Élet és Irodalom, 1988. július-december (32. évfolyam, 27-53. szám)
1988-08-05 / 32. szám - Gémes Péter: • fotógrafika (6. oldal) - Szakolczay Lajos: Vendégünk: Csiky Ágnes Mária • interjú • Csiky Ágnes Mária költő, drámaíró, esszéista (6. oldal) - Szopori Nagy Lajos: Énekelt versek • levél • Szopori Nagy Lajos sammatti levele (6. oldal)
\ VENDÉGÜNK: Csiky Ágnes Mária NSZK-beli vendégünk a magyar Irodalom mindenese német nyelvterületen. 1918. december 25-én született Budapesten. A bonni egyetemen pszichológiát és filozófiát hallgatott. Magyarországot német férjével együtt, 1944 végén hagyta el. Jelenleg Kölnben él. Költő, drámaíró, esszéista. Rádióesszéit és műfordításait a kölni Westdeutscher Rundfunk és a Deutschlandsfunk sugározza. A magyar irodalom lelkes propagálója. Nyugaton több kötete jelent meg (vers, elbeszélés, dráma), írásait két hazai antológia, a Vándorének (1981) és a Két dióhéj (1987) is közölte. A Gyulai Várszínház A határon túli magyar líra fesztiváljára érkezett hozzánk. — Az ön neve, sajnos, kevéssé ismert a hazai olvasó előtt. Bár alkati tulajdonság is a „rejtőzés” — Inkább a mű beszéljen! —, nem vesztett avval túl sokat, hogy csöndben építkezett? — A nyugati magyar irodalom hőskorában, az ötvenes évek elején, minden fölbukkanó tehetségnek örültek. Fölkarolták őket, nem volt szükség különösebb reklámra. Jó néhány folyóirat indult ekkor, a nevesebbek közül az Ahogy Lehet már megszűnt, az Új Látóhatár viszont nemsokára negyvenedik évfolyamát ünnepelheti. Én az Ahogy Lehet 1952-es novellapályázatán indultam, amelyet életem első novellájával, a Lámpagyújtás című írással megnyertem (megjelent az Eladó a délibáb című 1959-es kötetemben is). Addig csak verseket írtam. Pontosabban: versírást itthon kezdtem és csak a tíz év múlva folytattam, német földön. Amikor megnyertem a pályázatot, fölkeresett Fenyvessy Jeromos, az Amerikai Magyar Kiadó (Köln) vezetője és felajánlotta, hogy kiad egy kötetet meglevő írásaimból. így jelent meg 1953-ban az Ének az országúton című verseskönyvem. — Az Amerikai Magyar Kiadóról, talán mert Fenyvessy Jeromos rejtélyes személyiség volt, elég felemás kép alakult ki nálunk . . • — Egész iparkodása is felemás volt, mert egy csapásra két legyet akart ütni. Mint kiadó akart magának nevet szerezni, másrészt, sajnos, irodalmi ambíciói is voltak. Az első sikerülhetett volna (sikerült is), mert kitűnő üzletember volt — a pénzt a föld alól is előteremtette. De az íráshoz semmi adottsága sem volt. Ezért a nála megjelent írók elhatározták, hogy létrehoznak egy lektorátussal működő irodalmi kört, mely garantálja az Amerikai Magyar Kiadó színvonalát. Így alakult meg a Vörösmarty Irodalmi Kör. ■ [UNK] i — Amelynek én, úgy tudom, egy ideig titkára is volt. — Az indulástól fogva, néhány évig. A lektorátussal együtt, melynek Ferdinandy Mihály volt a vezetője, elég sokat verekedtünk azért, hogy tényleg csak értékes művek jelenjenek meg. A kiadó még egy ezer márkával járó Vörösmarty irodalmi díjat is alapított, melyet évente osztottak ki. Végül az irodalmi kört egy-egy lektor is elhagyta, aztán magam is kiléptem. Nem tudtuk megvalósítani a célt, amire tömörültünk. Mindennek ellenére sikerült néhány jó írást kiadni, például Tűz Tamás első nyugati könyvét, Nyugtalan szárnyakon című verseskötetet, Vajay Szabolcs Elevenkő című regényét és Ferdinandy Mihály Magyar portyák ibér földön című esszékötetét. Kutasi Kovács Lajos számomra