Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám - Bátai Sándor: rajza • kép (1. oldal) - Parancs János: Szürrealista álomból józanodva | Ami most elmondható • vers (1. oldal) - Tóth József: Mi, kétszázezren • publicisztika (1. oldal)
XXXIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1989. JÚLIUS 7. Arcképvázlat egy öregemberről Sükösd Mihály: Egy magyar citoyen Eörsi István: Öt mondat ! irodalom! IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP .V». : ‘X.- J ■V ' . r rjl. • \ ' . • • iii ■. • Bátai Sándor rajza TÓTH JÓZSEF. PARANCS JÁNOS: Szürrealista álomból józanodva Luis Eunuelnek, a távolból az eseménytelenség mindent elborít rágós és nyúlós élvezhetetlen massza pöfögve rotyogó tanácstalanság az üstben madártávlatból ilyen az itteni világ kavargó indulatoktól bódult fejeket fölvet és megforgat majd alámerít de ezen a szinten semmi sem történik amit említeni vagy följegyezni érdemes a rikácsoló hangzavartól követni sem lehet azt csak a cáfolhatatlan tények jelezhetik ha a jogot az alantas önzéstől elválasztják végre ha a szabadságnak kialakul egy új mértéke én már senki jóindulatában nem hiszek . Szigliget, 1989. március 31.—április 1. Ami most elmondható Mintha valami elkezdődött volna. Van, ami folytatódik. Vad ütemben. Csontot repesztve gomolyog elő, átitatja a sokáig pangó szerveket, a zsibbadt tagokat a nedvdús pára, az éltető és részegítő fluidum. Gyorsan ható, mint a kígyóméreg, és oly veszedelmes is, ha nem adagolja mértékletesen egy isteni kéz. Szörnyeteg porszemek vagyunk mi, szörnyeteg élősködők szemben ii, ha az indulatokat meg nem zabolázza, le nem csillapítja az a moccanatlan, véres kard, ami komor árnyat vet ide. Mondhatom, persze, másként is, hiszen valójában én csak valami elviselhetőt, semmi jót nem remélek. Nem tartozom se oda, se ide, a lehetetlenre vágyom, aminek semmi köze gyarló napjainkhoz. Ám az emberi együttélés fő parancsait alázattal, feltétel nélkül elfogadom. Aki irgalmat nem ismer, aki a másikat egyenrangúnak nem fogadja el, az soha, egy percre se kapjon többé hatalmat. Ilyen egyszerű ez. Vagy ismét ártatlanul hanyatlanak a földre majd az áldozatok. És vérük ismét, újra az égre kiált. Bp. 1989. június 24—26. Mi, kétszázezren Lehet, hogy még nem vagyunk, de hamarosan leszünk ennyien. A kilépőkre gondolok, azokra, akik az elmúlt egy-, másfél év alatt elhagyták a Pártot. Körülbelül enynyien voltak azok is, akik 56-ban az országot hagyták el. Párhuzam ez is, de még keveset szóltunk róla, s ha mégis, nekem az írás kuszának hat, a hang torznak. Ez év februárjában például az ország második városának első embere így nyilatkozott: „Nem tudom tisztelni a félreállókat, a hátat fordítókat, a kilépőket, noha sokukat részben meg tudom érteni.” Vitatkozni akarván az idézett gondolattal, elővettem a magyar értelmező szótárt, s idézem belőle a „tisztes” címszót: „értéke, érdeme, jelentősége alapján becsül, elismerésre méltónak tart valakit”. Tehát a Párt — legalábbis ebben a városban — megvonta tőlünk becsülését, s megértést is csak részben kapunk. Máshol a késdobálók cirkuszi céltáblái vagyunk. Kik vagytok ti? Belső emigránsok? Rajtakapott potyautasok? Csalódott hívők vagy hitevesztett karrieristák? Netán a süllyedő hajóról menekülő rágcsálók? S a kérdezők többsége