Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)
1991-11-01 / 44. szám - Simonffy András: „A vers körülvesz, mint ezüstös vért” • könyvkritika • Gérecz Attila, a költő - 1956 mártírja (Stádium könyvek) (11. oldal) - Bán Róbert: Dósai István életműve (11. oldal)
SIMONFFY ANDRÁS: „A vers körülvesz, mint ezüstös vért" — Gérecz Attila, a költő — 1956 mártírja (Stúdium könyvek, 195 old.) (1954, Idyll Numero 1.) Matekóráról a pedellus — volt még ilyes — kiszólítja a Nép Ellenségének Fiát a folyosóra. Ott két komor arcú tanerő vár rá, egyikük ráadásul igazgatónak hevenyészett helyettese. A pedellus fenyegetőleg — marad. Csend. Légy ablaküvegnek koppanik. Delikvens méregetve. Delikvens hátán (még e sorok írása közben is, harminchét év múltán) végigborzong a testetlen félelem: mit vétett már megint puszta létezésével? Örökös bűnbaksága sérti, de nem ismer(het) más emberi állapotot. Ő dobja be az ablaküvegeket, ő kezdeményez minden verekedést, ő „fecseg túl sokat, ahelyett, hogy tartaná a száját”. Mert kussnak, annak lennie kell. Annak kell lennie. Delikvens vár. Gyűlöli militarista tanerőit. Ám ezek itt most váratlanul negédesre igazítják ajkukat. „Tudsz te komoly is lenni, ha kell, igaz?” „Édesapád (a Nép Ellensége?!) bizonyára nagyon örül a kedvező fordulatnak.” „Felelősségteljes feladat vár rád.” „Társaid téged fognak demokratikusan megválasztani csapattanácselnöknek.” ”Ne izgulj, majd mi megmondjuk, mit kell mondanod, csinálnod.” „Három stráf az úttörőingeden, az már nem semmi, igaz?” Így érkezett el a Krisztina téri általános iskola 7/a osztályába Nagy Imre első miniszterelnökségének szellőcskéje. (Miért éppen én? Titok. Járt abba az osztályba leendő Kossuth-díjas, sőt, ma hivatalában levő külügyminiszter is.) (Idyll Numero 2.) Kicsinyég — nagyonág? — elhanyagolt park, néhai rendezettségét ímmel-ámmal szelídítik vissza elképzelt törvényei közé. Szökőkútja szomjan halt, égre törő s visszaomló vize híján; maga a hely, gazverte medence, kiszáradt el. Ám a bokrok izzanak a napfényben, árnyékuk alatt költők hevernek. Verseiket, műfordításaikat olvassák fel egymásnak. Béri Géza szigorú, lényegre hasító kritikákat lövell, Tollas Tibor elemez, Tóth Bálint képzeletben talán az esti vacsoraosztásra készül, s egy borosüveg nyakát becézi mellé, Kárpáti Kamill a napfénybe hunyorít. Törökülése távolinak tetszik. Tűnődő, ám mégis figyelmes. Hevernek ott mások is, barátok, odatévedő hallgatóság, koncentrikus köröket vonva ellazult testtel az éppen beszélő, felolvasó köré. A kéziratlapok luxusa már eleve jelzésértékű: bibliofil! (WC-papírnak is nevezhetnék ízetlenül). Mögöttük a többemeletes Duna-parti kastély a házigazda szigorú etikettjével, amelynek a létszámában túlzottnak tekinthető személyzet tesz eleget. Ám nem szabad csodálkoznunk, mert tegyük csak hozzá gyorsan: itt minden vendégnek lakosztályába viszik a reggelit, ebédet, vacsorát, speciális masszázsszalonok állnak rendelkezésére, sőt, még hordozható árnyékszékeket is rendszeresítettek, hogy ne szennyezzék nagyon a kék Dunát, hiszen ott, lágy hullámaiban rendezik a vadászattal egybekötött nagy átúszóbajnokságokat, amelyeknek örökös bajnoka éppen hősünk lesz — Schirillát is megszégyenítve —, habár nem télvíz idején. Gérecz Attila volt soproni kadétiskolás, afféle jó családból való úrigyerek ugyan. Ám a népi demokrácia nem tesz kivételt, ki-ki képességei és tudása szerint érvényesülhet, szabad a pálya, nem kisebbít óvás, még oly ótvaros seb sem. Gérecz Attila mindene a sport, az öttusa. Pisztolylövő világbajnokot utasít maga mögé. Sóvár női lelkek utólagos visszaábrándozásai mentén forrósodva