Élet és Irodalom, 1991. július-december (35. évfolyam, 27-52. szám)

1991-11-01 / 44. szám - Simonffy András: „A vers körülvesz, mint ezüstös vért” • könyvkritika • Gérecz Attila, a költő - 1956 mártírja (Stádium könyvek) (11. oldal) - Bán Róbert: Dósai István életműve (11. oldal)

SIMONFFY ANDRÁS: „A vers körülvesz, mint ezüstös vért" — Gérecz Attila, a költő — 1956 mártírja (Stúdium könyvek, 195 old.) (1954, Idyll Numero 1.) Matek­óráról a pedellus — volt még ilyes — kiszólítja a Nép Ellenségének Fiát a folyosóra. Ott két komor ar­cú tanerő vár rá, egyikük ráadásul igazgatónak hevenyészett helyette­se. A pedellus fenyegetőleg — ma­rad. Csend. Légy ablaküvegnek koppanik. Delikvens méregetve. Delikvens hátán (még e sorok írá­sa közben is, harminchét év múl­tán) végigborzong a testetlen féle­lem: mit vétett már megint puszta létezésével? Örökös bűnbaksága sérti, de nem ismer(het) más em­beri állapotot. Ő dobja be az ab­laküvegeket, ő kezdeményez min­den verekedést, ő „fecseg túl so­kat, ahelyett, hogy tartaná a szá­ját”. Mert kussnak, annak lennie kell. Annak kell lennie. Delikvens vár. Gyűlöli militarista tanerőit. Ám ezek itt most váratlanul negé­desre igazítják ajkukat. „Tudsz te komoly is lenni, ha kell, igaz?” „Édesapád (a Nép Ellensége?!) bi­zonyára nagyon örül a kedvező for­dulatnak.” „Felelősségteljes fel­adat vár rád.” „Társaid téged fog­nak demokratikusan megválasztani csapattanácselnöknek.” ”Ne izgulj, majd mi megmondjuk, mit kell mondanod, csinálnod.” „Három stráf az úttörőingeden, az már nem semmi, igaz?” Így érkezett el a Krisztina téri általános iskola 7/a osztályába Nagy Imre első miniszterelnökségé­nek szellőcskéje. (Miért éppen én? Titok. Járt abba az osztályba leen­dő Kossuth-díjas, sőt, ma hivatalá­ban levő külügyminiszter is.) (Idyll Numero 2.) Kicsinyég — nagyonág? — elhanyagolt park, né­hai rendezettségét ímmel-ámmal szelídítik vissza elképzelt törvé­nyei közé. Szökőkútja szomjan halt, égre törő s visszaomló vize híján; maga a hely, gazverte me­dence, kiszáradt el. Ám a bokrok izzanak a napfényben, árnyékuk alatt költők hevernek. Verseiket, műfordításaikat olvassák fel egy­másnak. Béri Géza szigorú, lényeg­re hasító kritikákat lövell, Tollas Tibor elemez, Tóth Bálint képzelet­ben talán az esti vacsoraosztásra készül, s egy borosüveg nyakát be­cézi mellé, Kárpáti Kamill a nap­fénybe hunyorít. Törökülése távo­linak tetszik. Tűnődő, ám mégis fi­gyelmes. Hevernek ott mások is, barátok, odatévedő hallgatóság, koncentrikus köröket vonva ella­zult testtel az éppen beszélő, felol­vasó köré. A kéziratlapok luxusa már eleve jelzésértékű: bibliofil! (WC-papírnak is nevezhetnék ízet­lenül). Mögöttük a többemeletes Duna-parti kastély a házigazda szi­gorú etikettjével, amelynek a lét­számában túlzottnak tekinthető személyzet tesz eleget. Ám nem szabad csodálkoznunk, mert tegyük csak hozzá gyorsan: itt minden vendégnek lakosztályába viszik a reggelit, ebédet, vacsorát, speciális masszázsszalonok állnak rendelke­zésére, sőt, még hordozható ár­nyékszékeket is rendszeresítettek, hogy ne szennyezzék