Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-10-13 / 41. szám - Gyártyán Ervin - Hegyi Béla: Mindennapi félelmeink ma (1.) • beszélgetés (5. oldal) - Xertox Csoport: Dolgos meditáció • kép (5. oldal)
GYERTYÁN ERVIN ÉS HEGYI BÉLA BESZÉLGETÉSE, MINDENNAPI FÉLELMEINK MA (I.) A félelmet nálunk évtizedeken át táplálták a sztálinista politikai, ideológiai és adminisztratív viszonyok. A pártállam vezető funkcionárius gárdájának és kiterjedt erőszakhálózatának kezében olyan hatalom összpontosult, amely lehetőséget teremtett a visszaélések, az üldöztetések és a megtorló szankciók törvényesített elkövetésére. A totális hatalom totális félelmet keltett: a félelem, a szorongás nemcsak az egyes ember lelkiállapotaként jelentkezett, hanem társadalmi csoportok, illetve a társadalom tudatának jellemző vonásaként is. A félelemérzet az egyik legfontosabb szabályozója volt az ember társadalmi magatartásának. Milyen félelmeket örököltünk a múltból? Miért nem tudunk megszabadulni tőlük? Milyen új félelmek támadnak ma bennünket? Látunk-e friss veszélyhelyzeteket, amelyek óvatosságra intenek? Erről beszélgetünk. ★ Hegyi: — Sokszor halljuk mostanában, hogy átieneti időszakban élünk. Mintha azt mondanák ezzel, nem kell semmit sem túl komolyan venni, mintha meg akarnának nyugtatni minket. Minek bosszankodni, idegeskedni, félni,amikor minden csak átmeneti, az izgalmat vagy nyugtalanságot kiváltó jelenségek és okok egyaránt múlékonyak. Gyertyán: — Nem hiszek ebben. Emlékezetemben úgy él az elmúlt negyven-ötven év, mint az átmenetek sorozata. Mi mindig átmeneti időszakban voltunk. A megújuló magyar társadalom feladatait látva, attól tartok, most sem lesz másképp. Hosszúnak és bonyolultnak ígérkezik ez az „átmeneti időszak”. Öröklött és szerzett félelmeink Hegyi. — De ahhoz, hogy békésen átlépjünk egy megújult társadalomba, hogy egy tisztultabb közegben dolgozni tudjunk, el kellene hagynunk félelmeinket, ne cipeljük magunkkal többé... Gyertyán: — Neked milyen félelmeid vannak? Hegyi: — öröklött félelmeimet a génjeimben hordom. Vészjelek és ösztönködok. Az őseimtől áthagyományozódott figyelmeztetések, elraktározott elő- és utóérzetek, a sorsvonal máig kígyózása. Ezek bármikor, maguktól (depressziós hullámokkal) vagy hívásra (egy-egy esemény indukáló hatására) előjönnek és mérgeznek. Ha az atavisztikus emlékképek, tudattöredékek valamiben is egyeznek mai képekkel, tudati reflexekkel. Ha a régi szenvedések új szenvedésekkel tetéződnek. Ha a historikus, sorsközösségi tapasztalások a mai, konkrét tapasztalásokkal egybeesnek. Gyertyán: — Akkor elképzelheted, mennyire megdöbbentem, amikor a közelmúltban láttam a tévében a Ferencváros—MTK-VM mérkőzés szurkolóit „mocskos zsidódat meg „libások”-at övölteni. Persze akkor is megdöbbentem és felháborodtam volna, ha az MTK-VM csapatában csupa pajeszos, rituális mellényt viselő játékos rúgta volna a labdát. Ám ennek a csapatnak, tudomásom szerint, évtizedek óta nincs is zsidó játékosa. A Fradiban, azonban, merő véletlenségből, tudok zsidó labdarúgókról. Hegyi: — Ebből is látszik, hogy itt egy rossz, hisztérikus drukkerhagyományról van szó, mely nem elsősorban antiszemitizmusból, hanem kulturálatlanságból és infantilizmusból táplálkozik. Beszélni kell róla. Sőt, meg kellene szólaltatni a kiabálókat: tudják-e, mit cselekszenek? eszüknél vannak-e? Gyertyán: — Minden fajgyűlölet infantilis és kulturálatlan. Tudod, ilyenkor az én emlékezetem is megmozdul: nemcsak a futball-történelemből ismerjük ezeket az ordítozásokat, ezeket az abcugokat és heileket... Hegyi: — A szerzett félelmeim egyidősek