elképzelhetjük: úgy ül a lovon, mintha karcsú testével hozzánőtt volna kentauros igyekezetében. Mindeközben hobbija a vasesztergályozás. A dolgozó népet dolgozó népként szolgálja. (Ám ne feledjük: válságos perceiben az imperialista Churchill is maga malterozott falat birtokai köré.) Hősünk — képzelhető — bálványa volt/lehetett veszni vágyó szüzességének is. Lehetne tabu a téma, ám ő maga szól erről a költészet magasából: „Ruhád majd lassan nászra áldozod, s öledreátúsznak bíbor csóknyomok, s a föld, mert szűzi véred áldozod, kigyúrt, pogány oltárrá változott, felizzó, rőt parázzsá festve meg ringó öledre kulcsolt testemet.” De ott, annak az eleddig meg nem nevezett alkotóházi parknak bokros füvén még senki sem sejti, hogy Gérecz Attila költő is. Most lép elő! Hogy ő is... Igen, verset int, felolvashatná, talán lenne ezzel ő is befogadható a megszólalásra érdemesek szigorú körébe. Az indulás bátorsága meglepő. Huszonöt éves sincs még (majd ősszel, Skorpiónak jegyében), mögötte a nagyúri lakban volt államfők, grófok, iparmágnások, diszkrét bája. S ő itt, ebben a környezetben kivonja meztelen kardját, s rohamra indul a Parnasszusra. S már mondja is: így bocskorosan így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt törni hegynek indulok? " A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes: én is feljutok! Nincs tömött zsákom s hegymászó botom s segítő kezet tán egy társ sem ad, de vihart oldó déli szél kölyökfejemre borzol lágy barackokat! S a hegytetőn majd mindent, mert lehántva, én is kacagva szélnek öltözők; karjukra fűznek mind a fénynyalábok, s eltáncolunk a fejetek fölött! így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt törni hegynek Indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes, én is feljutok! (Vác, 1951 május) A park a váci fegyház udvara. A séta merev, néma órája helyett megtűrt heverészés. Így érkezett el a váci fegyházba Nagy Imre első miniszterelnökségének szellőcskéje. Gérecz Attila akikor már öt éve a fegyház „lakója”,1949-ben„húsz-” évesen tartóztatják le, és ítélik „a n Népköztársaság nevében” tizenöt évi fegyházra. Három „összeesküvő” társát kivégzik. Vajon mire esküdött össze négy fiatal? Halálos vétkük mi lehetett? Kétkedő szó? Gonosz könyv? Riasztó példa, amit „statuálni kell”? Húsz és huszonöt között az élet maga, mert az ifjúság lüktet lobogva. Minden vadság, tékozlás, önpusztítás, tajtékzás szeretve megbocsáthatóságának időszaka. Minden, de nem börtöncella, kiszabott séta, zárkattanás, küblidörej, téboly, meghasonlás, beletörődés, leépülés, de nem ezek a WC-papírra írt, megélt sorok: „Most hunyd le, kedves, fénymosott szemed, / pilládon bontva szín örvényeket.” Vagy: „A dal most halkul, kék homályba vész, / de bús visszhanggal egyre visszanéz, / hol hó tükrén az est, a barna fák / árnyékölében úgy karolja át / derengő testes szelíd aranyát, / mint álmom fonja rád az éjszakát.” Vagy „A nő a tűz elé ül. / Beszélek, s nézem. Lángos orr, / homloka felhős. Majd lekékül szeméből az első mosoly.” Költői képei végigborzongatnak: „ittas halál”, „fehér ököllel égve fenyeget”, „szépen halt virág”, „lecsüngő szajhamell, a Hold”, „sziromszép meztelenség”. (Szökés Nomero 1.) Folyton szökni akartunk mi, akkori gyerekek a kinti létezésből is. Szökni, de hová? Aknazár ölelte az országot és lehetőségeinket. Intézeti drill fenyegetése, spiclilánc, álomkarbantartó-hálózat. Fejjel is kiemelkedni bűn volt, nem volt rá szentencia sem; még a pártállam legutolsó éveiben is összeférhetetlen deviánsként deklarálódott a más. Ahelyett, hogy befogná a száját! A végén még minket hoz nehéz helyzetbe! örülne, hogy luk