Élet és Irodalom, 1992. január-június (36. évfolyam, 1-26. szám)
1992-01-03 / 1. szám - László Bandy: rajza • kép (1. oldal) - Szervác József: Hajnali • vers (1. oldal) - Varga Imre: Megváltó szegénységet! (1. oldal)
fi IRODALMI ES POLITIKAI HETILAP XXXVI ÉVFOLYAM. 1. SZÁM ÁRA: 24 FT 1992. JANUÁR 3. Ad Rationen) Ho vám Educations Sam Small, a politológus Tájkép tűzszünetben ♦ Vengerkák SZERVÁC JÓZSEF: Hajnali Majd jön a reggel, jön a Láng, — árva isteníziglen — bámulom, esik az eső, manapság ennyi minden élhetségem. Ma késik. Pont ma, amikor pont tíz és fél éves. „Ne haragudj, az ól előtt, ahol az állatnál lakunk, akkora tócsa volt, még vissza kellett mennem gumicsizmáért.” „Tíz perccel nyolc előtt elkezdenek föl-írni. Új dili van. Tisztára hülyeség.” „Mégis te vagy a világ legjobb apája.” „Legszívesebben minden hétvégén veled lennék a dédmamánál.” De ezt a meccset régen megóvta Lojzi Úr, a sors meg a vasúti díjszabás. Majd jön a reggel, egy ócska nagykabát leszek, egy ajándék kalap, ácsorgás, egyik cigarettáról a másikra, rohadék emlékezések, nincs pénzem, egy fröccsre gondolok, én nagyon korán kelek. Háromkor általában lefürdök. Kávét iszom, de jön a reggel, majd jön a Lány — Vedd el Uram, a hétvégéket, nincs iskola, hogy jönne . „Ha majd te is olyan öreg beteg leszel, mint sógor bácsi, azért lesz, aki ápoljon.” — Negyed négy. Holnap meg szombat. * VARGA IMRE: MEGVÁLTÓ SZEGÉNYSÉGET! Új, újabb, másik csillagászati korban élünk. Szokásaink, beidegzettségeink, örömeink még a régiek, de a kozmoszból és a lélek legbelsejéből újult erővel sugározik a fény, máshogy érzékelünk mint őseink, és új (de régestesen régi) hangokat küld odabentről a lélek, csak figyelnénk rá, maradnánk csöndben bár egy picit. De eddig az volt az eszményünk, hogy inkább tegyél, s ne csak legyél! Mindig a jártabb utat választottuk. De most üzennek a csillagok, üzen a belső, új érzékenység, sőt új lelkiség van kialakulóban. A népszerű teológiák, dogmák, ideológiák érvényüket vesztették, s az önismeret, a belső megtapasztalás, az önzetlenség, a tiszta, egyszerű élet ideje jönne. Ehhez meg kéne tisztulnunk, salaktalanítani bennünk a múltat, majd tisztán élni. Nem a kórház, hanem az élet, a szellem tisztasága szerint. Ne sterilitás legyen, hanem mocsoktalanság! A műviség helyett természetesség. A művészet helyett természet. A formai ügyeskedés meg szikrázó elmeél után legbenső természetünk megosztása. Csak el kéne oda jutnunk. Időt szakítanunk rá belső időtlenségünkből. Pszichokozmikus ábrák, zene és lélekformáló, tisztázó írások. A teremtő képzelet. Ebben a lelkesültségben élek. S épp ezért hatalmas ■meglepetésként hatott, amikor ■svábhegyi sétánk szünetében íróbarátom — rátűnődve pohárka vörös borára — bólogatott egy sort, majd felém fordult. — A Sátán ideje jön el, meglásd. A kegyetlen önzés, az érdek kora. Egyik ember nem ismeri föl a másikban önmagát. — A fontos, amit a világban, a világnak megvalósítasz. A többi csak vélemény. Gondozd gondolataidat, szavaidat, légy éber cselekedeteidben, s ismerd föl a másikban önmagadat. Amire gondolsz és kimondod, megvalósulhat. Felelősök vagyunk szavainkért, világunkért, a világért. Felelősek a képeinkért! Jó ha magunkra ismerünk a külsőségekben is, ami fontos számunkra, azzal foglalkozunk. Ennél többet már csak elhárított feladatainkkal. Tisztázatlan ösztöneink a világból köszönnek viszsza ránk, a betegségek nyelvén figyelmeztetnek, hogy hiányzik belőlünk az igazi hit, hogy teljes emberek, egészek legyünk. De melyikünknek van igaza? Barátomnak, aki a Sátán birodalmát látja felénk közeledni, vagy nekem, aki az új lelkiségre készülök testileg-lelkileg? Mindkét félnek igaza lehet. Hiszen életünk nemcsak kettősségek között zajlik, de olykor kétségek között is. Ahol