Élet és Irodalom, 1989. január-június (33. évfolyam, 1-26. szám)
1989-04-14 / 15. szám - Hegyi Béla: Pócspetri után (5. oldal)
HEGYI BÉLA: PÓCSPETRI UTÁN O Rákosiék már 1948 novemberében elhatározták a hercegprímás „adminisztratív úton történő elmozdítását". Péter Gábor, Rákosi elképzelései szerint, hamarosan kidolgozta a gyakorlati lépéseket. Gerő Ernő november 21-i beszédében utalt is „félreállításának lehetőségére”, november 27-én pedig Rákosi egyenesen bejelentette, hogy ha „Mindszentyvel az egyház nem csinál valamit a legközelebbi hetekben, akkor majd csinálunk mi. A magyar demokrácia stabilitásának a jele, hogy mit csinál ezzel az emberrel.” Pár hónappal a Rajkper előtt, az 1949. február első hetében lefolytatott bírósági komédiában, a prímás minden vádat messzemenően beismert, sőt ő maga sietett a bíróság segítségére, ha „bűneit” súlyosbítani kellett. Védőt nem választhatott magának, a hivatalból kirendelt dr. Kiczkó Kálmán, megtagadva hivatását, a pótügyész szerepét töltötte be, inkább volt vádlója, mint védője. 1949 január elején, több héttel a per megkezdése előtt, a kommunista pártvezetés országszerte tiltakozó röpgyűléseket szervezett Mindszenty ellen. A gyárakban, üzemekben, hivatalokban kijelölt felszólalók bélyegezték meg a bíboros ellenséges magatartását, és a jelenlevők nevében egyszersmind példás megbüntetését követelték az agitátorok. Amikor Mindszentyt a bíróság életfogytiglani fegyházzal sújtotta, a hír hallatára a dolgozó tömegek — szintén megbízottak útján vezérelve — táviratokat, lelkendező leveleket küldtek a kormánynak és a pártnak, melyekben elégedettségüket fejezték ki az igazságos ítélet felett. Hogy az esztergomi érseket a forgatókönyvben rögzített bűnök bevallására kényszerítsék, emlékiratai szerint, kínzásnak vetették alá, hogy a tárgyaláson el ne árulja magát, ki ne essen a szerepéből, állítólag pénzolhal-készítményekkel kábították; hogy a külvilágnak hihetően bizonyítsanak, az államvédelmi hatóság szolgálatában álló grafológus házaspárral — akik a hatvanas évek elején rejtélyes módon hunytak el Londonban — hamis dokumentumokat gyártattak aláírásokkal és bélyegzőkkel. Rákosi 1949. március 5-én, a párt központi vezetősége előtt tartott beszámolójában kitért a Mindszenty-ügyre is. A nemzetközi reakció bértollnokai által terjesztett hazugságnak nevezte, hogy a prímásból fenyítések és gyógyszeres kezelések hatására csikarták volna ki a beismerő vallomást: „A legnagyobb dühöt az váltotta ki náluk, hogy Mindszenty a tárgyaláson nem mint a reakció kemény előharcosa állt ki, hanem bevallotta bűneit, meghunyászkodott, mentegetőzött, sajnálkozott, javulást és jóvátételt ígért. Tudvalevőleg ezt a magatartását a reakció szerte a világon különböző vegyszereknek és kínzásoknak próbálta betudni. Mi, magyar kommunisták, eleget szenvedtünk fasizmus kínzókamráiban, és rajtunk valóban kipróbálták a fasiszta kínzási technika minden vívmányát ... Ha valaki, úgy mi tudjuk, hogy kínzással, fenyegetőzéssel, kémiai szerekkel vagy pszichikai behatással meggyőződést nem lehet megváltoztatni. Mindszenty magatartásának megváltozásában nem kell semmiféle titkot keresni. Mindszenty magatartása megváltozott, mert a letartóztatás ténye — és ahogy saját maga mondotta — a töprengésben eltöltött hosszú börtönnapok meggyőzték őt régi álláspontjának helytelenségéről... Egyébként