Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1991-07-05 / 27. szám - Ágh István: Amikor ellépnek a talpak | Örülök • vers (1. oldal) - Vári Attila: Anonymus és a három per hármas (1. oldal)
V ÁGH ISTVÁN: Amikor eltépnek a talpak Amikor ellépnek a talpak, utánuk nézek, itt vagyok, megszámolom övezetem letaposott fenyveseit, a döglött pintyet, aki még szárnyán repdes, ciróka hang, sárba vert szarvast, szarvain, ahogy cirmolna eszike, és hangtalanul ugrana, bukfenc-mosolyt fakasztana, szarvast és másmilyen vadat könnyeznem kéne, nem tudok, kisírtam magam eleget, mert ott oszlik testvérem is, apámmal együtt gyöngyszemek szivárványában foszlanak, és mi, ki élők ott vagyunk harangban szólni múltamat, kötelet húzok, s nem tudom meggyászolni a régi gyászt, azt, aki lábával mulat, ellépett talpasokra ráng, ráhúzom ittlétük után leveles gyalogutamat. Ahogy elment mahorkafüstben, nem nézem a virradatot, kék napnyugtába burkolózom, rám nézvést is magam vagyok, mint itt ez a konzervdoboz, bár rozsdás foggal nem vicsorgok, és nem villanydúc halálfejjel vágom szét láthatáromat, nem is csukaszín faköpennyel, hová Petőfit zártanak, hogy eljöjjön a pika rendjel, s ez a gazvert, félig csukott klozet, meg az a zsírpapír, amit a szél sohase fújhat el, hát megéltem a szemetet, nem győzöm rá az életem, úgy tűnik, mindent itt hagyok deres-szarosnak és avasnak, hóvirágba költözködöm. Örülök Hosszasan ég a cigaretta, füstje kering a zöld huzatban, tele a hamutartó csikkel, alul papírok avara, öngyújtó sárgáll, buggyos abrosz kék csíkjain sehonnai repedt doboz, és horkoló telefon szürkéll át a füstön, szemüvegtok sovány ezüstön, zöld könyv, s még sárgáll valami. Gyere be hozsannás idő, kinyitom rád ablakomat, mentőautó folyik alul, dúdol, sípol, elvékonyul, dudába vált haláli hang, s bennem fölül őslény-akác kisértete bozsog, szorong, örülök, mint egy maradék. ♦ XXXV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM IRODALMI ÉS POLITIKAI HETILAP 1991. JÚLIUS 5. Slovenija, moja dezela Papp Zsolt: Lago Maggiore „Kanadában az ilyen bírót lecsuknák” (interjú) VÁRI ATTILA: Anonymus és a három per hármas „Állampolgári bejelentés” alapján vizsgálatot indítottak az egyik nagyvállalat igazgatója ellen. A vizsgálat idejére kitiltották az üzemből. A történet azon a Magyarországon zajlik, ahol a névtelenség történelmi hagyomány. Már maga a nagy Anonymus is névtelen krónikában jelenti föl azokat, akik nem voltak ott Vereckénél, Pusztaszernél, s bár nála a konchoz való juss bizonyítása a nevesítés, de a dolgok logikájából fakad, hogy aki nem volt benne a Névtelen címlistájában, az nem igazán tiszta, nem igazán királyhű magyar. Gondolom, Anonymus korában is létezett a bedolgozói intézmény. Mint tudjuk, elég sokáig volt piaca annak, ha valaki csak nevét, munkakönyvét, személyi számát adta egy kisszövetkezethez, arra sem kellett mennie, s fizetési listán való passzív részvétele miatt mégis csöppent-csurrant számára is olykor valami... Vajon Anonymus korában menynyit ért egy név? Mennyit kellett fizetni, hogy a honfoglalás utáni évszázadok testvérháborúiban egyegy családnév ne a pártütők, hanem az éppen uralkodó irányzat elődjének oldalán bukkanjon föl? A „bedolgozó” fogalma különben akkor jutott először eszembe, amikor a három per hármas ügyosztály névsoráról hallottam. Vajon ebben a névsorban hány olyan bedolgozó van, aki nem