legemlékezetesebb regénye, a Holtvágány is itt jelent meg. — A Tíz év versei (1915—1555) című antológia is az ön nevéhez fűződik, hiszen szerkesztője volt. — Az emigrációban ez volt az első nagyobb lírai összefoglalás. A kötet jó néhány olyan költőt bocsátott útra, akinek nevét ma Magyarországon is jobban kéne ismerni. Fáy Ferencre — aki sajnos elég korán meghalt — és Kannás Alajosra gondolok. Az 1956-os nemzedék képviselői, persze nem szerepeltek ebben a gyűjteményben, hiszen a kötet 1955-ben jelent meg. — A sok műfajban alkotó író — az emigrációban egy-egy alkotónak még a kritikusi teendőket is fel kell vállalnia — a nyugati magyar irodalomban sem fehér holló. Az ön különféle műfajbeli megszólalásai miképp kapcsolódnak egymásba? — Eredetileg a versek mellett csak drámát szerettem volna írni, de a nyugati magyar írónak több mindenre kell tekintettel lennie. A hőskorban például arra, hogy az a lap, amelynek elkötelezte magát, elegendő novellát, sőt folytatásos prózát közölhessen — ezért írtam a Megálló a toronynál című kisregényemet, amely az Ahogy Lehetben való közlés után könyvalakban is megjelent. Egy másik szempont: felhívni a nyugati magyar olvasóközönség figyelmét kollégák publikációira, magyarán: a az írónak bizonyos kritikusi feladatokat is fel kell vállalnia. És nem utolsósorban élnie is kell valamiből, így a magyar hangjáték- és lírafordítások mellett több mint két évtizede ismertetem a modern német irodalmat a magyarországi közönséggel a Deutschlandfunk adásain keresztül. S természetesen a magyar irodalmat is több rádióesszében mutattam be a németeknek. Hogyan kapcsolódnak ezek a tevékenységek egymáshoz? A műfajváltás minden esetben pihenést és felüdülést is hoz magával. Azonkívül vannak úgynevezett vándormotívumaim, mint például a Csaba-monda, amelyet novellában, versben és drámában is feldolgoztam. — Ide sorolhatjuk a medve- (ember—állat) motívumot is? — Igen. A Medvetánc című drámámat megelőzte egy hasonló tárgyú novella, amely egy német pályázaton a díjnyertesek között volt. — Ön túl szerény, hiszen nyugodtan elmondhatná, hogy a Medvetánc amelynek hangvétele engem Tamásira emlékeztet, a müncheni Kammerspiele drámapályázatán 1963-ban 604 (!) mű közül első díjat kapott. A drámát neves színészek közreműködésével be is mutatták. — Ez volt a második drámám, a következőnél igyekeztem ettől a hatástól szabadulni. Nem volt könnyű. Eddig körülbelül egy tucat drámát és hangjátékot írtam. Tavaly jelentettem meg közülük hármat (Medvetánc, Titkos krónika, Mónár Anna). S egy másik kötetet is tervezek, de ennek megjelenése többek közt az anyagiaktól is függ. — A magyar irodalom sokat köszönhet önnek, hiszen számtalan művet fordított németre. — Főképp hangjátékokat, ha jól emlékszem, eddig csaknem húszat fordítottam. Ezek közt Szakonyi Károly, Gyárfás Miklós, Vészi Endre és Gosztonyi János több műve szerepel. De például egy fiatal vajdasági költő, Böndör Pál egyik rádiójátékát is átültettem németre. Még ennél is szívesebben fordítok lírát. Akkor kezdtem neki, amikor azt tapasztaltam, hogy a németek egyáltalán nem ismerik Adyt. Ez idáig körülbelül száz verset fordítottam németre, Petőfi Sándoron és Arany Jánoson kívül főleg a huszadik századi magyar költőket: Adyt, Babitsot, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Juhász Gyulát, József Attilát, Illyést, Szabó Lőrincet, Radnótit, Weörest, Pilinszkyt, Juhász Ferencet, Nagy Lászlót Nemes Nagy Ágnest, Szécsi