Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-10-13 / 41. szám - Gyártyán Ervin - Hegyi Béla: Mindennapi félelmeink ma (1.) • beszélgetés (5. oldal) - Xertox Csoport: Dolgos meditáció • kép (5. oldal)

GYERTYÁN ERVIN ÉS HEGYI BÉLA BESZÉLGETÉSE, MINDENNAPI FÉLELMEINK MA (I.) A félelmet nálunk évtizedeken át táplálták a sztálinista politikai, ideológiai és adminisztratív viszo­nyok. A pártállam vezető funkcio­nárius gárdájának és kiterjedt erő­szakhálózatának kezében olyan ha­talom összpontosult, amely lehető­séget teremtett a visszaélések, az ül­döztetések és a megtorló szankciók törvényesített elkövetésére. A totá­lis hatalom totális félelmet keltett: a félelem, a szorongás nemcsak az egyes ember lelkiállapotaként je­lentkezett, hanem társadalmi cso­portok, illetve a társadalom tuda­tának jellemző vonásaként is. A félelemérzet az egyik legfontosabb szabályozója volt az ember társa­dalmi magatartásának. Milyen félelmeket örököltünk a múltból? Miért nem tudunk meg­szabadulni tőlük? Milyen új félel­mek támadnak ma bennünket? Lá­tunk-e friss veszélyhelyzeteket, amelyek óvatosságra intenek? Er­ről beszélgetünk. ★ Hegyi: — Sokszor halljuk mos­tanában, hogy áti­­eneti időszakban élünk. Mintha azt mondanák ezzel, nem kell semmit sem túl komolyan venni, mintha meg akarnának nyugtatni minket. Minek bosszan­kodni, idegeskedni, félni,a­mikor minden csak átmeneti, az izgalmat vagy nyugtalanságot kiváltó jelen­ségek és okok egyaránt múléko­nyak. Gyertyán: — Nem hiszek ebben. Emlékezetemben úgy él az elmúlt negyven-ötven év, mint az átmene­tek sorozata. Mi mindig átmeneti időszakban voltunk. A megújuló magyar társadalom feladatait látva, attól tartok, most sem lesz más­képp. Hosszúnak és bonyolultnak ígérkezik ez az „átmeneti időszak”. Öröklött és szerzett félelmeink Hegyi. — De ahhoz, hogy béké­sen átlépjünk egy megújult társa­dalomba, hogy egy tisztultabb kö­zegben dolgozni tudjunk, el kellene hagynunk félelmeinket, ne cipeljük magunkkal többé... Gyertyán: — Neked milyen fé­lelmeid vannak? Hegyi: — öröklött félelmeimet a génjeimben hordom. Vészjelek és ösztönködok. Az őseimtől áthagyo­mányozódott figyelmeztetések, el­raktározott elő- és utóérzetek, a sorsvonal máig kígyózása. Ezek bármikor, maguktól (depressziós hullámokkal) vagy hívásra (egy-egy esemény indukáló hatására) elő­jönnek és mérgeznek. Ha az ata­­visztikus emlékképek, tudattöredé­kek valamiben is egyeznek mai ké­pekkel, tudati reflexekkel. Ha a régi szenvedések új szenvedésekkel tetéződnek. Ha a historikus, sors­közösségi tapasztalások a mai, konkrét tapasztalásokkal egybees­nek. Gyertyán: — Akkor elképzelhe­ted, mennyire megdöbbentem, ami­kor a közelmúltban láttam a tévé­ben a Ferencváros—MTK-VM mér­kőzés szurkolóit „mocskos zsidód­at meg „libások”-at övölteni. Per­sze akkor is megdöbbentem és fel­háborodtam volna, ha az MTK-VM csapatában csupa pajeszos, rituális mellényt viselő játékos rúgta vol­na a labdát. Ám ennek a csapat­nak, tudomásom szerint, évtizedek óta nincs is zsidó játékosa. A Fra­diban, azonban, merő véletlenség­­ből, tudok zsidó labdarúgókról. Hegyi: — Ebből is látszik, hogy itt egy rossz, hisztérikus drukker­hagyományról van szó, mely nem elsősorban antiszemitizmusból, ha­nem kulturálatlanságból és infanti­­lizmusból táplál­kozik. Beszélni kell róla. Sőt, meg kellene szólaltatni a kiabálókat: tudják-e, mit cselek­szenek? eszüknél vannak-e? Gyertyán: — Minden fajgyűlölet infantilis és kulturálatlan. Tudod, ilyenkor az én emlékezetem is megmozdul: nemcsak a futball-tör­­ténelemből ismerjük ezeket az or­­dítozásokat, ezeket az abcugokat és heileket... Hegyi: — A szerzett félelmeim