fény van és test van, ott árnyék is vetül, de ragyog is valami kettőt megtartó tiszta sugár. Árnyék és fény együvé tartozik. Elérhető-e hát az árnyék nélküli fény? A válasz közelítően igenlőt árnyékainkat megismerve, folyamatosan, figyelemmel haladni előre. A fény mibennünk van. A fénynek nem kell megszületnie, újjászületnie, csupán a testnek. Nekünk élőknek sem kell magunkat megújítani, újjászületni, megszületni, mert itt vagyunk. Úgy élni, hogy a fény kitudódjék. De ez már hit, ez már magánügy mondhatná valaki más. A hited vezet, éltet téged (s betegít meg az álhit, hitetlenség), ezt nem elég szavakkal átadni. Magadat kell! A hit forrása nem a szó, hanem a csend, az életben hívő ember csendje, a gyümölcsöt termő fa csendje. A csend, amelyből erő árad. Az Ige testté válik. Velünk is. Az igazi mester azzal van példájába — azzal térít! —, hogy van, ahogyan létezik. Később, teste elmúlása után azzal, hogy már nincs. A hiány gyakran előremozdítóbb, mint a jóllakottság, kényelem, örökös eltöltöttség. A fogyasztói társadalom bennünket fogyaszt leginkább. A kényelem védtelenné tesz, kiszolgáltat. A jóllakottság elnehezít. Meg kellene olykor állnunk, hallgatózni befelé, mit súg a Hang. A hiányban is teltek lehetünk, bőrünkön túl átlelkesítettek, értelemben, érzelmekben túlcsordulók. A Sátán ideje jön, mert a pénz ideje jött el. Ami meg engem illet, ott gubbaszt bennem ázottan az angyal is, de böködi, sértegeti villájával folyton egy kisördög. Az „abszolút jó”, ha hatalmat kap, mindjárt rosszá válik. Hirdeti magáról, hogy szeretet, s közben irtja a más véleményűeket. Énnem hiszek a tökéletességben, s így is élek. Amit ebből a világnak adhatok, hogy ezeket őszintén megírom: tényekként vagy regényesen. — De az rajtad múlik, hogy táplálod-e a kisördögöt. Ha éhkoppra fogod, majdcsak kitisztul ■belőled. Beszélgetésünk ekkor rázökken a többször bejárt útra. Az akaratunk szabad, mondom én, de ehhez ismerni kell korlátainkat, kötelességeinket. Ide való az evangéliumi bölcsesség, hogy mindent szabad, de nem minden használ. Ami pedig nem használ, arról lemondok önkéntesen, hisz’ ha nem szeretem mások zaklatását, miért ártsak én magamnak? Az öröm belső mindig, természetes. Ezeknek csak pótléka a külső öröm, a mesterséges mámor. Az önbecsülés kihamvad figyelem és fegyelem híján. A figyelem maga is öröm, legbelső természetünkből fakad. Vesd le a páncélodat — mondanám az újkori lovagoknak, akik motorkerékpárjaikkal itt is felverik az erdők csendjét és elűzik a madarakat — és lazíts bele a világba! Egyikünk sem bárki. Mindegyikünk valaki, akire szükség van. A másik feladataimra figyelmeztet, önmagamra. Ami benne nem tetszik, az én vagyok. Az én hiányzó belátásom, megromlott szeretetem. A gazdagság egy foka után fölfoghatatlanná, szívvel befoghatatlanná válnak bizonyos jelenségek. Miért lázong a nép? kérdi a királynő. Mert nincs kenyere, felség. Hát egyen kalácsot! Hányan vannak, akik nem tudják érdekeiket hallhatóan képviselni. Legföljebb szájra-szóló harmonikájuk hangzik az aluljárókban, metrólépcsők mellett. A gazdag nem érti, ha neki sikerült ennyire, másoknak legalább felerészt válna be a világ. Hanem az ő gazdagsága és mások nélkülözése összefügg. De ő azt már nem tudja, követi az eszményt, ami szerint a szabadság ára, ami pénzzel megvásárolható. De ha a lelkében kárt vall? Hisz elolvashatja ő is: a teve hamarább jut át a tű fokán, mint gazdag a menynyek országába. Ha szükségben nincs is, szükségben mindenképpen. A szabadság pedig tágasság és belülről, önmagunkból árad kifelé a világra. A gazdag előtt pont kincse-marhája zárja el az utat, bugyrai akadályozzák meg az átjutásban. A pénz fölváltható, átváltható, de nincs megváltó ereje. Ez az erő mibennünk van. Kopott jászolból árad a ragyogás.