Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)

1989-12-08 / 49. szám - Tanács István: Bor • riport • (Részlet a szerzőnek A borháború folytatódik című riportkötetéből) (16. oldal) - Peter Lautrop: Budapesti vázlat • kép (16. oldal)

TANÁCS ISTVÁN: BOR 1. A magyar bor igazi pia­ca Nyugat-Európa, mert ott van elég pénz. 2. A magyar bor igazi piaca Kelet-Európa, mert ott van elég szomjas ember. (Részlet a szerzőnek A borhá­ború folytatódik című riportköte­téből.) Van ebben az országban min­den: termőföld, napfény, szőlőmű­velő parasztember, szedett-vedett felszerelés, okos maszek, dörzsölt kisvállalat, ragadozó nagyvállalat. A maga érdekei szerint mindegyik rendkívül célszerűen és intelligen­sen viselkedik. Akármelyik szek­torból való emberrel beszélgettem, isten bizony, mindegyikkel egyet­értettem: az ő helyében én sem tudnék jobbat, és feltehetőleg ugyanazt tenném, amit ő tesz. De ez az egész mégsem áll össze cél­tudatos és szerves folyamattá. Egy képkirakó játék szinte reményte­lenül összekeveredett darabjait lát­tam magam előtt, amelyben min­den megvan ugyan, de semmi sincs a helyén. Sinkovicz Attila, a Kiskőrösi Kossuth Szakszövetkezet főkönyve­lője: — Minden onnan kezdődött, hogy az ország politikai elkötele­zettsége a keleti és nem a nyugati országok felé irányult. Ha politikai szempontból a Kelethez tartozunk, akkor nem függetleníthetjük ma­gunkat a KGST-országok között kialakult elszámolási rendszertől. Márpedig a KGST árrendszere nem a mérhető értékek cseréjét tükrözi, hanem ... valamit. A jóis­ten sem tudja, mit. Azok sem tud­; ják, akik a szerződéseket megkö­tik. Az ésszerű az lenne, hogy egyik oldalon kimegy bizonyos ér­ték, a másikon pedig ugyanannyi jön be helyette. Zsitvay Attila, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium fő­kertésze: — A KGST-piac nem piac, mert piac nincs pénz nélkül. Amióta a főniciaiak vagy háromezer évvel ezelőtt föltalálták a pénzt, azóta jobb helyeken pénzben szokás ke­reskedni. A rubel azonban nem pénz — pláne nem a transzferábi­lis rubel — ezért csináljuk mi még mindig ezt a kőkorszaki cse­rebere-kereskedelmet, amiben sen­ki sem tudja pontosan, hogy egy birkabőr hány kőbaltával egyen­lő, sőt, még azt sem, hogy mi most megsegíteni vagy becsapni akar­juk-e egymást. Sinkovicz Attila: — Az állam azt mondja, hogy bizonyos alapanyagokat értéken alul hoz be, ezért más cikkeket értéken alul kell kivinnie. Bele­avatkozik a folyamatokba, és amit az egyik tételen nyer, annak egy részét beleteszi azoknak a zsebébe, akik veszítenének a másikon. Az állam tehát beleavatkozott a folyamatokba , de ha már meg­tette, nem állhatta meg, hogy ne vigyen a gazdaságba ideológiai szempontokat. Lantos Ferenc, a Soltvadkerti Jóreménység Szakszö­vetkezet ágazatvezetője ezt úgy fo­galmazta: az állami költségvetés az édesgyermekét lelkiismereteseb­ben szoptatta, mint a mostohát. Ez a szőlő-bor ágazatban azt jelentet­te, hogy egy liter azonos fajtájú, azonos minőségű borra nem ugyanannyi állami árkiegészítést kapott az állami pincegazdaság (ez számított a legszocialistább szek­tornak), az állami gazdaság, a ter­melőszövetkezet és a szakszövet­kezet. A maszek elvileg nem ka­pott semmit, de ha ügyes volt, szűkösebb években versenyeztetni tudta a boráért a szocialista nagy­üzemeket, és egy-két forinttal föl­jebb tornászhatta az árát. Vecsernyés Ferenc, a Pusztamér­­gesi Rizling Tsz elnöke mesélte: " Úgy állapították meg, ki mennyi árkiegészítést igényelhet, hogy az önköltségre rá lehetett tenni 2 százalék hasznot. Ameny­­nyivel ennél kevesebb volt az ex­portár, a különbözetet megtérítet­te a költségvetés. Tudok olyan föl­dolgozó gazdaságot, amelyik egy liter bort 183 forintért állított elő. Ezért a liter borért a szovjet fél fizetett 10-12 forintot, a hiányzó 171-et — meg a két százalék nye­reséget — pedig kipótolta a ma­gyar állam. Aki hozzáfért ezekhez a lehetőségekhez, az kiválóan meg­élt belőlük. 