az igazságügy-miniszter módot adott még a tárgyalás előtt a magyar püspöki karnak arra, hogy Mindszenty megváltozott álláspontjának indokairól közvetlenül meggyőződést szerezhessen. Ezért egy püspöknek megengedte, hogy a prímással beszéljen. Mindszenty megmagyarázta a püspöknek azokat a szempontokat, amelyeket a tárgyalás előtt az igazságügy-miniszterhez írt levelében lefektetett s melyekben a magyar demokráciával való megegyezést sürgette. A püspök erről a beszélgetésről beszámolt a püspöki konferencia előtt. Ennek a beszámolónak eredményeképpen hozta a magyar püspöki kar azt a határozatot, hogy a Mindszenty-ügy elintézését a magyar kormány bölcs belátására bízza. A magyar püspöki kar, amely viszonyainkat mégiscsak jobban ismeri, mint New York vagy London bértollnokai, ezzel a magatartásával már a per lefolytatása előtt kimondotta ítéletét.” Hogy ki volt az a püspök, aki a preparált foglyot preparált cellájában fölkereshette, most sem tudni bizonyosan. Egyesek szerint Rákosi azért nem nevezte meg személyét, mert ez a látogatás a valóságban sosem történt meg, mások szerint föltehetőleg Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspök személye rejtőzik mögötte. Károlyi Mihály is azon a véleményen volt, hogy Mindszenty szerepléseit a politikai életben nem szabad tovább megengedni. Korántsem gondolt azonban drasztikus megoldásra, inkább politikai eszközök alkalmazását, illetve Vatikánnal folytatott diplomáciai a konzultációkat javasolta. Úgy látta, hogy csak Róma képes a prímás tevékenységét kedvező irányba terelni, megértetni vele a tárgyalásos megegyezés szükségességét a kölcsönösség elve alapján. Károlyi nem ismerte Rákosiék igazi arcát, naiv módon hitt ígéreteiknek és jelszavaiknak. Amikor azonban Párizsban tudomást szerzett arról, Rákosiék milyen törvénytelenül jártak el Mirídszejttyvel szemben, hogyan csúfolták meg a jogot és a demokráciát, mélységesen fölháborodott. „A hercegprímás bűnösségét egy tisztességesen lefolytatott perben könnyen be is lehetett volna bizonyítani” — mondta, de itt sem tisztességes eljárásról, sem szabályos bírósági perről nem beszélhetünk. Még a tények is devalválódtak, még az igazság is hamisságba fordult, a magyar kormány hitele pedig nemzetközileg megkérdőjeleződött. Károlyi azt üzente haza, hogy tiltakozásul a jogtiprás ellen, emberi és politikai becsületében megtámadva, lemond követi tisztségéről. Rákosi személyes megbízottját küldte ki Párizsba, hogy a követet szándékának megváltoztatására bírja. Ez egyszer sikerült is Károlyit eltántorítani elhatározásától. Néhány hónap múlva, Rajk-per lezajlása után, már nem a Rákosi 1949 márciusában azzal dicsekedett, hogy bár „a püspöki kar zöme távol áll attól, hogy a magyar demokráciát szeresse, s ha mégis, három nappal Mindszenty letartóztatása után gazdasági egyezményt írtak alá a magyar kormánnyal, és tíz nappal később tárgyalást kezdtek az egyház és az állam viszonyának rendezésére, úgy azt azért is tették, mert tudták, hogy itt nem vallásüldözésről van szó. És mert meg voltak győződve a magyar kormány megbékélési szándékairól.” 