Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-07-07 / 27. szám - Zám Mária: Bilincseket ne! (4. oldal) - Weinacht Péter: rajza • kép (4. oldal) - Takács Imre: Egy-ember-erős motor • vers (4. oldal) - Restár Sándor: Levendulák a télikertben • vers (4. oldal) - Novák Béla Dénes: post festa • vers (4. oldal)
Bilincseket ne! A szociálpolitika maradék romjainak eltakarítása folyik napjainkban, mégsem csillapodik közgazdászaink haragja a nem termelő, humánszférák ellen. Legalábbis ez derül ki számomra az Inotai Andrással (az ÉS 1989. május 26-i számában) készült interjúból. Miközben a politikában a hatalom kénytelen feladni sáncait, hogy a társadalom békéjét megőrizze, a gazdaságpolitika és a szociálpolitika nem tud összebékülni egymással, s a rövidebbeit — úgy látszik — még most is az utóbbi húzza. Mindkét táborban közös a jelszó: „Le a sztálinizmus hagyományaival!”, de a reform konstruktív elképzeléseiben nincs megbékélés közöttük. Akik ma a gazdaságpolitika küzdőterén szóhoz jutnak, többnyire elfeledkeznek a piacgazdaság egyik alaptényezőjéről. Arról, hogy a munkaerő is áru. Nemcsak termel, mégpedig a munkaadók és a hatalomgyakorlók által megszabott áron és feltételek között, hanem fogyaszt is , ha van miből. Eladó és vevő ugyanaz, a piac kondícióit a munkaerő ára is szabályozza. A gazdasági reformelképzelésekben a munkaerőt ma csak úgy mellesleg említik, akinek feladata: alkalmazkodni az új feltételekhez, zokszó nélküli tudomásul venni a munkanélküliséget, az inflációit, az adórendszer visszásságait. A sztálinizmus nem szűnt meg, tükörképe az a gazdasági voluntarizmus, amely a piacgazdaság nevében egy soha nem ismert kizsákmányoló társadalom vízióját akarja ránkkényszeríteni, mint az egyetlen lehetőséget. De milyen az a társadalomszemlélet, amelynek képviselője kijelenti, hogy „... eufemisztikusan »■hátrányos helyzetű«, de valójában lumpenrétegnek a problémáiról... ” (I. A.) van szó. Akiben tudatosítani kell, hogy nem méltó a társadalom támogatására, s bűnbak módjára jobb, ha önként vállalja a kisemmizett szerepét, lakói a kollektív bűnökért akkor is, ha egész eddigi életét végiggürcölte, befogta a száját, s örült, ha vasárnap rántott hús került az asztalra. A hátrányoshelyzet kifejezést elavultnak tartom, de még senki nem használta a lumpenség szinonimájaként. A gondolatmenet továbbgördítésével oda juthatunk el, hogy aki munkanélküli lesz, az ne számítson társadalmi szolidaritásra, hiszen eredendően munkakerülő. Viszont ez a kifejezés valóban nem mentes az eufémizmustól, amenynyiiben a hetvenes években jelent meg, amikor a társadalom eszményei a működő szocializmus felsőbbrendűségéről először kérdőjeleződtek meg. Ezek az ideálok messzire kerültek tőlünk. A „hátrányos helyzet újratermelődése”, a szegénység szégyenlős megfogalmazása volt abban az időben, kompromisszum a hatalomgyakorlók és a tudományt művelők között. A kornak megfelelő fogalomként kifejezte azt is, hogy van még remény a felzárkózásra, az egyenlőtlenségek ellensúlyozására. A hátrányos helyzet elnevezés megfelelt a politikai elvárásoknak, magyarázatot adott a társadalomideálok és a tényleges társadalmi folyamatok közötti ellentmondásokra, anélkül, hogy e társadalomideált módosítani kellett volna, hiszen csak „átmeneti” gondokat jelzett. A nyolcvanas évekre egyes társadalmi csoportok lemaradása oly mértékűvé vált, hogy a hátrányos helyzet fogalma már nem tudta kifejezni társadalmi állapotaink ellehetetlenülését. Ekkor született, „gyűrűzött be” az objektív, relatív depriváció kifejezés, amelyről csak a vájtfülűek tudták, hogy a szegénység teoretikus megjelölésére szolgál. A szegénység azt az állapotot jelenti, amely egy visszafordíthatatlan társadalmi