3-4 éve még úgy ment, hogy aki ki tudott sírni vagy brusztolni vermutkeretet, az mun­ka nélkül is óriási pénzeket akaszthatott le. Azt mondta a töb­binek, akiknek vermutja volt, de kontingense nem: na, haver, adsz egy tízest palackonként, és átadom a kontingensemet. Lantos Ferenc: — Emiatt mentek tönkre a nagy állami gazdaságok hatalmas ültet­vényei. Nem is kellett, hogy tö­rődjenek vele, mert minél keve­sebb szőlejük termett egy hektá­ron, annál nagyobb lett az önkölt­ségük és annál nagyobb állami támogatást szakíthattak le. Ebből megvásárolták az olcsó szőlőt vagy bort, attól, aki nem jutott hozzá a szocialista exportkontingenshez, és a saját nevük alatt pörgették to­vább. A nyolcvanas évek első fele volt a szovjet export aranykora. Évente átlagosan 1 millió 944 ezer hekto­liter rubelelszámolású exportbor ment ki az országból. Miint amikor a vihar előtt a legfényesebben süt a nap, nagy termést adtak a ma­gas művelésre telepített nagyüze­mi táblák; lehetett a bort hamisí­tani, adni-venni, horribilis állami árkiegészítést elszámolni utána. A Brezsnyev-korszak haláltánca ide­jén épültek Kiskőrös, Kecel, Solt­­vadkert, Császártöltés új utcái, kétszintes házai, a nagyüzemek hatalmas palacakozói, pezsgős­­tankjai; akkoriban vásárolták a megállapodott gazdagságot sugár­zó bőrgarnitúrákat az igazgatói irodákba. Aztán jött Gorbacsov, oldalán R­aisza Gorbacsova, aki nagyon ha­ragudott a családjukat tönkretevő iszákos emberekre. A szokásos szovjet voluntarizmussal korlátoz­ták az alkoholforgalmazást, ami nagy riadalmat keltett a magyar termelői körökben is. Hamarosan kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását: a jobb minőségű borra, pezsgőre ezután is szüksége lesz a Szovjetuniónak. A „száraz­törvény” egyetlen „halálos áldoza­ta” az erősített csemegebor volt, amelynek csak a neve bor, erede­tében nem sok rokonságot muta­tott a szőlő levével. Ebből a leré­ből a legjobb években 260 ezer hektoliter kelt el. Bár nyilván so­kan sajnálják a belőle szerzett szép pénzeket,­­nem túlzás azt mondani, hogy kimúlása előnyére vált a magyar szőlész-borász szak­mának. Az alkoholfogyasztás szigorú korlátozása enyhült a Szovjet­unióban. Azoknak lett igazuk, akik azt mondták, nem tűri el a hős szovjet nép sokáig, hogy elvegyék tőle a napi feszültség oldaját. A magyar bor esélyeit javította az is, hogy az alkoholkorlátozás lázában tízezer hektár­ számra vágták ki a szőlőket, mert úgy képzelték, ha nem lesz szőlő, akkor nem lesz bor meg pálinka sem, és attól fog­va mindenki színjózanon építi to­vább a jövő társadalmát. Így vi­szont ahelyett is külföldről kell behozniuk a bort, ami náluk is megteremne, ha ki nem vágták volna az ültetvényeket. Időközben azonban új probléma jelentkezett a magyar—szovjet gazdasági kapcso­latokban. Bár a teljes rubelelszá­molású magyar borexport még mindig másfél millió hektoliter lenne, a szovjet fél nem tudja mivel ellentételezni a magyar ki­szállításokat. Szeptember utolsó napjaiban 3500 megrakott vagon várakozott a határ innenső oldalán, hogy a