Széchenyi gróf reformkori lóverseny-mániájára. Azt is hozzátette az egyébként tévében dolgozó publicista: minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy összemérhessük, magunkat a technológiailag fejlettebb Nyugattal, különben menthetetlenül lemaradunk. Vajon mindez fölvillant-e Kesjár Csabában, amint repesztett az NSZK-beli versenypályán, közeledve a végzetes kanyarhoz? Vajon beérhetjük-e azzal, amit Veszprém-szerte látni a falragaszokon? Roncsderbyt rendeznek a Bakonyban: az ütött-kopott trabantok és Wartburgok, zaporozsecek és polski fiatok tehetséges vezetői gátlástalanul kiszoríthatják egymást a hazai versenypályáról. És vajon beérhetjük-e azzal, hogy az írók meg a tévések kevés pénzből, elképesztően kevés pénzből, másodosztályú technikával hébe-hóba nemzetközi megmérettetésre is alkalmas, fesztiváldíj-gyanús filmeket produkálnak?★ (Nemzeti televízió?) Tavaly, szakmai vitán az került terítékre, ahogy van-e lehetőség a nemzeti kultúra tévébeli átörökítésére. Amennyire emlékszem, túlnyomórészt derűlátó emberek fogalmaztak óvatosan, de egyértelműen. Az idén furcsa hír borzolta fel a vitázók kedélyét: egy rádiótudósítás szerint a parlamentben, a kulturális bizottság ülésén elhangzott bejelentés, hogy a magyar televízió 1989. január elsejével kereskedelmi csatornává alakítja át második programját. A vitaszervezők hiába hajtogatták, hogy szerencsésebb volna eszmét cserélni az eredeti témáról, A televíziós drámai műfaj továbblépési lehetőségeiről. A begerjedt rendezők és szerkesztő-dramaturgok nem ok nélkül mondogatták: ha a művészet az első programba szorul, ráadásul versenyeznie kell a nyíltan nyereségre orientált második programmal, a gátlástalanul vaktoztató műsorokkal, akkor szóérdemes-e beszélgetni a drámai műfaj továbblépési lehetőségeiről? A szakmai eszmecsere jószerint a parlamenti hír jegyében telt el. A vita kudarcán az sem változtat, hogy később kiderült — igaz, már nem minden résztvevő számára —, hogy a rádiótudósítás félreértésen alapszik. Januártól kezdve mégsem lesz merkantil, tehát hirdetésekre alapozott és jövedelmezőségi szempontok szerint szervezett televízió Magyarországon. Megértem a tévéművészek felháborodását, talán még igazuk is van. (Abban mindenképpen, hogy az ilyen nagy horderejű döntéseket előbb szakmai berkekben illik megvitatni és csak utána bejelenteni. Mindazonáltal elgondolkoztat egy tévéjáték, amelyet a veszprémi Bakony Művek tanácstermében mutattak be. Jack Kerouac magyarul is megjelent kisregényéből a színész végzettségű és íróként dolgozó Horváth Péter rendezte. A Gyere hozzám feleségül könnyednek látszó kamaradarab két amerikai házaspárról, engem legalábbis megfogott a hiteles légkör és a mi magyar családi életeinket is mérgező szeretetlenség érzékletes ábrázolása. Ezenközben feltűnt, kétszer is, egy Hélia D-készlet; a formatervezett tégelyek dramaturgiai funkcióra tesznek szert. Az egyik főszereplőnő Fabulissimo krémmel kenekedik a tükör előtt, sírás nyomát akarja eltüntetni. A legdrámaibb összecsapásban ügyes párbeszéd hangzik el a házibarát meg az egri bikavér bensőséges kapcsolatáról. (A dialógus nem található Kerouacnál.) A két házaspár hat gyereke közül az egyik fiú Pan Am feliratú gumirepülőgéppel alszik. Ha a vetítést követő alkotóközösség vitában nem mondja az író-rendező, hogy a héliadésfabulissimós-bikavéres sponzorokról sikerült legombolni néhány százezer forintot; ha nem mondja el azt is, hogy a gyerekes reklámért négy repülőjegyet adott a Pan Am, akkor sohasem tudom meg, hogy a tévéjátékbeli élethelyzetekhez illeszkedő reklámok révén valamivel több pénzből gazdálkodhattak a filmesek. A merkantil fogásoktól sem idegenkedő filmesek egyike, a New Yorkba röpített operatőr ötvendollárnyi napidíjból jegyet váltott a városnéző helikopterre. Hogy felülről láttassa a felhőkarcolókat. Hogy a magyar nézőnek hitelességillúziója legyen. A felvétel, persze, nem sikerült tökéletesen, mert mindig akadt amerikai lokálpatrióta, aki rá-rácsapott a kamerát szorító vállra: „Az a szép, azt filmezze!” Most vessem meg az ötletes tévéművészeket, mert nem akartak fillérekből szórakoztató és bizony, kényelmetlenül aktuális gondolatokat is sugalló darabot készíteni? Nyilvánosan marasztaljam el a vállalkozó szelszemű alkotókat, mert művészi értékekben sem szűkölködő produkciójuk a kereskedelmi televízió lehetőségeit tágítja? ★ (Összetartás.) A veszprémi—almádi napokból csak kérdésekre telik. Arra például, hogy az érték meg a jövedelmezőség eleve kizárja-e egymást? Azt hiszem, éppen azért jók az efféle összetartások a művészkedő