egyidősek velem, saját életutam során kötődtek hozzám. Az elmúlt ötven év összes veszélyhelyzete és kényszerű megalkuvása rögződött bennem. Aki átélte, hogy figyeli­figyelteti valaki, hogy kísérik az utcán, hogy ellenőrzik a leveleit, a telefonját, hogy ellene biztatják a kollégáit és főnökeit, hogy baráti körben hamis információkat ter­jesztenek róla — az tudja csak igazán, mi a félelem elhatalmaso­dása, a fél és lélekomlasztó ereje. A félelem, mely ötven évre eloszlik, annyi, mint egyszer fizikailag is megsemmisülni. Gyertyán: — Rokonaimat és ba­rátaimat könyörtelenül pusztította a fasizmus. Alig maradtunk. A Rá­­kosi-korszakban éppen hogy meg­tűrt, szájtáti, liberális párttag vol­tam. ’56-ot követően már nem tud­tam visszalépni a pártba. Az Aczél­­féle kulturális vezetés engem is megvesszőzött párszor. Dolgozhat­tam, írhattam, de jó ideig a pe­r­­emvidékre szorítottak. Én is meg­jártam az ávót. Berendeltek a Gyorskocsi utcába, ahol arról fag­gattak, hogy munkahelyemen, a Népszava szerkesztőségében kik voltak ’56-ban Nagy Imréék mel­lett, és kik szimpatizáltak velük később is? Erre azt válaszoltam, hogy egyetlen személyt ismerek, akire ezt rá tudom bizonyítani: én magam. Látták, nem mennek velem semmire, így aztán elengedtek. Hegyi: — Nálunk, a mi család­jainkban a vallási, származási vagy világnézeti megkülönböztetések is­meretlenek voltak. Valódi ökume­­nizmus, egyetemesség és előítélet­mentesség értékítélkezés légköré­ben nevelkedhettem. A különböző hátterű, sorsú és életmódú emberek harmonikusan megfértek egymás­sal; a bajok sosem belülről, hanem mindig kívülről jöttek. A család egyik követhető vonala a Kisfalu­­dyakig megy fel, a másik az 1863-as lengyel fölkelés hőseiig ível. őseink között román pópa, ortodox rabbi és katolikus püspök.. is található. Apám családja a lengyelországi pogromok elől menekülve, Erdély­ben telepedett le a század végén. Ha a zsidókat üldözték, zsidók vol­tunk, ha a keresztényeket üldözték, keresztények. Próbáltunk emberek lenni, pedig az elmúlt ötven év alatt éppen az emberségünkből akartak leginkább kiforgatni. A többféleség ma is jellemző ránk, ezért tudom néha nehezen felfogni, miért nem lehet szabadon, tolerán­san és békességben élni a különbö­zőségben. Alkotni, vitázni, hinni. És legfőképpen szeretni.­ Mit gon­dolsz, Ervin, elérhető ez egyszer or­szágosan is? Gyertyán: — Az érlelődő politi­kai és társadalmi változásokat te­kintve, úgy vélem, erre az egész ország rá lesz kényszerítve előbb­utóbb. Én, persze, azt szeretném, ha senki sem érezné kényszernek. A többpártrendszer, egy eljövendő koalíció és az értékrendek plura­lizmusa kölcsönös tiszteletet, türel­met és kulturált magatartást igé­nyel minden résztvevő féltől. Aki ennek nem fog tudni megfelelni, az önmagát diszkvalifikálja. De foly­tasd, Béla. Hegyi: — Apám 1945-ben, tele bizakodással és naivitással az új vi­lág iránt, belépett a pártba. Az öt­venes évek elején párttitkár volt Láttam, hogyan kínlódott megbíza­tásaival, mi mindent kényszerült megtenni politikai és rendőri nyo­másra, micsoda lelkiismeret-furda­­lások gyötörték, miként lett végül az alkohol foglya. A hatvanas évek végén meghasonlott önmagával, s tragikus körülmények között halt meg 1974-ben. Az ő drámája éle­tem egyik meghatározó történése. A Janus-arcú hatvanas évek Gyertyán: — ’56 után nekem sem volt könnyű föltápászkodnom. Sem lelkileg, sem szellemileg. A hatva­nas évek derekán, ahogy az ország konszolidálódott, ismét hinni kezd­tem abban, hogy talán mégis lehet­ségessé válik egy emberarcúbb szo­cializmus. Enyhült a politikai lég­kör. Érlelődtek az új gazdasági mechanizmus tervei. A filmművé­szet