Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-07-07 / 27. szám - Zám Mária: Bilincseket ne! (4. oldal) - Weinacht Péter: rajza • kép (4. oldal) - Takács Imre: Egy-ember-erős motor • vers (4. oldal) - Restár Sándor: Levendulák a télikertben • vers (4. oldal) - Novák Béla Dénes: post festa • vers (4. oldal)

Bilincseket ne! A szociálpolitika maradék rom­jainak eltakarítása folyik napja­inkban, mégsem csillapodik köz­gazdászaink haragja a nem ter­melő, humánszférák ellen. Leg­alábbis ez derül ki számomra az Inotai Andrással (az ÉS 1989. május 26-i számában) készült in­terjúból. Miközben a politikában a ha­talom kénytelen feladni sáncait, hogy a társadalom békéjét meg­őrizze, a gazdaságpolitika és a szo­ciálpolitika nem tud összebékülni egymással, s a rövidebbeit — úgy látszik — még most is az utóbbi húzza. Mindkét táborban közös a jelszó: „Le a sztálinizmus hagyo­mányaival!”, de a reform konst­ruktív elképzeléseiben nincs meg­békélés közöttük. Akik ma a gaz­daságpolitika küzdőterén szóhoz jutnak, többnyire elfeledkeznek a piacgazdaság egyik alaptényezőjé­ről. Arról, hogy a munkaerő is áru. Nemcsak termel, mégpedig a munkaadók és a hatalomgyakor­lók által megszabott áron és fel­tételek között, hanem fogyaszt is , ha van miből. Eladó és vevő ugyanaz, a piac kondícióit a mun­kaerő ára is szabályozza. A gazdasági reformelképzelések­ben a munkaerőt ma csak úgy mellesleg említik, akinek felada­ta: alkalmazkodni az új feltéte­lekhez, zokszó nélküli tudomásul venni a munkanélküliséget, az inflációit, az adórendszer visszás­ságait. A sztálinizmus nem szűnt meg, tükörképe az a gazdasági volunta­­rizmus, amely a piacgazdaság ne­vében egy soha nem ismert ki­zsákmányoló társadalom vízióját akarja ránk­­kényszeríteni, mint az egyetlen lehetőséget. De milyen az a társadalomszem­lélet, amelynek képviselő­je kije­lenti, hogy „... eufemisztikusan »■hátrányos helyzetű­«, de valójá­ban lumpenrétegnek a problémái­ról... ” (I. A.) van szó. Akiben tudatosítani kell, hogy nem méltó a társadalom támogatására, s bűn­bak módjára jobb, ha önként vál­lalja a kisemmizett szerepét, lakói a kollektív bűnökért akkor is, ha egész eddigi életét végiggürcölte, befogta a száját, s örült, ha va­sárnap rántott hús került az asz­talra. A hátrányos­­helyzet kifeje­zést elavultnak tartom, de még senki nem használta a lumpenség szinonimájaként. A gondolatmenet továbbgördíté­­sével oda juthatunk el, hogy aki munkanélküli lesz, az ne számít­son társadalmi szolidaritásra, hi­szen eredendően munkakerülő. Vi­szont ez a kifejezés valóban nem mentes az eufémizmustól, ameny­­nyiiben a hetvenes években jelent meg, amikor a társadalom eszmé­nyei a működő szocializmus fel­sőbbrendűségéről először kérdője­­leződtek meg. Ezek az ideálok messzire kerül­tek tőlünk. A „hátrányos helyzet újratermelődése”, a szegénység szé­gyenlős megfogalmazása volt ab­ban az időben, kompromisszum a hatalomgyakorlók és a tudományt művelők között. A kornak meg­felelő fogalomként kifejezte azt is, hogy van még remény a felzárkó­zásra, az egyenlőtlenségek ellen­súlyozására. A hátrányos helyzet elnevezés megfelelt a politikai el­várásoknak, magyarázatot adott a társadalomideálok és a tényleges társadalmi folyamatok közötti el­lentmondásokra, anélkül, hogy e társadalomideált módosítani kellett volna, hiszen csak „átmeneti” gon­dokat jelzett. A nyolcvanas évekre egyes tár­sadalmi csoportok lemaradása oly mértékűvé vált, hogy a hátrányos helyzet fogalma már nem tudta kifejezni társadalmi állapotaink ellehetetlenülését. Ekkor született, „gyűrűzött be” az objektív, relatív depriváció kifejezés, amelyről csak a vájtfülűek tudták, hogy a sze­génység teoretikus megjelölésére szolgál. A szegénység azt az álla­potot jelenti, amely egy