Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-07-05 / 27. szám - Ágh István: Amikor ellépnek a talpak | Örülök • vers (1. oldal) - Vári Attila: Anonymus és a három per hármas (1. oldal)

V ÁGH ISTVÁN: Amikor eltépnek a talpak Amikor ellépnek a talpak, utánuk nézek, itt vagyok, megszámolom övezetem letaposott fenyveseit, a döglött pintyet, aki még szárnyán repdes, ciróka hang, sárba vert szarvast, szarvain, ahogy cirmolna eszike, és hangtalanul ugrana, bukfenc-mosolyt fakasztana, szarvast és másmilyen vadat könnyeznem kéne, nem tudok, kisírtam magam eleget, mert ott oszlik testvérem is, apámmal együtt gyöngyszemek szivárványában foszlanak, és mi, ki élők ott vagyunk harangban szólni múltamat, kötelet húzok, s nem tudom meggyászolni a régi gyászt, azt, aki lábával mulat, ellépett talpasokra ráng, ráhúzom ittlétük után leveles gyalogutamat. Ahogy elment mahorkafüstben, nem nézem a virradatot, kék napnyugtába burkolózom, rám nézvést is magam vagyok, mint itt ez a konzervdoboz, bár rozsdás foggal nem vicsorgok, és nem villanydúc halálfejjel vágom szét láthatáromat, nem is csukaszín faköpennyel, hová Petőfit zártanak, hogy eljöjjön a pika­ rendjel, s ez a gazvert, félig­ csukott klozet, meg az a zsírpapír, amit a szél sohase fújhat el, hát megéltem a szemetet, nem győzöm rá az életem, úgy tűnik, mindent itt hagyok deres-szarosnak és avasnak, hóvirágba költözködöm. Örülök Hosszasan ég a cigaretta, füstje kering a zöld huzatban, tele a hamutartó csikkel, alul papírok avara, öngyújtó sárgáll, buggyos abrosz kék csíkjain sehonnai repedt doboz, és horkoló telefon szürkéll át a füstön, szemüvegtok sovány ezüstön, zöld könyv, s még sárgáll valami. Gyere be hozsannás idő, kinyitom rád ablakomat, mentőautó folyik alul, dúdol, sípol, elvékonyul, dudába vált haláli hang, s bennem fölül őslény-akác kisértete bozsog, szorong, örülök, mint egy maradék. ♦ XXXV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1991. JÚLIUS 5. Slovenija, moja dezela Papp Zsolt: Lago Maggiore „Kanadában az ilyen bírót lecsuknák” (interjú) VÁRI ATTILA: Anonymus és a három per hármas „Állampolgári bejelentés” alap­ján vizsgálatot indítottak az egyik nagyvállalat igazgatója ellen. A vizsgálat idejére kitiltották az üzemből. A történet azon a Magyarorszá­gon zajlik, ahol a névtelenség tör­ténelmi hagyomány. Már maga a nagy Anonymus is névtelen króni­kában jelenti föl azokat, akik nem voltak ott Vereckénél, Pusztaszer­nél, s bár nála a konchoz való juss bizonyítása a nevesítés, de a dolgok logikájából fakad, hogy aki nem volt benne a Névtelen címlistájá­ban, az nem igazán tiszta, nem iga­zán királyhű magyar. Gondolom, Anonymus korában is létezett a bedolgozói intézmény. Mint tudjuk, elég sokáig volt pia­ca annak, ha valaki csak nevét, munkakönyvét, személyi számát adta egy kisszövetkezethez, arra sem kellett mennie, s fizetési listán való passzív részvétele miatt mégis csöppent-csurrant számára is oly­kor valami... Vajon Anonymus korában meny­nyit ért egy név? Mennyit kellett fizetni, hogy a honfoglalás utáni évszázadok testvérháborúiban egy­­egy családnév ne a pártütők, hanem az éppen uralkodó irányzat elődjé­nek oldalán bukkanjon föl? A „bedolgozó” fogalma különben akkor jutott először eszembe, ami­kor a három per hármas ügyosz­tály névsoráról hallottam. Vajon ebben a névsorban hány olyan be­dolgozó van, aki nem is tudhatott nevének szerepeltetéséről, mert