hirtelen virágzásnak indult, miután megkapta hozzá a kultúr­politikai jogosítványokat. Az iro­dalmi és a színházi élet fejlődött, gazdagodott. De a kezdeti fellendü­lés után egyre inkább tapasztalnom kellett ennek a konszolidációnak a kétarcúságát. Egyszerre és kiszá­míthatatlan szubjektivitással mű­ködött a húzd meg-ereszd meg, az indokolt engedélyezések és az indo­kolatlan tiltások rendszere, önké­nyesen fölemeltek, majd letaszítot­tak embereket, a magasból a mély­be bárki könnyen lezuhanhatott, ha nem voltak erős fogódzói vagy mentőkötelei. Hegyi: — Számomra is Janus­­arcú ez a korszak. Egyrészt föllel­kesített, mert bővültek a kifejezés lehetőségei, a dialógus reményeket és vágyakat ébresztett, másrészt viszont elszomorított, mert mindez csak kijelölt határokig mehetett el, a határsávban már pofoztak. Igaz, hogy az irodalom és a művészet visszanyerte rangját és színvonalát, de nem kapta meg a szabadságát. Igaz, hogy remekművek is szület­tek, de a „támogatott, tűrt, tiltott” kategóriái minden olyan alkotást kiszorítottak a nyilvánosságból, amely valamilyen módon hatalmi, ideológiai vagy személyi érdekeket sértett. A hatvanas évek elején az ultra­bal újabb írópert szeretett volna konstruálni, már fel is készült az írók ismételt megcsúfolására. Eny­hült ugyan a fizikai, de változatlan maradt az adminisztratív és a pszichikai erőszak. Kádár János egyik ez idő tájt mondott beszédé­ben eredménynek könyvelte el, hogy a fizikai megtorlások után végre elérkezett a „lelki terror” ideje. Gyertyán: — Ekkor én a Filmvi­lágnál dolgoztam. Gyakran zavar­ták a légkört személyi ügyekből, személyeskedésekből fakadó konf­liktusok, a szeretem — nem szere­tem hatalmi játékai. Voltak, akik nem kedvelték a főszerkesztőt, Há­­mos Györgyöt, noha Münnich Fe­rencnek jó barátja volt, és hol ki akarták tenni a szerkesztőségből, hol meg akarták nyerni maguknak. Mondanom sem kell, hogy ennek a kényes szituációnak én lettem az egyik ütközőpontja. Nekem ugyan­is nem voltak magas pártfogóim. Hogy kitoljanak Hámossal, vagy legalábbis nyugtalanítsák, engem fenyegettek folyton felmondással. Az én cikkeimbe kötöttek bele okkal, ok nélkül. A fő vád volt el­lenem, hogy „az olasz neorealizmus ügynökeként harcolok a szocialista realizmus ellen”. Hámos erkölcsi tisztaságán azonban sorra megtör­tek ezek a próbálkozások. Néha úgy éreztem, számomra is mód kínálkozik, hogy Aczél György szűkebb köréhez csatlakoz­zam, de én nem kívántam ennek a belső udvartartásnak a tagja lenni. Ő volt az az ember, aki ha beteg vagyok, mindent megtett volna ér­tem egészségem megmentéséért, addig viszont mindent megtesz an­nak érdekében, hogy megbeteged­jem. Elvtársi vacsorák Hegyi: — Ekkortájt jött divatba, ha hinni lehet a szóbeszédnek, hogy kulturális vezetőink egyike­­másika időnként meghívatta magát el- és lekötelezettjeihez, s miköz­ben a háziasszony feltálalta ételkü­lönlegességeit, sok fontos személyi és dologi ügy intéződött el. Elinté­ződött, ami máskor és máshol — hivatalosan — nem sikerült: pozí­ciók sorsa, felmentések és kineve­zések, pénzek. Érdemek és értékek minősültek az egyes fogások között, a nyilvánosság teljes kizárásával, utólagos elvi és politikai indoklás­sal. A szervírozás szülte a szervi­­llzmust. Gyertyán: — Ezt nevezik a kul­turális ügyek privatizálásának. Gondolod, hogy nekem is illett volna meghívnom őket? No nem. Úgy találtam, hogy akik túl közel kerülnek hozzájuk, kiteszik magu­kat a korrumpálódás veszélyeinek. Ezzel persze nem akarom kétségbe vonni Aczél kultúrpolitikájának pozitívumait, de a hibáit sem szán­dékozom megkérdőjelezni. Aczél sok emberen segített, ha elm­entek hozzá és