velem, saját életutam során kötődtek hozzám. Az elmúlt ötven év összes veszélyhelyzete és kényszerű megalkuvása rögződött bennem. Aki átélte, hogy figyelifigyelteti valaki, hogy kísérik az utcán, hogy ellenőrzik a leveleit, a telefonját, hogy ellene biztatják a kollégáit és főnökeit, hogy baráti körben hamis információkat terjesztenek róla — az tudja csak igazán, mi a félelem elhatalmasodása, a fél és lélekomlasztó ereje. A félelem, mely ötven évre eloszlik, annyi, mint egyszer fizikailag is megsemmisülni. Gyertyán: — Rokonaimat és barátaimat könyörtelenül pusztította a fasizmus. Alig maradtunk. A Rákosi-korszakban éppen hogy megtűrt, szájtáti, liberális párttag voltam. ’56-ot követően már nem tudtam visszalépni a pártba. Az Aczélféle kulturális vezetés engem is megvesszőzött párszor. Dolgozhattam, írhattam, de jó ideig a peremvidékre szorítottak. Én is megjártam az ávót. Berendeltek a Gyorskocsi utcába, ahol arról faggattak, hogy munkahelyemen, a Népszava szerkesztőségében kik voltak ’56-ban Nagy Imréék mellett, és kik szimpatizáltak velük később is? Erre azt válaszoltam, hogy egyetlen személyt ismerek, akire ezt rá tudom bizonyítani: én magam. Látták, nem mennek velem semmire, így aztán elengedtek. Hegyi: — Nálunk, a mi családjainkban a vallási, származási vagy világnézeti megkülönböztetések ismeretlenek voltak. Valódi ökumenizmus, egyetemesség és előítéletmentesség értékítélkezés légkörében nevelkedhettem. A különböző hátterű, sorsú és életmódú emberek harmonikusan megfértek egymással; a bajok sosem belülről, hanem mindig kívülről jöttek. A család egyik követhető vonala a Kisfaludyakig megy fel, a másik az 1863-as lengyel fölkelés hőseiig ível. őseink között román pópa, ortodox rabbi és katolikus püspök.. is található. Apám családja a lengyelországi pogromok elől menekülve, Erdélyben telepedett le a század végén. Ha a zsidókat üldözték, zsidók voltunk, ha a keresztényeket üldözték, keresztények. Próbáltunk emberek lenni, pedig az elmúlt ötven év alatt éppen az emberségünkből akartak leginkább kiforgatni. A többféleség ma is jellemző ránk, ezért tudom néha nehezen felfogni, miért nem lehet szabadon, toleránsan és békességben élni a különbözőségben. Alkotni, vitázni, hinni. És legfőképpen szeretni. Mit gondolsz, Ervin, elérhető ez egyszer országosan is? Gyertyán: — Az érlelődő politikai és társadalmi változásokat tekintve, úgy vélem, erre az egész ország rá lesz kényszerítve előbbutóbb. Én, persze, azt szeretném, ha senki sem érezné kényszernek. A többpártrendszer, egy eljövendő koalíció és az értékrendek pluralizmusa kölcsönös tiszteletet, türelmet és kulturált magatartást igényel minden résztvevő féltől. Aki ennek nem fog tudni megfelelni, az önmagát diszkvalifikálja. De folytasd, Béla. Hegyi: — Apám 1945-ben, tele bizakodással és naivitással az új világ iránt, belépett a pártba. Az ötvenes évek elején párttitkár volt Láttam, hogyan kínlódott megbízatásaival, mi mindent kényszerült megtenni politikai és rendőri nyomásra, micsoda lelkiismeret-furdalások gyötörték, miként lett végül az alkohol foglya. A hatvanas évek végén meghasonlott önmagával, s tragikus körülmények között halt meg 1974-ben. Az ő drámája életem egyik meghatározó történése. A Janus-arcú hatvanas évek Gyertyán: — ’56 után nekem sem volt könnyű föltápászkodnom. Sem lelkileg, sem szellemileg. A hatvanas évek derekán, ahogy az ország konszolidálódott, ismét hinni kezdtem abban, hogy talán mégis lehetségessé válik egy emberarcúbb szocializmus. Enyhült a politikai légkör. Érlelődtek az új gazdasági mechanizmus tervei. A filmművészet