Margitot, Csoóri Sándort. Ezenkívül nyugati magyar költőket is fordítottam, például Határ Győző, Cs. Szabó László, Tűz Tamás, Monoszlóy Dezső, Saáry Éva, Máté Imre és Tollas Tibor verseit. Régóta birkózom Babits remekművével, Jónás könyvével, de sajnos hiányozik az ilyen munkához szükséges idő és nyugalom. — Hogyan látja a nyugati magyar irodalom jövőjét? — A nyugati magyar irodalomnak volt egy hőskora, az ötvenes évek közepén. Volt, illetve van egy fénykora, ami még mindig tart, hiszen a Magyarországon ismert nagy nemzedék olyan kiválóságai alkotnak, mint Határ Győző, Tűz Tamás és Faludy György. S a középnemzedéktől is sokat várhatunk. De minden emigrációs irodalomnak az a természetes jövője, hogy a művek hazatérhetnek. Szakolczay Lajos Péter fotógrafikája SZOPORI NAGY LAJOS SAMMATTI LEVELE. Énekelt versek Megyünk tpp Tiihonen költővel Finnország legszebb útján — vajon hány ilyen legszebb van még az országban? — Lohjából Sammattiba. A hullámzás csodája ez az út, horizontálisan és vertikálisan egyaránt: dombról a völgybe, völgyből a dombra suhan az autó, közben szelíden kanyarog a sűrű fenyvesek és a váratlanul kitáguló tisztások között. A vezető úgy ismeri ezt az utat, mint a tenyerét: úticélunk, a sammatti parasztporta évek óta az „alkotóháza”. Van időm eltűnődni azokon a helsinki élményeimen, amelyekben neki — vagy verseinek — is része van. Meglepett ugyanis, hogy az idén tavasszal két fővárosi színház a műsorán tartott egy-egy zenés költői estet: a KOM-színház sajátos, sokmozgásos irodalmi színpadi produkciója Pentti Saarikoski, városi színház foyer-jában tartotta egyszemélyes vers- vagy daldélután az 1950-es születésű Iipp Tiihonen verseire épült. A költemények többsége mindkét esetben megzenésítve, kisebb részük zenei (zenekari) effektusokkal kísért szavalatként hangzott el. A telt házakat és az érdeklődést látva többektől érdeklődtem, fölfogható-e ez a versigény növekedésének, netán valamiféle irodalmi színpadi mozgalom bontakozásának. A megkérdezettek különbözőképpen voltak bizonytalanok ebben. A rendező Kalle Holmberg véletlen egybeesésnek tartotta a két estet, néhány író barátom viszont eltűnődött, nincs-e valóban nagyobb keletje a megzenésített versnek. Nyilván nekik is eszükbe jutott a nemrég megjelent lemez a háború utáni jelentős költő, Lauri Villa énekelt verseivel. Több ismerősöm ezt tette föl beszélgetésünk háttérzenéjéül, míg végül egyik barátomtól meg is kaptam ajándékba. Én magam még tanúja voltam a Tiihonen-műsort követő beszélgetésnek is, amelynek során a WSOY kiadó irodalmi vezetője lehetőséget látott arra, hogy ezt a műsort is kiadják kazettán, többek közt iskolai használatra. Nyilvánvaló, hogy itt a líra, a vers popularizálódása, terjedési lehetőségeinek kitágulása történik a népszerű, „fogyasztható” zene segítségével. Így annak az áramlatnak a része ez is, amelyet idehaza többek közt a Kaláka és Dévai Nagy Kamilla képvisel. Csakhogy a zenei anyag és stílus a finneknél egészen más, számunkra szokatlan, sőt néha még furcsa is lehet. Épp a régi népzenei és a beat-rock elemek hiányoznak belőle. A dzsessz — régebbi és modern egyaránt — az alapanyaga, ezt színezik változó funkcióval az újabb nép- és műdal vagy a tánczene motívumai. Szociológusok és zeneértők érdekes feladata lehetne az okok mélyebb föltárása. Én csak arra a tényre tudok hivatkozni, hogy a dzsessznek a harmincas évektől kezdve nagy tábora fejlődött ki Finnországban, a