Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-09-27 / 39. szám - Vén Zoltán: rézkarca • kép (12. oldal) - Vadas József: Kötőszó nélkül • képzőművészet-kritika • Türk Péter: Kenyér víz, Óbudai Társaskör Galériája (12. oldal) - Szegő György: A mi történetünk • házimozikritika • Bertrand Blier rendező, fsz. Alain Delon (Mokép Video) (12. oldal) - Koltai Tamás: Rákerülni a versenytáblára • színikritika • David Mamet: Floridai öröklakás eladó, rendező Balikó Tamás, Radnóti Színház (12. oldal) - Karinthy Márton: Vigyázat, színházi pumpoló! • színikritika • Koltai Tamás: Pénz, pénz, pénz. ÉS, augusztus 30. (12. oldal) - Koltai Tamás: • reflexió (12. oldal)

VADAS JÓZSEF: Képzőművészet kötőszó nélkül Napjaink művészete — saját szófűzésével — minimal artra redukálta önmagát. Már nem hivatkozik a világmindenségre. Nem próbálja megmenteni a végzettől az emberiséget. Tényeket közöl, hangulatokat rögzít, csöndben meditál. Egyelőre. Gongütésre vár. Egyszer majd ismét eljön a nagy élmények szemléltetésének ideje. Erről az introvertált állapotról tudósít Türk Péter kiállítása, amely Kenyér víz címet kapta az Óbudai Társaskör Galériájában. E két szót írta Türk láthatalan trónnal mintegy száz fehér kartonra, egymásra és szinte vakon, akár a rab, akit a sötétzárkában kenyéren és vízen tartanak. Persze, mint minden börtönben, a rácson át olykor ide is beszüremlik némi fény. Ennek — s egy jótékony vegyszernek — a segítségével most mi is láthatjuk tizenvalahány lapon a dülöngélő és szabálytalan betűket a rejtélyesen és szeszélyesen megnyíló fehér felületeken. Mint a gyerekfirkák, mondhatja a látogató, olyan göcsörtösek ezek az ákom-bákom betűdarabok. Türk ugyanis tudatos önrevízióval alkotta meg őket. Nem lehetett könnyű: az írás tudományát ösztönössé nevelték bennünk. Így annál erősebb a nézőnek az az érzése, hogy aki ezeket a szócafatokat csinálja, attól faegyoie lafe: * valamit. Az“ íkségre kényszerült. Szellemi értelemben kenyéren és vízen tengődött, lefogyott, meggyöngült, remeg a keze, elvesztette józan ítélőképességét saját ténykedése fölött. Aki ezek után arra gondol, hogy ebben az önsanyarúságot mutató művészetben ily módon tükröződnek alkotójuk keservei, azt ki kell ábrándítanom. Kétségtelen, mi is mondjuk el: Türknek volna oka arra, hogy panaszkodjék. Ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet újabban Nagy Generációnak nevezünk, és amely nem annyira fergeteges sikereiről, mint inkább a csalódottságairól nevezetes. Meg arról, ami mögötte rejlik. Képzőművész lévén, Türk azokon a félillegális vagy illegális tárlatokon debütált, ahol a magyar avantgárd jelentkezett a hatvanas években az érdeklődők szűk publikuma előtt. Így lett osztályrésze — ha nem is az üldözés, a mellőzöttség. Ha akarom, van tehát mit felhánytorgatnia. Csakhogy ezek a szenvtelen lapok nem a művész emlékeit elevenítik fel. Ez a fajta festészet idegenkedik a kor — benne a társadalom — ábrázolásától is. Türk magán a mesterségen elmélkedik. A kenyér és a víz összetartozó fogalompárja közül azért hiányzik a kötőszó, hogy eleve kizárassék az aktualizálás. A két szó ez esetben nem marginális léthelyzetet szuggerál; az élet szubsztanciális alapkategóriáit idézi. Értelmezésük a feltétele annak, hogy a művészet, amelynek helye és szerepe mára bizonytalanná vált, ismét hitelesíthesse funkcióját.. Műhely problémák? Igen. A