van a seggén! Alkoholista! Kaparj inkább, kurta! Szöktünk hát fantáziánk terelte vágyainkhoz. Emlékszem olasz álmaimra. Már folyékonyan beszéltem a nyelvet, fordítottam tágas világú novellistáit. De még sokáig nem járhattam ott. Álom és valóság: egymásba mosódó csupa tenger, csupa azúrkék, csupa sienai vörös. Fordítottam és ámultam, még némi sajnálatom is kísérte őket, olaszokat, hiszen ezek csak úgy élnek. Konfliktusaik: két férfi egy nőt szeret, emez biceg és gyerekkorában kicsúfolták az iskolában, amazt lendületében fékezik bigott szülei... De van, mindig van hová szöknie a vágynak is, a szerelemnek is, a tehetségnek is. E nessun maggior dolore che nyomorban emlékezni a boldog időkre. S ha nincsenek, ha nem lehettek „boldog idők?” (Szökés Nomero 2.) Ha Gérecz Attila költészetében alább merülve divatos módszerrel összeszámlálom a leggyakrabban előforduló szavakat, a következő jellemző sorrend rajzolódik elém: ANYA, FÉNY (mosoly), LÁNY, ÖKÖL (rög), VÉR, RONGY, SZENNY (halál). Sorsának sűrűsödő pillanatai is követik ezt a sort: anyai szeretet, szinte zenei áhítattal megélt szerelmek, szökés a zártságból, szökés az életből. Daróc a szürkéhez című verse (Gyűjtő, 1956) smasszereihez szól, üzenete azonban éppen mai viták bozontját fésüli szelíd emberséggel és bölcs tűnődéssel (részletek): „Én nem utállak — én köszönnék. / Kis tökfilkó vagy, mint a többi, / akiknek, hogy a fém kiváljék, / a salakért kell létrejönni. / S hogy véres pénzért hited adod? / Mihaszna vagy csak; nem bánt senki. / Csak homlokod túl szűkreszabott / a mások sorsát elviselni. / Én köszönnék ... s tán elűzné a / sok meleg száj a metsző fagyot, / csak ismernéd el néha-néha / a puszta tényt — hogy ember vagyok.” Saját sorsát döbbenetes tárgyilagossággal látja bele ebbe a kint is, bent is börtöntársadalomba: „Az én sorsom is fájó, bőre; / ha fölizzom, pöröllyel vernek. / Így leszek csikorgó küllője / vérpadra vivő szekereknek.” S a már-már beletörődés: „Fagy jött. A tükör megrepedt s lehullt. / Mosolyszilánkok, tört remény maradt. / Bezárult négy fal, jéghideg Sí isbálja veszteik v jérke évek mellett / elidegenült, szenynyes áradat.” / Az idegennélett élet / Hová szökik Gérecz Attila? Tudni vélem, hogy szökik, mert szöknie — mert szökni kell. Az élet él benne, mert az élet — mint tudjuk — élni akar. Innen (sikerrel) még senki nem szökött meg. De Vác azon a nyáron is várához hasonlatos, a megáradt Duna hullámai a börtönépület falát nyaldossák, a nagy folyam felkínálja magát régi bajnokának. Gérecz Attila szétfeszíti a polírterem ablakának rácsait és „kidobtam magam, de a résbe / bennszorult átkozott farom, / s egy percig („mikor vesz már észre?”) / lábam úgy járt, mint szélmalom, / de vizet értem és balkézre, / mint uszodában a falon / beütve szoktam verseny közben, / buktam a víz alá puhán.” (Töredék.) A túlparton kimászva a gátra, máris rendőrbe fut: „Álltunk szótlan, én meg a rendőr; / egymásra fogott magyarok, / s én néztem az álla hegyét. Belelendül / a váll, hova majd lecsapok. / — Itt térjen a főd füle — mondta lefödve / a lángot. Az ökle kinyúlt.” A Gondviselés vezeti ezt a fiút? Az első rendőr a rendőrállamban, az első ember az embertelenségben. Pedig odalökte neki a hetyke választ: — Vácról szöktem az éjszaka ... , Gérecz Attila rögtön kimondja a szentenciát: „...vallja hazának az ember örökre, / hol két ököl összesimult.” Tűnt, kalodába zárt szerelmek és az árulás várja Budapesten. És három év szigorított Márianosztrán. Karácsonyi énekének (1955, Márianosztra) variáló refrénsorait összeolvasva a vállalt szenvedésig eljutott erős férfi elszántsága, halálfélelem