Élet és Irodalom, 1991. január-június (35. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-04 / 1. szám - Sári Gál Imre - Linka Márton - S. Koósa Antal: Haza, de hogyan? • reflexió | Visszhang • Mezei András: Makucska. ÉS, 1990, június 13. (2. oldal) - Szemethy Imre: rajza • kép (2. oldal)

VISSZHANG Haza, de hogyan? Kiült év tavaszán szerettem vol­na én is a hazai Nagy Történelmi Pillanat részese lenni. Nem sike­rült. Pedig elhagzott a szó: — Gyertek haza, libuskáim! Vagy hogy minden külföldön élő magyar kérhet magyar személyi útlevelet. De ezt már Mezei András el­mondta a Makucska — ma című cikkében. (ÉS, 1990. VI. 13.) Sajnos, a személyi útlevél kiállítása, illet­ve beszerzése azóta se javult. Most megint haza szeretnénk menni. Né­zem a Devizahatósági kérdőlapot, újra olvasgatom a csatolandó ira­tok felsorolásának egyes pontjait: 5. Bevándorlási vízum másolata. 6. Magyar magánútlevél bemutatása vagy a magyar külképviselet igazo­lása arról, hogy a kérelmező érvé­nyes magyar útlevéllel rendelke­zik ... 7. A vételárnak megfelelő devizaátutalási bizonylat. A feleségemnek meg azt mond­ták bent a Pénzintézeti Központ­ban (mindez benne van a New York-i konzul Tájékoztatójában is, aminek közlése miatt dr. Szente vezérezredes úr nem tiltakozott): „A hazatelepülő 8 napon belül kö­teles külföldi ingatlanát felszámol­ni. Engedéllyel tarthat ugyan kül­földön ingatlant, de ez esetben, an­nak jövedelmét köteles a Pénzin­tézeti Központnak évenként igazol­ni. Engedéllyel bizonyos összegben külföldi bankiban pénzt is tarthat, külföldi ingatlana karbantartására, de az ingatlanra fordított összeg­ről számlákkal kell elszámolnia. És milyen szépen hangzik a ket­tős állampolgárság. Mert mi dis­­­szidensek már 1Ö56 után is kettős állampolgárok voltunk. Nem fosz­tott meg a kommunista rezsim magyar állampolgárságunktól, ugyanis, ha közülünk valaki haza­látogatott és idehaza ráfogták, hogy pl. diverzáns, akkor az új ha­zánk, az USA sem kelhetett új ál­lampolgára védelmére, mert disszidens kettős állampolgár volt­ a Ma meg mintha ezt a kettős állam­­polgárságot valahogyan, valamiért elfeledte volna az „édes haza”. Itt aztán jöhetne a nagy bonyodalom, ha az USA is kérné vagy szigorúan követelné „büntetőjogi felelőssé­günk” tudatában, a valóságnak megfelelően majd a magyarországi ingatlanunk bejelentését és elszá­molását. Mert kérhetné. Követel­hetné. Képzeljük el, a magyar bü­rokratáknak micsoda csodálatos új termálforrása lehetne ez a helyzet. Hátha még amerikai kollégáikkal mindezt közösen „megértekezhet­nék” is. Talán helyszíni szemrevé­telezésekre is ide-oda röpdöshetné­­nek. Száz szónak is egy a vége: a nor­mális ész szerint a kettős állam­polgárnak mindkét hazájában le­het ingatlana, amelyek jövedelme alapján az ingatlan helye szerinti országban adózik. A magyar Pénz­ügyi Intézet szerintem megszegi a nemzetközi törvényeket, követ­kezésképpen az USA belügyeit sér­ti. A Pénzügyi Központ milyen jo­gon lehet élet-halál ura? Mert amit művel, az a hazai gazdasági fejlődés elgácsolása, hisz az ame­rikai magyarság hazatelepülése folytán évenként is hatalmas va­lutára tenne szert az ország. Csak egy eklatáns példa: az USA-ban a második világháború után mintegy 120 ezer magyar bevándorló tele­pedett le, akik ma már mintegy százezren nyugdíjasok. Ameriká­ban a szóbeszéd tárgya ez. De ha csak ennek a tíz százaléka