Élet és Irodalom, 1989. július-december (33. évfolyam, 27-52. szám)
1989-12-08 / 49. szám - Tanács István: Bor • riport • (Részlet a szerzőnek A borháború folytatódik című riportkötetéből) (16. oldal) - Peter Lautrop: Budapesti vázlat • kép (16. oldal)
TANÁCS ISTVÁN: BOR 1. A magyar bor igazi piaca Nyugat-Európa, mert ott van elég pénz. 2. A magyar bor igazi piaca Kelet-Európa, mert ott van elég szomjas ember. (Részlet a szerzőnek A borháború folytatódik című riportkötetéből.) Van ebben az országban minden: termőföld, napfény, szőlőművelő parasztember, szedett-vedett felszerelés, okos maszek, dörzsölt kisvállalat, ragadozó nagyvállalat. A maga érdekei szerint mindegyik rendkívül célszerűen és intelligensen viselkedik. Akármelyik szektorból való emberrel beszélgettem, isten bizony, mindegyikkel egyetértettem: az ő helyében én sem tudnék jobbat, és feltehetőleg ugyanazt tenném, amit ő tesz. De ez az egész mégsem áll össze céltudatos és szerves folyamattá. Egy képkirakó játék szinte reménytelenül összekeveredett darabjait láttam magam előtt, amelyben minden megvan ugyan, de semmi sincs a helyén. Sinkovicz Attila, a Kiskőrösi Kossuth Szakszövetkezet főkönyvelője: — Minden onnan kezdődött, hogy az ország politikai elkötelezettsége a keleti és nem a nyugati országok felé irányult. Ha politikai szempontból a Kelethez tartozunk, akkor nem függetleníthetjük magunkat a KGST-országok között kialakult elszámolási rendszertől. Márpedig a KGST árrendszere nem a mérhető értékek cseréjét tükrözi, hanem ... valamit. A jóisten sem tudja, mit. Azok sem tud; ják, akik a szerződéseket megkötik. Az ésszerű az lenne, hogy egyik oldalon kimegy bizonyos érték, a másikon pedig ugyanannyi jön be helyette. Zsitvay Attila, a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium főkertésze: — A KGST-piac nem piac, mert piac nincs pénz nélkül. Amióta a főniciaiak vagy háromezer évvel ezelőtt föltalálták a pénzt, azóta jobb helyeken pénzben szokás kereskedni. A rubel azonban nem pénz — pláne nem a transzferábilis rubel — ezért csináljuk mi még mindig ezt a kőkorszaki cserebere-kereskedelmet, amiben senki sem tudja pontosan, hogy egy birkabőr hány kőbaltával egyenlő, sőt, még azt sem, hogy mi most megsegíteni vagy becsapni akarjuk-e egymást. Sinkovicz Attila: — Az állam azt mondja, hogy bizonyos alapanyagokat értéken alul hoz be, ezért más cikkeket értéken alul kell kivinnie. Beleavatkozik a folyamatokba, és amit az egyik tételen nyer, annak egy részét beleteszi azoknak a zsebébe, akik veszítenének a másikon. Az állam tehát beleavatkozott a folyamatokba , de ha már megtette, nem állhatta meg, hogy ne vigyen a gazdaságba ideológiai szempontokat. Lantos Ferenc, a Soltvadkerti Jóreménység Szakszövetkezet ágazatvezetője ezt úgy fogalmazta: az állami költségvetés az édesgyermekét lelkiismeretesebben szoptatta, mint a mostohát. Ez a szőlő-bor ágazatban azt jelentette, hogy egy liter azonos fajtájú, azonos minőségű borra nem ugyanannyi állami árkiegészítést kapott az állami pincegazdaság (ez számított a legszocialistább szektornak), az állami gazdaság, a termelőszövetkezet és a szakszövetkezet. A maszek elvileg nem kapott semmit, de ha ügyes volt, szűkösebb években versenyeztetni tudta a boráért a szocialista nagyüzemeket, és egy-két forinttal följebb tornászhatta az árát. Vecsernyés Ferenc, a Pusztamérgesi Rizling Tsz elnöke mesélte: " Úgy állapították meg, ki mennyi árkiegészítést igényelhet, hogy az önköltségre rá lehetett tenni 2 százalék hasznot. Amenynyivel ennél kevesebb volt az exportár, a különbözetet megtérítette a költségvetés. Tudok olyan földolgozó gazdaságot, amelyik egy liter bort 183 forintért állított elő. Ezért a liter borért a szovjet fél fizetett 10-12 forintot, a hiányzó 171-et — meg a két százalék nyereséget — pedig kipótolta a magyar állam. Aki hozzáfért ezekhez a lehetőségekhez, az kiválóan megélt belőlük. 