Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám - Bátai Sándor: rajza • kép (1. oldal) - Parancs János: Szürrealista álomból józanodva | Ami most elmondható • vers (1. oldal) - Tóth József: Mi, kétszázezren • publicisztika (1. oldal)

XXXIII. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM 1989. JÚLIUS 7. Arcképvázlat egy öregemberről Sü­kösd Mihály: Egy magyar citoyen Eörsi István: Öt mondat ! irodalom! IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP .V». : ‘X.- J ■V ' . r rjl. • \ ' . • • iii ■. • Bátai Sándor rajza TÓTH JÓZSEF. PARANCS JÁNOS: Szürrealista álomból józanodva Luis Eunuelnek, a távolból az eseménytelenség mindent elborít rágós és nyúlós élvezhetetlen massza pöfögve rotyogó tanácstalanság az üstben madártávlatból ilyen az itteni világ kavargó indulatoktól bódult fejeket fölvet és megforgat majd alámerít de ezen a szinten semmi sem történik amit említeni vagy följegyezni érdemes a rikácsoló hangzavartól követni sem lehet azt csak a cáfolhatatlan tények jelezhetik ha a jogot az alantas önzéstől elválasztják végre ha a szabadságnak kialakul egy új mértéke én már senki jóindulatában nem hiszek . Szigliget, 1989. március 31.—április 1. Ami most elmondható Mintha valami elkezdődött volna. Van, ami folytatódik. Vad ütemben. Csontot repesztve gomolyog elő, átitatja a sokáig pangó szerveket, a zsibbadt tagokat a nedvdús pára, az éltető és részegítő fluidum. Gyorsan ható, mint a kígyóméreg, és oly veszedelmes is, ha nem adagolja mértékletesen egy isteni kéz. Szörnyeteg porszemek vagyunk mi, szörnyeteg élősködők szemben ii, ha az indulatokat meg nem zabolázza, le nem csillapítja az a moccanatlan, véres kard, ami komor árnyat vet ide. Mondhatom, persze, másként is, hiszen valójában én csak valami elviselhetőt, semmi jót nem remélek. Nem tartozom se oda, se ide, a lehetetlenre vágyom, aminek semmi köze gyarló napjainkhoz. Ám az emberi együttélés fő parancsait alázattal, feltétel nélkül elfogadom. Aki irgalmat nem ismer, aki a másikat egyenrangúnak nem fogadja el, az soha, egy percre se kapjon többé hatalmat. Ilyen egyszerű ez. Vagy ismét ártatlanul hanyatlanak a földre majd az áldozatok. És vérük ismét, újra az égre kiált. Bp. 1989. június 24—26. Mi, kétszázezren Lehet, hogy még nem vagyunk, de hamarosan leszünk ennyien. A kilépőkre gondolok, azokra, akik az elmúlt egy-, másfél év alatt el­hagyták a Pártot. Körülbelül eny­­nyien voltak azok is, akik 56-ban az országot hagyták el. Párhuzam ez is, de még keveset szóltunk róla, s ha mégis, nekem az írás kuszá­nak hat, a hang torznak. Ez év februárjában például az ország második városának első embere így nyilatkozott: „Nem tudom tisztelni a félreállókat, a hátat fordítókat, a kilépőket, noha sokukat részben meg tudom érteni.” Vitatkozni akarván az idézett gondolattal, elő­vettem a magyar értelmező szótárt, s idézem belőle a „tisztes” címszót: „értéke, érdeme, jelentősége alap­ján becsül, elismerésre méltónak tart valakit”. Tehát a Párt — leg­alábbis ebben a városban — meg­vonta tőlünk becsülését, s megér­tést is csak részben kapunk. Máshol a késdobálók cirkuszi céltáblái va­gyunk. Kik vagytok ti? Belső emig­ránsok? Rajtakapott potyautasok? Csalódott hívők vagy hitevesztett karrieristák? Netán a süllyedő ha­jóról menekülő rágcsálók? S a kérdezők többsége bent maradva szidja