bent maradva szidja azt, amit korábban (talán) tisztelt és becsült. Válasz nélkül hagyni mindezt azért sem lehet, mert a fenti párhuzam történelmi ihletésű riposztra ösztönöz. Először is tiltakozom minden sommás ítélet ellen, akár „balról”, akár „jobbról” hangzik el. Az idézett értékítélet például éppen olyan sematikus, átlagoló, tagolatlan, minit amilyen a párt politikája volt hosszú ideig, s amilyen olykor még ma is. Az érvényes elemzés mindig differenciál, csoportosít, a lényeget ragadja meg. Legalábbis erre törekszik. Ezért tartom fontosnak, hogy a potenciális kilépőknek (a jelenlegi párttagoknak) a Párthoz való kapcsolatrendszerében keressem a szakítás gyökerét. E rendszert nagyjából három csoportra merem tagolni — minden csoportosítás önkényességével és elmosható határaival. Monopol társadalmakban törvényszerűen alakul ki egy hatalmi bolygórendszer. A hatalom kisajátítóinak iszonyatos — naprendszer nagyságú — gravitációs ereje van, vonzáskörükben csak bolygóként lehet keringeni, vagy beléjük zuhanva megsemmisülni. A monopol hatalom naprendszerét két erő kölcsönhatása tartja egyensúlyban, mozgásban. Az egyik a vonzásközpontban parancsot osztogató titánok prófétai hite, meggyőződése, a másik a bolygó-többség egzisztenciális perdülete. Ez utóbbi erő sem egysíkú, legalább két részre tagolható az emberi alapkarakterekhez igazodóan. A gyengébb karaktert a monopol hatalom kényszer-ideológiája gyorsan meghajlítja, mert világosan látja, hogy a társadalmi létra alsó, középső fokától merre vezet az út felfelé. Így e karakterben eszmei alap nélküli természetes cselekvés-sorrend alakul ki: először fél, aztán alkalmazkodik, majd megalkudva hangoskodik eszmei szilárdságáról. Az egzisztenciális felhajtóerő a felszínen meggyőződésnek láttatja azt, ami a lelkiismeret mélyén (ha még maradt) csupán színlelés. Az érzékenyebb karakter nem tudja elviselni a színlelést, a kezdeti egzisztenciális motívumok eszmei meggyőződéssé kristályosodnak, a lelkiismeret mélyén sincs színlelés, ott csupán egy fel-felbukkanó kérdés maradt: Jó úton járok? Ők a madáchi útkeresők. íme a három csoport: a „titánok”, a „színlelők” és az „útkeresők”. E három csoport kötődése határozza meg az elszakadások okát, jellegét is. Úgy vélem, legegyszerűbb a „színlelők” ügye. Ha a monopol hatalom és eszme megrendül, de a kialkudott vagy kiharcolt egzisztencia már nincs veszélyben, a görbült derék sajogni kezd, célszerű „gyengélkedőre” menni. Ha ezekre a kilépőkre gondolt a fentebb idézett pártvezető, akkor mint magánembernek, a természetes erkölcsi normák alapján igaza van. Vajon ezt az erkölcsi biztonságot és fölényt érzik a kérdezők és szónokok akkor is, amikor a hatalom kisebbnagyobb letéteményeseként nyilatkoznak? E kétkedés jogosságát a továbbgördített kérdésekben látom. Ki húzta meg az egzisztenciák láthatatlan, mégis oly kézzelfogható határvonalát? Ki hirdette, majd tagadta meg a gyakorlatban azt a politikát, amely a pártonkívüliek számára — a pártfunkciók természetes kivételével — minden kaput nyitottnak ígért? összefoglalva és a hasonlatnál maradva: Ki teremtette azt a „társadalmi kozmoszt”, amelyben a hatalom bolygórendszere kialakulhatott? A választ a Párt politikai lelkiismeretére bízom. Az „útkeresők” közül kilépőket vélem a döntő többségnek, ezért