3-4 éve még úgy ment, hogy aki ki tudott sírni vagy brusztolni vermutkeretet, az munka nélkül is óriási pénzeket akaszthatott le. Azt mondta a többinek, akiknek vermutja volt, de kontingense nem: na, haver, adsz egy tízest palackonként, és átadom a kontingensemet. Lantos Ferenc: — Emiatt mentek tönkre a nagy állami gazdaságok hatalmas ültetvényei. Nem is kellett, hogy törődjenek vele, mert minél kevesebb szőlejük termett egy hektáron, annál nagyobb lett az önköltségük és annál nagyobb állami támogatást szakíthattak le. Ebből megvásárolták az olcsó szőlőt vagy bort, attól, aki nem jutott hozzá a szocialista exportkontingenshez, és a saját nevük alatt pörgették tovább. A nyolcvanas évek első fele volt a szovjet export aranykora. Évente átlagosan 1 millió 944 ezer hektoliter rubelelszámolású exportbor ment ki az országból. Miint amikor a vihar előtt a legfényesebben süt a nap, nagy termést adtak a magas művelésre telepített nagyüzemi táblák; lehetett a bort hamisítani, adni-venni, horribilis állami árkiegészítést elszámolni utána. A Brezsnyev-korszak haláltánca idején épültek Kiskőrös, Kecel, Soltvadkert, Császártöltés új utcái, kétszintes házai, a nagyüzemek hatalmas palacakozói, pezsgőstankjai; akkoriban vásárolták a megállapodott gazdagságot sugárzó bőrgarnitúrákat az igazgatói irodákba. Aztán jött Gorbacsov, oldalán Raisza Gorbacsova, aki nagyon haragudott a családjukat tönkretevő iszákos emberekre. A szokásos szovjet voluntarizmussal korlátozták az alkoholforgalmazást, ami nagy riadalmat keltett a magyar termelői körökben is. Hamarosan kiderült, hogy nem eszik olyan forrón a kását: a jobb minőségű borra, pezsgőre ezután is szüksége lesz a Szovjetuniónak. A „száraztörvény” egyetlen „halálos áldozata” az erősített csemegebor volt, amelynek csak a neve bor, eredetében nem sok rokonságot mutatott a szőlő levével. Ebből a leréből a legjobb években 260 ezer hektoliter kelt el. Bár nyilván sokan sajnálják a belőle szerzett szép pénzeket,nem túlzás azt mondani, hogy kimúlása előnyére vált a magyar szőlész-borász szakmának. Az alkoholfogyasztás szigorú korlátozása enyhült a Szovjetunióban. Azoknak lett igazuk, akik azt mondták, nem tűri el a hős szovjet nép sokáig, hogy elvegyék tőle a napi feszültség oldaját. A magyar bor esélyeit javította az is, hogy az alkoholkorlátozás lázában tízezer hektár számra vágták ki a szőlőket, mert úgy képzelték, ha nem lesz szőlő, akkor nem lesz bor meg pálinka sem, és attól fogva mindenki színjózanon építi tovább a jövő társadalmát. Így viszont ahelyett is külföldről kell behozniuk a bort, ami náluk is megteremne, ha ki nem vágták volna az ültetvényeket. Időközben azonban új probléma jelentkezett a magyar—szovjet gazdasági kapcsolatokban. Bár a teljes rubelelszámolású magyar borexport még mindig másfél millió hektoliter lenne, a szovjet fél nem tudja mivel ellentételezni a magyar kiszállításokat. Szeptember utolsó napjaiban 3500 megrakott vagon várakozott a határ innenső oldalán, hogy a