nagyon a kék Dunát, hiszen ott, lágy hullámai­ban rendezik a vadászattal egybe­kötött nagy átúszóbajnokságokat, amelyeknek örökös bajnoka éppen hősünk lesz — Schirillát is megszé­gyenítve —, habár nem télvíz ide­jén. Gérecz Attila volt soproni kadét­iskolás, afféle jó családból való úrigyerek ugyan. Ám a népi de­mokrácia nem tesz kivételt, ki-ki képességei és tudása szerint érvé­nyesülhet, szabad a pálya, nem ki­sebbít óvás, még oly ótvaros seb sem. Gérecz Attila mindene a sport, az öttusa. Pisztolylövő világbajno­kot utasít maga mögé. Sóvár női lelkek utólagos visszaábrándozásai mentén forrósodva elképzelhet­jük: úgy ül a lovon, mintha kar­csú testével hozzánőtt volna ken­­tauros igyekezetében. Mindeközben hobbija a vasesz­­tergályozás. A dolgozó népet dol­gozó népként szolgálja. (Ám ne fe­ledjük: válságos perceiben az im­perialista Churchill is maga mal­­terozott falat birtokai köré.) Hő­sünk — képzelhető — bálványa volt/lehetett veszni vágyó szüzessé­gének is. Lehetne tabu a téma, ám ő maga szól erről a költészet maga­sából: „Ruhád majd lassan nászra áldozod, s öledre­­átúsznak bíbor csóknyomok, s a föld, mert szűzi véred áldozod, kigyúrt, pogány oltárrá változott, felizzó, rőt parázzsá festve meg ringó öledre kulcsolt testemet.” De ott, annak az eleddig meg nem nevezett alkotóházi parknak bokros füvén még senki sem sejti, hogy Gérecz Attila költő is. Most lép elő! Hogy ő is... Igen, verset int, felolvashatná, talán lenne ezzel ő is befogadható a megszólalásra érdemesek szigorú körébe. Az in­dulás bátorsága meglepő. Huszon­öt éves sincs még (majd ősszel, Skorpiónak jegyében), mögötte a nagyúri lakban volt államfők, gró­fok, iparmágnások, diszkrét bája. S ő itt, ebben a környezetben kivon­ja meztelen kardját, s rohamra in­dul a Parnasszusra. S már mondja is: így bocskorosan így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt törni hegynek indulok? " A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes: én is feljutok! Nincs tömött zsákom s hegymászó botom s segítő kezet tán egy társ sem ad, de vihart­ oldó déli szél kölyök­­fejemre borzol lágy barackokat! S a hegytetőn majd mindent, mert lehántva, én is kacagva szélnek öltözők; karjukra fűznek mind a fény­nyalábok, s eltáncolunk a fejetek fölött! így bocskorosan ugye megnevettek, hogy márványt törni hegynek Indulok? A számon pimasz mosolygás a jelszó, füttyöm csibészes, én is feljutok! (Vác, 1951 május) A park a váci fegyház udvara. A séta merev, néma órája helyett megtűrt heverészés. Így érkezett el a váci fegyházba Nagy Imre első miniszterelnökségének szellőcské­je. Gérecz Attila akikor már öt éve a fegyház „lakója”,1949-ben„húsz-”­ évesen tartóztatják le, és ítélik „a n Népköztársaság­­ nevében” tizenöt évi fegyházra. Három „összeeskü­vő” társát kivégzik. Vajon mire es­küdött össze négy fiatal? Halálos vétkük mi lehetett? Kétkedő szó? Gonosz könyv? Riasztó példa, amit „statuálni kell”? Húsz és huszonöt között az élet maga, mert az ifjúság lüktet lobog­va. Minden vadság, tékozlás, ön­pusztítás, tajtékzás szeretve meg­­bocsáthatóságának