is tudhatott nevének szerepeltetéséről, mert a régebbi fizetésilista-botrányokból tudom, hogy géemkák névsorában szerepeltek olykor olyanok is, akik életükben egyetlen fityinget sem kaptak, a géemkáról sem tudtak, csupán valamilyen véletlen folytán kerültek adataik a fröccsöntő, szitázó, vagy valamilyen más önkizsákmányoló kisiparos fizetési listájára. De hogy tisztább legyen a képlet, nevesítsük a fikciót. Tegyük föl, hogy a három per hármas ügyosztály egyik tisztje, aki ugyanúgy szerette az életet, mint egy lángossütő, haknizó popénekes, vagy egy gebines vendéglő tulajdonosa, de a viszonylag magas fizetése sem volt elegendő arra, hogy kedvenc konyakját igya, nos, ez a főhadnagy rájön arra, hogy „bedolgozók” nélkül semmit sem ér az élet. Hiába tudják, hogy kik szidják a rendszert, kik hallgatják rendszeresen a SZER adásait, mert ez neki munkaköri kötelessége, de, ha mondjuk, heti rendszerességgel szerepel kifizetései között, mondjuk, Torgyán József neve, akkor már a többit önmaga is hozzáteheti... És itt most elnézést kell kérnem Torgyán doktortól, hogy az ő nevét használom, de a szöveges példa érdekében (mivel 3 perc egyenlő eggyel), nekem egy névre volt szükségem, s mert a doktor úr vélt vagy valós igazának kimondásával oly sokszor sértette mások köreinek területi integritását, hogy a bulvársajtó fő céltáblája lehetett, anélkül, hogy komoly védelmet kapott volna, így hát az ő nevével akarom bizonyítani, hogyan is kerülhetett volna valaki tudtán kívül „másodállásba”. Tegyük föl, hogy Szilicska Jakab főhadnagy a '80-as években a magyar ügyvédi kamara tagjainak politikai moráljáról kell negyedéves jelentést készítsen. Ha Jakabunk okos ember, nem írja be a teljes szaknévsort, mert akkor hamarosan munkanélkülivé válik, így tehát kiválaszt öt-hat nevet, s a bírósági aktákból kimásol néhány passzust egy halmozottan hátrányos helyzetű rablógyilkos ügyében tartott védőbeszédből. (Nincs az az ügyvéd, aki ne a társadalmi háttér megvilágításával, a társadalom elmarasztalásával kezdené védence ügyének értelmezését.) Tehát a főhadnagy kimásolja, hogy „a téeszesítéssel kétlakivá tett tömegek erkölcsei nélkülözik a közösségi számonkérést, mert az ingázó vonat nem nemzeti kaszinó. A hajdani falu szájától félő parasztból arctalan, ingázó tömeg lett...’" Azt hiszem, nincs ma Magyarországon olyan ügyvéd, aki ne mondott volna az egyén védelmében társadalmat elmarasztaló beszédet, s ezzel el is jutottunk a tényhez. Társadalom egyenlő szocializmussal, szocialista társadalommal, tehát az átvilágított öt-hat ügyvéd úr szocialistaellenes meggyőződésű, s ha főhadnagyunk éppen azokat a vendéglőket látogatja, amelyekben gyakran megfordul Torgyán doktor is, nincs az az isten, hogy össze ne hozza őket a sors hetente. Rá nem gyanakszanak, hiszen a főhadnagynak van valamilyen konspiratív állása — külker vállalat, belker vállalat, s mert jó társalgó, talán még azt is eléri, hogy Torgyán doktorral szót ejtsen egyikmásik ügyvéd éppen akkortájt szakmai izgalmakat okozó sikeréről. A kör rövidre zárul. Főhadnagyunk dolgozatában hivatkozhatik arra, hogy az általa vizsgált személyek (értesülései alapján) ügyfeleik védelmének ellátása közben is gyakran hangoztatják nézeteiket... És melyik főnök gyanakodott volna azért, hogy Torgyán doktor mint informátor többe kerül, mint egy viceházmester? Hogy primitíven egyszerű a példám? Lehet, de