Élet és Irodalom, 1990. július-december (34. évfolyam, 27-52. szám)
1990-11-02 / 44. szám - Bodor Béla: • könyvkritika | Ex libris • Madarász Imre: Kölcsey, Eötvös, Madách (Pannon Könyvkiadó) | Lukács György: Szolzsenyicin-tanulmányok (Európa, Mérleg-könyvek) | Lengyel András: Útkeresések (Magvető) | Szilágyi Domokos: Élnem adjatok (Kriterion, Bukarest) | Nikolits Árpád: …Üres házak mind városra mentek… (Széphalom Könyvműhely) | Adj ideákat az időnek! (Kerényi Károly és Gulyás Pál levelezése) (Kráter) | Michhele Byam: Fegyverek és páncélok (A kézifegyverek története a kőbaltától a vadnyugati pisztolyokig) (SzemTanú könyvek, Park Könyvkiadó Kft.) | John Langshaw Austin: Tetten ért szavak (Fordította: Pléh Csaba. Akadémiai, Hermész könyvek) (11. oldal) - Révész László: rajza • kép (11. oldal)
1940. NOVEMBER 2. sas EX LIBRIS BODOR BÉLA Madarász Imre: Kölcsey, Eötvös, Madách Ezt a könyvet azzal az eltökélt szándékkal vettem kézbe, hogy minden jót leírok róla, amit csak lehet. Nem személyes elfogultságból, hanem azért, mert a kiadója állami dotáció nélkül működik, és mégis vállalja a rangos művek kiadásával járó ráfizetést. (Kukorelly, Krausz Tivadar, Németh Gábor könyvének kiadásáért már a komoly kiadók között jegyzik a Pannont. Greguss Sándor Misima-kódexe — melynek megjelenését már meghirdették — ismét eseménye lesz a magyar könyvkiadásnak. Ez volt a reklám helye.) A mű azonban — sajnos — nem teszi lehetővé, hogy a szédelgő feldicsérés bűnébe essem. Azt a zöldséget, hogy a Kölcsey előtt, vagy vele egyidőben alkotó legjelentősebb szerzők fő művei „tenyeres-talpas orgiák”, Szerb Antalnak (Madarászrá hivatkozik) elnézi az ember, de minek az ilyesmit megismételni? Hiszen éppen a Kölcsey előtti időszak a magyar irodalom aranykora, amihez hasonló csak a Nyugat korszaka lesz, és Kölcsey nem igazán jelentős költészetének túlértékelését éppen az eredményezi, hogy kettesben marad Vörösmartyval — Amadé, Faludi, Bessenyei, Batsányi, Baróti Szabó, Ányos, Dajka, Virág Benedek, Gvadányi és Dugonics, Kisfaludi Sándor, Csokonai, Fazekas Mihály, Berzsenyi után —, amikor legjelesebb kortársai (Körösi Csoma, Jedlik Ányos, Széchenyi és még sokan) nem a szépirodalom, hanem a tudományok felé fordulnak. A tanulmány azt kívánja bebizonyítani, hogy „Kölcsey, Eötvös József és Madách a magyar irodalomban egy sajátos vonalat képviselnek; egyéniségük és művészetük, világnézetük és életérzésük a romantikus idealizmus, a morális individualizmus, a politikai szabadelvűség, az egyetemes és kritikai hazafiság, valamint a heroikus pesszimizmus fogalmaival jellemezhető.” Ennek kifejtésében Kölcsey lenne „az újabb magyar irodalom »homo novus«-a”, Eötvös az ő legfőbb szellemi-eszmei örököse, Madách pedig „a vonal... beteljesítője, világszínvonalra emelője”. Madarász ezután a három szerző valamennyi fogyatékosságát felsorolja, és sajnálkozik, amiért ezek a mai irodalomban nincsenek jelen. Könyve a „Tanár úr kérem” Háromnegyedes dolgozatával rokon. (Pannon Könyvkiadó, 63 oldal, 60,— Ft) Lukács György: Szolzsenyicintanulmányok Harsány jókedvem kerekedett Lukács azon megállapításától, mely szerint Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics a mérföldkő a megújuló szocialista realista irodalom történetében. Lukács elmélete leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy az irodalom a világ megismerésének eszköze; a jelenségek végtelen számú árnyalatából típusokat alkot, és a valóság ismert viszonyait ezekre vetítve magát a teljességet