lesüllyedés végpontja, ahonnan a saját erőből való kiemelkedés lehetetlen. A szegénység adott társadalmon belül soha sem relatív. Nevezhetjük a társadalom működésének kárvallottjait bárhogy, helyzetük a fennálló viszonyok következménye. S ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, nem elég, ha megváltoztatjuk jövedelmi helyzetüket, lakáshelyzetüket, attól még az aktuális állapotuk csak relatíve javul, a társadalomban ők maradnak legalul. A szegények helyzete rajtuk kívül van, ezen változtatni nem tudnak, csak ha a másikhoz való viszonyuk alakul át. Természetesen egyéni módon erre minden társadalmi formációban mód volt, de ettől a szegénység nem szűnik meg. Ezért nem várható a szociálpolitikától, hogy a társadalmi újratermelés folyamatát megváltoztassa! Az viszont, hogy milyen módon szolgálja az állampolgárok egészségét, szociális szükségleteikkielégítését, Weinacht Péter rajza ugyanazokkal az okokkal függ össze, amelyek a szegénységet is „előállították”. „Ha nincs utazásra pénzem, nincs szükségletem, azaz valóságos és megvalósuló szükségletem utazásra. Ha hivatottságom van a tanulásra, de nincs rá pénzem, nincs hivatottságom rá. Ellenben, ha valóságosan nincs hivatottságom a tanulásra, de megvan az akaratom és a pénzem, akkor hatékony hivatottságom van rá.” (Marx K.: Gazdasági, filozófiai kéziratok. Kossuth K. 1970. 97. o.) A megvalósult fogyasztás az egyének, a csoportok sajátos, csak rájuk jellemző társadalmilag elismert szükségleteit mutatja. Ez az, ami a társadalomba való bekapcsolódásuk tényleges szintjét kifejezi, a munkaerő valóságos értékét jelzi. Ez az állítás azokkal is szembehelyezkedik, akik a szegénység okát magukban a szegényekben keresik, őket teszik felelőssé helyzetükért, fogyasztásukért, életmódjukért. Vajon azok, akik a társadalmi hierarchia legalján helyezkednek el, általános emberi szükségleteik kielégítésében akadályoztatva vannak, képesek-e sajátos érdekeiket vállalni, adott esetben a közérdekkel szembeállítani ? A munkanélküliség a termelési szerkezet átalakításának társadalmi költsége. Azonban addig, amíg „... az agyontámogatott sztálinista, nagyvállalati lobbyk tartják kezükben a gazdasági folyamatok irányítását...” (I. A.), ezt a költséget a munkavállalókon hajtják be. A vállalatok a belső munkanélküliséget most „külsővé” teszik, anélkül, hogy gazdálkodásukon bármit is változtatnának, s nem vállalnak részt a gondok megoldásából, azt a szociálpolitikától várják. A munkanélküliség terheinek ilyen egyoldalú — egyébként kényszerű — elviselését legitimálja a közérdekre való örökös hivatkozás. Ha azt állítjuk, hogy szegénység van, akkor gazdagság is van. S a kettő között sajátos érdekek sokasága mutatható ki, amely nehezen hangolható össze a közérdek általánosságával, ürességével. Az előítélettel szemlélt hátrányos helyzet felment a terhek közös viselése alól. Miközben folyamatosan ismételgetjük a szegény problémáit, a gazdaság szociális terheit, immunizáljuk a társadalmat. Alig, vagy keveset beszélünk, hallunk a gazdagokról. Pedig ez a társadalmi szituáció a szegénység, a szegények mellett gazdagokat is kitermelt. Miből hát a gazdagság? Jogosan szerzett előnyöket élveznek a gazdagok? A társadalomban elosztásra kerülő javakból befektetésüknek megfelelően részesednek? Ma kinek az érdeke az, hogy az emberi munka értéke kifejeződjék a bérekben és a juttatásokban? A közérdek a közösségek kifejtett érdekei nélkül tételezett, azok felett álló, az éppen uralmon levő közhatalom érdekeit fejezi ki. Most közérdeknek tételezik azt a piacgazdaságot, amelyben a szociális ellátás az „. . . értéktermelő gazdaság szociális kiszipolyozása." (S. A.). A szociális ellátások leépítése, piacosítása már