időszaka. Min­den, de nem börtöncella, kiszabott séta, zárkattanás, küblidörej, té­boly, meghasonlás, beletörődés, le­épülés, de nem ezek a WC-papírra írt, megélt sorok: „Most hunyd le, kedves, fénymosott szemed, / pillá­don bontva szín örvényeket.” Vagy: „A dal most halkul, kék homályba vész, / de bús visszhanggal egyre visszanéz, / hol hó tükrén az est, a barna fák / árnyékölében úgy ka­rolja át / derengő testes szelíd ara­nyát, / mint álmom fonja rád az éjszakát.” Vagy „A nő a tűz elé ül. / Beszélek, s nézem. Lángos orr, / homloka felhős. Majd lekékül­­ szeméből az első mosoly.” Költői képei végigborzongatnak: „ittas halál”, „fehér ököllel égve fe­nyeget”, „szépen halt virág”, „le­csüngő szajhamell, a Hold”, „szi­romszép meztelenség”. (Szökés Nomero 1.) Folyton szök­ni akartunk mi, akkori gyerekek a kinti létezésből is. Szökni, de ho­vá? Aknazár ölelte az országot és lehetőségeinket. Intézeti drill fe­nyegetése, spiclilánc, álomkarban­­tartó-hálózat. Fejjel is kiemelked­ni bűn volt, nem volt rá szenten­cia sem; még a pártállam legutol­só éveiben is összeférhetetlen de­viánsként deklarálódott a más. Ahelyett, hogy befogná a száját! A végén még minket hoz nehéz hely­zetbe! örülne, hogy luk van a seggén! Al­koholista! Kaparj in­kább, kurta! Szöktünk hát fantáziánk terelte vágyainkhoz. Emlékszem olasz ál­maimra. Már folyékonyan beszél­tem a nyelvet, fordítottam tágas világú novellistáit. De még sokáig nem járhattam ott. Álom és való­ság: egymásba mosódó csupa ten­ger, csupa azúrkék, csupa sienai vörös. Fordítottam és ámultam, még némi sajnálatom is kísérte őket, olaszokat, hiszen ezek csak úgy élnek. Konfliktusaik: két férfi egy nőt szeret, emez biceg és gye­rekkorában kicsúfolták az iskolá­ban, amazt lendületében fékezik bigott szülei... De van, mindig van hová szöknie a vágynak is, a sze­relemnek is, a tehetségnek is. E nessun maggior dolore che nyo­morban emlékezni a boldog időkre. S ha nincsenek, ha nem lehettek „boldog idők?” (Szökés Nomero 2.) Ha Gérecz Attila költészetében alább merülve divatos módszerrel összeszámlálom a leggyakrabban előforduló szava­kat, a következő jellemző sorrend rajzolódik elém: ANYA, FÉNY (mosoly), LÁNY, ÖKÖL (rög), VÉR, RONGY, SZENNY (halál). Sorsának sűrűsödő pillanatai is követik ezt a sort: anyai szeretet, szinte zenei áhítattal megélt sze­relmek, szökés a zártságból, szö­kés az életből. Daróc a szürkéhez című verse (Gyűjtő, 1956) smasszereihez szól, üzenete azonban éppen mai viták bozontját fésüli szelíd emberséggel és bölcs tűnődéssel (részletek): „Én nem utállak — én köszönnék. / Kis tökfilkó vagy, mint a többi, / akik­nek, hogy a fém kiváljék, / a sala­kért kell létrejönni. / S hogy véres pénzért hited adod? / Mihaszna vagy csak; nem bánt senki. / Csak homlokod túl szűkreszabott / a má­sok sorsát elviselni. / Én köszön­nék ... s tán elűzné a / sok meleg száj a metsző fagyot, / csak ismer­néd el néha-néha / a puszta tényt — hogy ember vagyok.” Saját sorsát döbbenetes tárgyila­gossággal látja bele ebbe a kint is, bent is börtöntársadalomba: „Az én sorsom is fájó, bőre; / ha