tükrözi. Az ennek megfelelő művek totálisak, amik nem felelnek meg, azok partikulárisak, és amelyekre az egész, nem igaz, de mégis tetszenek, azok speciálisak. Kevés írásmű van a világon, ami ennek alapján értékelhető lenne, de Szolzsenyicin regényei történetesen ilyenek. Csak éppen azokat Lukács 1964-ben még nem ismerhette, az Iván Gyenyiszovics pedig másmilyen szerkezetű. Ez Szolzsenyicin egyetlen műve, ami a huszadik századi irodalmi újításokhoz kapcsolódik. A múlt és jövő teljes kizárása, tárgyak és tevékenységek mikrorealista ábrázolása, az irracionális vagy abszurd világmagyarázatok Beckettel, Robbe-Grillet-vel, Viannal rokonítják, akiket Lukács valószínűleg nem is ismer. Azt hiszi, hogy mindez csak átmenet az orosz nagyrealista hagyomány megújítása felé, és azóta kiderült, hogy tényleg. Joggal emlegeti Mann Varázshegyét is a Rákosztály vagy Az első kör (A pokol tornáca) kapcsán, a külvilágtól elzárt, „sarkított” társadalom viszonyai és a természetszerűen kegyetlen és embertelen társadalmi-emberi berendezkedés választáskényszerei hasonlóan irracionálisak és végzetesek. Úgyhogy Lukácsnak sok szempontból igaza van, és azt sem felejthetjük el, hogy mindezt egy öregember írta negyed századdal ezelőtt. Persze ez nem ment fel minket a postmodern metafizikus mítosz esztétikumának meghatározása alól. (Európa, Mérleg-könyvek, 124 old. 50,— Ft) Lengyel András: Útkeresések Tárgyszerű, tartalmas kötet a Lengyelé. Nem csatlakozik globális elméletekhez, maga sem gyárt ilyeneket, így tehát ráér részletkérdésekkel precízen foglalkozni. Mindenki jól jár. Meghökkentően kézenfekvő ötlet, hogy az 1923. évi Az Est Hármaskönyve irodalmi szócikkeinek elemzésével és a kimaradt írók számbavételével komoly olvasásszociológiai vizsgálatok végezhetők Ezek alapján felvázolható a korabeli magyar irodalom hierarchiája, népszerűségi listája, és sok egyéb. A Mentor könyvkereskedés történetének ismertetése többet segít a kor (1923—29) megértésében, mint egy átfogó tanulmány. A Juhász Gyula, és Móra Ferenc barátságát vagy a két világháború közti időszak cenzúrájának történetét ismertető írások is számos érdekességgel szolgálnak. Lengyel nem ismeri a trivialitás fogalmát, és ezt is jól teszi; az ember nem is gondolná, hogy mennyi mindenre emlékszik — rosszul. Anélkül, hogy a József Attiláról vagy Ignotus Freud-értelmezéséről szóló dolgozatokat lebecsülném, a könyv legfontosabb írásainak A vajdasági magyar irodalom kialakulását és A Szegedi Fiatalokról ciklust tartom; előbbi azt a rendkívüli jelenséget elemzi, amikor az anyaországtól elszakított terület új, regionális kultúrát teremt magának, utóbbi leírja, hogyan válik egy regionális kulturális csoport a határokon túlnövő jelentőségű művelődési-művészeti egyesületté. (Magvető, 496 old. 90,— Ft) Szilágyi Domokos: El nem adjatok Verseskötetekről írni itt nem az én reszortom; Szilágyi posztumusz kötete azonban a Kortársunk, Arany János című kismonográfiát is tartalmazza (versek, novellák, karcolatok mellett), így legalább erről illő néhány szót szólni, bár a tanulmányíró Szilágyi Domokos elkedvetlenítő jelenség. Dolgozata elején idéz Sartre-tól Marot-n keresztül Thackeray-ig boldog-boldogtalant, de aztán csak költői intuíciójára hagyatkozik. Az egész írásnak ez a végső célja; saját, tragikus sorsát, a maga feloldódását élettől, társadalomtól, barátoktól próbálja kibeszélni. Csakhogy a szívére hallgat, és azt választja, akinek a sorsával talán megbékélt volna: a konszolidált, szorgalmas, köztiszteletben