1950 augusztusában többpontos megállapodás jött létre a püspöki kar és a kormány között. Ebben a püspökök egyenként és testületileg is elismerik és állampolgári kötelességüknek megfelelően támogatják a Magyar Népköztársaság államrendjét és alkotmányát. Határozottan elítélik az adott társadalmi rend ellen irányuló, bárhonnan jövő felforgató tevékenységet, és nem engedik meg sem a hívők vallásos érzületét, sem a katolikus egyházat felhasználni államellenes politikai célokra. A püspöki kar részt vesz és részvételre buzdítja a papokat és a hívőket a magyar népnek az ötéves terv megvalósításáért folyó munkájában. A termelőszövetkezeti mozgalomban, mely az önkéntes szövetkezés útját járja, a püspöki kar az emberi szolidaritás erkölcsi elvének kibontakozását látja. 1951 júniusában rendezték meg Grősz József kalocsai érsek és bűntársainak — Bozsik Pál, Farkas Endre, Hévey László, Hagyó-Kovács Gyula — kirakatperét. A per „forgatókönyve” a képtelenségek olyan halmazát tálalta, hogy ma már nehezen akarjuk elhinni, volt-e valaki egyáltalán, aki ezeket a „vádakat” komolyan vette. A Kosnás Roland rajza vádirat szerint Grősz József és bűntársai összeesküvést szerveztek és vezettek, amelynek céljául a demokratikus államrend megdöntését és a Habsburg-királyság visszaállítását jelölték meg. Fegyveres csoportokat hoztak létre, tervezték szabotázsok és az állami vezetők ellen merényletek végrehajtását, fegyverraktárak megtámadását. Tito Jugoszláviájától felfegyverzett magyar fasiszta csapatokat kaptak volna. Az összeesküvés anyagi fedezetét a Grősz József által irányított valuta- és aranyüzérkedés biztosította a kalocsai érsekségen. Programjukban szerepelt, hogy — mint az érsek bevallotta — „a földet vissza kell juttatni volt tulajdonosainak, a gyárakat a tőkéseknek. Mindezt természetesen a Népköztársaság megdöntésével próbáltam elérni, elsősorban amerikai fegyverek segítségével.” A Dolgozók Világlapjának június 30-i száma így jellemzi az összeesküvőket: „Nem riadtak vissza semmiféle eszköztől, mindenkivel szövetkeztek, tervszerűen felkészültek a terrorra, gyilkosságokra, a munkásakasztásokra, a csendőrsortüzekre, mert gyűlölték a népet és el akarták pusztítani.” Rákosi ismét dicsekedhetett. A Grősz-pert követően, 1951. július 3-án összeült a magyar püspöki kar Czapik Gyula egri érsek elnökletével és egyhangúlag az alábbi nyilatkozatot fogadta el: „1. Kijelentjük, hogy a magyar államot, a Magyar Népköztársaságot szeretett hazánknak ismerjük, törvényeit megtartjuk és megtartatjuk. 2. Ugyanezen elvet követve elítélünk a Népköztársaság és annak biztonsága ellen bármiféle és bárki által vezetett, minden erőszakos és törvénytelen eszközöket igénybe vevő törekvést és cselekedetet, különösen elítéljük és megbélyegezzük azokat az egyházi személyeket, akiknek bűnös tevékenységére a legutóbbi napok folyamán fény derült. 3. Kijelentjük, hogy a Magyar Népköztársasággal kötött megállapodást fokozott mértékben betartjuk és ennek értelmében az egyházi törvényeink szerint fegyelmi úton eljárunk mindazon egyháziakkal szemben, akik a Népköztársaság törvényei áthágásában bűnösnek találtatnak. Támogatjuk a magyar kormány törekvéseit, amelyekkel békénket védi, hazánkat megóvni törekszik. Ezért hivatásunknak megfelelően előmozdítjuk a békét, helyeseljük egyházunk szellemében a katolikus papok békemozgalmát.” Tíz nap múlva a püspöki kar letette a hűségesküt — a kormány megbízottjai előtt — a Magyar Népköztársaság alkotmányára. Parragi György az eseményt úgy kommentálta, mint „a Magyar Népköztársaság belső erejének, dolgozó népünk szilárd