a kádári „társadalmi béke korában” talán elegendő volt egy rutinszerű ellenőrzés, vajon Jakabunk tényleg Torgyán társaságában van azon az éjszakán, amely jelentésében az információ keltő rovatban szerepel? Azt is föl tudom tételezni, hogy Jakabunk Torgyán doktor személyiségének leírásakor tüzetesen kitért arra, hogy a neves jogász mással nem hajlandó együtt dolgozni, s mert az ügyvéd arról köztudott, hogy „nehéz” ember, így hát a főhadnagy mandátuma életfogytiglani lehetett volna. Nem akarom tovább ragozni, bonyolítani példámat, inkább visszatérnék Anonymushoz, a névtelen följelentőkhöz, az talán tanulságosabb lenne. Azt hittem, a rendszerváltás egyik alaptörvénye lesz, hogy a demokráciában nem kell félni, tehát a névtelen följelentések kora lejárt. Sőt. Hivatalból üldözendő a névtelen följelentés, mert az anonimitás már eleve erkölcstelen. (A mai parlamentben ülő író, újságíró képviselők sem anonim könyvekkel vívták ki az előző rendszer tiltást magával hozó ellenszenvét.) Igen, az erkölcs nevében el kell számoltatni múltjukkal azokat, akik mindenkor csupa hatost szeretnének dobni, s dobnak is a forgandó kockával, de ugyanilyen joggal le kell számolni a névtelenséggel is. Nem jó tudni, hogy egy feljelentős nemzet részei vagyunk, márpedig a névtelenség magát a nemzetet becsteleníti meg. Arculcsapás mindannyiunk számára, amikor azt halljuk, hogy a Gestapo több följelentést kapott fél év alatt Magyarországon, mint amennyit összesen a többi megszállt területeken. Arculcsapás, mert akik ezekkel az érvekkel manipulálnak, az egész nemzetet szégyenítik meg. „Hát, ilyenek vagyunk ...” Én pedig nagyon büszke szeretnék lenni magyarságomra, s ideális nemzetképemben nem szerepelnek névtelen mocskolódók sem, álnéven levelezők. Az a hivatal, amely névtelen följelentés alapján emberek erkölcseit kérdőjelezi meg, semmivel sem jobb, mint az orgazda. Orgazda mindaddig, amíg csupán iktatja és őrzi e „dokumentumot”, de belép a stricik népes táborába abban a pillanatban, amikor futtatni kezdi a nemibeteg lotyót. Tudom, mindig lesznek olyan esetek, amikor bíróság, elhárítás vagy tudj’ isten, milyen kormányhivatal névtelenséget ígér, de a hivatali titoktartás esküje mögött arc és nem névtelen levél titkosodik. A diktatúrák bűne, hogy céljuk érdekében szentesítenek minden eszközt, s ezzel erkölcsi meghasonulásra késztetik, alattvalóvá, tömeggé degradálják a közösségeket Gondolom, az új rendszernek lesz egy négy per négyes, vagy öt per ötös ügyosztálya — vagy már van a hozzátartozó réteggel egyetemben — elhárítás volt és lesz. Elhárítás ügynök nélkül nincs. De a névtelen leveleket én a posták fűtésére használnám, már nem is továbbíttatnám, s ha egy „neves” levélről kiderül, hogy álnév, akkor bármily fájó, az adatokat hivatalból megsemmisítendőnek tekinteném. Családtagnak nem kötelező tanúskodnia. Erkölcsi okokból. Tekintsük tehát úgy, hogy a névtelen följelentés, a megvádolt törvénytelen gyermeke... Na igen, Anonymus, róla szinte meg is feledkeztem. A névtelenséget is hajlandó vagyok néha elfogadni. Ha például a feljelentést valaki pergamenre írja, aranyozott iniciálékkal látja el, s a feljelentés tartalmára vonatkozó képes üzenetet aranyzománc táblaképek formájában a bőrkötésbe dolgoztatja, akkor megfontolandónak tartom, hogy az Iparművészeti Főiskola felvételi pontszámot adományozhasson a névtelen illetőnek ... ARA: 24 FT