Szovjetunióba szánt árukat átrakják, amikor a szovjet vasút­nak lesz erre energiája. Záhony­tól Jászberényig az összes mellék­­vágányt lefoglalták a megrakott vagonok, amelyek feladói mind a szovjet fizetségre vagy még in­kább a magyar állami árkiegészí­tésre vártak. Volt olyan vállalati vezető, aki azt kérte, csak addig ne jelenjen meg ez az írás, amíg föl nem adják a vasútra a Szov­jetunióba szánt exportszállítmá­nyokat. A kontingensen kívül nem jár ugyan állami támogatás, de lehet kiszállítani bort, ha valaki talál olyan terméket, amivel ellentéte­lezni lehet a magyar kivitelt. Ez a kőbaltás kereskedelemnek egy fi­nomított formája: a kétoldalú ál­lamközi árucserét kétoldalú válla­latközi árucserévé változtatja. A nagy állami barter körül kialakul a kicsi, vállalati barterüzletek hold­udvara — bár nagyon nehezen. Ahogyan az állam nem talál meg­felelő ellenértéket, úgy a magyar vállalat Szovjetunióban portyázó megbízottja sem. Vecsernyés Ferenc: — Állam bácsi széttárja a kezét: eridj téesz, keresd meg az ellenté­telt magad, ha kereskedni akarsz! A mi téeszünknek van ugyan kül­kereskedelmi joga, de csak konver­tibilis elszámolásra. Igaz, oda vi­szont megfelelő borászati techno­lógia híján eladható árunk nincsen. Kelet felé külön engedélyezési el­járással lehet terjeszkedni. Korlát­lan mennyiségben adhatnám el a KGST-ben a bort, ha valamit ta­lálnék helyette. Áruért árut. Meg kell próbálni! Az első akadály, hogy a szomszédos országokban a vállalatok még annyira sem önál­lóak, mint nálunk. Fogalmuk sincs, mit kéne csinálni, mire honnan le­hetne engedélyt kérni — de azért a jó szándék megvan bennük, hogy mi most mindjárt kereskedni fo­gunk egymással. — Megpróbálták? — Meg bizony. Kimentek a kol­légáim a Szovjetunióba. Végigsza­ladták Ukrajnát, mindenütt nagyon kedvesen fogadták őket. Tanácsnál, pártbizottságon elmondták nekik, hogy minden mennyiségben vásá­rolnának őszibarackot, almát, bort. És mit tudnának érte ajánlani? Összehívták az üzemek vezetőit, és készítettek egy legalább negyven tételből álló listát. Ilyenek szere­peltek rajta, mint 100 ezer hula­­hopp karika, tízezer mázsa két kilo­grammos kiszerelésű vegyes műtrá­gya, sok ezer hektoliter cukrozott savó. Rengeteg polisztirol szalag, de csak földolgozva, 40 centis csík­ban. Polietilén fólia, korlátlan mennyiségben, de csak földolgozva, 60 centi széles csíkban. — Úgy nem volt jó? — Mit lehet kezdeni 60 centis polietilén fóliával? A kertészeknek legalább 12 méteres kell, a keskeny nem jó. Az ukránoknak azonban 60 centis gépük van. Mondták a kollégáim, nyicsevó, lehet ebből még biznisz, adják ide az­ alap­anyagot, azt el lehet adni Magyar­­országon. Nyet, nyet, az az irány­elv, hogy minél magasabb földolgo­­zottsági fokú terméket kell expor­tálni, mert az a gazdaságos. Ettől ők nem térhetnek el. A kollégáim végignézték a listát, és szinte min­den terméknél így jártak. Ami alapanyagnak még jó volt, végter­méknek földolgozva használhatat­lanná vált. Nekik viszont ki volt a va, hogy csak végterméket érde­mes exportálni, és ehhez tartották magukat. — Hazajöttek dolgukvégezetlen az emberei? — Megpróbáltak egyet-mást el­adni a felajánlott cikkekből, de nem sikerült. A legnagyobb remé­nyeket ahhoz a fajta almásládához fűztük, amiben a mi almánkat is szállítják a Szovjetunióba. Kértük, hogy elemenként szállítsák nekünk mert ha készre összeszögelik, ret­tenetesen nagy helyet foglal el a vonaton. Drága pénzen a levegőt fuvarozzuk Ukrajnától Pusztamér­gesig. De