föliz­­zom, pöröllyel vernek. / Így leszek csikorgó küllője / vérpadra vivő szekereknek.” S a már-már beletörődés: „Fagy jött. A tükör megrepedt s lehullt. / Mosolyszilánkok, tört remény ma­radt. / Bezárult négy fal, jéghideg Sí isb­ál­ja veszteik v jérke évek mellett / elidegenült, szeny­­nyes áradat.” / Az idegenné­­lett élet / Hová szökik Gérecz Attila? Tud­ni vélem, hogy szökik, mert szök­nie — mert szökni kell. Az élet él benne, mert az élet — mint tudjuk — élni akar. Innen (sikerrel) még senki nem szökött meg. De Vác azon a nyáron is várához hasonla­tos, a megáradt Duna hullámai a börtönépület falát nyaldossák, a nagy folyam felkínálja magát régi bajnokának. Gérecz Attila szétfe­szíti a polírterem ablakának rácsa­it és „kidobtam magam, de a rés­be / bennszorult átkozott farom, / s egy percig („mikor vesz már ész­re?”) / lábam úgy járt, mint szél­malom, / de vizet értem és balkéz­re, / mint uszodában a falon / be­ütve szoktam verseny közben, / buktam a víz alá puhán.” (Töre­dék.) A túlparton kimászva a gátra, máris rendőrbe fut: „Álltunk szót­­lan, én meg a rendőr; / egymásra fogott magyarok, / s én néztem az álla hegyét. Belelendül / a váll, ho­va majd lecsapok. / — Itt térjen a főd füle — mondta lefödve / a lán­got. Az ökle kinyúlt.” A Gondviselés vezeti ezt a fiút? Az első rendőr a rendőrállamban, az első ember az embertelenség­ben. Pedig odalökte neki a hetyke választ: — Vácról szöktem az éj­szaka ... , Gérecz Attila rögtön kimondja a szentenciát: „...vallja hazának az ember örökre, / hol két ököl össze­simult.” Tűnt, kalodába zárt szerelmek és az árulás várja Budapesten. És há­rom év szigorított Márianosztrán. Karácsonyi énekének (1955, Má­­rianosztra) variáló refrénsorait összeolvasva a vállalt szenvedésig eljutott erős férfi elszántsága, ha­lálfélelem nélküli jelleme tűz ránk: „— hallod, Názáreti? Súlyo­sak a láncok — Megtörték a vá­gyak — Vedd el életünket! — Se­gítsd az anyánkat! — Peregnek az évek... — „Apámat ne engedd!” — Megbocsátunk... — Érted! — Hozzád száll az ének.” (Minden sor elé odaolvasandó a hetyke: Hallod, Názáreti?”) Ahogy az első, Az így bocskoro­san hangvételében a petőfis, Jó­zsef Attilá­s fegyelmezett és üledék­­telen, szinte látó emberi hang szo­rított formáló abroncsába, a szigo­rított börtönben keletkezettekében ez a fájdalmas villám­ odaseneki! Mert: „Kong a harang. / És soha be nem reked. / S hogy egyre kö­zelebb kong: ez a rang. / Minden nap temetnek. / A sornak vége soha sincsen.” Gérecz Attila sztahanovista vas­esztergályos. Gérecz Attila, az öttusa-váloga­tott tagja, olimpikon. dr. Gérecz Attila címzetes egyet­tem­i tanár. Gérecz Attila Kossuth-díjas köl­tő: „S a jövő? — Ne búsulj kölyök! / Fénylik majd minden perc és úgy pereg, / mint Éva játszó ujjai között / a kristályos, forró homok­szemek.” (Tankok — T 34) Sztálin: „Észa­kon, úgy hiszem, minden a leg­nagyobb rendben van. Finnország sok bűnt követett el velünk szem­ben. Ezért odébb toltuk a határo­kat, jó messze Leningrádtól. Nos, a Baltikum. Hát ezek igencsak ősi orosz földek. Most minden a miénk