hirtelen virágzásnak indult, miután megkapta hozzá a kultúrpolitikai jogosítványokat. Az irodalmi és a színházi élet fejlődött, gazdagodott. De a kezdeti fellendülés után egyre inkább tapasztalnom kellett ennek a konszolidációnak a kétarcúságát. Egyszerre és kiszámíthatatlan szubjektivitással működött a húzd meg-ereszd meg, az indokolt engedélyezések és az indokolatlan tiltások rendszere, önkényesen fölemeltek, majd letaszítottak embereket, a magasból a mélybe bárki könnyen lezuhanhatott, ha nem voltak erős fogódzói vagy mentőkötelei. Hegyi: — Számomra is Janusarcú ez a korszak. Egyrészt föllelkesített, mert bővültek a kifejezés lehetőségei, a dialógus reményeket és vágyakat ébresztett, másrészt viszont elszomorított, mert mindez csak kijelölt határokig mehetett el, a határsávban már pofoztak. Igaz, hogy az irodalom és a művészet visszanyerte rangját és színvonalát, de nem kapta meg a szabadságát. Igaz, hogy remekművek is születtek, de a „támogatott, tűrt, tiltott” kategóriái minden olyan alkotást kiszorítottak a nyilvánosságból, amely valamilyen módon hatalmi, ideológiai vagy személyi érdekeket sértett. A hatvanas évek elején az ultrabal újabb írópert szeretett volna konstruálni, már fel is készült az írók ismételt megcsúfolására. Enyhült ugyan a fizikai, de változatlan maradt az adminisztratív és a pszichikai erőszak. Kádár János egyik ez idő tájt mondott beszédében eredménynek könyvelte el, hogy a fizikai megtorlások után végre elérkezett a „lelki terror” ideje. Gyertyán: — Ekkor én a Filmvilágnál dolgoztam. Gyakran zavarták a légkört személyi ügyekből, személyeskedésekből fakadó konfliktusok, a szeretem — nem szeretem hatalmi játékai. Voltak, akik nem kedvelték a főszerkesztőt, Hámos Györgyöt, noha Münnich Ferencnek jó barátja volt, és hol ki akarták tenni a szerkesztőségből, hol meg akarták nyerni maguknak. Mondanom sem kell, hogy ennek a kényes szituációnak én lettem az egyik ütközőpontja. Nekem ugyanis nem voltak magas pártfogóim. Hogy kitoljanak Hámossal, vagy legalábbis nyugtalanítsák, engem fenyegettek folyton felmondással. Az én cikkeimbe kötöttek bele okkal, ok nélkül. A fő vád volt ellenem, hogy „az olasz neorealizmus ügynökeként harcolok a szocialista realizmus ellen”. Hámos erkölcsi tisztaságán azonban sorra megtörtek ezek a próbálkozások. Néha úgy éreztem, számomra is mód kínálkozik, hogy Aczél György szűkebb köréhez csatlakozzam, de én nem kívántam ennek a belső udvartartásnak a tagja lenni. Ő volt az az ember, aki ha beteg vagyok, mindent megtett volna értem egészségem megmentéséért, addig viszont mindent megtesz annak érdekében, hogy megbetegedjem. Elvtársi vacsorák Hegyi: — Ekkortájt jött divatba, ha hinni lehet a szóbeszédnek, hogy kulturális vezetőink egyikemásika időnként meghívatta magát el- és lekötelezettjeihez, s miközben a háziasszony feltálalta ételkülönlegességeit, sok fontos személyi és dologi ügy intéződött el. Elintéződött, ami máskor és máshol — hivatalosan — nem sikerült: pozíciók sorsa, felmentések és kinevezések, pénzek. Érdemek és értékek minősültek az egyes fogások között, a nyilvánosság teljes kizárásával, utólagos elvi és politikai indoklással. A szervírozás szülte a szervillzmust. Gyertyán: — Ezt nevezik a kulturális ügyek privatizálásának. Gondolod, hogy nekem is illett volna meghívnom őket? No nem. Úgy találtam, hogy akik túl közel kerülnek hozzájuk, kiteszik magukat a korrumpálódás veszélyeinek. Ezzel persze nem akarom kétségbe vonni Aczél kultúrpolitikájának pozitívumait, de a hibáit sem szándékozom megkérdőjelezni. Aczél sok emberen segített, ha elmentek hozzá