szeretném őket külön megjelölni: ők a „tántorgók”. Anyanyelvünk árnyalt kifejezést adott: az tántorog, akit fejbe vertek, csak félig eszmél, kapaszkodót keres, de (még) nem talál. Hozzáfűzöm azonban: azok közül, akiket fejbe vert a történelem, nem mindenki tántorog, többnyire csak az érzékenyek azok, akik már képtelenek továbbra is vállalni a felelősséget. Ne áltassuk magunkat és ne keressünk mentséget: minden volt és jelenlegi párttag — a maga hatáskörében és részarányában — felelős a politikai történésekért, azok minden igeidejéért. Itt nem a szokásos „cinkos, aki néma” felelősségéről van szó, hanem arról, hogy egzisztenciális indíttatásból vagy téveszméktől vezérelve hozzájárultunk egy nép megnyomorításához. Mindezt jóvátenni talán lehet, meg nem történtté tenni soha. Ezért is nagyon kemény volt az ütés, amit kaptunk: döbbenet, csalódás és tehetetlenség. Döbbenet a tömeggyilkossá meztelenetlen pártvezéreken, az igaznak vélt eszme történelmi igazolatlanságán, csalódás a politikai pozőrökben, ma igent, holnap nemet mondókban, a jobbra feketét, balra fehéret kiáltókban. S mindehhez a legszörnyűbb élmény: a fel-felbukkanó kérdésekre válasz helyett, egy fellobbanó tűzvész fényében kellett látnunk: nem az igaz utat járjuk. Az „útkeresők” többsége mégsem „tántorog”, ők a megújulásra törekvő Párton belül keresik háborgó lelkiismeretük nyugvását, népünk sorsának jobbrafordítását. Tisztelem őket és csodálom lelkierejüket, mert ebből nekünk csak annyit hagyott érzékeny természetünk (vagy a durva történelem?), hogy kitántorogjunk a nyitott kapun. De van még egy balra nyíló ajtó is, ott távoznak a csalódott, döbbent „titán-próféták”. Az ő lábuk is remeg. Egyik kezük zsebbe nyúlva tán acélagyat markol, a másikban vörös zászlót lobogtatnak, hirdetve a harcot az eszme és a haza árulói, a lobogó bemocskolói ellen. Tehát ezek vagyunk mi, kétszázezren. Hitem szerint a „tántorgók” döntő többsége és tömegbefolyása kettős felelősségre figyelmezteti a hatalmat. Egyrészt tudnia kell, hogy a tántorgás elmúlik, az eszmélő kapaszkodót talál, s azért ember, hogy mindent újra kezdjen. Ha ennek a tömegnek bármelyik irányból nem adják meg a tiszteletet, sőt a megértést is csak részben, az már politikai hiba. A tántorgók közül ma már sokan szilárdan állnak, holnap a Párt vagy pártok tárgyaló partnerei lehetnek, s együtt dolgozhatnak ennek a meggyötört népnek a jövőjén. Kölcsönös bizalom és tisztelet nélkül pedig nehéz a párbeszéd, az együttgondolkodás pedig lehetetlen. Másrészt a hatalomnak azt is fel kell ismernie, hogy ha mi kétszázezren nem találunk kapaszkodót, a milliós tömegek még kevésbé fognak találni. Ha a felborult-feldúlt tömeghangulat a remélt tisztességes választásokig megmarad vagy fokozódik, nem az lesz a kérdés, hogy melyik pártra szavazzanak, hanem az, kiben nem bízhatnak meg? Ebben a tagadó kérdésben egyetlen igenlés lesz: az MSZMP szoruljon ki a hatalomból. Ha ez bekövetkezne, a hatalmi barométer zuhanása nyomán kialakuló vihar sok mindent elsöpörhet. Hogy ebben a „sok minden”-ben mi lehet, annak megítélését ma még csak olvasóim politikai realitásérzékére, történelmi tapasztalataira bízhatom. A válasznak szánt riposzt mellett ezt is üzenni akartam. Vagy remélhetem: ezt is üzenjük, mi kétszázezren. ARA?13,50 Ft