vissza­fordíthatatlan társadalmi lesüllye­dés végpontja, ahonnan a saját erőből való kiemelkedés lehetet­len. A szegénység adott társadal­mon belül soha sem relatív. Nevezhetjük a társadalom mű­ködésének kárvallottjait bárhogy, helyzetük a fennálló viszonyok kö­vetkezménye. S ahhoz, hogy ezen változtatni lehessen, nem elég, ha megváltoztatjuk jövedelmi helyze­tüket, lakáshelyzetüket, attól még az aktuális állapotuk csak rela­tíve javul, a társadalomban ők maradnak legalul. A szegények helyzete rajtuk kívül van, ezen változtatni nem tudnak, csak ha a másikhoz való viszonyuk alakul át. Természetesen egyéni módon erre minden társadalmi formáció­ban mód volt, de ettől a szegény­ség nem szűnik meg. Ezért nem várható a szociálpolitikától, hogy a társadalmi újratermelés folya­matát megváltoztassa! Az viszont, hogy milyen módon szolgálja az állampolgárok egészségét, szociá­lis szükségleteik­­kielégítését, Weinacht Péter rajza ugyanazokkal az okokkal függ össze, amelyek a szegénységet is „előállították”. „Ha nincs utazásra pénzem, nincs szükségletem, azaz valósá­gos és megvalósuló szükségletem utazásra. Ha hivatottságom van a tanulásra, de nincs rá pénzem, nincs hivatottságom rá. Ellenben, ha valóságosan nincs hivatottsá­­gom a tanulásra, de megvan az akaratom és a pénzem, akkor ha­tékony hivatottságom van rá.” (Marx K.: Gazdasági, filozófiai kéziratok. Kossuth K. 1970. 97. o.) A megvalósult fogyasztás az egyének, a csoportok sajátos, csak rájuk jellemző társadalmilag el­ismert szükségleteit mutatja. Ez az, ami a társadalomba való be­kapcsolódásuk tényleges szintjét kifejezi, a munkaerő valóságos ér­tékét jelzi.­ Ez az állítás azokkal is szembehelyezkedik, akik a sze­génység okát magukban a szegé­nyekben keresik, őket teszik fele­lőssé helyzetükért, fogyasztásukért, életmódjukért. Vajon azok, akik a társadalmi hierarchia legalján he­lyezkednek el, általános emberi szükségleteik kielégítésében aka­dályoztatva vannak, képesek-e sa­játos érdekeiket vállalni, adott esetben a közérdekkel szembeál­lítani ? A munkanélküliség a termelési szerkezet átalakításának társadal­mi költsége. Azonban addig, amíg „... az agyontámogatott sztálinis­ta, nagyvállalati lobbyk tartják kezükben a gazdasági folyamatok irányítását...” (I. A.), ezt a költ­séget a munkavállalókon hajtják be. A vállalatok a belső munka­­nélküliséget most „külsővé” teszik, anélkül, hogy gazdálkodásukon bármit is változtatnának, s nem vállalnak részt a gondok megol­dásából, azt a szociálpolitikától várják. A munkanélküliség terhei­nek ilyen egyoldalú — egyébként kényszerű — elviselését legitimál­ja a közérdekre való örökös hivat­kozás. Ha azt állítjuk, hogy szegény­ség van, akkor gazdagság is van. S a kettő között sajátos érdekek sokasága mutatható ki, amely ne­hezen hangolható össze a közérdek általánosságával, ürességével. Az előítélettel szemlélt hátrányos helyzet felment a terhek közös vi­selése alól. Miközben folyamatosan ismétel­getjük a szegény problémáit, a gazdaság szociális terheit, immu­nizáljuk a társadalmat. Alig, vagy keveset beszélünk, hallunk a gaz­dagokról. Pedig ez a társadalmi szituáció a szegénység, a szegé­nyek mellett gazdagokat is kiter­melt. Miből hát a gazdagság? Jo­gosan szerzett előnyöket élveznek a gazdagok? A társadalomban el­osztásra kerülő javakból befekte­tésüknek megfelelően részesednek? Ma kinek az érdeke az, hogy az emberi munka értéke kifejeződjék a bérekben és a juttatásokban? A közérdek a közösségek kifej­tett érdekei nélkül tételezett, azok felett álló, az éppen uralmon levő közhatalom érdekeit fejezi ki. Most közérdeknek tételezik azt a piac­­gazdaságot, amelyben a szociális ellátás az „. . . ért­éktermelő gazdaság szociális kiszipolyozása." (S. A.). A szociális ellátások