azt, amit korábban (talán) tisztelt és becsült. Válasz nélkül hagyni mindezt azért sem lehet, mert a fenti párhuzam történelmi ihletésű riposztra ösztönöz. Először is tiltakozom minden sommás ítélet ellen, akár „balról”, akár „jobbról” hangzik el. Az idé­zett értékítélet például éppen olyan sematikus, átlagoló, tagolatlan, m­ini­t amilyen a párt politikája volt hosszú ideig, s amilyen olykor még ma is. Az érvényes elemzés min­dig differenciál, csoportosít, a lé­nyeget ragadja meg. Legalábbis er­re törekszik. Ezért tartom fontos­nak, hogy a potenciális kilépőknek (a jelenlegi párttagoknak) a Párt­hoz való kapcsolatrendszerében ke­ressem a szakítás gyökerét. E rendszert nagyjából három csoportra merem tagolni — minden csoportosítás önkényességével és elmosható határaival. Monopol társadalmakban tör­vényszerűen alakul ki egy hatalmi bolygórendszer. A hatalom kisajá­títóinak iszonyatos — naprendszer nagyságú — gravitációs ereje van, vonzáskörükben csak bolygóként lehet keringeni, vagy beléjük zu­hanva megsemmisülni. A monopol hatalom naprendszerét két erő köl­csönhatása tartja egyensúlyban, mozgásban. Az egyik a vonzásköz­pontban parancsot osztogató titá­nok prófétai hite, meggyőződése, a másik a bolygó-többség egziszten­ciális perdülete. Ez utóbbi erő sem egysíkú, legalább két részre tagol­ható az emberi alapkarakterekhez igazodóan. A gyengébb karaktert a monopol hatalom kényszer-ideoló­­gi­ája gyorsan meghajlítja, mert vi­lágosan látja, hogy a társadalmi létra alsó, középső fokától merre vezet az út felfelé. Így e karakter­ben eszmei alap nélküli természetes cselekvés-sorrend alakul ki: elő­ször fél, aztán alkalmazkodik, majd megalkudva hangoskodik eszmei szilárdságáról. Az egzisztenciális felhajtóerő a felszínen meggyőző­désnek láttatja azt, ami a lelkiis­meret mélyén (ha még maradt) csupán színlelés. Az érzékenyebb karakter nem tudja elviselni a színlelést, a kezdeti egzisztenciális motívumok eszmei meggyőződéssé kristályosodnak, a lelkiismeret mé­lyén sincs színlelés, ott csupán egy fel-felbukkanó kérdés maradt: Jó úton járok? Ők a madáchi útkere­sők. íme a három csoport: a „titá­nok”, a „színlelők” és az „útkere­sők”. E három csoport kötődése ha­tározza meg az elszakadások okát, jellegét is. Úgy vélem, legegyszerűbb a „színlelők” ügye. Ha a monopol hatalom és eszme megrendül, de a kialkudott vagy kiharcolt egzisz­tencia már nincs veszélyben, a gör­bült derék sajogni kezd, célszerű „gyengélkedőre” menni. Ha ezekre a kilépőkre gondolt a fentebb idé­zett pártvezető, akkor mint magán­embernek, a természetes erkölcsi normák alapján igaza van. Vajon ezt az erkölcsi biztonságot és fö­lényt érzik a kérdezők és szónokok akkor is, amikor a hatalom kisebb­­nagyobb letéteményeseként nyilat­koznak? E kétkedés jogosságát a továbbgördített kérdésekben látom. Ki húzta meg az egzisztenciák lát­hatatlan, mégis oly kézzelfogható határvonalát? Ki hirdette, majd tagadta meg a gyakorlatban azt a politikát, amely a pártonkívüliek számára — a pártfunkciók termé­szetes kivételével — minden kaput nyitottnak ígért? összefoglalva és a hasonlatnál maradva: Ki terem­tette azt a „társadalmi kozmoszt”, amelyben a hatalom bolygórend­szere kialakulhatott? A választ a Párt politikai lelkiismeretére bí­zom. Az „útkeresők” közül kilépőket vélem a döntő többségnek, ezért szeretném