Veszprémben, a dokumentumfilmekkel kacérkodó Miskolcon, a rajzfilmeknek otthont adó Kecskeméten, mert kritizáltak és kritikusok néhány napra félrevonulhatnak, magukba szállhatnak, kicserélhetik rögeszméiket. Pénzhiány miatt kár volna ritkítani vagy megszüntetni a hazai éppenséggel fesztiválokat. Ha másként nem megy, mindannyian áttérünk inkább a Hélia D-re és üsse kő, panamás gumirepülővel térünk nyugovóra. (Folytatás az 1. oldalról:) „völkisch”-zenefelfogás; oly súlyosan kompromittált). E,hamis,tézisre hamis antitézisül abszolutizáltuk a népzenét feldolgozó, vagy első hallásra felismerhetően népdalközeli Bartókot, szembeállítva — s elvetve a „modern(ista)” — kompozíciókkal. Made in Hungary-érvül szolgált, hogy a közönség szélesebb rétegei — például az Operaházban — meglehetősen értetlenül hallgatták a magukat egykönnyen meg nem adó remekműveket. Ebből következett, ez a Bartók a népnek nem kell. Végül, a szovjet muzsikusok is szorgalmazták, találják még már az „ellenséget” az új magyar zenében is, ami különben egybevágott az akkori magyar politika szándékaival. Mihail Csulaki, azóta mélyen elfeledett zeneszerző s fontos posztokat betöltött zenepolitikus 1949. február 24-én előadást tartott a Zeneakadémia Kistermében. .. a »Csodálatos mandarin«-t mint formalizmust elvetette és Bartókot polgárinak nevezte ...” — írta Jemnitz Sándor naplójában másnap (Kritika, a 1983 augusztus, 34. o.). Kodály egy nálunk vendégeskedő muzsikusokkal — közöttük szovjet Csutakival — 1949. március 17-én rendezett találkozón odavetette ugyan: „Zenealkotás terén nincs Önöktől tanulni valónk!” (Jemnitz-napló, ugyanott), ám ennek gesztusértékén kívül kevés volt a realitása, mivel nem állt Kodály mellé, egységesen, a hazai zenei élet valamennyi jelentős személyisége, így hát a Mandarin ismét legyőzetett, 1949 végén letűnt a műsorról s vele az 1917—1937 között írt Bartók-művek jelentős sorozata. Nem sorolom a Bartók-zene kálváriájának stációit. Hasztalan hirdették 1949-től vagy négy-öt évig: Bartók a mienk — nem volt, nem lehetett azzá. Csupa gyanús személy szólt érette: a „klerikális” Kodály, az idealistának frissen, az MDP Kultúrpolitikai Akadémiája 1949. február 3-ai előadásán kikiáltott Szabolcsi Bence, Péterfi István, a Tanácsköztársaság veteránja, ki Kun Béla titkára volt a Külügyi Népbiztosságon, Szervánszky Endre, az illegális KMP tagja, aki 1948-ban, a zsdanovizmussal azonosulni nem tudván, otthagyta a Szabad Nép zenekritikusi posztját, hová pedig a párt állította. (A folytonosságot — különös mód — a magyar zenetudomány vállalta. A napi politikai sugallató Bartók-„esztétikával” pillanatra sem közösködve, 1948-tól a kutatások oly bőségét tárta ország — majd világ — elé, hogy századunk zeneszerzői közül mindmáig Bartók Béla élete és munkássága van a legkörültekintőbben dokumentálva s analízisekben feldolgozva.) • 1954—55 fordulója óta írjuk Bartók szelleme, művészi-tudományos hagyatéka immár végleges hazatérésének történetét. A krónika azóta folyamatos és megszakítatlan, érintetlenül történelmünk kataklizmáitól. A második Bartók-fesztivált 1955-ben rendeztük (a harmadik 1956. október 23-án zárult, a negyedik ideje 1957 ősze volt). A halála 10. évfordulóján, 1955 szeptemberében, a Nemzeti Múzeum dísztermében rendezett nagy Bartók-kiállítást Kállai Gyula nyitotta meg, a börtönből nemrég szabadult. S kiszabadultak a könyvtárak pole-börtönébe zárt Bartókalkotások is. Utoljára, bár nem bonyodalmak nélkül, 1956. június 1-jén, A csodálatos mandarin. A hangversenyen ismételten megszólaltatott alkotás operaházi produkciójának színpadképességét, előadhatóságát a főpróbák hetében még egyszer ellenőrizte az MDP Központi Vezetősége. Ám a Mandarinból s alkotójából sugárzó erő elsodort minden kétséget, aggályt. 34 éve kövezzük Bartók Béla hamvai hazatérésének útját. Hány mozgalom futott is vakvágányra azóta, hogy a Magyar Zeneművészek Szabad Szervezete 1948-ban „Társadalmi akció megindítása Bartók Béla hamvainak hazahozatalára” programpontot deklarált a szabadságharc 100. évfordulójának megünneplésére készülvén. Rajtunk is múlott, igen, hogy erre kerek négy évtizedet kellett várnunk, de múlott a világ változásain is. Az MSZMP 1966-ban tartott IX. kongresszusán a Központi Bizottság Kádár János által előterjesztett beszámolója joggal tartalmazta: „Zenei életünkben méltó helyére került a Bartók-hagyomány...”. Most pedig, eljutván Bartóktól Bartókig, folytassuk a fentebb idézett népdalt: „Visszanéztem félutambul, Szemembül a könny kicsordult.” Prutkay Péter grafikája BARTÓKTÓL BARTÓKIG 1988. JULIUS 1.