a régebbi fizetésilista-botrányokból tudom, hogy géemkák névsorában szerepeltek olykor olyanok is, akik életükben egyetlen fityinget sem kaptak, a géemkáról sem tudtak, csupán valamilyen véletlen folytán kerültek adataik a fröccsöntő, szi­tázó, vagy valamilyen más önki­zsákmányoló kisiparos fizetési lis­tájára. De hogy tisztább legyen a képlet, nevesítsük a fikciót. Tegyük föl, hogy a három per hármas ügyosztály egyik tisztje, aki ugyanúgy szerette az életet, mint egy lángossütő, haknizó pop­énekes, vagy egy gebines vendéglő tulajdonosa, de a viszonylag magas fizetése sem volt elegendő arra, hogy kedvenc konyakját igya, nos, ez a főhadnagy rájön arra, hogy „bedolgozók” nélkül semmit sem ér az élet. Hiába tudják, hogy kik szidják a rendszert, kik hall­gatják rendszeresen a SZER adá­sait, mert ez neki munkaköri kö­telessége, de, ha mondjuk, heti rendszerességgel szerepel kifizeté­sei között, mondjuk, Torgyán Jó­zsef neve, akkor már a többit ön­maga is hozzáteheti... És itt most elnézést kell kérnem Torgyán doktortól, hogy az ő nevét használom, de a szöveges példa ér­dekében (mivel 3 per­c egyenlő eggyel), nekem egy névre volt szükségem, s mert a doktor úr vélt vagy valós igazának kimon­dásával oly sokszor sértette mások köreinek területi integritását, hogy a bulvársajtó fő céltáblája lehe­tett, anélkül, hogy komoly védelmet kapott volna, így hát az ő nevével akarom bizonyítani, hogyan is ke­rülhetett volna valaki tudtán kívül „másodállásba”. Tegyük föl, hogy Szilicska Jakab főhadnagy a '80-as években a magyar ügyvédi kamara tagjainak politikai moráljáról kell negyed­éves jelentést készítsen. Ha Jakabunk okos ember, nem írja be a teljes szaknévsort, mert akkor hamarosan munkanélkülivé válik, így tehát kiválaszt öt-hat ne­vet, s a bírósági aktákból kimásol néhány passzust egy halmozottan hátrányos helyzetű rablógyilkos ügyében tartott védőbeszédből. (Nincs az az ügyvéd, aki ne a tár­sadalmi háttér megvilágításával, a társadalom elmarasztalásával kez­dené védence ügyének értelmezé­sét.) Tehát a főhadnagy kimásolja, hogy „a téeszesítéssel kétlakivá tett tömegek erkölcsei nélkülözik a kö­zösségi számonkérést, mert az in­gázó vonat nem nemzeti kaszinó. A hajdani falu szájától félő paraszt­ból arctalan, ingázó tömeg lett...’" Azt hiszem, nincs ma Magyaror­szágon olyan ügyvéd, aki ne mon­dott volna az egyén védelmében társadalmat elmarasztaló beszédet, s ezzel el is jutottunk a tényhez. Társadalom egyenlő szocializ­mussal, szocialista társadalommal, tehát az átvilágított öt-hat ügyvéd úr szocialistaellenes meggyőződésű, s ha főhadnagyunk éppen azokat a vendéglőket látogatja, amelyek­ben gyakran megfordul Torgyán doktor is, nincs az az isten, hogy össze ne hozza őket a sors hetente. Rá nem gyanakszanak, hiszen a fő­hadnagynak van valamilyen kons­piratív állása — külker vállalat, belker vállalat, s mert jó társalgó, talán még azt is eléri, hogy Tor­gyán doktorral szót ejtsen egyik­másik ügyvéd éppen akkortájt szakmai izgalmakat okozó sikeré­ről. A kör rövidre zárul. Főhadnagyunk dolgozatában hi­­vatkozhatik arra, hogy az általa vizsgált személyek (értesülései alapján) ügyfeleik védelmének el­látása közben is gyakran hangoz­tatják nézeteiket... És melyik főnök gyanakodott volna azért, hogy Torgyán doktor mint informátor többe kerül, mint egy viceházmester? Hogy primitíven egyszerű a pél­dám? Lehet, de a kádári „társadal­mi béke