őket külön megjelölni: ők a „tántorgók”. Anyanyelvünk árnyalt kifejezést adott: az tánto­rog, akit fejbe vertek, csak félig eszmél, kapaszkodót keres, de (még) nem talál. Hozzáfűzöm azon­ban: azok közül, akiket fejbe vert a történelem, nem mindenki tán­torog, többnyire csak az érzéke­nyek azok, akik már képtelenek továbbra is vállalni a felelősséget. Ne áltassuk magunkat és ne keres­sünk mentséget: minden volt és jelenlegi párttag — a maga hatás­körében és részarányában — fele­lős a politikai történésekért, azok minden igeidejéért. Itt nem a szo­kásos „cinkos, aki néma” felelőssé­géről van szó, hanem arról, hogy egzisztenciális indíttatásból vagy téveszméktől vezérelve hozzájárul­tunk egy nép megnyomorításához. Mindezt jóvátenni talán lehet, meg nem történtté tenni soha. Ezért is nagyon kemény volt az ütés, amit kaptunk: döbbenet, csalódás és te­hetetlenség. Döbbenet a tömeggyil­kossá meztelenetlen pártvezéreken, az igaznak vélt eszme történelmi igazolatlanságán, csalódás a politi­kai pozőrökben, ma igent, holnap nemet mondókban, a jobbra feke­tét, balra fehéret kiáltókban. S mindehhez a legszörnyűbb élmény: a fel-felbukkanó kérdésekre válasz helyett, egy fellobbanó tűzvész fé­nyében kellett látnunk: nem az igaz utat járjuk. Az „útkeresők” többsége mégsem „tántorog”, ők a megújulásra törekvő Párton belül keresik háborgó lelkiismeretük nyugvását, népünk sorsának jobb­­rafordítását. Tisztelem őket és cso­dálom lelkierejüket, mert ebből ne­künk csak annyit hagyott érzékeny természetünk (vagy a durva törté­nelem?), hogy kitántorogjunk a nyitott kapun. De van még egy bal­ra nyíló ajtó is, ott távoznak a csa­lódott, döbbent „titán-próféták”. Az ő lábuk is remeg. Egyik kezük zsebbe nyúlva tán acélagyat mar­kol, a másikban vörös zászlót lo­bogtatnak, hirdetve a harcot az eszme és a haza árulói, a lobogó bemocskolói ellen. Tehát ezek vagyunk mi, kétszáz­ezren. Hitem szerint a „tántorgók” döntő többsége és tömegbefolyása kettős felelősségre figyelmezteti a hatalmat. Egyrészt tudnia kell, hogy a tántorgás elmúlik, az esz­mélő kapaszkodót talál, s azért em­ber, hogy mindent újra kezdjen. Ha ennek a tömegnek bármelyik irányból nem adják meg a tisztele­tet, sőt a megértést is csak részben, az már politikai hiba. A tántorgók közül ma már sokan szilárdan áll­nak, holnap a Párt vagy pártok tár­gyaló partnerei lehetnek, s együtt dolgozhatnak ennek a meggyötört népnek a jövőjén. Kölcsönös bi­zalom és tisztelet nélkül pedig ne­héz a párbeszéd, az együttgondol­kodás pedig lehetetlen. Másrészt a hatalomnak azt is fel kell ismernie, hogy ha mi kétszázezren nem ta­lálunk kapaszkodót, a milliós tö­megek még kevésbé fognak találni. Ha a felborult-feldúlt tömeghan­gulat a remélt tisztességes választá­sokig megmarad vagy fokozódik, nem az lesz a kérdés, hogy melyik pártra szavazzanak, hanem az, ki­ben nem bízhatnak meg? Ebben a tagadó kérdésben egyetlen igenlés lesz: az MSZMP szoruljon ki a ha­talomból. Ha ez bekövetkezne, a hatalmi barométer zuhanása nyo­mán kialakuló vihar sok mindent elsöpörhet. Hogy ebben a „sok minden”-ben mi lehet, annak meg­ítélését ma még csak olvasóim po­litikai realitásérzékére, történelmi tapasztalataira bízhatom. A válasznak szánt riposzt mellett ezt is üzenni akartam. Vagy re­mélhetem: ezt is üzenjük, mi két­százezren. ARA?13,50 Ft

Next