népdal és a népies műdal területén viszont nem történt meg az a nagy tisztogatás és szakadás, mint nálunk. Másfelől pedig arról a tapasztalatomról számolhatok be, hogy az ő életük egészére (rádió- és tévéműsorok kísérő vagy köztes zenéje, áruházi és éttermi gépi háttérzene stb.) nem nyomja rá olyan erősen a bélyegét a beatpop-rock stb. muzsika, mint a miénkre. Amikor már Sammattiban üldögélünk a virágozni készülő körtefa alatti asztalnál, Tiihonennek is szóba hozom ezt a zenei hagyomány- és ízléskülönbséget. Neki arra apropó a kérdésem, hogy irodalmaink fáziskülönbségeire terelje a szót. Elmondja, micsoda fölfedezést jelentett neki (s persze másoknak is) a hetvenes évek elején a Juhász Ferenc-líra képgazdagsága, a „képszédület”, miután a finn líra az ötvenes évek elejétől Eliot és Pound nyomán az objektívabb, szikárabb, köznapibb modernizmus útján járt. A fáziskülönbségre — s ennek eltérő fölfogására — persze, nekem is rögtön akad példám. A nyolcvanas évek elején, amikor nálunk is teret nyerhetett a szenvtelen, tárgyias, ezoterikus költészet, egyik, a modernizmust képviselő folyóiratunk udvariasan visszajuttatta annak a Sirkka Turkkának a verseit, aki a tárgyiasság után alakított ki egy metaforikusabb, az érzelmet sem nélkülöző versbeszédet. A pillanatnyi csöndben valószínűleg mindkettőnknek az jár az eszében, mennyi tényező összejátszása is szükséges ahhoz, hogy a nagyok nyomában igyekvő, kisebbrendűségi komplexusokkal megvert kis nyelvek írói figyeljenek egymásra. Vagy egyszerűen a véletlenre van bízva az egész? Tiihonen például úgy figyelt föl még pályája legelején a magyar költészetre, hogy egyik hazai példaképe, Arvo Turtiainen tolmácsolta egy antológiában Petőfi, Ady és József Attila verseit. Az Anyám című vers ragadta meg kiváltképp, zárószakaszának költői nagyszerűségével máig nem tud betelni. A költő Duna-parti szobrát, amelyet ugyanúgy fölkeresett eddigi két magyarországi útján, mint sírját a Kerepesi temetőben, a világ legjobb írószobrának tartja póztalan, köznapi embersége miatt. Mostanában, mióta válogatott versei megjelentek finnül, Csoóri Sándorra figyel. „Az érzéki megjelenítés egyedülálló nála — mondja. — Beszédmódja azonban közelebb áll a mi líránkéhoz, mint Juhászé vagy Nagy Lászlóé.” Itt az alkalmas pillanat, hogy megkérdezzem tőle, amit múlt őszi pesti találkozásaink során a közös munka hevében elmulasztottam: mi indította arra, hogy oroszok és svédek után fiatal magyar költők verseiből is fordítani akarjon. (Zalán Tibor, Rakovszky Zsuzsa és Tóth Erzsébet versei meg is jelentek már a Nuori Voima című folyóirat ez évi első számában). „A kíváncsiság. Könnyen születhet ugyanis itt nálunk olyan félreértés, hogy minden magyar költőre jellemző a képgazdaság. Pedig ezek a fiatalok mások, mint elődeik, és különböznek a mieinktől is. Kevésbé vagy kevésbé direkten jelenik meg náluk a vers felszínén a köznapi valóság, mint a finneknél. Azt is mondhatnám: szimbolisztikusabbak.” Aztán még hozzáteszi: Finnországban az utóbbi évtizedekben két líra keltett igazi figyelmet irodalmi körökben, az amerikai és a magyar. Az ő verseiben, persze hazárdvállalkozás lenne magyar hatásnyomokat keresni. Még a modern finn lírában eléggé egyedülálló, alkalmankénti ironikus-pejoratív metaforáit se merném egyenes összefüggésbe hozni magyar olvasmányaival. Eredetnyomozó tűnődésemre válaszolva elmondja, hogy valójában az énekelt szöveg felől 1988. AUGUSZTUS 5.