le­építése, piacosítása már nem a szegényeket fogja megcsonkítani. Bérreform nélkül a társadalmi juttatások leépítése a középszin­ten élő családok létbiztonságát is fenyegeti. A szociális ellátások lejjebb csúsznak, az állam igyek­szik szabadulni korábbi­­kötelezett­ségeitől. Áthárít a vállalatokra, a tanácsokra, vagy a még működő kis közösségekre, családokra. Az érdem alapú szociálpolitikai rendszer működése kiszoríthatja a kevésbé érdemeseket, végérvénye­sen a társadalmon kívülre kerül­nek, akik érdekeiket nem képesek megvédeni, akiknek léte eddig is teher volt a társadalom számára. Ugyanis a legalul levők képtelenek érdekeiket még felismerni is, szük­ségleteiket tagadják azok, akik felettük állnak, akik félnek a­ le­csúszástól. Inotai Andrásnak igaza van: lumpenizálódnak — ha eddig nem tették —, hiszen reális esélyük nincs a fennmaradásra. Marad az irrealitás, az érdek-nihilizmus, a szükségletek megvalósításának kép­telenségére válaszként az önrom­boló, önmaga vagy a társadalom ellen irányuló cselekvés. A be nem illeszkedés, a beilleszkedés képte­lensége. Minden társadalomban vannak olyanok, akiket reménytelenségre ítél mások boldogulása, akik ki­szolgáltatottjai a társadalom több­ségi érdekeinek — önhibájukból vagy önhibájukon kívül —, de az a társadalom, amely a gazdasági krízisből való kilábalást a termelő emberek megszerzett jogainak visszavonásával kívánja megol­dani, az ma sem hajlandó tudo­másul venni, hogy a humán tőke karbantartása a gazdaság műkö­désének elemi feltétele, a társa­dalmi fejlődés alapja. Az a gazdaságpolitika ellenben, amely az emberek kizsákmányolá­sának növelésével kívánja céljait elérni, a gyarmatosítás szellemét hordozza magában. Ideje lenne már leülni a gazdaságpolitikusok­nak és a szociálpolitikusoknak is ahhoz a bizonyos kerekasztalhoz, mielőtt a gazdasági racionalitások nevében újra bilincsbe vernénk kezünket. Zám Mária TAKÁCS IMRE: Egy-ember-erős motor A százhetvenezer rózsa kifárasztott. Most csak aludnék. Most csak alszok. ★ Nem igaz, hogy nem csinálok én semmit, hiszen az egy-ember-erős motor mindig jár. A kuplungot pedig nem szoktam széthúzogatni. •­ Próbáljátok fölgyújtani a világot! — a rothadó Nyugatot, ahol is sortban, bikiniben több nyelven beszélő szép lányok élnek, ti kultura-féltékenyek és sértettek, holott lenne mire fel­hinni magatokban! — majd akkor ti is égtek. ★ Két hülye állat kétszer megtámadta az Orosz Birodalmat. Szenvedéseket okozva. Igen, ennek a két sebnek be kell gyógyulnia. Két mocsárban két gránitot kell lefektetni, és­ azokra vésni Napóleon és Hitler nevét. •­ Ugye, ismét közügyekről beszélek, holott elfáradtam. A százhetvenezer rózsa kifárasztott.­ Most csak aludnék. Most csak alszok, de az egy­ ember­ erős motor dohog. RESTÁR SÁNDOR: Levendulák a télikertben levendulák a télikertben levetett kabátban tépőzáras tépedésnéd rügyezik a faméz-fa *-jiuimari mézzé válik majd ölelésed akácillatúvá halálod ragyássárgán vigyorog kinőtt gyerekkorod lebomlik majd akár szülőházad lebomlasz majd akár szülőhazád és ott állsz majd egyedül ahol a madár sem jószántából vak varjak éjszakáznak szíveden ne nézz hátra ki telelnek úgyis hiányod levéltrágyáján — a levendulák a télikertben s .i.te s'rtnik­fen' NOVÁK BÉLA DÉNES: post festa i. időm immár a végtelen amint Hazám: határtalan keresztem épp most nincs velem fölvirradt pilátus-nyaram hol van igazságom ha már szöknek előlem a holtak terítve urak-asztalán hitelbe fölzabált holnap II. kutyahű-halál az angyal-lábszag körülleng dezodor-mosolyom micsoda ritmus kicsoda forgás átok reám ki egyetlen vers lehettem ablakot nyitsz zúdul forradalom-illat, veríték-hullámunk épít mint a tenger dicsfény-lakk Isten hajkoronáján utánunk ha elmegyünk megőszült bazalthegyek

Next