kategorikus választ csak nyomatékosítja, hogy ezen a helyen nem fépszer szembesülése a kérdéssel. Az CDudar panelszörnyek között megbúvó régi épület meghitt pincéjében kiállítássorozatával Andráss Gábor szisztematikus következetességgel munkálkodik azon, hogy a mai magyar művészet e belső folyamatai — néhány legalább — feltáruljanak. A nyilvánosságot kínálja nekik. Nemhiába. Akiről látjuk, hogy pusztán kenyeret és vizet vesz magához, annak a produkciója bennünket is szellemi aszkézisre buzdít. Vén Zoltán rézkarca SZEGŐ GYÖRGY: Házimozi A mi történetünk Férfiak és nők csodás-gyötrelmes viszonyáról, benne az erősebb nem örökösen elszenvedett vereségeiről Fellini és Mastroianni egész életművé nőtt filmfolyamot csináltak. Az ábrázolt férfibú egyetemes, mégis olasz. A franciák most elirigyelték a frusztráció megfilmesítésével elért sikereket, és maguk is hasonló mozit forgattak. „A” férfit , bizonyos Robert Avronoke-t, náluk természetesen Alain Delon alakítja. Alain Sarde társaságában ő írta a kissé irodalmias forgatókönyvet is. Történetük végül igen filozofikus mese lett. Nemcsak a szerelem összes lehetséges lehetetlenségén élvezkednek a szerzők, hanem a melankólia érzését kiterjesztik az egész életre. Delon ezúttal nem is hódító, mivel a melankólia nem gerjeszti a vágyakat. Ráadásul Bertrand Blier rendezésének találmánya, hogy az antiférfi mellé egy egyszerre vonzó, ám mégis aszex figurát állított „a” nő szerepébe. E szimbolikus alaknak beszélő neve van: Donatienne. Csak hát éppen ellenkezőleg, ez a nő — Nathalie Baye — soha semmit senkinek nem ad, ő elvesz. A férfiakat megbűvöli, elkábítja, és a magatehetetlen áldozatot „használja”. A férfinézőre is hat a boszorkányság, mert így is csábos ez az elképesztően megformált idol. Mosolya nélkül is olvadoznak a szerepbéli és a valóságbéli Don Juanok. Éppen ez az érdekes, a nő szomorúsága nem lankasztja a libidót Már ameddig. Még mielőtt a néző kedve elmenne a mélyen szántó elmélkedéstől, a film észrevétlenül átbillen egy bonyolult paródiába, amelyben nem csupán az előbbieken csúfolódnak, de egyszerre céltáblává lesz a filmkészítés maga, a nézői ízlés, a művészet sztereotípiái, az új hullám és a művészfilm is, a közönségfilm és a giccs is. Lehet mulatni a telitalálatokon, és ebben Delonnak nagy érdemei vannak. Talán életében először alakít pipogya, táskás szemével a delirium horizontját kémlelő, borostás slemilt, akinek attributuma a sörösdoboz. A szerep sikeréért még legendás ballonkabátját is engedi bohóc-jelmezzé készítani. Azért leginkább a házasság intézményét, és azon belül a kispolgári normákat kezdi ki a film humora. Mellesleg sok mindenről kiderül az álombéli történetekben, hogy közhely, sőt maguk a történetek is — amelyek láncolata ez a „nagy” sztori, mind régről ismerős banalitások. Borges felismerése látszik igazolódni, miszerint: „Lehet, hogy az emberiség története csupán néhány metafora története.” Az egyik ezek közül a szerelem lehet, legalábbis e film és Delon véleménye szerint. Végül a végzet álombéli asszonya feleséggé alakul, még el is mosolyodik. És ez a happy end a lehető legnagyobb közhelye lesz a történetnek, amelyről így mondható el leginkább hogy a „miénk”. (Mokép Video) KOLTAI TAMÁS: Nehezen indul be David Mamet dramaturgiai gépezete. Vagy csak az előadás eleje csikorog? Mindenesetre a Radnóti Színházban túl