újra. Hiánytalanul itt van­nak ismét a beloruszok, az ukrá­nok és a moldovánok. (...) Néz­zünk csak még körül! A Kuril­­szigetek hozzánk tartoznak, Szaha­­lin egész szigete is a miénk. De jó! Port Arthur kikötője is a mi bir­tokunk, amint a mandzsúriai Dal­­nij városa és a távol-keleti kínai vasút. Kínában és Mongóliában ugyancsak jól állunk. Ez a határ­vonal viszont sehogyan sem tet­szik nekem!” Sztálin itt a Kauká­zustól délre fekvő területre muta­tott. (Kun Miklós történész nyo­mán.) Amikor de Gaulle Moszkvában gratulált Sztálinnak újabb győzel­meihez (éppen Magyarországon húzódott a front), a Generalisszi­musz így válaszolt: „Ugyan, né­hány város.” Nem sejthette, nem hihette, hogy világhódító birodalmának tankjai éppen itt, ebben a néhány város­kában lobbanak majd először lángra. Európa annyiszor felfény­lő, annyiszor balkanizált, de egy­két tollvonással látszatra mindig elintézhető mértani közepén. Nekem gyerekkori teknősbékái­mat juttatták eszembe áthatolha­tatlan páncélzatukkal, fejük las­sú, tekintet nélküli forgatásával. Az Astoriánál, a Parlamentnél, minden civil roham előtt beállt az a feszült, halálpattanásig feszült béna csend — mert ezekkel a szörnyekkel csak egyet lehetett: farkastorkiakba nézni? Föszt már, a­­toronyban mégiscsak emberek/ ci­­­­­garetta után nyúlkáltak, volt reb­­bent vagy akár kisfiús szavuk, sity-sutty csúszott a zászló nyele a csőbe. Nagyhangú, harsány vic­celődések: „Most lőj, Iván, hadd szálljon zúgva a győzelmi zászló!” A szörny alattad már csak kok­télra váró festett vasdarab. (Tankok — T 54) Gérecz Attilá­nak más típusú, más lakosú tek­nősbékák jutottak. Alakjuk is su­­nyítottabb, laposabb, mozgásuk át­gondolt, számuk sáskarajéhoz ha­sonlatos. Lakóik fülén membrán, arckifejezésük nincs, olajos bőrük járomcsontjukra feszül, kezük fegyvert el nem enged. Gérecz Attila a november ne­gyedikére virradó éjjelen a város szívében a reménytelen, végső harcba vetette magát. Molotov koktéllal felgyújt két tankot a Corvin környékén, majd mellék­utcákba húzódik, padlások és pin­cék egybenyíló labirintusain át közlekedik. Ám valahol, egy mesz­­szi harcállásponton már értékel­ték az új, „budapesti” harcmodort, ellenszere is megszületett: tűz­­iránnyal befelé elállni a főutakra kifutó kis utcák torkolatát. És lő­ni, lőni mindenre és mindenkire, aki és ami él és mozog. Gérecz Attilát lekaszálta a har­madik, az általa már lángra nem lobbantható szörny szürkületi so­rozata. Ebben a gerince roppantott kis októberi forradalomban, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom évfordulójának napján ráébredt-e vajon, hogy börtöneitől nem sza­badulhat már többé? „Valahol a Lidó / fövenyén mosolyt forr a nyár. / Itt megreped a csönd, a nyíló / szemeken átszáll a Halál.” (ítélet) Talán megszólaltak fülében a bitófák annyiszor hallott recs­­csenő csattanásai. Talán már kopo­nyájában kondult meg a mária­­nosztrai lélekharang csontrepesztő nyelve. Bátorsága a mindig min­dent egy lapra feltenni vakmerő­ségébe hajlott át: „vigyázatlanul”, még az esti sötétség beállta előtt átfutott az úton, s a szörny nem habozott. „Hiányunk épségében mennyi csonkaság!... S mekkora épség az ő töredékességében!...” — írja ró­la évtizedekkel később majd kollé­gája és börtöntársa, Göncz Árpád köztársasági elnök. 