álló akadémikus Arany Jánost. Így aztán az írás minden szempontból célt téveszt. Nincs szerkezete, ötletszerűen váltakozik benne anekdota verselemzéssel, történelemlecke kinyilatkoztatással. Tévedések, meggondolatlan kijelentések sorakoznak: „A magyar irodalom aranykora 1845 után kezdődött.” „Jobb egy jó ember, mint egy jó törvény által igazgattatni.”, „Aranynak 1849 után száz évet kellett várnia.” (Mire?) „A keresztény kurzus is magáénak vallotta Petőfit — Arany verstani törvényeit is kisajátította az Akadémia.” És így tovább. A dolgozat vége felé érdekes fejtegetésbe kezd a leíró és funkcionális verstanról, de nem jut túl a „jót s jól” frázisán. Aztán kijelenti, hogy minden költő tudós, őstehetség pedig nincs. Hogy jön ez ide? Úgy, hogy éppen őt illették ezzel a jelzővel, csak magáról nem írhatott monográfiát. Pedig többet érnénk vele ... A kötetben egyébként jó írások is vannak. (Kriterion, Bukarest, 416 old.) Nikolits Árpád: ... Üres házak mind városra mentek ... A szerző a forradalom előtti elviselhetetlen korszakban települt át Nagyváradról. Nem jött üres kézzel: 1979 és 1987. között készített, szociografikus igényű riportkötetének kéziratát hozta. A falu, Ant, melynek sorsát figyelemmel kísérte, a román—magyar határtól macskaugrásnyira, Szalontától délre feküdt. Valaha nagyközség volt, később falucska. 1986-ban szerelték le a névtábláját az Avram-Iancu falui kereszteződénél. Anz első írásos emléke 1199-ből való. Ez a könyv pedig valószínűleg az utolsó. Bár egyszer már vége lett Ant történetének, a törökdúlás után lakói Debrecenbe, onnan a Szalontára menekültek, ötven család tért vissza nagy fokára, megkeresték a régi templom alapjait, és újraépítették a falut. 1920-ban csaknem kettévágták a békeszerződéssel; vasútját, mely Gyulára vitt, megszüntették, útját lezárták. Akkor kétezren éltek itt, 1960-ban hétszázan, 1981-ben háromszázan. Nikolits 1772-től közli a falu iratait, Okos Szénási János helytörténeti feljegyzéseit, és ami dokumentumot még talált, de főleg beszéltet, és szerencsére keveset stilizál (azt is fölöslegesen, de a cenzúrára is számítani kellett). Szerzői reflexiói kevéssé hoznak újdonságot. A mélyinterjúk azonban átszövik a két ország félszázados történetét, mert az antiemberek szívesen nekivágtak a világnak, és vissza is tértek. Amíg volt hová. (Széphalom Könyvműhely, 336 old. 129.— Ft) Adj ideákat ez időnek! (Korányi Károly és Gulyás Pál levelezése) Hogy két író magánlevelezése nem érdektelen olvasmány, arról könnyen meggyőződhet, aki elolvassa Herényi Károly és Thomas Mann leveleit. Mann megdöbbenéssel olvasta Kerényi fejtegetését az anya és leánya identitásának antik misztikus ideájáról; éppen aznap illesztett a József-történetbe egy ennek megfelelő epizódot, csak úgy, mert megtetszett neki. Levelezőtársától kellett megtudnia,hogy az anekdota az adott kontextusban, a saját regényében mit jelent. Ez a Kerényi, akinek szűk volt a Föld és az évszázad túl rövid, levelezett a háború éveiben azzal a Gulyással, akinek tériszonya volt, ha kilépett Debrecenből. Ha ehhez még hozzávesszük közös barátságukat Németh Lászlóval, akkor körvonalazódni látszik valami fura ,történelmi és pszichológiai összefüggésrendszer; egy világkép, amit kifejteni egyikük sem tudott maradéktalanul, de elemei mindhármuknál megtalálhatók. „Te (mármint Gulyás) egy magyar vagy a mitológia aiszkhüloszi oldaláról... (Laci [Németh László] a szophoklészi oldalról való)... onnan, ahonnan a Prométheusz puhaszívű