nélküli jelleme tűz ránk: „— hallod, Názáreti? Súlyosak a láncok — Megtörték a vágyak — Vedd el életünket! — Segítsd az anyánkat! — Peregnek az évek... — „Apámat ne engedd!” — Megbocsátunk... — Érted! — Hozzád száll az ének.” (Minden sor elé odaolvasandó a hetyke: Hallod, Názáreti?”) Ahogy az első, Az így bocskorosan hangvételében a petőfis, József Attilás fegyelmezett és üledéktelen, szinte látó emberi hang szorított formáló abroncsába, a szigorított börtönben keletkezettekében ez a fájdalmas villám odaseneki! Mert: „Kong a harang. / És soha be nem reked. / S hogy egyre közelebb kong: ez a rang. / Minden nap temetnek. / A sornak vége soha sincsen.” Gérecz Attila sztahanovista vasesztergályos. Gérecz Attila, az öttusa-válogatott tagja, olimpikon. dr. Gérecz Attila címzetes egyettemi tanár. Gérecz Attila Kossuth-díjas költő: „S a jövő? — Ne búsulj kölyök! / Fénylik majd minden perc és úgy pereg, / mint Éva játszó ujjai között / a kristályos, forró homokszemek.” (Tankok — T 34) Sztálin: „Északon, úgy hiszem, minden a legnagyobb rendben van. Finnország sok bűnt követett el velünk szemben. Ezért odébb toltuk a határokat, jó messze Leningrádtól. Nos, a Baltikum. Hát ezek igencsak ősi orosz földek. Most minden a miénk újra. Hiánytalanul itt vannak ismét a beloruszok, az ukránok és a moldovánok. (...) Nézzünk csak még körül! A Kurilszigetek hozzánk tartoznak, Szahalin egész szigete is a miénk. De jó! Port Arthur kikötője is a mi birtokunk, amint a mandzsúriai Dalnij városa és a távol-keleti kínai vasút. Kínában és Mongóliában ugyancsak jól állunk. Ez a határvonal viszont sehogyan sem tetszik nekem!” Sztálin itt a Kaukázustól délre fekvő területre mutatott. (Kun Miklós történész nyomán.) Amikor de Gaulle Moszkvában gratulált Sztálinnak újabb győzelmeihez (éppen Magyarországon húzódott a front), a Generalisszimusz így válaszolt: „Ugyan, néhány város.” Nem sejthette, nem hihette, hogy világhódító birodalmának tankjai éppen itt, ebben a néhány városkában lobbanak majd először lángra. Európa annyiszor felfénylő, annyiszor balkanizált, de egykét tollvonással látszatra mindig elintézhető mértani közepén. Nekem gyerekkori teknősbékáimat juttatták eszembe áthatolhatatlan páncélzatukkal, fejük lassú, tekintet nélküli forgatásával. Az Astoriánál, a Parlamentnél, minden civil roham előtt beállt az a feszült, halálpattanásig feszült béna csend — mert ezekkel a szörnyekkel csak egyet lehetett: farkastorkiakba nézni? Föszt már, atoronyban mégiscsak emberek/ cigaretta után nyúlkáltak, volt rebbent vagy akár kisfiús szavuk, sity-sutty csúszott a zászló nyele a csőbe. Nagyhangú, harsány viccelődések: „Most lőj, Iván, hadd szálljon zúgva a győzelmi zászló!” A szörny alattad már csak koktélra váró festett vasdarab. (Tankok — T 54) Gérecz Attilának más típusú, más lakosú teknősbékák jutottak. Alakjuk is sunyítottabb, laposabb, mozgásuk átgondolt, számuk sáskarajéhoz hasonlatos. Lakóik fülén membrán, arckifejezésük nincs, olajos bőrük járomcsontjukra feszül, kezük fegyvert el nem enged. Gérecz Attila a november negyedikére virradó éjjelen a város szívében a reménytelen, végső harcba vetette magát. Molotov koktéllal felgyújt két tankot a Corvin környékén, majd mellékutcákba húzódik, padlások és pincék egybenyíló labirintusain át közlekedik. Ám valahol, egy meszszi harcállásponton már értékelték az új, „budapesti” harcmodort, ellenszere is megszületett: tűziránnyal befelé elállni a főutakra kifutó kis utcák torkolatát. És lőni, lőni mindenre és mindenkire, aki és ami él és mozog. Gérecz Attilát lekaszálta a harmadik, az általa már lángra nem lobbantható szörny szürkületi