és külön megkérték rá. Hegyi, — Kádár János is sok emberen segített, akiknek már nem volt hova fordulniuk. Legtöbbször kétségbeesésükben, tehetetlenségükben, kiszolgáltatottságukban föllebeztek hozzá az igazukért. De most képzeljünk el egy európai országot a 20. század végén, ahol csak a legfőbb személytől — mint a középkori fejedelemségekben a fejedelemtől — várhatunk igazságtételt, ahol egyetlen személy döntése garantálhat csak jogorvoslatot, ahol a társadalom szerkezete olyan, hogy nem tud polgárainak sem egzisztenciális védelmet, sem erkölcsi elégtételt adni, csak ha azt az „uralkodó” engedélyezi. Gyertyán: — Következik ez a merev állami és társadalmi hierarchiából, mely a párthierarchia megfelelőjeként — vele párhuzamosan — épült ki. Egymás matricái voltak. Dupla kormányzás folyt, de valójában csak egyetlen akarat érvényesült: a legszűkebb pártvezetés kormányzása. A belső működési elvet demokratikus centralizmusnak is hívták, de ez nem tekinthető sem demokratikusnak, sem centrálisnak a valóságban: fedőneve volt egy négy-öt embert kitevő uralmi kabinetnek. Kísértetiesen emlékeztet a feudális egyházi modellre. Hegyi: — Az eltelt negyedszázadban háromszor törte derékba pályámat a hatalmi konstrukció. Az orvosi pályát ott kellett hagynom, a Vigíliából kiebrudaltak, a Pallas Könyvkiadóját megszüntették. De nem akarok tovább panaszkodni, hiszen majdnem mindenki elmondhatna magáról hasonlót ebben az országban. Hát mi történt velünk, mondd, mi történt fél évszázadon át?Csoda-e, hogy félelmeink fogva tartanak bennünket? Gyertyán: — Márpedig meg kell tőlük szabadulnunk, különben megnyomorítanak. Soha nem volt jobb kilátásunk arra, hogy kihajtsuk magunkból félelmeinket, mint most. Nincs más alternatívánk. A félelem nélküli élet jelszavát én a legszebb politikai jelszónak tartom, ma kiváltképpen. Küzdenünk kell tehát azért, hogy a „fortélyos félelem” korszaka semmilyen formában se térhesen vissza, hogy a „meg nem gondolt gondolat” többé ne lehessen irányító vagy befolyásoló erő társadalmunkban. Félek azonban — látod, már megint félek —, hogy ebben is dominálnak utópisztikus vágyak. Elég az ember számára, hogy a sorscsapásoktól félnie kell. Éppen ezért állandó és következetes harcot kell folytatnunk, hogy a félelmet csökkentsük, háttérbe szorítsuk és kiiktassuk a társadalmi gyakorlatból. Hegyi: — Ehhez azonban az igazság folyamatos, megszakíthatatlan kimondása és bizonyítása szükséges mindenről, ami történt, mindenről, ami történik. Gyertyán: — Ebből a szempontból most, a politikai garanciák mellett, talán annak gazdasági-szociális védőhálózatnak a megteremtése a legfontosabb, amely élhető létminimumot, létbiztonságot ad, s megakadályozza, hogy a nyomortól vagy az elnyomorodástól való félelem tömegneurózissá, tömeghisztériává válhasson. A félelem, tudjuk magunkról, félelmetes. Hát még a kollektív félelem! Félni kell tőle, és küzdeni kell ellene. Hegyi: — úgy gondolom, mindenekelőtt a saját félelmeinket kellene kiűznünk magunkból. Félelmünk a gonosztól való félelem. A gonosztól, amely szenvedést, nélkülözést, agressziót okoz, kétkedést, egyet nem értést, kétségbeesést szít. De a félelem nem tehet minket fegyvertelenné, nem alázhat meg annyira, hogy a gonosznak való behódolás útját egyengesse bennünk. A félelem, ha elbátortalanít, ha gyávaságot támaszt, ha semlegességre, közömbösségre biztat embertársaink iránt — már egymagában bűn. Gyertyán: — És mégis: mindez megtörténhet. A feltételeit kell megteremteni annak, hogy ilyen kísértés se legyen. Xertox Csoport: Dolgos meditáció 1989. OKTÓBER 13. ÉLET ÉSÍ® IRODALOM