külön megkérték rá. Hegyi, — Kádár János is sok em­beren segített, akiknek már nem volt hova fordulniuk. Legtöbbször kétségbeesésükben, tehetetlensé­gükben, kiszolgáltatottságukban föllebeztek hozzá az igazukért. De most képzeljünk el egy európai or­szágot a 20. század végén, ahol csak a legfőbb személytől — mint a középkori fejedelemségekben a fejedelemtől — várhatunk igazság­­tételt, ahol egyetlen személy dönté­se garantálhat csak jogorvoslatot, ahol a társadalom szerkezete olyan, hogy nem tud polgárainak sem egzisztenciális védelmet, sem erkölcsi elégtételt adni, csak ha azt az „uralkodó” engedélyezi. Gyertyán: — Következik ez a merev állami és társadalmi hie­rarchiából, mely a párthierarchia megfelelőjeként — vele párhuza­mosan — épült ki. Egymás matri­cái voltak. Dupla kormányzás folyt, de valójában csak egyetlen akarat érvényesült: a legszűkebb pártve­zetés kormányzása. A belső műkö­dési elvet demokratikus centraliz­musnak is hívták, de ez nem te­kinthető sem demokratikusnak, sem centrálisnak a valóságban: fedőneve volt egy négy-öt embert kitevő uralmi kabinetnek. Kísérte­tiesen emlékeztet a feudális egyhá­zi modellre. Hegyi: — Az eltelt negyedszázad­ban háromszor törte derékba pá­lyámat a hatalmi konstrukció. Az orvosi pályát ott kellett hagynom, a Vigíliából kiebrudaltak, a Pallas Könyvkiadóját megszüntették. De nem akarok tovább panaszkodni, hiszen majdnem mindenki elmond­hatna magáról hasonlót ebben az országban. Hát mi történt velünk, mondd, mi történt fél évszázadon át?­­Csoda-e, hogy félelmeink fogva tartanak bennünket? Gyertyán: — Márpedig meg kell tőlük szabadulnunk, különben megnyomorítanak. Soha nem volt jobb kilátásunk arra, hogy kihajt­suk magunkból félelmeinket, mint most. Nincs más alternatívánk. A félelem nélküli élet jelszavát én a legszebb politikai jelszónak tartom, ma kiváltképpen. Küzdenünk kell tehát azért, hogy a „fortélyos féle­lem” korszaka semmilyen formá­ban se térhesen vissza, hogy a „meg nem gondolt gondolat” többé ne lehessen irányító vagy befolyá­soló erő társadalmunkban. Félek azonban — látod, már me­gint félek —, hogy ebben is domi­nálnak utópisztikus vágyak. Elég az ember számára, hogy a sorscsapá­soktól félnie kell. Éppen ezért ál­landó és következetes harcot kell folytatnunk, hogy a félelmet csök­kentsük, háttérbe szorítsuk és kiik­tassuk a társadalmi gyakorlatból. Hegyi: — Ehhez azonban az igaz­ság folyamatos, megsza­kíthatatlan kimondása és bizonyítása szüksé­ges mindenről, ami történt, min­denről, ami történik. Gyertyán: — Ebből a szempont­ból most, a politikai garanciák mel­lett, talán annak gazdasági-szociá­lis védőhálózatnak a megteremtése a legfontosabb, amely élhető létmi­nimumot, létbiztonságot ad, s meg­akadályozza, hogy a nyomortól vagy az elnyomorodástól való fé­lelem tömegneurózissá, tömeghisz­tériává válhasson. A félelem, tud­juk magunkról, félelmetes. Hát még a kollektív félelem! Félni kell tőle, és küzdeni kell ellene. Hegyi: — úgy gondolom, minde­nekelőtt a saját félelmeinket kelle­ne kiűznünk magunkból. Félel­münk a gonosztól való félelem. A gonosztól, amely szenvedést, nél­külözést, agressziót okoz, kétkedést, egyet nem értést, kétségbeesést szít. De a félelem nem tehet min­ket fegyvertelenné, nem alázhat meg annyira, hogy a gonosznak va­ló behódolás útját egyengesse ben­nünk. A félelem, ha elbátortalanít, ha gyávaságot támaszt, ha semle­gességre, közömbösségre biztat em­bertársaink iránt — már egymagá­ban bűn. Gyertyán: — És mégis: mindez megtörténhet. A feltételeit kell megteremteni annak, hogy ilyen kísértés se legyen. Xertox Csoport: Dolgos meditáció 1989. OKTÓBER 13. ÉLET ÉSÍ® IRODALOM

Next