nem a szegényeket fogja megcsonkítani. Bérreform nélkül a társadalmi juttatások leépítése a középszinten élő családok létbiztonságát is fenyegeti. A szociális ellátások lejjebb csúsznak, az állam igyekszik szabadulni korábbikötelezettségeitől. Áthárít a vállalatokra, a tanácsokra, vagy a még működő kis közösségekre, családokra. Az érdem alapú szociálpolitikai rendszer működése kiszoríthatja a kevésbé érdemeseket, végérvényesen a társadalmon kívülre kerülnek, akik érdekeiket nem képesek megvédeni, akiknek léte eddig is teher volt a társadalom számára. Ugyanis a legalul levők képtelenek érdekeiket még felismerni is, szükségleteiket tagadják azok, akik felettük állnak, akik félnek a lecsúszástól. Inotai Andrásnak igaza van: lumpenizálódnak — ha eddig nem tették —, hiszen reális esélyük nincs a fennmaradásra. Marad az irrealitás, az érdek-nihilizmus, a szükségletek megvalósításának képtelenségére válaszként az önromboló, önmaga vagy a társadalom ellen irányuló cselekvés. A be nem illeszkedés, a beilleszkedés képtelensége. Minden társadalomban vannak olyanok, akiket reménytelenségre ítél mások boldogulása, akik kiszolgáltatottjai a társadalom többségi érdekeinek — önhibájukból vagy önhibájukon kívül —, de az a társadalom, amely a gazdasági krízisből való kilábalást a termelő emberek megszerzett jogainak visszavonásával kívánja megoldani, az ma sem hajlandó tudomásul venni, hogy a humán tőke karbantartása a gazdaság működésének elemi feltétele, a társadalmi fejlődés alapja. Az a gazdaságpolitika ellenben, amely az emberek kizsákmányolásának növelésével kívánja céljait elérni, a gyarmatosítás szellemét hordozza magában. Ideje lenne már leülni a gazdaságpolitikusoknak és a szociálpolitikusoknak is ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, mielőtt a gazdasági racionalitások nevében újra bilincsbe vernénk kezünket. Zám Mária TAKÁCS IMRE: Egy-ember-erős motor A százhetvenezer rózsa kifárasztott. Most csak aludnék. Most csak alszok. ★ Nem igaz, hogy nem csinálok én semmit, hiszen az egy-ember-erős motor mindig jár. A kuplungot pedig nem szoktam széthúzogatni. • Próbáljátok fölgyújtani a világot! — a rothadó Nyugatot, ahol is sortban, bikiniben több nyelven beszélő szép lányok élnek, ti kultura-féltékenyek és sértettek, holott lenne mire felhinni magatokban! — majd akkor ti is égtek. ★ Két hülye állat kétszer megtámadta az Orosz Birodalmat. Szenvedéseket okozva. Igen, ennek a két sebnek be kell gyógyulnia. Két mocsárban két gránitot kell lefektetni, és azokra vésni Napóleon és Hitler nevét. • Ugye, ismét közügyekről beszélek, holott elfáradtam. A százhetvenezer rózsa kifárasztott. Most csak aludnék. Most csak alszok, de az egy ember erős motor dohog. RESTÁR SÁNDOR: Levendulák a télikertben levendulák a télikertben levetett kabátban tépőzáras tépedésnéd rügyezik a faméz-fa *-jiuimari mézzé válik majd ölelésed akácillatúvá halálod ragyássárgán vigyorog kinőtt gyerekkorod lebomlik majd akár szülőházad lebomlasz majd akár szülőhazád és ott állsz majd egyedül ahol a madár sem jószántából vak varjak éjszakáznak szíveden ne nézz hátra ki telelnek úgyis hiányod levéltrágyáján — a levendulák a télikertben s .i.te s'rtnikfen' NOVÁK BÉLA DÉNES: post festa i. időm immár a végtelen amint Hazám: határtalan keresztem épp most nincs velem fölvirradt pilátus-nyaram hol van igazságom ha már szöknek előlem a holtak terítve urak-asztalán hitelbe fölzabált holnap II. kutyahű-halál az angyal-lábszag körülleng dezodor-mosolyom micsoda ritmus kicsoda forgás átok reám ki egyetlen vers lehettem ablakot nyitsz zúdul forradalom-illat, veríték-hullámunk épít mint a tenger dicsfény-lakk Isten hajkoronáján utánunk ha elmegyünk megőszült bazalthegyek