sorozata. Ebben a gerince roppantott kis októberi forradalomban, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján ráébredt-e vajon, hogy börtöneitől nem szabadulhat már többé? „Valahol a Lidó / fövenyén mosolyt forr a nyár. / Itt megreped a csönd, a nyíló / szemeken átszáll a Halál.” (ítélet) Talán megszólaltak fülében a bitófák annyiszor hallott recscsenő csattanásai. Talán már koponyájában kondult meg a márianosztrai lélekharang csontrepesztő nyelve. Bátorsága a mindig mindent egy lapra feltenni vakmerőségébe hajlott át: „vigyázatlanul”, még az esti sötétség beállta előtt átfutott az úton, s a szörny nem habozott. „Hiányunk épségében mennyi csonkaság!... S mekkora épség az ő töredékességében!...” — írja róla évtizedekkel később majd kollégája és börtöntársa, Göncz Árpád köztársasági elnök. 1991. NOVEMBER 1. Dósai István életműve Talán különösen hangzik életművet emlegetni olyan ember kapcsán, aki nem írt sem könyveket, sem tudományos traktátumokat, nem szerzett zenét, nem festett képeket. Talán különös életművet emlegetni, amely nem látható és nem olvasható, nem hallható és nem tapintható. És mégis van, mégis létrejött. Erős kövekkel épült bele a magyar film, a magyar kultúra történetébe. A barátságok köveivel. Mert Dósai István különös tehetsége, ha úgy tetszik sajátos művészetének titka ebben rejlett: kapcsolatokat teremtett, barátokat szerzett. Nem, nem elsősorban önmagának, önmagáért, hanem a magyar filmnek, a magyar kultúrának. Bacsó Pétertől származik a gondolat, hogy „Dósaiból szinonima lett, az új magyar film szinonimája. Mert ha bárhol kiejted azt a szót, hogy magyar film, a válasz tíz esetből kilencszer az: Mister Dósai, Monsieur Dósai... ” Jó fél évtizeddel ezelőtt írta ezt, amikor vagy negyedszázad után Dósai felállt a Hungarofilm igazgatói székéből, hogy a római Magyar Intézet vezetőjeként folytassa a szolgálatot, amelyet hajdanán felvállalt. Utódjának támadt akkor az az ötlete, hogy búcsúztatására adjuk ki a Hungarofilm Bulletin különszámát, kérjük meg barátait, hogy írjanak néhány sort róla. Az idő kevés volt, az ötlet kivihetetlennek látszott. De elégnek bizonyult néhány nap és jöttek a levelek szerte Európából, írtak Bécsből és Párizsból, Londonból és Moszkvából, Velencéből vagy Locarnóból. Tollat fogott szinte valamennyi számottevő fesztivál igazgatója, kritikusok/ rendezők. S.“egyiküktől sem udvarias frázisok érkeztek, hivatalos köszöntők, hanem szívből jövő, személyes emlékezések, közös élmények, a barátság elragadtatott dicsérete. Mi volt a titka? Talán Törőcsik Mari fogalmazta a legszebben: „Egyszóval — félve írom le ezt az avult fogalmat — lovag voltál.” Bán Róbert Szabad esték 1991. november 5-én kedden délután ötkor lesz Rózsa Endre és Utassy József költői estje az írószövetség klubjában (Budapest VI., Bajza u. 18. I. emelet). Pályázat Az 1992. évi Móricz Zsigmond ösztöndíjra Az 1992. évi Móricz Zsigmond ösztöndíjakra 1991. november 20-ig lehet benyújtani a jelentkezéseket. Pályázhatnak mindazok az idén még 35 éves, vagy annál fiatalabb írók, akik a szépirodalom, a kritika, az irodalmi szociográffia vagy az irodalomtörténet terén magvas és ígéretes terveket tudnak benyújtani. A beadványok rövid szakmai életrajzon, publikációs jegyzéken túl tartalmazzák a jövő évre szóló terveket. A pályázatokat a fiatal irodalmat jól ismerő műhelyek által delegált, pártatlan bírálóbizottság zsűrizi. A pályázatokat két példányban kell beküldeni a Móricz Zsigmond ösztöndíj Bírálóbizottsága részére: Művelődési és Közoktatási Minisztérium, könyv, lap, és irodalmi főosztály. Bp., Szalay u. 10—14. Pf.: 1. 1884. ÉLET ÉS IRODALOM Kk