hosszú üresjárat késlelteti a ráhangolódást a Floridai öröklakás eladó című darab alaphelyzetére. Az első dialógban arról van szó, hogy egy ügynökféle alázatoskodó fölénnyel próbálja ingatlanvásárlásra kapható vevők címeit kicsikarni egy főnökfélétől. A jelenet a megszorult, de magabiztosságot erőltető ügynök szóáradata és a pökhendi listabirtokos blazírt hallgatása közötti feszültségre épül. De negyedóráig nincs feszültség. Tapintható a nézőtér közönye. Gera Zoltán tippkunyeráló erőszakossága nem elég kétségbeesett és nem elég izzadságos, Lengyel Ferenc hallgatása nem elég jelentőségteljes és nem elég tenyérbemászó. A rendező Balikó Tamás elnézte a jelenet lényegét. Hogy amíg a játéknak nincs tétje, addig a figuráknak kell érdeklődést kelteniük maguk iránt. Később javul a helyzet. Újabb és újabb kettősök lépnek színre, kialakul a darab — nem túl bonyolult — szerkezete, a cselekménybe kódolt — nem túl mély — mondanivaló. Mamet az üzleti verseny könyörtelenségéről beszél. Az érvényesülésért folytatott hajszáról. A pénzről. Ami egyszerre hagyományosan amerikai és újmódian mai magyar téma. Az emberek elárulják, korrumpálják és legázolják egymást az üzleti előnyért. Nincs barátság és nincs morál, csak meztelen érdek. A cél: rákerülni a versenytáblára. Ha eredményt mutatsz föl, jobb tippeket, jobb címeket kapsz. Ha jobb címeket kapsz, nagyobb az esélyed, hogy feljebb kerülj a táblán. Ha az élre verekszed magad, minden hónapban nyerhetsz egy Cadillacet. Ilyen egyszerű. Az élet. Meg David Mamet darabja. Az újnaturalizmus bűvöletében fogant a színmű meg az előadás. De ezt még mindig nem tudjuk elég jól. Bámulom azokat, akik megvetően emlegetik új,Hollywood részletező játéktechnikáját. Ez az alaptechnikák egyike; kizárólagos jelenléténél csak az zavaróbb, ha nincs jelen, amikor kellene. A rajtakapható eszközökkel előállított, művi természetesség csak fokozatosan, a második részre oldódik ki a Radnóti Színház előadásából. A drasztikus nyelvhasználatban kész örömmeltobzódó szöveg — fordító: Ungvári Tamás, dramaturg: Morcsányi Géza — addigra átveszi vezető helyét a jellemábrázolásban, sőt a humor elidegenítő hatásával árnyalja a figurákat. Időközben kiismertük a szerző viszonylag egyszerű, engem leginkább a hacsekizmusra és sajisztikára emlékeztető jelenetépítkezését, aminek az a szimpla trükkje, hogy az egyik szereplő agyonbeszéli a másikat, s ez a másik poénra helyezetten szekundál. Így rajzolódik ki Gera Zoltán svungos beszédkényszere mögül egy végsőkig elkeseredett, sorsát kísértő szerencsétlen arcképe; kár, hogy Lengyel Ferenc továbbra sem jellemből hallgat, holott a szerepbe beírt hallgatása egy sunyi sakálé. Bárdy György tárgyilagosan, szárazon játszik egy elfásult ügynököt, az egész ember csupa megvetés és csupa cinizmus. Miklósy György az élhetetlen becsületesen ijedt tekintetével reagál rá, ami oly komikussá tudja tenni a teszetosza kisembereket. Márton András a lehengerlő dumás típusát formálja meg: ő a rámenős, aki az agresszív színészet eszközeivel kényszeríti ki az üzletet. Áldozata, a szózuhataggal nyakon öntött vevő Kiss Jenő kabinetalakítása, félszavai, tétova körülpillantásai, menekülési kísérletei ellenállhatatlanul mulatságosak. Nem rossz az egész, de nem is igazán jó. Az életképbe ágyazott emberi dráma, ami az üzleti tipródásból, a sikertelenségből való elszánt menekülési