korában” talán elegendő volt egy rutinszerű ellenőrzés, va­jon Jakabunk tényleg Torgyán társaságában van azon az éjszakán, amely jelentésében az információ keltő rovatban szerepel? Azt is föl tudom tételezni, hogy Jakabunk Torgyán doktor szemé­lyiségének leírásakor tüzetesen ki­tért arra, hogy a neves jogász más­sal nem hajlandó együtt dolgozni, s mert az ügyvéd arról köztudott, hogy „nehéz” ember, így­ hát a fő­hadnagy mandátuma életfogytigla­ni lehetett volna. Nem akarom tovább ragozni, bo­nyolítani példámat, inkább vissza­térnék Anonymushoz, a névtelen följelentőkhöz, az talán tanulságo­sabb lenne. Azt hittem, a rendszerváltás egyik alaptörvénye lesz, hogy a de­mokráciában nem kell félni, tehát a névtelen följelentések kora lejárt. Sőt. Hivatalból üldözendő a névte­len följelentés, mert az anonimitás már eleve erkölcstelen. (A mai parlamentben ülő író, újságíró kép­viselők sem anonim könyvekkel vívták ki az előző rendszer tiltást magával hozó ellenszenvét.) Igen, az erkölcs nevében el kell számoltatni múltjukkal azokat, akik mindenkor csupa hatost sze­retnének dobni, s dobnak is a for­­gandó kockával, de ugyanilyen jog­gal le kell számolni a névtelenség­gel is. Nem jó tudni, hogy egy feljelen­tős nemzet részei vagyunk, márpe­dig a névtelenség magát a nemze­tet becsteleníti meg. Arculcsapás mindannyiunk szá­mára, amikor azt halljuk, hogy a Gestapo több följelentést kapott fél év alatt Magyarországon, mint amennyit összesen a többi meg­szállt területeken. Arculcsapás, mert akik ezekkel az érvekkel manipulálnak, az egész nemzetet szégyenítik meg. „Hát, ilyenek vagyunk ...” Én pedig nagyon büszke szeret­nék lenni magyarságomra, s ideá­lis nemzetképemben nem szerepel­nek névtelen mocskolódók sem, ál­néven levelezők. Az a hivatal, amely névtelen föl­jelentés alapján emberek erkölcseit kérdőjelezi meg, semmivel sem jobb, mint az orgazda. Orgazda mindaddig, amíg csupán iktatja és őrzi e „dokumentumot”, de belép a stricik népes táborába abban a pillanatban, amikor futtatni kezdi a nemibeteg lotyót. Tudom, mindig lesznek olyan esetek, amikor bíróság, elhárítás vagy tudj’ isten, milyen kormány­­hivatal névtelenséget ígér, de a hi­vatali titoktartás esküje mögött arc és nem névtelen levél titkosodik. A diktatúrák bűne, hogy céljuk érdekében szentesítenek minden eszközt, s ezzel erkölcsi meghaso­­nulásra késztetik, alattvalóvá, tö­meggé degradálják a közösségeket Gondolom, az új rendszernek lesz egy négy per négyes, vagy öt per ötös ügyosztálya — vagy már van a hozzátartozó réteggel egyetemben — elhárítás volt és lesz. Elhárítás ügynök nélkül nincs. De a névtelen leveleket én a pos­ták fűtésére használnám, már nem is továbbíttatnám, s ha egy „ne­ves” levélről kiderül, hogy álnév­, akkor bármily fájó, az adatokat hivatalból megsemmisítendőnek te­kinteném. Családtagnak nem kötelező ta­núskodnia. Erkölcsi okokból. Te­kintsük tehát úgy, hogy a névtelen följelentés, a megvádolt törvényte­len gyermeke... Na igen, Anonymus, róla szinte meg is feledkeztem. A névtelenséget is hajlandó va­gyok néha elfogadni. Ha például a feljelentést valaki pergamenre írja, aranyozott iniciálékkal látja el, s a feljelentés tartalmára vonatkozó képes üzenetet aranyzománc táb­laképek formájában a bőrkötésbe dolgoztatja, akkor megfontolandó­nak tartom, hogy az Iparművészeti Főiskola felvételi pontszámot ado­mányozhasson a névtelen illető­nek ... ARA: 24 FT

Next