tele­pülne vissza az óhazába mint nyugdíjas, és ha csak a személyen­kénti legalacsonyab­bna­k tekinthető havi 500 dollárt számítanánk, ha­vonta tízmillió dollár valuta foly­na be az amerikai nyugdíjintézet pénztárából a Magyar Nemzeti Bank pénztárába. Hasonló összeg ütné a magyar haza markát auszt­ráliai magyar nyugdíjasok után is. Vajon a jelenleg Budapesten tartózkodó ötezer arabnak be kell-e váltania naponta kötelezően, mint nekünk, öt dollárt? És akik már itt házasodtak meg és közülük ki tudja mennyinek már magyar ál­lampolgársága is van vagy lesz, hisz már gyermekeik is születtek magyar nőktől, vajon el kell-e ne­kik is számolniuk volt hazájukban hagyott ingatlanjaikkal? És azokat a hongkongiakat, akiket Szolnokra válrnak, ha magyar állampolgárok lesznek, megkopaszt­ja majd a Pénzintézeti Központ? Sári Gál Imre USA Mi legyen a makucskai halottak­kal? —" A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának teszem fel a fenti kérdést. Hivatkozva Me­zei András az Élet és Irodalomban, július végén Makucska — most címen megjelent cikkére. A cikk részletesen foglakozik a „Kanadai Magyarság” 1990. március 3-ai szá­mában közölt New York-i magyar konzulátus, által kiadott nyilatko­zattal, melyben a kormány elren­deli, hogy 1990. január 1-jétől a ha­zatelepülő idegenbe szakadt ha­zánkfia úgyszólván ingén-gatyáján kívül mindenre 0-tól 150 százalé­kos adót fizet. Nem óhajtok foglal­kozni a New York-i főkonzul által kiadott törvény paragrafusokat idé­ző „rémrendelettel”, mert hiszen ez úgysem igaz! Az Élet és Irodalom­hoz küldött levélben az Országos Vámőrség helyettes parancsno­ka nyomtatásban cáfolja ezt. Ö már csak tudja! — Tisztelt Kül­ügyminisztérium, ha ez mégis igaz volna, kérdezem, ez talán csak Amerikára tartozik? Mert mi Ausztráliában élő magyarok az ol­vasói által nagyrabecsült hetila­punkban, a „Magyar Élet”-ben ezt nem olvastuk. Azért nem olvastuk, mert az ausztráliai főkonzulátus a fenti rendeletet nem közölte la­punkkal. A fenti rendelet ránk nem tartozik, mert egy barátom fe­leségével (még nem nyugdíjasok) ez év március elején hazadisszi­­dált, egy fillér vámot sem fizetett. Pedig nyugati autótól a nyugati va­salóig mindent hoztak haza. A sok kérdés közül talán a legfontosabb az, hogy valóban létezik-e a ren­delet, vagy nem? Augusztus 10-én az Antall-kormány által hazaren­delt ausztráliai magyar nagykövet melbourne-i búcsúvacsoráján felol­vastam Mezei András cikkét. A va­csorán részt vevők kivétel nélkül a legnagyobb csalódásnak és fel­háborodásnak adtak kifejezést. A nagykövet úr helyben megígérte, hogy Canberrába visszatérte után azonnal telefaxol­ja az ügyet a ha­zai feletteseinek, amit feltételezek, meg is tett. Én augusztus 27-ike óta idehaza tartózkodom és árgus szemekkel figyelem, mikor fogják, az illetékes hatóságok tisztázni az ügyet. Ha csak el nem kerülte a figyelmemet, még eddig nyomtatás­ban idehaza semmit nem láttam a vámőrség helyettes parancsnoka levelén kívül. Ugyanúgy az auszt­ráliai magyar konzulátus sem tett az ottani magyar sajtónak semmi­féle nyilatkozatot. Pedig ha a ma­gyar hatóságok tudnák, hogy hány száz, sőt ezer idegenben élő ma­gyart forrázott kopaszra érzelmileg vagy ütött övön alul lelkileg, ak­kor, ha nem is éreznek oly nagyon velünk, mégis igyekeznének tenni róla. Én csak az Ausztráliában élő magyarokról tudok beszélni, vi­szont róluk joggal, hiszen