hát az ő érdekeltségük olyan, hogy csak a készterméket honorálja. Lehet, hogy később át tudjuk hidalni ezeket az akadályo­kat, de a kezdeti próbálkozások el­akadtak. Zsitvay Attila: — Érdemes ezzel foglalkozni. Hallottam, hogy valamelyik szövet­kezet megbízásából az egyik kollé­gánk kint járt csuvas földön, és ta­lált egy tétel elfekvő lóbőrt. Volt rá itthon vevő, az üzlet megkötte­tett. Az ilyen portyázásban még mindig több esély van, mint leülni Moszkvában tárgyalni egy olyan palival, aki az égvilágon semmit sem tud. Egyébként nem nehéz föl­fogni, hogy egy akkora országban nem tudhatja a központ, melyik köztársaság melyik zugában fek­szik el egy tétel lóbőr, amiért tör­ténetesen bort lehetne vásárolni. Dr. Horváth Gyula, a TOT főta­nácsosa: — Éppen Kiskőrösön mondták, hogy vennének bort a csehek. He­lyette tapétát, talicskát meg drót­kerítést ígértek. A tapétát Magyar­­országon nem lehet eladni, a talics­káért sem törik össze magukat az emberek Még a drótkerítés ígérte a legjobb üzletet, de amikor konk­rétra fordult a dolog, kiderült, hogy nem rendes, hanem vadvédelmi drótkerítésről van szó. Arra meg nincs vevő nálunk. Azt hinné az ember, hogy csak­ugyan nincs ezeknél a szocialista partnereknél semmi, amivel fizetni tudnának a borért vagy a belőle készült alkoholtermékekért. Már­pedig igenis van! Hoznák is, kor­látlan mennyiségben, olcsó áron — csak éppen tudathasadást okoznak vele a hazai szeszszindikátusban. Ez a kiváló árucikk, amivel ellen­tételezni lehetne a magyar borex­portot, nem más, mint a szovjet vagy a bolgár — borszőlő. Ládában hoznak kamionnal egyenest Bulgá­riából vagy Ukrajnából. — Képzelheti, milyen az a szőlő, mire elzötyög idáig a teherautón a Krímből — mondta Gálik Sándor mezőőr, a Kisgazdapárt csengődi szervezetének alapító tagja, és el­mesélt egy történetet, amit ő is mástól hallott, de a Kisgazdapárt nézőpontjából igen jellemzőnek tartott. — Beállt a szövetkezeti pince elé a kamion a szovjet szőlővel. Folyt a leve, kezdett erjedni. Azt mond­ja a pincemester: ide ugyan be nem engedem. A kamionsofőr kí­vül szentségeit egy fél óráig, de az­tán föltalálta magát. Elment a párt­­bizottságra, és panaszt tett, hogy nem akarják lerakni a kocsijáról a szovjet szőlőt. Neki lett igaza, visz­­szament, és egyből lepakolták. Vecsernyés Ferenc: — Nem volt az rossz szőlő. Lá­dában hozták és épen ért ide. A bolgár szőlőnek 8 forint volt kilója 1987-ben, a szovjetnek 12. A ma­gyar szőlő akkor is drágább lett volna, ha Kiskőrösről hozzuk. Jó kemény bor lett belőle, kicsit ugyan savas, de amikor összeháza­sítottuk a magyar borral, kiváló szocialista exportminőséget adott. Idén is nagy volt a kísértés, hogy hozzunk be bolgár szőlőt. Dolgoz­zuk föl Magyarországon, egyelőre ne törődjünk azzal, kinek a nyakán fog majd elpusztulni, örüljünk, hogy legalább ezzel tudnak fizetni a bolgárok! Igen ám, de ez a leg­jobb módja lenne annak, hogy be­fejezzük, amit a fagy elkezdett az alföldi szőlő tönkretételében. Ha a termelő a kevés szőlejét, amit a fagy meghagyott, sem tudja az ön­költség fölött eladni, mert agyon­ütjük az olcsó importtal, akkor vagy kivágja mindet, vagy az ut­­cára megy tüntetni. — Nem lehetne Nyugat-Európá­­ban eladni a magyar bort? Zsitvay Attila: — Nyugat-Európa mindent meg­termel az ég egy világon, ami csak kell neki. De ha valamit mégsem, akkor van elég pénze, és elhozatja repülővel Izraelből vagy akár Új- Zélandról. Menjen be egy münche­ni boltba, olyan mérhetetlen vá­laszték