1991. NOVEMBER 1. Dósai István életműve Talán különösen hangzik életművet emlegetni olyan ember kapcsán, aki nem írt sem könyveket, sem tudo­mányos traktátumokat, nem szerzett zenét, nem festett képeket. Talán különös­ életművet emlegetni, amely nem látha­tó és nem olvasható, nem hallható és nem tapintható. És mégis van, mégis lét­rejött. Erős kövekkel épült bele a magyar film, a ma­gyar kultúra történetébe. A barátságok köveivel. Mert Dósai István különös tehetsége, ha úgy tetszik sa­játos művészetének titka eb­ben rejlett: kapcsolatokat teremtett, barátokat szerzett. Nem, nem elsősorban önma­gának, önmagáért, hanem a magyar filmnek, a magyar kultúrának. Bacsó Pétertől származik a gondolat, hogy „Dósaiból szi­nonima lett, az új magyar film szinonimája. Mert ha bárhol kiejted azt a szót, hogy magyar film, a válasz tíz esetből kilencszer az: Mister Dósai, Monsieur Dó­sai... ” Jó fél évtizeddel ezelőtt írta ezt, amikor vagy ne­gyedszázad után Dósai fel­állt a Hungarofilm igazgatói székéből, hogy a római Ma­gyar Intézet vezetőjeként folytassa a szolgálatot, ame­lyet hajdanán felvállalt. Utódjának támadt akkor az az ötlete, hogy búcsúztatásá­ra adjuk ki a Hungarofilm Bulletin különszámát, kérjük meg barátait, hogy írjanak néhány sort róla. Az idő kevés volt, az ötlet kivihe­tetlennek látszott. De elég­nek bizonyult néhány nap és jöttek a levelek szerte Európából, írtak Bécsből és Párizsból, Londonból és Moszkvából, Velencéből vagy Locarnóból. Tollat fogott szinte valamennyi számotte­vő fesztivál igazgatója, kri­tikusok/­­ rendezők. S.“egyi­kük­től sem udvarias frázi­sok érkeztek, hivatalos kö­szöntők, hanem szívből jövő, személyes emlékezések, kö­zös élmények, a barátság el­ragadtatott dicsérete. Mi volt a titka? Talán Törőcsik Mari fo­galmazta a legszebben: „Egy­szóval — félve írom le ezt az avult fogalmat — lovag voltál.” Bán Róbert Szabad esték 1991. november 5-én ked­den délután ötkor lesz Rózsa Endre és Utassy Jó­zsef költői estje az írószö­vetség klubjában (Budapest VI., Bajza u. 18. I. emelet). Pályázat Az 1992. évi Móricz Zsigmond ösztöndíjra Az 1992. évi Móricz Zsigmond ösztöndíjakra 1991. november 20-ig lehet benyújtani a jelent­kezéseket. Pályázhatnak mindazok az idén még 35 éves, vagy annál fiata­­labb írók, akik a szépirodalom­, a kritika, az irodalmi szociográf­­fia vagy az irodalomtörténet te­rén magvas és ígéretes terveket tudnak benyújtani. A beadvá­nyok rövid szakmai életrajzon, publikációs jegyzéken túl tar­talmazzák a jövő évre szóló ter­veket. A pályázatokat a fiatal irodalmat jól ismerő műhelyek által delegált, pártatlan bíráló­­bizottság zsűrizi. A pályázatokat két példányban kell beküldeni a Móricz Zsig­mond ösztöndíj Bírálóbizottsága részére: Művelődési és Közok­tatási Minisztérium, könyv, lap, és irodalmi főosztály. Bp., Sza­­lay u. 10—14. Pf.: 1. 1884. ÉLET ÉS­­ IRODALOM Kk

Next