több mint harminc éve az ott élő ma­gyar társadalommal a társadal­munkért dolgoztam, tehát ismerem az érzésüket. Merem állítani, hogy a nyugdíjat elérőknek, házaspá­roknak több mint negyede komo­lyan gondolkodik a hazatelepülés­ről. És miért ne? Joguk van hozzá! Minden ember ahhoz a nemzethez tartozik, ahová tartozónak érzi magát. Tisztelettel kérjük Antall József miniszterelnök urat, ha va­lóban 15 millió magyar miniszter­­elnöke óhajt lenni, akkor tegyen ró­la, hogy kormánya ko­molyabban és tisztességgel kezelje azokat, akik őszinte szívvel haza­vágynak, hogy hátramaradt életüket hazájukban éljék le. S ha eljön az idő, vissza­térjen abba a földbe, melyből vé­tetett. Ha erről nem tesz a Magyar Köztársaság szabadon választott kormánya, addig a miniszterelnök úr nemzetiszínű kijelentései csak színes frázispufogtatások marad­nak. Sinka Márton Melbourne A konzuli hivatal nekem mást írt: vámmentesen viheti „motyó­­ját”, akár autót is. Sajnos, ez utób­bi nem jöhet számításba, mert har­minc mérföldet is csak köhögésén tesz meg. Hogy eddig bírta, tisztán becsület dolga volt. Tízéves­ kocsi itt már ócskavas. Olvastam a cikket a négyszázezer dolláros törpe átlagvagyonnal ren­delkezők áttelepüléséről. Ezt egy pár ténnyel szeretném kiegészíteni, annál is inkább, mert ez sokakat érint. Nejemmel együtt a Grósz-per életfogytos elítéltjei vagyunk. Ne­vem több esetben szerepel a per magyar—angol sárga könyvében Előrebocsátom: életmentés céljából, szakma nélkül jöttünk a nagy ígé­retek hazájába! Én húsz évig nap­­számoskodtam, nejem naponta vé­res kézzel jött haza a „szögvágó” tisztítóból. Magam kotyvasztottam az ólomvizet a borogatáshoz. Az­tán szegénykém egy kakrócsos (svábbogár) pincében magyar újsá­got szerkesztett. Ezért külön hono­ráriumot kapott, de a könyvelésért hatvan dollárt számoltak el neki. Mellékbüntetésünk teljes va­gyonelkobzás volt. Nemhivatalos mellékes: leendő gyermekünket az ÁVO agyonverte a magas nyugdíjat élvező Péter Gábor úr jóvoltából. Rosszul hangzik, de hát így volt. Gyermekünk ebből kifolyólag nincs! Én húsz év után egészségi­leg leromlottam, és beteg táppénzre kényszerültem. Nejem az utolsó tíz évben minimális fizetéssel egy szo­ciális intézet főkönyvelőnője lett. Angol főiskolája nincs. Az ered­ményt ideírom, attól fogva filléres problémáink megszűntek. Amikor harmincnégy év után ha­zalátogattam a sírok felkeresésére, egy taxisofőr kis rokonom meggon­­gondolatlam kijelentésére: „A bácsi Amerikából jött, nehezen jár, vi­gyázzon rá,” felém fordult: „Elment Amerikába meggazdagodni?” Én őt szóra sem méltattam, most azon­ban egy cikk záradékaként kény­telen vagyok megfelelni rá: nem gazdagodtam meg! Egyetlen va­gyontárgyunk detroiti házunk lett volna. Eszmei értéke száz, százöt­venezer dollár. Amikor a város teljesen elfeketedett, tízezer-két­száz dollárt kaptunk érte. Akkor már menekülni kellett. A feketék salakja megkéselt, tettlegesen bán­talmazott, kirabolt. Csak mi lak­tunk fehérek az egész körzetben. Vagyoni állagunk ma nem halad­ja meg a hatvanezer dollárt. Emig­­rációs életünk, amint­­ azt számos angol—magyar díszoklevél tanúsít: „... állampolgári kötelességük túl­haladott betartása mellett a rab­haza felemelkedését, szabadság­ügyét szolgálták, mint írók és hon­polgárok.” 