van, hogy ha oda beteszik a magyar bort, senki más nem fogja megvenni, csak aki magyar szár­mazású, vagy valamilyen más mó­don kötődik a magyarsághoz. Úgy tűnhetett ki az eddigiekből, mintha mi valami megalapozott fö­lénnyel nézhetnénk le a szovjet vagy a bolgár kereskedelmi kultú­rát. Pedig ha minket is Nyugat fe­lől néznek, nem sokkal különb a kép nálunk sem. Ha a tőkés piac nem akadályozza eléggé a magyar kivitelt magas minőségi követel­ményekkel, védővámokkal és diszkriminációval, megteszi ezt he­lyette a magyar bürokrácia. Ismét egy tipikus történet Vecsernyés Fe­­renctől — puszta véletlen, hogy nem szőlőről, nem borról, hanem őszibarackról szól. — A Pusztamérgesi Rizling Tsz.- nek van tőkés külkereskedelmi jo­ga, de hát az csak egy darab papír. Minden ügyletet külön is engedé­lyeztetni kell. Idén ősszel erősen pangott az őszibarackpiac a Dél- Alföldön. Nem kellett a fehér húsú barack a kopasz kutyának sem. Egy napon, mint a mesében, itt termett egy osztrák kereskedő, és így szólt: szép ez a barack. Adok érte négy és fél schillinget. A nagy kő le­esett a szívünkről, a­­tenyerébe csaptunk az osztráknak.. Mondtuk, hogy ennyi pénzért a kamionjára is fölpakoljuk a rekeszeket, ő be­hozza a kistáskában a pénzt, befi­zeti a szegedi bankban schilling­­ben, mi lehívjuk utána forintban, a sógorok pedig odaát megeszik a barackunkat, ami itthon vagy el­rothad, vagy megy a cefrébe. — Közbejött valami? — Szóltunk a Kereskedelmi Mi­nisztériumba, hogy kellene enge­dély, vinné az osztrák a barackot. Maximum 48 óra múlva a határra ér. Visszaszóltak Budapestről, hogy 30 nap az ügyintézési határidő. Ne őrüljenek már meg, az őszibarack nem ember, hogy kivárja az ő ügy­intézési határidejüket. Megvolt bennük a jó szándék, gyorsan vá­­laszoltak, hogy nincsen kiviteli en­gedély, mert elfogyott a keret. Mi­féle keret? Itthon 8 forintért sem kell senkinek a barack, ez az oszt­rák meg négy és fél schillinget ad­na érte. Kiderült, hogy ők már ki­osztottak annyi keretet őszibarack­ra, amennyi nem is terem Magyar­­országon — de nem a termelőknek, hanem mindenki másnak. Menjünk az IBUSZ-hoz vagy az Autótechni­ka Rt.-hez, azoknak van keretük őszibarackra. Szaladtunk hozzájuk, ahogy bírtunk. Nagyon készsége­sek voltak. Egyik is mondta, hogy kilogrammonként mennyit adjunk le nekik, a másik is. Mert nekik volt keretük, nekünk volt barac­kunk, az osztráknak meg volt schillingje. Itt lóbálta egy darabig a táskájában, aztán amikor meg­bizonyosodott róla, hogy semmi sem lesz az üzletből, úgy eltűnt, hogy sohasem láttuk többé. Hát ennyit ér a liberalizált kül­kereskedelmi jog. ÉLET ÉS Irt IRODALOM Főszerkesztő: BATA IMRE, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS és ALFÖLDY JENŐ­­ Szerkesztőség: Budapest, V., Széchenyi utca 1. 1054. Telefon: 1533-122, 1533-287, 1533-500 1113-221 Kiadja a PALLAS LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT Budapest, VII Lenin krt .-11. Levélcím: 1,096 Postafiók: 226 Tel.:1414-320, 1429-350 Felelős kiadó: NÉMETH JENŐ vezérigazgató. 89-6058. Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: DR CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR). Budapest, XIII., Lehel utca 10/A 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219 96 152 pénzforgalmi jelzőszámra. KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐR­ZÜNK MEG E.­ NEM KÜLDÜNK VISSZA! INDEX: 25-44. HU ISSN 0421-8843 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN 48 OLDALON 1989. DECEMBER 8.

Next