kísérlet fiaskója után kisiklatja a szereplők egyikének sorsát, nem rendít meg. Marad az életkép, amerikai élet, magyar kép. Rákerülni a versenytáblára Vigyázat, színházi pumpoló! örültem Koltai Tamás az ÉS augusztus 30-i számában megjelent Pénz, pénz, pénz című dolgozatának. Alaptételével is egyetértek: a pártállam színházi finanszírozási rendszere tarthatatlan. A legnagyobb veszélyek egyike, mely szerinte ezt a kóros rendszert hivatott fenntartani, és színházi életünk rákfenéje, a Karinthy Színház. Megtisztelő terjedelemben foglalkozik vállalkozásommal, ami egyértelműen jelzi kiemelkedő szerepünket a struktúraváltásban. Elemzése ugyanakkor tisztázza az erővonalakat is: miért jött létre ez a színház, mi adott erőt fennmaradásához, mely szemlélet ellen küzd immár tíz éve előadásaival. Furcsa véletlen: az elmúlt évek alatt Koltai hallgatott e veszélyről, félelmeiről. Igaz, nem is követte figyelemmel előadásaimat, munkámat. Éppen most szólalt meg, vajon miért? Vészt hirdetve, a szakmát éppen most szólítja egységre, konszenzust követelve a „minőség” az „érték” védelmében. Nemes célok! Koltai alaposan kielemez. Színházam: vonal alatt, ízlésszintje: olyan sekély, hogy a szék alatt guggolva sem ér föl a néző orráig. (Szagos kép!) Szerénységem: hivalkodó, szemérmetlen, sértődékeny, a nagypapa és papa védjegye alatt is talajvesztett, nemzedéktársaitól kiközösített, frusztrált, sikertelen, erkölcsi és anyagi hitelt követelő, pumpoló stb., stb. (összeszedni is nehéz). Teljesítményem: egyre alpáribb. Színházam működési formája: tákolmány, álszövetkezet. A színházi vállalkozás: a pártállam mecenatúramodell kreatúrája, közpénznek eltékozlója, mellyel radikálisan szakítani kell. Épületes jellemzés, érdekes gondolatmenet. Kár, hogy egyetlen szó sem igaz az egészből! Mint „frusztrált” utód íróőseimtől alapigazságként megtanultam: a stílus az ember. Az újságírói hitelét stílusa, érvei, tárgyismerete, objektivitása , etikai tartása határozza meg. Koltai egyikkel sem büszkélkedhet. Stílusa bombasztikus és demagóg. Szándékos fél- és félreinformációival hitelrontás vétségét követi el. Kinyilatkoztatásai erősen frázisgyanúsak Objektivitása ingatag talajra épít, sértett indulat süt belőle. Kritikusi hevülete, „szakmai igényessége” nem előadásaim, művészi tevékenységem konkrét elemzésére szorítkozik, hanem ködös általánosságokba kétértelmű célzásokba burkolózik. (Talán mert rendezéseimet még a szék alatt guggolva sem látta, vagy ha igen, eddig ügyesen titkolta.) Fogalmakat kever össze. Tény- és tárgyismerete: nulla. Érvelése: logikátlan. De menjünk sorjában. — Színházam valódi kisszövetkezetként működik. Ennek összes — művészetet nem éppen segítő — terheivel, járulékaival, kötelezettségeivel, pénzügyi revízióival. — Hivalkodás nélkül is látszik, hogy mindeddig eltartottuk magunkat (és a hozzánk szerződő több száz művészt, fizikai dolgozót, stb.). — Saját zsebből, tízmilliós hitelt folyamatosan törlesztve, új színházat építettünk, és magunk is tartjuk fenn. — Támogatásra, művészi előrelépéshez, a világon minden színháznak szüksége van (gazdasági formájától függetlenül). „Non profit” szféra. A színház pénzügyi értelemben nem nyereséges üzletág. — Az önkormányzat produkciós támogatását komolyan véve, évente valóban megpályázzuk, (pumpoljuk, ha úgy tetszik) a Színházi Kuratóriumot. A többi színházzal