1961-ben Detroit város polgármestere aranykulccsal és ok­levéllel tüntetett ki. Közvetlen munkatársaim emigrációs vonalon Flórián Tibor, a jeles erdélyi író és költő, a cikkben szereplő Sári Gál Imre barátom volt. Említhetném néhai Fáy Ferencet, Nehéz Feren­cet, s a még élők színe-javát. Az elmúlt harmincnégy év alatt egy cél éltetett bennünket, ha az oroszok kivonulnának, térden csúszva is hazamegyünk! Csoda történt! Viszont az ok és az oko­zat megváltozott, hogy olvasom a cikket. Járóképtelen lettem, és ne­künk még négyszázezer dollárunk sincs, amiért érdemes lenne haza­fogadni! Ez év tavaszán otthon jártam, a Börtönviseltek Szövetsé­gében hajdani korosztályomból egyet sem találtam. Meglátogattam a hősök parcelláját­. A díszes kop­jafák mögött az én kivégzett ha­­lottaimi­igyom és burján felverte sárja erdőben nyugszanak! Nekünk, az előforradalom áldozatvállalói­nak, álomlátóinak , érzésem szerint az új demokráciában kevés szere­pünk maradt. Az új kormányzat kiemelt három-négy még életben lévő nagy nevet, és ezzel, úgy vélte, meg is tette kötelességét. A névte­len ezrek, hajdan bitó alatt állók elfelejtődnek. Még a négyszázezer dolláros középvagyonosok is! Nem tudom, de előfordulhat, hogy egy csípőoperáció lábra állít, és én, a még mindig magyar állam­polgár hazakívánkozom nejemmel. Az is előfordulhat, hogy a ház, be­rendezés, egyéb szükségleti tárgyak beszerzése után öt-tízezer dollár devizaszámlára kerül. Mi van ak­kor, ha a „büntetéses” Matuzsálem­kor egy újabb világégést ér meg? Vagy a sokszámjegyű nyugdíj vá­sárlóképtelen lesz, mert nem lesz mit vásárolni. Amerikát az iraki helyzet máról holnapra csaknem sarokba állította. Van-e biztosítá­sunk arra, hogy a 10 vagy ötezer dollárunkkal megmenekszünk már nemtudomhányadik 0-ról va­a­le indulástól? S. Koósa Antal Arizona, USA Szemethy Imre rajza KORTARS januári számából Illyés Gyula: Napló jegyzetek, 1977 Páskándi Géza: Reám számíthatsz, Ferdinánd! Orbán Ottó: Rapszódia a közös jövőről Vathy Zsuzsa: Te leszel az álmom Huszár Sándor: Dráma­i levelekben Balla D. Károly: Kárpátalja, 1990 Alexa Károly: Levél Mészöly Miklósnak ..1Λ élet Esti IRODALOM Megjelenik minden pénteken 16 oldalon Főszerkesztő: ΒΑΤΑ IMRE Főszerkesztő-helyettes: VANCSA ISTVÁN Főmunkatársak: BELLA ISTVÁN BERTHA BULCSU MEGYES­ GUSZTÁV MEZEI ANDRÁS ORAVECZ IMRE Szerkesztők: BÁN ANDRÁS (információ, grafika) KOVÁCS ZOLTÁN (publicisztika) SZÉKY JÁNOS (kritika) Rovatvezetők: ALFÖLDY JENŐ (vers) CSAJKA GÁBOR CYPRIAN (próza) SZEKRÉNYESY JÚLIA (visszhang) Szerkesztőség: Budapest, Széchenyi utca 1. 1054 Telefon: 153-3122, 153-3287, 153-3500, 111-3221 Kiadja: az Élet és Irodalom Baráti Társaság megbízásából az Arany Lapok Kiadói Kft. Budapest, Szalai utca 10-14. 1055 Telefon: 112-3098, 112-7870 Felelős kiadó: Szabó B. István ügyvezető Terjeszti a Magyar Posta. Előfizethető bármely hírlapkézbesítő postahivatalnál, a hírlapkézbesítőknél, a Posta hírlapüzleteiben és a Hírlapkézbesítési és Lapellátási Irodánál (HELIR), Budapest, Lehel utca 10/A 1900, közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a HELIR 219-986336 Postabank Rt. 021—02799 pénzforgalmi jelzőszámra. Előfizetési díj egy évre 960, Ft, fél évre 480,— Ft, negyedévre 240,— Ft, 1 hónapra 80,— Ft. 9»-6070. Szikra Lapnyomda, Budapest Felelős vezető: dr. Csöndes Zoltán vezérigazgató Kéziratokat és rajzokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza! Index: 25-44. HU-ISSN 0424-8848. 1931. JANUÁR 4.

Next