egységének kiemelkedő bizonyítékát”. Badalik Bertalan veszprémi megyéspüspök a Magyar Nemzetben írt cikkében leszögezte, hogy Magyarországon a vallásszabadság megszorítások nélkül érvényesül. „Mivel pedig az új magyar Alkotmány ezt biztosítja, a püspöki kar nem cselekedett lelkiismerete ellen, amikor letette rá az esküt.” És ez ment tovább, kisebb-nagyobb megszakításokkal, több évtizeden keresztül. Letartóztatások, vádemelések, perek. A letartóztatások mértékét és a „forgatókönyvek” tartalmát mindig ahhoz szabták, hogy az állam egyházpolitikája milyen konkrét közeli, vagy stratégiailag milyen távolabbi célokat kívánt elérni. Az egyik utolsó nagy arányú letartóztatási hullám 1961— 62-ben söpört végig az országon. A tiltott hitoktatás, az állam által nem engedélyezett összejövetelek, templomi karitásztevékenységek, illegálisnak minősített baráti körök felszámolásához fogtak a belügyi szervek. Az ezekből kikerekedő tizenkét egyházi per során, hivatásuk és hitük tiltott gyakorlása miatt, ötvenhat papot és több száz világi hívőt csuktak börtönbe az ország minden részéből. Rákosi már nem dicsekedhetett: a történtek 1964-ben elvezettek a Vatikán és a magyar kormány közötti tárgyalásokhoz és megállapodásokhoz. Az egyház és papjai ellen gyártott perek és szívós üldözések tudathasadást idéztek elő a hívő lakosságban. Mintha nem ennek az államnak a polgárai lennének. Úgy érezték, szembeállították őket egyrészt az új politikával, másrészt a régi egyházakkal, választást kényszerítve rájuk: vagy szocializmus, vagy vallás. A kettő nem fér össze: ha ebben a társadalomban akarsz élni, nem szabad hinned, tudatodat meg kell tisztítanod a torzulásoktól; ha viszont az egyház tagja akarsz lenni, nem szabad bíznod ebben a társadalomban, hamis tudattal gondolkodól, a szocializmus idegen tőled. Ha vallásos vagy, az ellenséget támogatod, mert az ellenség, a klerikális reakció az egyházban székel. A szabad vallásgyakorlat, a hitoktatás és a lelkiismereti szabadság ezekben az időkben minimálisra korlátozódott. Az emberek az istentiszteleteken is félve vettek részt. A belügyi szervek a munkahelyek személyzeti osztályaitól rendszeresen jelentést kértek templombajárókról, a szülőket pedig munkahelyükön a személyzeti osztályok felelősségre vonták, ha gyermekeiket hittanra beíratták. A vallás elleni általános támadás stratégiáját követve bontottak le templomokat, kápolnákat — a Gellért-hegyi sziklakápolna, a városligeti Regnum Marianum helyén a Sztálin-szobor emelése stb. —, szedték le nem egyházi épületek tornyáról, homlokzatáról a kereszteket s távolították el lakó- és középületekről a vallásos tárgyú szobrokat, reliefeket. Az emberek tudatában meggyökeresedett vallási szokások és emlékek kigyomlálása érdekében hoztak rendelkezést öt piros betűs ünnep megszüntetéséről, húsvét, pünkösd, karácsony másodnapjának eltörléséről. A karácsonyt fenyőünnepre keresztelték át, a Mikulást Télapónak, Jézust mitológiai alaknak. A vulgármaterialista figyelem odáig terjedt, hogy az eddig használt Kr. e. és Kr. u. történelmi kormeghatározást az i. e. és i. u. jelzésre cserélték föl. A lélekzést ezentúl lélegzésnek kellett írni, mert a pszichónak semmi köze sincs a respirációhoz, Istent lehetőleg kis i-vel, mert aki nem hisz benne, annak nem tulajdonnév. „A hatalmi struktúra egy integrációs rendszerbe, a pártba