Élet és Irodalom, 1990. január-június (34. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-05 / 1. szám - If. Kunt Ernő: rajza • kép (1. oldal) - Károlyi Amy: Égő üzenet • vers (1. oldal) - Takács Zsuzsa: Hogy arcára vágyik az arc • vers (1. oldal) - Bertha Bulcsu: A lehetetlen: lehetséges • publicisztika (1. oldal)

XXXIV. ÉVFOLYAM, 1. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1990. JANUÁR 5. * Simonffy András: Alul a gálya Szántó Péter: A sátáni mosoly Grendel Lajos: Pozsonyi földrengés Boldog vég?! (interjú Fejtő Ferenccel) BERTHA BULCSU: A lehetetlen, lehetséges Segíthet-e a nyugati világ Kelet. Európa megmozdult népeinek, ami­kor nem érti, hogy mi történt és mi történik itt Jalta óta a lelkek­ben? — Kényszeredetten ez jut eszembe, amikor a Ceausescu há­zaspár kivégzésének kapcsán, a rá­dióban a világlapok kommentárjait hallgatom. Helytelenítik a hadi­­törvényszék titokban megtartott, gyors tárgyalását és ítélkezését. Egy demokratikus rendszer visel­kedhet így? A Securitate vagdal­­kozik ugyan, de ezen a tárgyaláson még fellebbezni sem lehetett... Ezt a tárgyalást a francia közvéle­mény nehezen tudja lenyelni... Megfosztották a népet a várva várt pertől... A nemzetközi emberjogi intézmény külön méltatlankodik a szabályos bírósági tárgyalás elma­radása miatt. Mindez akkor hangzik el, amikor a Ceausescu házaspár parancsára a titkosrendőrség az emberek tízez­reit mészárolta le Temesvártól Bu­karestig, szerte Romániában. Gyer­mekeket parancsoltak ki az isko­lákból és legéppuskázták őket. Nő­ket, betegeket gyilkoltak le a kór­házakban. Közben túszokat szed­tek, s a foglyok halálra kínzott, meztelen teste tömegsírokból ke­rült elő. Az uralkodó klán tagjai a sebtében összekapkodott arany ék­szereket és valutakötegeket kézi­táskába hajigálva menekülni pró­bálnak. Ki erre, ki arra. Érthe­tő... Az elnök és alelnök felesége először helikopteren szökik, aztán autón, majd elbújik Bukarest alatt a kazamatákban. Némely hírek sze­rint kétszer szöknek meg a forra­dalmi hadsereg fogságából. Felté­telezhető, ha a tisztek gondosabban előkészítik a haditörvényszék tár­gyalását, a Securitate harmadszor is kiszabadítja őket. És akkor a nép hiába várta volna a tárgyalást, a nagy „demokratikus színházat”. A „jelkép” család erőt öntött vol­na a Securitate elit alakulataiba, és akkor talán minden másként történik. A nép, bármilyen lehan­goló is, arra a filmkockára várt, ami a kivégzett diktátort a földön fekve mutatta. A tárgyalás kapkodó volt és szá­nalmas. Valószínűleg jobban jár­tak volna a forradalmár tisztek, ha csak az utolsó filmkockát mutatják be. De a forradalom zűrzavarában adatik idő a gondolkodásra, mérle­gelésre? És aki éppen ott van, pa­rancsnokol, az vajon egy filozófus, vagy vallásos moralista? — A nyu­­gati világ sajtója az utóbbi évek­ben kritikus hangon írt a romániai helyzetről, s a Ceausescu klán ki­rályi uralkodási stílusáról is. De két évtizeden át süketek voltak a román értelmiség, a sötét, hideg szobákban éhesen üldögélő munká­sok és a nemzetiségiek panaszaira. Ceausescut a függetlenség látszatát keltő politikája miatt nagyra be­csülték. Nem akarták elhinni az országból kiszivárgó szomorú híre­ket. Nem hihették el, mert akkor a független Ceausescuról szóló mí­tosz, amit a nyugati sajtó is gondo­san építgetett, összedőlt volna. Nyugatnak kellett egy Ceausescu, természetesen Keletnek is. Most azt írják, hogy ezt a katonai ítél­kezést a francia közvélemény ne­hezen tudja lenyelni. De azt a