természeti lényei (Néreus leányai), de csodaszörnyei is valók” — írja Kerényi. És Gulyás: „(tanulmányomat) Magamnak írtam ... mind erősebben felújul bennem az Evangélium vágya, tökéletesen ennek az Abszolútumnak adni át magamat.” Így kavarog ez a gondolat hármuk között: „ ... a Tanú-elv extenziót akar, a Sziget Intenzitást... nem szabad lemondanunk sem az egyikről, sem a másikról” ... Az állapot persze pillanatnyi, Kerényi Svájcba költözik, Gulyás rövidesen meghal, a Mítosz katalizáló közege elillan ... Különös, feldolgozatlan epizódja a magyar művelődéstörténetnek. Talán többet is megtudhatnánk róla, ha végre Gulyás Pál tanulmányai is megjelennének. (Kráter, 124 old, 79 Ft) Michels Byarn: Fegyverek és páncélok (A kézifegyverek története a kőbaltától a vadnyugati pisztolyokig) „A Tell Vilmos ment a tévében. Mire véget ért a sorozat, kilencvenkét félszemű gyerek volt az országban. Nem ismételték” — emlékszik Békés Pál a Törzsi viszonyokban. Ahhoz az íjhoz egy rugalmas ág és egy darab spárga kellett, de vállfából és gatyagumiból már csodafegyvert lehetett barkácsolni. Érdemes tehát megvenni a fiúknak a Fegyverek és páncélok című könyvet, mire annak alapján elkészül a számszeríjjal, addigra kinő a lövöldözésből. A könyv egyébként gyönyörű, és aki azt hiszi, hogy a hasba szúró és fejbe vágó eszközök tárháza kimerül a karddal, lándzsával és buzogánynyal, az téved. Kedvenc darabom egy indiai hatalmi jelvény, ami begörbített ujjú kezet formáz. Hadihelyzetben agykiloccsantásra, békeidőben hátrakarásra szolgált. Emberi, túlontúl emberi, ahogy Nietzsche mondja. (Szemtanú könyvek, Park Könyvkiadó Kft., 64 old, 370 Ft) John Langshaw Austin: Tetten ért szavak Az oxfordi nyelvész-filozófus előadásainak olvasása sokkal szórakoztatóbb és tanulságosabb elfoglaltság, mint gondolnánk. A beszédaktus-elmélet olyan gondolatokkal foglalkozik komolyan és szisztematikusan, amilyeneket zsákszámra ömleszt a zsurnalisztika az olvasók nyakába; talán éppen ezért nem figyelünk rájuk. Az előadások alapjául szolgáló felfogás 1939-ben formálódott ki a szerzőben (a könyv·.szövege 1955- ből való), tehát joggal· idézem ide Fábry Zoltán 1936-os gondolatait: „Az író ír. És írása tett. De az igazi író-tett, az igazi szó csak példaadás, állásfoglalás lehet. A példaadás, állásfoglalás tétje: az ember, az·élete.” A beszédaktus-elmélet alapgondolata, hogy bizonyos szóbeli megnyilvánulásokat nem megállapításnak, hanem konkrét cselekvésnek tételez. Fábry szövege — mint ahogy gondolkodása is — morálisan túlterhelt. Ennek oka térségünk történelmében keresendő: itt a szó jelképesen ígéretet, a tett pedig anyagi támogatást jelent, ami persze gyakran nem több, mint hogy a puszta életünket sikerül megőriznünk. Érdek-artikulálatlan közép-európai viszonyaink közt, hatalmasságoktól való függésünkben nem csoda, ha maga a nyelv is alá- és fölérendeltségi viszonyok leképezésére szolgál, így képződik az igéből ígéret, az ad(nak neki)ből adottság, a tehet (szabad tennie)-ből: tehetség, tehetősség. Gondolkodásunk földhöz ragadt, de funkcionális. A jó kijelentés: igaz szó, a jó performatívum: igazi szó. Azonban „etikai kijelentéseinkkel... érzelmeket akarunk kiváltani vagy a magatartást próbáljuk keretek közé szorítani.” Térségünkben tehát a beszéd nem beszéd, hanem manipulációs és fegyelmezőeszköz. Demokráciában használhatatlan. Tanuljunk beszélni Mr. Austintól. (Fordította Pléh Csaba, Akadémiai, Hermész könyvek, 160 old. 75 Ft) Révész László rajza ÉLET ÉSj® IRODALOM