tagolódik be — jellemzi ezt a korszakot Rákosiék utolsó miniszterelnöke, Hegedűs András szociológus egyik interjújában. — Ebben a helyzetben nem létezik civil társadalmi rend: az ember államember, az egyház államegyház, a szocializmus államszocializmus. Az állam mindenütt jelen van, és a párton keresztül mindent ellenőriz, még a magánszférát is.” Míg 1945 előtt az egyház minden téren szakralizálta az állami életet, addig az ötvenes években az állam minden téren legitimálta deszakralizációs politikáját az egyházi életben is. A pártvezetés kezében összpontosuló hatalmas adminisztratív és repressziós erő manipulációs tereppé változtatta mind az állami, mind az egyházi viszonyokat, az embereket pedig játékfigurákká degradálta. A kiszolgáltatottságra példa a katolikus papságnak Rákosi hatvanadik születésnapjára küldött üdvözlő távirata, melyben őt „mint népünk szép emberi életén és boldog jövőjén fáradhatatlanul munkálkodó nagy tanítót és vezetőt, mint nagy államférfiút” köszöntötték, akinek „bölcsessége az állam és egyház ügyének rendezésében is mindenkor olyan megnyugtató módon nyilvánult meg”. Igyekeztek megsemmisíteni az emberekben élő istenképet, helyette felkínálták a bölcs, csalhatatlan és atyai vezetőket. Igyekeztek aláásni, felmorzsolni az egyházat, mint az állammal, a párttal vetekedő hatalmat, és cserébe az élenjáró, irányt mutató, tévedhetetlen pártot adták támasznak. Elorozták a hitet, a transzcendens reménységet, s helyette megcsillantották a jövendő utópiáját, a bolsevik paradicsomot. Leszoktatták az embereket az önálló gondolkodásról, az önálló cselekvésről, mert egyáltalán nem bíztak az emberekben. Tézisekkel, határozatokkal, fenyítésekkel szereztek érvényt a hatalom akaratának, a pártállam követelményeinek. A hitből, vallásból táplálkozó erkölcsi normákat elavultnak, a burzsoá ideológia termékének tekintették. Szétbomlasztották az otthont, a családot, a feleséget a férje ellen, a gyerekeket az apjuk ellen, az apát gyerekeik ellen fordították, ha az ideológiai érvelés úgy kívánta. Az általános gyanakvás és bizalmatlanság légkörét teremtették meg, ideológiai fanatizmust és elvi könyörtelenséget követelve minden állampolgártól. Hamarosan megszülettek az új „numerus claususzok”, aki egyházi iskolában végzett, mindenütt — továbbtanulásnál, elhelyezkedésnél stb. — hátrányos helyzetbe szorult; akiről kiderült, hogy gyakorló vallásos, állandó megkülönböztetésben volt része, vezető posztot nem tölthetett be, másodrangú állampolgárnak számított. A legjobb szakembereket váltották le, hogy megbízható funkcionáriusoknak pozíciót csináljanak. Ez az időszak embert rontó időszak volt: nemcsak a testet roppantotta össze, hanem a lelket is kemény próbának vetette alá. A lélek összeomlása még súlyosabb, mint a testi rombolás következményei, mert máig sem gyógyítható szövődményekkel járt. A próbát nem sikerült mindenkinek kiállnia, gyöngék, csalódottak, kétségbeesettek és meghasonlottak jócskán akadtak. Az ember kevesebbet bír, mint gondolná. Hívőkből hitehagyottak lettek, ateistákból kriptovallásosak, barátokból árulók, árulókból ellenségek és ellenségekből nemegyszer gyilkosok. A magyar katolikus egyház évszázadokon át kettéhasadt egyház képét mutatta. Az egyház egyik felét a felsőpapság, a hierarchia, ma(Folytatás a 8. oldalon.) 1989. ÁPRILIS 14. ÉLETEI» IRODALOM