tényt, hogy Ceausescu a kivándo­rolni vágyó szászokat és zsidókat fejpénzért adta el Nyugatnak, mint a rómaiak korában a rabszolgákat, azt elég jól lenyelték. Azt is le­nyelték, hogy a diktátor, uralkodá­sa alatt körülbelül hetvenezer em­bert végeztetett ki, megsemmisí­tette a művészeti életet, zátonyra futtatta az oktatási rendszert, a tu­dományos életet, bezáratta a nem­zetiségi iskolákat, szétverte a val­lást papostól, templomostól, tönk­retette Románia mezőgazdaságát és iparát, lejáratta a szocializmus eszméjét, lefokozta az emberi sze­mélyiséget. Hosszú évek óta érkez­nek a hírek elrabolt, út szélén fel­akasztott színészekről, agyonvert papokról, írókról, eltűnt politiku­sokról, tudósokról. Mindezt lenyel­ték. Ceausescu létrehozta a világ egyik legtökéletesebb titkosrendőr­ségét, melyet korszerű haditechni­kával szerelt fel, s különös módon fanatizált. A Securitate nem állt át, a forradalom győzelme után is hű maradt Ceausescuhoz és tovább harcolt. Jelenleg, amikor ezeket a sorokat írom, már nincs miért harcolni, de a Securitate (az aszta­lomon szól a rádió) a bukaresti pártház és televízió környékén újra tűzharcba kezdett. Megjósolható, hogy évek múlva is hallunk róluk. Svédország, miután gondosan le­zárta határait a lengyel és cseh­szlovák menekültek előtt, most a szökésben lévő szekusokat várja. Várja őket, mert mint a statárium által halállal fenyegetett embere­ket, megilleti őket a menedékjog. Alig van csodálatosabb intézmény a nyugati demokráciánál. De lehet-e segíteni egy népen, ha morálisan leépült, titokban lázad, s később már titokban sem, mert fél? Fél a munkatársaitól, barátaitól, rokonaitól, mert sejthető, hogy a Securitate besúgásra kényszerítette őket. Tőle is félnek már a barátai, mert hírlik, hogy adatokat szolgál­tat a politikai rendőrségnek. Hír­lik és sejthető, akár szolgáltat hí­reket, akár nem. Így aztán a titkos­­rendőrség nemcsak a hetvenezer különlegesen kiképzett fegyveres­ből áll, hanem a lakosság feléből. Egymást figyelik az emberek és kölcsönösen félnek egymástól. Aki valamilyen félreérthető mozdulatot tesz, vagy éppen nem tesz semmit, például nem tapsol, vagy csak ím­­mel-ámmal, az a következő héten már a Duna-delta mocsarai között találja magát a csatornaépítkezése­ken. A rabok onnan ritkán térnek vissza a szászföldre, vagy az erdélyi falucskák házai közé. Az írógép a huszadik század legvégén, Romá­niában életveszélyes alkalmatosság. Akinél bejelentetlen, sorszám nél­küli írógépet találnak, halálra ítél­hető. A magyar nyelvű tanárt szín­román vidékre helyezik, a román értelmiségit pedig a magyarok kö­zé. Így aztán egyik sem tudja tisz­tességesen elvégezni a munkáját. Nem is kell. Ha rosszul megy a munka, ismét alkalma adódik a titkosrendőrségnek a közbeavatko­zásra. Öt éve egy hivatalos, magyar delegációval Romániában jártam. Az egyik temesvári író meghívott bennünket ebédre. De aztán dél­ben, amikor értünk jött, zavartan elnézést kért tőlünk és közölte, hogy az ebéd elmarad. Séta közben kibökte, hogy tíz óra után behívat­ták a Securitatéra, mert a nyomo­zóknak feltűnt, hogy a felesége több mindent vásárolt a piacon a szokásosnál. Húst is vett. Ezt hall­va, bevallotta, hogy meghívott bennünket ebédre. A titkosrendőr­ség betiltotta az ebédet, és kötelez­ték rá, hogy sétáltasson bennünket végig Temesvár néhány utcáján. Ebédelés helyett sétáltunk, a Secu­ritate pedig harmincméternyire vonult mögöttünk, mint üstökös után a csóvája. Mi, magyarorszá­giak, éhesen röhögtünk az abszurd