ellentétben többnyire sikertelenül. — Színházam az „egészséges periférián” kocsmák és munkásszállók között kultúrált szórakozással „rontja” a levegőt. Egyetlen állandó kőszínházként Budán. A nyilvánvaló közönségsikereken túl kimagasló vagy jó kritikai visszhangja a Gőz, Zsenik iskolája, Csehov egyfelvonásosai, a Gellérthegyi álmok, Svejk, Tamás bátya kunyhója, Bűvös szék, Egérfogó, Egerek és emberek, Botrány az Ingeborg koncerten, Lepketánc, Meseautó előadásainknak volt. Vendégül láttuk már az augsburgi Spielküche társulatát és Gianfranco de Bosio világhírű olasz rendezőt. Idei műsortervünkben Méray, Moreto, Mrozek, Druon, Crowley, Karinthy, Zilahy művei képviselik az „egyre alpáribb” ízlést. Nemzedéktársaimhoz való csatlakozást deklarálni (visszhanggal vagy anélkül) dőreség. Nem is tettem soha. Ellenkezőleg! Kilépve közülük (és az általuk is prolongált monolit színházi struktúrából) vállalkozóként álltam saját lábra. Sikeresen! Ezt bizonyítja, hogy ma már sokan követik példámat. Ezért is hiszem, munkám színháztörténeti jelentőségű. Nem biztos tehát, hogy a veszély a Karinthy Színházban keresendő! Talán inkább a pufogó kinyilatkoztatásokban. Mert vannak vonal alatti újságcikkek, amelyek még a legalpáribb, legolcsóbb személyeskedéstől sem riadnak vissza. Mint a származási, pletykaízű célozgatások. (Pártdiktatúrai beidegzések.) Az ilyenek előítéletekből, fantazmagóriákból építgetnek hazug logikai láncot. Ezzel mondanivalójukat, önmagukat hiteltelenítik. Jobb országokban, egy önmagára valamit is adó szakma, az íratlan normák e súlyos, megsértőit diszkvalifikálja, kizárja a céhből. Jobb esetben a sértett bepereli a cikkírót hitelrontásért, rágalmazásért. "Különösen," ha a cikk "indulata nyilvánvaló, érdekféltésből ered. A közelmúltban több nyilatkozatban bizonyítottam a színházi kuratórium tagjainak, köztük Koltainak, a közpénzek elosztása terén megnyilvánuló érdekösszefonódását. A tagsági összeférhetetlenséget. A legutóbbi pénzosztáskor Koltai kuratóriumi tag (cikke szerint fő hangadó is) megszavazta a főszerkesztésében működő Színház című szakmai lapnak juttatott kétmillió forintot. Újabb kétszázezer forint jutott Koltai Tamás Nézőpont című kötetének megjelenésére. Mindez egy színházi produkciókra képzett alapból! (Érdekes, hogy e csekélyke tényekről Koltai cikke szemérmetlenül hallgat. Koltai nyilván úgy gondolja: mint vállalkozó megbukna, saját pénzét bolond lenne reszkírozni, ezért természetesen jár neki — akár mástól elvéve is — az állami támogatás.) (A „pumpoló” Karinthy Színház fenti programjára ezúttal egy fillért sem kapott.) Döntse el tehát tisztelt olvasó: ki pumpol kit? Ki sikertelen és ki sértett? Az immár egyre erőszakosabb, hangoskodó érdekszövetségbe tömörült úgynevezett szakmai elit, vagy a színházat teremtő vállalkozó? Hogy ki lobbyzik a szakma valós érdekeiért, és ki fut a pénze után? Egyetértek Koltaival. A pártállami mecenatúrával és gondolkodásmóddal (a kultúra minden területén!) radikálisan szakítani kell! Addig nincs szakmai konszenzus! Az adófizető polgár pedig maga döntse el: hol, mit, hogyan kell szellőztetni? Karinthy Márton★ Cikkemben több színházi jelenségről írtam, nevek, címek nem szerepeltek benne. Sajátos, hogy Karinthy Márton pontról pontra sietett magára venni. Színháztörténeti jelentőségű munkájához gratulálok. Koltai Tamás Színház 1991. SZEPTEMBER 27.