Szovjetunióba szánt árukat átrakják, amikor a szovjet vasútnak lesz erre energiája. Záhonytól Jászberényig az összes mellékvágányt lefoglalták a megrakott vagonok, amelyek feladói mind a szovjet fizetségre vagy még inkább a magyar állami árkiegészítésre vártak. Volt olyan vállalati vezető, aki azt kérte, csak addig ne jelenjen meg ez az írás, amíg föl nem adják a vasútra a Szovjetunióba szánt exportszállítmányokat. A kontingensen kívül nem jár ugyan állami támogatás, de lehet kiszállítani bort, ha valaki talál olyan terméket, amivel ellentételezni lehet a magyar kivitelt. Ez a kőbaltás kereskedelemnek egy finomított formája: a kétoldalú államközi árucserét kétoldalú vállalatközi árucserévé változtatja. A nagy állami barter körül kialakul a kicsi, vállalati barterüzletek holdudvara — bár nagyon nehezen. Ahogyan az állam nem talál megfelelő ellenértéket, úgy a magyar vállalat Szovjetunióban portyázó megbízottja sem. Vecsernyés Ferenc: — Állam bácsi széttárja a kezét: eridj téesz, keresd meg az ellentételt magad, ha kereskedni akarsz! A mi téeszünknek van ugyan külkereskedelmi joga, de csak konvertibilis elszámolásra. Igaz, oda viszont megfelelő borászati technológia híján eladható árunk nincsen. Kelet felé külön engedélyezési eljárással lehet terjeszkedni. Korlátlan mennyiségben adhatnám el a KGST-ben a bort, ha valamit találnék helyette. Áruért árut. Meg kell próbálni! Az első akadály, hogy a szomszédos országokban a vállalatok még annyira sem önállóak, mint nálunk. Fogalmuk sincs, mit kéne csinálni, mire honnan lehetne engedélyt kérni — de azért a jó szándék megvan bennük, hogy mi most mindjárt kereskedni fogunk egymással. — Megpróbálták? — Meg bizony. Kimentek a kollégáim a Szovjetunióba. Végigszaladták Ukrajnát, mindenütt nagyon kedvesen fogadták őket. Tanácsnál, pártbizottságon elmondták nekik, hogy minden mennyiségben vásárolnának őszibarackot, almát, bort. És mit tudnának érte ajánlani? Összehívták az üzemek vezetőit, és készítettek egy legalább negyven tételből álló listát. Ilyenek szerepeltek rajta, mint 100 ezer hulahopp karika, tízezer mázsa két kilogrammos kiszerelésű vegyes műtrágya, sok ezer hektoliter cukrozott savó. Rengeteg polisztirol szalag, de csak földolgozva, 40 centis csíkban. Polietilén fólia, korlátlan mennyiségben, de csak földolgozva, 60 centi széles csíkban. — Úgy nem volt jó? — Mit lehet kezdeni 60 centis polietilén fóliával? A kertészeknek legalább 12 méteres kell, a keskeny nem jó. Az ukránoknak azonban 60 centis gépük van. Mondták a kollégáim, nyicsevó, lehet ebből még biznisz, adják ide az alapanyagot, azt el lehet adni Magyarországon. Nyet, nyet, az az irányelv, hogy minél magasabb földolgozottsági fokú terméket kell exportálni, mert az a gazdaságos. Ettől ők nem térhetnek el. A kollégáim végignézték a listát, és szinte minden terméknél így jártak. Ami alapanyagnak még jó volt, végterméknek földolgozva használhatatlanná vált. Nekik viszont ki volt a va, hogy csak végterméket érdemes exportálni, és ehhez tartották magukat. — Hazajöttek dolgukvégezetlen az emberei? — Megpróbáltak egyet-mást eladni a felajánlott cikkekből, de nem sikerült. A legnagyobb reményeket ahhoz a fajta almásládához fűztük, amiben a mi almánkat is szállítják a Szovjetunióba. Kértük, hogy elemenként szállítsák nekünk mert ha készre összeszögelik, rettenetesen nagy helyet foglal el a vonaton. Drága pénzen a levegőt fuvarozzuk Ukrajnától Pusztamérgesig. De