helyzeten. De a temesvári írónak remegett a szája széle. Utólag per­sze nem tudom, hogy miért röhög­tünk, mert a helyzetünk csak re­latíve különbözött. Mi már szaba­don ebédelhettünk, de a leveleinket még felbontották. Ha az ember a romániai kommu­nizmust akár csak néhány hete is „kézbevette”, mondjuk a sztáliniz­mus relikviáit őrző múzeumban, kénytelen volt megállapítani, hogy az egy hibátlan, tökéletesre csi­szolt műtárgy. Kész, végleges da­rab. Anyaga időtálló, korszakos fé­nye van, és önálló természete. Sa­játságos huszadik századi darab, ha ásatásból kerül elő, bármelyik muzeológus könnyedén meghatá­rozza, de egyéni jellegzetességeiből doktori disszertációra is telik.­­ De most a román forradalom kitö­rése után egy héttel, éreznünk kell, hogy ebben a múzeumban nincse­nek végleges, befejezett műtárgyak. A lehetetlen lehetséges. Amikor Nicolae Ceausescu hazatért Irán­ból, nyugodtan kiállt a tömeg elé beszédet mondani, mert tudta, hogy a román szocializmus a maga módján tökéletes, a rendszer tá­masza, a Securitate még tökélete­sebb, így az országban soha nem törhet ki a forradalom. De a töké­letesről váratlanul kiderült, hogy tökéletlen. Vannak szituációk, ne­vetségesen apró mellékkörülmé­nyek, melyeken a tökéletes rendőri állam darabokra törik. Ez a mel­lékkörülmény két rövid szócska volt, két egészen halk, elhanyagol­ható „nem”. Az egyiket Doina Cornea rebegte el, a másikat Tő­kés László mondta ki Temesváron. Két kis homokszem. Semmi embe­rek azokhoz képest, akiket Ceau­sescu titkosrendőrsége az elmúlt évtizedekben megsemmisített. Még­is ez a két „nem”, az egész ország­ban hallatszott. Szinte hihetetlen, de egy nyugdíjas román tanárnő és egy magyar pap magányos el­lenszegülésén bukott meg Nicolae Ceausescu tökéletes diktatúrája. Ha nem akarnak minden egérlyukban győzelmet aratni, ha nem ragasz­kodnak minden epizodista hűség­esküjéhez, vagy megtöréséhez, ha nem kezdik pisztergálni a vidéki papot, Ceausescu rendszere két-há­­rom évet valószínűleg még átvé­szelt volna. De megtámadták a nyugdíjas román tanárnőt és a csa­ládi gondokkal küszködő magyar papot, s hirtelen kiderült, hogy a besúgók megbízhatatlanok, a kompromittált „rosszakban” ma­radt egy kevés jóság, az alázatos gyávák valójában bátrak, a román és a magyar elnyomottak nem gyű­löletet, hanem testvéri felelősséget éreznek egymás iránt. Ha mindez előmosolyog a telkekből, a sok gép­pisztoly, helikopter és tank mit csi­nálhat? Halomra lövik az embere­ket. De az igazak, a mosolyogni vá­gyó nők, a tizenkét éves fegyverte­len forradalmárok, akik ellógták a történelemórákat, gépfegyvertűz­­ben is képesek történelmet csinál­ni. Akik ezekben a napokban meg­haltak, élnek. Kell-e segíteni a kelet-európai népeken? És ha kell, tehet vajon? Nyugaton érti valaki a szívüket és álmaikat? ifj. Kunt Ernő rajza KÁROLYI AMYs r : Égő üzenet Az oroszlán, az holtan is oroszlán, a júliust hiába váltja fel. Köztetek jár az égő üzenet, égő sörényű emlékezet, borítékon át perzselő levél. TAKÁCS ZSUZSA: Hogy arcára vágyik az arc Hogy arcára vágyik az arc, azt sápadtsága bizonyítja, s a kéz sűrű hajára, bár szörnyű hideg volna! A kéz a sűrűségbe szívesen beleveszne. A porcelánok többé nem vacognának, álmában a szél joga nem csikorogna, a levegőt a por nem karcolná össze, nem kéne a kihalt utcát nézni hosszan, ahogy a sötéten egy kivilágított villamos átfut mint villámló gondolat, hogy arcára vágyik az arc, s a kéz, sűrű hajára, s bár szörnyű hideg volna! ÁRA: 13,50 FT

Next