hát az ő érdekeltségük olyan, hogy csak a készterméket honorálja. Lehet, hogy később át tudjuk hidalni ezeket az akadályokat, de a kezdeti próbálkozások elakadtak. Zsitvay Attila: — Érdemes ezzel foglalkozni. Hallottam, hogy valamelyik szövetkezet megbízásából az egyik kollégánk kint járt csuvas földön, és talált egy tétel elfekvő lóbőrt. Volt rá itthon vevő, az üzlet megköttetett. Az ilyen portyázásban még mindig több esély van, mint leülni Moszkvában tárgyalni egy olyan palival, aki az égvilágon semmit sem tud. Egyébként nem nehéz fölfogni, hogy egy akkora országban nem tudhatja a központ, melyik köztársaság melyik zugában fekszik el egy tétel lóbőr, amiért történetesen bort lehetne vásárolni. Dr. Horváth Gyula, a TOT főtanácsosa: — Éppen Kiskőrösön mondták, hogy vennének bort a csehek. Helyette tapétát, talicskát meg drótkerítést ígértek. A tapétát Magyarországon nem lehet eladni, a talicskáért sem törik össze magukat az emberek Még a drótkerítés ígérte a legjobb üzletet, de amikor konkrétra fordult a dolog, kiderült, hogy nem rendes, hanem vadvédelmi drótkerítésről van szó. Arra meg nincs vevő nálunk. Azt hinné az ember, hogy csakugyan nincs ezeknél a szocialista partnereknél semmi, amivel fizetni tudnának a borért vagy a belőle készült alkoholtermékekért. Márpedig igenis van! Hoznák is, korlátlan mennyiségben, olcsó áron — csak éppen tudathasadást okoznak vele a hazai szeszszindikátusban. Ez a kiváló árucikk, amivel ellentételezni lehetne a magyar borexportot, nem más, mint a szovjet vagy a bolgár — borszőlő. Ládában hoznak kamionnal egyenest Bulgáriából vagy Ukrajnából. — Képzelheti, milyen az a szőlő, mire elzötyög idáig a teherautón a Krímből — mondta Gálik Sándor mezőőr, a Kisgazdapárt csengődi szervezetének alapító tagja, és elmesélt egy történetet, amit ő is mástól hallott, de a Kisgazdapárt nézőpontjából igen jellemzőnek tartott. — Beállt a szövetkezeti pince elé a kamion a szovjet szőlővel. Folyt a leve, kezdett erjedni. Azt mondja a pincemester: ide ugyan be nem engedem. A kamionsofőr kívül szentségeit egy fél óráig, de aztán föltalálta magát. Elment a pártbizottságra, és panaszt tett, hogy nem akarják lerakni a kocsijáról a szovjet szőlőt. Neki lett igaza, viszszament, és egyből lepakolták. Vecsernyés Ferenc: — Nem volt az rossz szőlő. Ládában hozták és épen ért ide. A bolgár szőlőnek 8 forint volt kilója 1987-ben, a szovjetnek 12. A magyar szőlő akkor is drágább lett volna, ha Kiskőrösről hozzuk. Jó kemény bor lett belőle, kicsit ugyan savas, de amikor összeházasítottuk a magyar borral, kiváló szocialista exportminőséget adott. Idén is nagy volt a kísértés, hogy hozzunk be bolgár szőlőt. Dolgozzuk föl Magyarországon, egyelőre ne törődjünk azzal, kinek a nyakán fog majd elpusztulni, örüljünk, hogy legalább ezzel tudnak fizetni a bolgárok! Igen ám, de ez a legjobb módja lenne annak, hogy befejezzük, amit a fagy elkezdett az alföldi szőlő tönkretételében. Ha a termelő a kevés szőlejét, amit a fagy meghagyott, sem tudja az önköltség fölött eladni, mert agyonütjük az olcsó importtal, akkor vagy kivágja mindet, vagy az utcára megy tüntetni. — Nem lehetne Nyugat-Európában eladni a magyar bort? Zsitvay Attila: — Nyugat-Európa mindent megtermel az ég egy világon, ami csak kell neki. De ha valamit mégsem, akkor van elég pénze, és elhozatja repülővel Izraelből vagy akár Új- Zélandról. Menjen be egy müncheni boltba, olyan mérhetetlen választék van, hogy ha oda beteszik a magyar bort, senki más nem fogja megvenni, csak aki magyar származású, vagy valamilyen más módon kötődik a magyarsághoz. Úgy tűnhetett ki az eddigiekből, mintha mi valami megalapozott fölénnyel nézhetnénk le a szovjet vagy a bolgár kereskedelmi kultúrát. Pedig ha minket is Nyugat felől néznek, nem sokkal különb a kép nálunk sem. Ha a tőkés piac nem akadályozza eléggé a magyar kivitelt magas minőségi követelményekkel, védővámokkal és diszkriminációval, megteszi ezt helyette a magyar bürokrácia. Ismét egy tipikus történet Vecsernyés Ferenctől — puszta véletlen, hogy nem szőlőről, nem borról, hanem őszibarackról szól. — A Pusztamérgesi Rizling Tsz.- nek van tőkés külkereskedelmi joga, de hát az csak egy darab papír. Minden ügyletet külön is engedélyeztetni kell. Idén ősszel erősen pangott az őszibarackpiac a Dél- Alföldön. Nem kellett a fehér húsú barack a kopasz kutyának sem. Egy napon, mint a mesében, itt termett egy osztrák kereskedő, és így szólt: szép ez a barack. Adok érte négy és fél schillinget. A nagy kő leesett a szívünkről, atenyerébe csaptunk az osztráknak.. Mondtuk, hogy ennyi pénzért a kamionjára is fölpakoljuk a rekeszeket, ő behozza a kistáskában a pénzt, befizeti a szegedi bankban schillingben, mi lehívjuk utána forintban, a sógorok pedig odaát megeszik a barackunkat, ami itthon vagy elrothad, vagy megy a cefrébe. — Közbejött valami? — Szóltunk a Kereskedelmi Minisztériumba, hogy kellene engedély, vinné az osztrák a barackot. Maximum 48 óra múlva a határra ér. Visszaszóltak Budapestről, hogy 30 nap az ügyintézési határidő. Ne őrüljenek már meg, az őszibarack nem ember, hogy kivárja az ő ügyintézési határidejüket. Megvolt bennük a jó szándék, gyorsan válaszoltak, hogy nincsen kiviteli engedély, mert elfogyott a keret. Miféle keret? Itthon 8 forintért sem kell senkinek a barack, ez az osztrák meg négy és fél schillinget adna érte. Kiderült, hogy ők már kiosztottak annyi keretet őszibarackra, amennyi nem is terem Magyarországon — de nem a termelőknek, hanem mindenki másnak. Menjünk az IBUSZ-hoz vagy az Autótechnika Rt.-hez, azoknak van keretük őszibarackra. Szaladtunk hozzájuk, ahogy bírtunk. Nagyon készségesek voltak. Egyik is mondta, hogy kilogrammonként mennyit adjunk le nekik, a másik is. Mert nekik volt keretük, nekünk volt barackunk, az osztráknak meg volt schillingje. Itt lóbálta egy darabig a táskájában, aztán amikor megbizonyosodott róla, hogy semmi sem lesz az üzletből, úgy eltűnt, hogy sohasem láttuk többé. Hát ennyit ér a liberalizált külkereskedelmi jog. ÉLET ÉS Irt IRODALOM Főszerkesztő: BATA IMRE, helyettes főszerkesztő: FARAGÓ VILMOS és ALFÖLDY JENŐ Szerkesztőség: Budapest, V., Széchenyi utca 1. 1054. Telefon: 1533-122, 1533-287, 1533-500 1113-221 Kiadja a PALLAS LAP- ÉS KÖNYVKIADÓ VÁLLALAT Budapest, VII Lenin krt .-11. Levélcím: 1,096 Postafiók: 226 Tel.:1414-320, 1429-350 Felelős kiadó: NÉMETH JENŐ vezérigazgató. 89-6058. Szikra Lapnyomda, Budapest. Felelős vezető: DR CSÖNDES ZOLTÁN vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hirlapkézbesítő postahivatalnál a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR). Budapest, XIII., Lehel utca 10/A 1900 közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219 96 152 pénzforgalmi jelzőszámra. KÉZIRATOKAT ÉS RAJZOKAT NEM ŐRZÜNK MEG E. NEM KÜLDÜNK VISSZA! INDEX: 25-44. HU ISSN 0421-8843 MEGJELENIK MINDEN PÉNTEKEN 48 OLDALON 1989. DECEMBER 8.